EMBERMESÉK

Hüss van künt!

2012-02-09T21:49:00.002+01:00

Van aki vezetés közben kihangosítós biszbasz nélkül telefonál Ezért meg is büntetheti a rendőr.

Aztán itt vagyok én, aki vezetés közben fényképez. Hogy melyik elmebeli "kategóriát" meríti ki ez a fajta állampolgári viselkedés, inkább hagyjuk. :-) Tényleg, a rendőr bá' mit szólna hozzám? Találna-e vajon jogcímet a büntetésre? Ha a vezetés közbeni fényképezést a KRESSZ konkrétan nem is tiltja, sapka megint nem volt rajtam. :-)))

Ígérem többet nem fog előfordulni, ezek az első és az utolsó képek közvetlenül a kormány mögül! Halványan megjegyezném: telefonálni például nem tudnék menetközben, elvonja a figyelmemet a vezetéstől ......... khmmmmm

3 napja farkas, sőt ordasordító hüss volt errefelé is. De mit nekem minusz 20 fok kérem, nem vagyok cukorból! Bizony, van itt kitartás, ellenállás, erő. Majd én megmutatom ennek az időjárásnak, ki az erősebb! Feltekerjük a fűtést az ótóban 24 celcius fokra, és máris én!

A hétfői -20 Celsiust (esküszöm ennyi volt reggel!!) nem sikerült lefényképeznem, nem volt nálam a kamera. Másnapra lényegesen enyhült az idő, felmelegedett -15 fokig :-), éreztem, ezt meg kell örökítenem!

Jöjjenek a képek!

Indulás az munkába

Még a műanyag tehén is inkább hazafelé veszi az irányt

Az annya!

Na még ez hiányzott, kezdődik a hóátfúvás ...

Végre megérkeztem.

Ha pedig már eddig eljöttem, csak eltöltök egy pár órát (8-9) az irodában :-))

...kedves kétlábú és négylábú kollégák társaságában

Aztán dilután újra on the road ... - 11.5 Celsius

Sietni kell, mert a pék csak 18.00-ig van nyitva. Istenem, de sokszor estem be 17:57-kor, először levegő után kapkodva, aztán "dreistückbauerwecklabitte" ...

Már a célegyenes hajlatában (kivételesen eléggé időben)

A mélygarázsban. Pffff, megérkeztem. Végre-végre!

Állandó kísérőm természetesen:

Őszinte leszek, sokszor mire hazaérkezem már bőven elmúlt este 18.00 óra. Ilyenkor a világot megváltani már nem lehet, nem tudom más hogy csinálja, nekem nem megy. Se időben se energiában. Talán hétfő .... az még megy úgy ahogy, különben Tompika vagyok. A legrosszabb a csütörtök, ahogy ma is, ilyenkorra már teljesen elfogyott minden tartalékom.

Az esti program elmaradhatatlan része a telefonálás. Minden este hívom Győrt. Az Anyukámat és/vagy a Fürtikémet. Van amikor csak a gondozó lányokkal (tündérek) beszélgetek, ők mesélik el nekem az Anyukám és a Nagymamám napját, a jót és a rosszat. Lelkileg nagyon megterhelőek ezek a telefonbeszélgetések, érzem öregít a súlyuk. Jó pár évet vesznek el az életemből.

Írnám a blogot is, meccset is, krimit is néznék a tévében, olvasnék, matekpéldákat állítanék össze a Mucinak, megcsinálnám végre azt az expozét is, amire Apus már egy hete vár, ne adj isten össze is rakodnék (áh, ez utóbbi nem igaz) de egészen egyszerűen NEM MEGY. Nincs hozzá erőm.

Az elalvás előtti olvasás persze nem marad el soha, de nem ám úgy mint a régi szép időkben, amikor a könyv felét egy fekvésre kiolvastam, a fenét! Csak pár oldal és szunya. (jelenleg Leslie L. Lawrence az aktuális, szeressssem nagyon a regényeit)

A levelek megválaszolásával pedig úgy le vagyok maradva, klónozásom nélkül soha nem fogom tudni utolérni magam.

Jó iccakát mindenkinek, és kitartás, holnap már PÉNTEK!!

Vigyázat! Csalók!

2012-02-04T23:08:00.000+01:00

Az ember azt hinné, hogy ennyire nem lehet senki se hülye, de ajjaj, lehet! :-)

Egy oknyomozós tévémüsorban mutatták be azt a csajt, aki kiadó lakást keresve egy szép napon rátalált a neten álmai lakására. Luxuslakás, luxusberendezéssel, de természetesen böven áron alul. (bocsánat a hibás magánhangzók miatt, de sztrájkol a gép, nem engedi magyarra átállítani a billentyüzetet)

Nem volt neki semmi se gyanús (ittenem, mekkora liba!), pedig kizárólag fotókat láthatott a lakásról. A magát tulajnak kiadó akárki megetette emailban a csajt, hogy külföldön van, trallala, a lényeg, hogy küldik a kulcsot, a lánynak csak át kell utalnia a moneyt. Arra már nem emlékszem, hogy mennyi volt a kaució, de volt ám az is szépen.

A libut a fantasztikus, áron aluli bérlakás (a Schnäppchen) elvarázsolta, izgult, és fizetett ahogy kérték.

Oszt nem történt semmi.

Jelenleg perel.

A riportban utánamentek a címnek, IP-nek, mindennek, úgy emlékszem Romániában kötöttek ki. Az ipart többen is üzik arrafelé, a rendörségnek a téma nem ismeretlen.

Persze egy kicsit azért mindenki úgy vélekedett, hogy valamennyire "selbe Schuld", azaz az áldozatok maguk tehetnek róla, saját hülyeségük áldozatai. Mert ki az a hülye, aki egy lakást meg se néz, a róla (??) készült fotókkal megelégszik és bevéve a kefét, fizet mint egy katonatiszt? Vannak ilyen emberek?

Jelentem vannak!

Az alábbi lakásajánlat véleményem szerint egy újabb ilyen átvágósdi. Az ár (mivel kicsit azért kiismerem magam az itteni ingatlanpiacon) röhelyesen alacsony, egyrészt totál belváros, másrészt a képeken szereplö lakás, a berendezésében már luxus, aki ezt a 350,-eurós bérleti díjat elhiszi, az nagy marha. (Kb. 1.200-1.500 lehetne a reális)

Aki akarja kipróbálhatja, írjon nyugodtan a megadott (az elsö képen szereplö) emailcímre! :-))

Nem tudom meddig hagyják fenn a hírdetést, jelenleg még aktív.

Itt meg lehet nézni az összes képet és magát a hírdetést is, amit érdemes elolvasni.

Nem igaz, hogy nem gyanús!

Néhány kép a "Sozialwohnungról", ami 96 m² és csak 350,-EUR!!! Ha-ha-ha-ha-ha

*****************************************************************************************

Kicsit utánnanéztem, hát igazam van!

Valakik már felfigyeltek rá/juk: http://wohnungsbetrug.blogspot.com/2011/12/und-noch-mal-zum-jahresende-bitte.html

Miért lett hirtelen ennyi időm?

2012-02-03T18:06:00.000+01:00

A megoldás kikövetkeztethető, ha egy pillantást vettek az iróasztalomra:

Betegszabin vagyok szerda óta.

Pedig mindent megvettem, beszedtem ami a témában előfordul. Köhögéscsillapító szirup, szopogatós torokfertőtlenítő, növényi-, meg homeopátiás csöppök, mégsincs semmi eredmény. Kannányi kamilla- és gyógyteákat szürcsöltem el nap, mint nap, de nix. A magyarországi útunk óta tartó betegségem nem hagyott el. Pár héttel ezelőtt az orvosom javaslatára sajnos még antibiotikumot is kellett szednem. Akkor úgy tűnt elbúcsúzhatom a köhögéstől, de a múlt hét végére teljes erőből visszatért.

A kolléganőm úgy fogalmazott, hogy agresszívvá teszi a köhögésem, mivel hirtelen tör elő és olyan hangos, hogy egyszerűűűen nem bírja. :-) Engem is idegesített, hogy szinte minden egyes alkalommal amikor köhögtem, valaki állandóan ciccegett, és megjegyezte, hogy "uuuu Andrea, es kling nicht besonders gut".

Döntöttem (mivel tényleg elég rosszul voltam), orvos!

A tényállás fennforgása: a baktérium, vagy vírus elment, meghalt, kifingott. De maradt a gyulladás, mert nem kúráltam ki magamat. Nem hát, dolgoztam minden nap, látástól-mikulásig. Namost ennek a gyulladásnak kellene szépen meggyógyulnia, de ehhez tényleg pihire van szükségem.

És apus nagy-nagy örömére: NEM BESZÉLHETEK!!! :-)

Itthon vagyok. Mosásilag, takarításilag és írásilag is megpróbálom magamat utolérni.

Apropó még egy kép az irodánkból.

Az én kuckómba beloptam azért Magyarországot.

Decemberi utam 3.

2012-02-02T20:44:00.002+01:00

Tudom, hogy mindenhol alulfizetettek az emberek. Tudom, hogy nehéz az élet, a megélhetés. Itt sincs másképp. De vannak dolgok, amiket tényleg nem lehet a rossz fizetéssel se megmagyarázni, se elfogadhatóvá tenni.

Sajnos már megint az ungarische szociális ágazathoz érkeztem, az egészségüggyel kapcsolatosan lenne még néhány gondolatom.

Betegszállítók 1

A betegszállítókkal sajnos személyesen nem találkoztam. Nem ismerem őket, nem tudom hányan végzik a városomban ezt a munkát, ahogy azt se, hány személy van közöttük, akik megérdemelnének az általuk szállított betegektől és azok hozzátartozóitól egy orbitális seggber.......t, a tisztességes és a betegekért a lelküket is kitevő kollégáiktól pedig egy össznépi kiközösítést, mivel szégyent hoznak rájuk.

Amikor az anyu bekerült az otthonba, az állapotára való tekintettel kimondottan fekvőbeteg szállítást rendelt meg az egyik intézmény vezetője. Ő szakember, napi szinten kapcsolatban van ezekkel a vállalkozásokkal, kiismeri magát bőven.

Mégis megtörtént, hogy az anyut természetesen nem fekve, hanem ültetve szállították. Az anyu huga, aki nem sokkal az anyu érkezése után érkezett meg az otthonban, el is sírta magát ...... az anyukámat nagyon megviselte az ülve szállítás. :-((

Had kérdezzelek meg téged, kedves betegszállító, szerinted mégis mi a szent szarért lett úgy kérve a szállítás, hogy a néni FEKVŐBETEG???? Miért kínoztátok az üléssel, amikor még a hülye is láthatta, hogy rettenetes állapotban van???? Nagyon tele lett volna vele fekvő helyzetben a kocsi és így nem gazdaságos a vállalkozás? Kő a pénz?
Remélhetőleg kerültök majd ti is hasonló helyzetbe, kiszolgáltatottan, mások akaratának szenvedő alanyaként!
Panaszkodni nem szabad, ki kell bírni! Örülj, hogy egyáltalán visznek!

Betegszállítók 2 (kooperáció a kórházi személyzettel)
Innen csókuttatom azt a betegszállítót is, amelyik az anyukámat 2-3 hónappal ezelőtt a kora délelőtti órákban bevitte a kórházba egy vizsgálatra és ott felejtette szegényt délután 4-ig a tolószékében étlen-szomjan, az osztály huzatos folyosóján! Ha tudnám ki vagy, vagy vagytok, isten bizony feljelentenélek benneteket, szerencsétek, hogy messze voltam.
Csak észre kellett volna, hogy vegyék, valaki még hiányzik a névsorból, valaki akit reggel ők, vagy a kolléga beszállított! Józsi, álljunk meg, itt kell lennie még egy személynek, mi van vele, hol van? Nézzünk már utána!
Vizsgálják?
Műtik?
Boncolják?
Ekkor még az anyukám, ha nem is mindig, de néha a jobb perceiben tudta használni a mobiltelefonját. Ez volt a szerencséje, kivételesen sikerült neki a pukk2-ig nem eljutni és az össze-vissza nyomkodás helyett fel tudta hívni a hugát, akit kért, hogy hívjon neki taxit, mert haza szeretne menni.
Nagyon szomjas és éhes és nincs jól... :-(
Szegénykémet ott ültetik kint egy folyosón magára hagyva ..... el tudjátok képzelni? De a kórház se kispálya, senkinek nem tűnt fel az órákon keresztül a folyosón üldögélő elhagyott néni, akinél se ital, se falat, a kutyát se érdekelte mi lesz vele. Megnézték a lábát, oszt kitolták, a sorsára hagyták. Ki követte el a hibát? A kórház, mert nem adta át az anyut rendesen a betegszállítóknak, nem értesítették őket? Vagy a betegszállítók, mert megfeledkeztek róla? Ki tudja?
A lényeg, a szomorú valóság.
Ami az anyukámmal megtörtént, az Magyarországon jelenleg megtörténhet bárki mással is.

Mi a helyzet tőlünk nyugatabbra? Hát itt is megtörténnek hasonló szörnyű dolgok, tévedések.
Csak az a különbség, hogy itt az ilyeneket annak is minősitik amik, és ezekkel a történetekkel általában aztán foglalkozik a sajtó, a tévé és jobb esetben (mert ez se a menyország) az ügyet KIVIZSGÁLJÁK, nem hümmögik el!
A vizsgálat célja, hogy megtalálják a felelőst, vagy hibát a rendszerben, hogy az SOHA TÖBBET ELŐ NE FORDULHASSON!
Ezzel szemben, nem hiszem, hogy Magyarországon az anyukám kórházban felejtésével bárki is foglalkozott volna, szerintem még egy post-it-ot, se ragasztottak rá a kartonra, hogy "gond volt, tessék jobban vigyázni!". Megtörtént na, emberek vagyunk, volt akit tovább is várakoztattak...és akkor mi van?
Ahogy azt se hiszem, hogy a súlyos állapotban levő fekvőbeteget, akkor is ültetve szállítók, még aznap este a a háborgó lelkiismeretük nyomására, szégyenükben leitták volna magukat a sárga földig, nem.
Szartak ők az egészre.

Pedig nagyon helytelen ez a hozzáállás. Ami rossz, ami nem jól működik, azt nem szabad hagyni, azon változtatni kell!

És ehhez nem igazán pénz kell, hanem értelem, jóindulat és némi emberség.

Nem szeretném ismét a kórházat kritizálni, de azért valamit még elmesélnék. Az anyu lábát műtötték, ezért a műtétet követő hetekben többször visszarendelték kontrollra és kötéscserére. Volt, hogy az otthonbeli gondozóhölgyek kértek gyorsan orvosi segítséget és küldték be az anyut a kórházba, mert ahogy nekem elmesélték, nagyon meg voltak ilyedve. Rettenetesen folyt a vér a lábából.
Decemberben viszont az alapbetegsége miatti állapotromlása miatt bekerült egy "másik" osztályra, és ez miatt a korábbi, a lábműtéttel kapcsolatos kontrollok meghiusultak. Az osztályon az információ pedig ismert volt, a nénit műtötték, lenne 27-én egy kontrollja az "egyik" osztályon. Jóvan. Meglesz.
Őszinte leszek, a kontroll lehet, hogy lezajlott nem tudom.
Amit tudok, az sajnos az, hogy az egész kórházi tartózkodása alatt nem cseréltek kötést a sebes lábán .......így került vissza szegényem a koszos, véres, váladékos kötéssel a lábán az otthonba. :-(
Pedig ezt a kötést sajnos azok mind láthatták, akik részt vettek a mosdatásban, átöltöztetésben, az anyu önállóan nem tud semmit se csinálni .....:-(((
Korábban egy másik osztályon megtörtént az is, hogy az anyura kórházi hálóinget húztak és lecseszték, miért nincs nála saját..
Csak 3 db tiszta hálóing volt a kis szekrényében ....
Kérdeztem:
- De anyukám, hát miért nem mondtad nekik?
- Áh, - legyintett szegénykém fáradtan,
- Felesleges nekik bármit is mondani, ugyse fogadják el .... csak innen had menjek már el ...

Szörnyű .... :-(

Pénzkérdés lenne ez is? Stressz? Kevés az ápoló és túl sok a beteg?
Biztosan.
Itt is.
De ez nem lehet akkor se a válasz, hol van a figyelem, hol van az emberség?

Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

2012-01-30T21:42:00.000+01:00

Folytatás

Leforrázva ódalogtam el a tetthelyről, egyrészt forrt bennem a düh a nő balkáni viselkedése miatt, másrészt komolyan megrémültem az átéltektől. Ha velem, egy hozzátartozóval ez a nő egy ilyen hangot megenged, akkor mit művelhet mondjuk az anyukámmal?

Nem félreérteni, láttam ott természetesen kedves, segítőkész nővéreket is, beszéltem is velük, nem őket szeretném ócsárolni, egyáltalán nem általánosságban beszélek! Ahogy írtam, a gyógyító, ápoló munkájukért csak köszönet jár nekik.

Viszont el kell azokat a dolgokat is mesélni, amiknek egyszerűen nem lenne szabad megtörténniük.

Érzésem szerint egy nővérnek például soha nem lenne szabad kiabálnia egy hozzátartozóval, pláne nem kioktatnia. Márpedig a Hangoska még azt is megjegyezte, és egyáltalán nem diszkréten, hogy vannak sokkal jobb és másabb otthonok is, mint az ahol az anyu van, csak utána kéne érdeklődnöm. Például az az otthon is jó, ahol ő dolgozik és oda egyáltalán nem tart olyan sokáig a bekerülés, mint a ...... És sokat sejtetően, tudálékos, mosollyal nézett a kolléganőjére, talán a "de jól megmontad most a magadét gizikém, milyen jól kiismered magad ezekben a dolgokban" visszakacsintásra várva, de a kollégina (a velem lojális) csak tipródott közöttünk. Érthető.

Bizonyos nevek említése után is csak gúnyosan mosolygott és legyintett a kezével:

- Áh, ismerem!! - és nézett azzal az idegesítő, mindent tudó és ismerő arckifejezéssel és vigyorgott hozzá lekezelően.

Kellemetlenke aztán a kezei között tartva a papírt az anyu otthonbeli címével elrobogott, ahogy mondta végre rá tudja vezetni az adatok közé.

Másnap aztán történt a seggreülés. A kórházból a betegeket mentővel szállítják a címekre, persze nem egyesével. Mivel előző este az ügyeletes doktornő nem tudta megmondani, hogy mikor engedik ki az anyut a kórházból, pontosabban nem tudta megmondani mikor indul a mentő amelyikkel őt is visszaviszik, azt javasolta, hogy érdeklődjek a délelőtt folyamán telefonon. Persze az se kizárt, hogy délután szállítják vissza, ez tényleg azon múlik, hogy sikerül mentőt szerezni. Szerettem volna ott lenni, esetleg segíteni, de azt mondta, nem tudok mit csinálni, a mentőbe én magam be nem szállhatok (érthető).

Másnap délelőtt telefonon hívtam az osztályt a szállodából. (jut eszembe: a kórházi osztályokon a telefont általában név nélkül veszik fel. Sajnos mindenki. Egy tessék, vagy hallo, vagy esetleg egy "Joli, FÜL" (ez utóbbi lehet a Joli vagyok a fülészetről), ez nem a külsősöknek szól, bocsánat de nem értem miért nem lehet egyszerűen felvenni azt a rohadt telefont és bemutatkozni:

-"Hajosztály, Kopasz Ella vagyok, jó napot kívánok!

Sokkal egyszerűbb lenne, higyjék el,megkönnyíti a betelefonáló helyzetét, ugyanis nem kéne balfasz kérdéseket feltennünk, hogy öööö, elnézést, hajosztály? A kérdés nem balfasz, csak azzá válik a válaszadó kétségekkel teli hangját hallva, hogy

- Igen ... - és szinte tapintható, hogy hülyének néz, de legalábbis feleslegesnek érzi a kérdést, hiszen mi más lenne, aranyom hát azt hívtad, nem? :-))

Szóval hívom az osztály, halóval, vagy tessékkel bejelentkezik egy női hang. Előszőr persze rákérdeztem, hogy "..izéosztály?" (biztos ami biztos, akár landolhattam is a recepción), aztán a hang megerősítette, igen, az.

Bemutatkoztam és illedelmesen megkérdezem, hogy az anyukámmal mi van.

- Hát az anyukájával gond van, ugyanis rossz volt a cím! Nem találta a mentő a címet, így sajnos az anyukáját visszahozták a kórházba...Több helyen is járt vele az autó, de sehol nem ismerték...

Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg, úr isten, hát az anyukám a 35 kg-jával, végletekig legyengülve, a kurva hidegben, betegen, ezek az emberek meg utaztatják talán még ültetve is, és visszaviszik!!!! :-(((

A telefon majdnem kiesett a kezemből, majdnem sírtam, annyira fájt ez az egész. Az anyu az állapotában kiszolgáltatott. Teljesen. És ez megtörténik vele.

A hölgynek a telefonban aztán kiakadtam. Pontosabban csak próbáltam.

- Az nem lehet igaz, hogy rossz a cím, tegnap este adtam meg egy nővérkének ......apropó ezt muszáj önnek elmondanom, ugyanis tegnap az egyik nővérke velem minősíthetetlen hangon kiabált pont az anyu címe miatt ..... elnézést ön a főnővér?

- Nem, a doktornő vagyok.

oppppsz, erre nem számítottam ..., de nem gond, mert a doktornő már le is kevert

- Elnézést, de nekem telefonálgatásra nincs időm, intézkednem kell, hogy egy másik mentőt rendeljünk ....

- De doktornő, tényleg nem értem, tegnap írta fel az a kicsi, vörös hajú nővér az anyu cimét, hát hogy lehet mégis rossz a cím??? És tényleg, ahogy ez az alkalmazottjuk tegnap velem beszé.......

- Ne haragudjon, de le kell tennem, sajnos erre nincs időm ...

- Viszonthallásra.

A rövid beszélgetés alatt persze bediktáltam a doktornőnek az otthon telefonszámát és a címét. Azt mondta, felhívja őket. Meg talán azért az nem lett volna nagyon rossz, ha esetleg elnézést kért volna tőlem a nővérke nevében, vagy bármi, hiszen emberek vagyunk. Neki érthetően védeni kell a mundér becsületét .....de az enyémmel akkor nem foglalkozik senki?

Vártam, vártam, remegtem, fájt a sors, majd felhívtam az otthont, röviden elmondtam, hogy mi történt és eléggé meglepődtem, hogy a kórház még nem hívta őket. Pedig már annyira várták vissza az anyut .... (erre a témára majd szeretnék külön kitérni, én ebben az otthonban csak és kizárólag nagybetűs embereket ismertem meg, odafigyelés, emberség .... nekik külön "oldalt" szánok. )

Idegességemben újra a "tessék" osztályt tárcsáztam, ismét a doktornő vette fel, de már kért is, hogy tegyem le, mert meghívatta az otthon számát és ha mi most beszélünk, akkor foglalt lesz a vonala ....

Paffffff, ezek szerint a kórházi dolgozók, nem telefonálhatnak olyan egyszerűen, csak a központon keresztül?? Persze pénzbe kerül.

De a rohadt életbe, a mentőbe a benzin ingyen van?? Inkább szelik a kilométereket a betegekkel a fedélzeten, de telefonálniuk nem lehet? Nincs egy dicspécser valahol akit fel lehetne hívni, hogy az ilyet kézbevehetné? Valahol valaki, aki rendelkezik az összes otthon telefonszámával és seccperc alatt tisztázhatná a betegek címét, értesíthetné őket arról, hogy a lakójuk útban van hozzájuk?

Az anyu jelenlegi címétől nem messze, egy hasonló nevű utcában is van egy otthon, a doktornő elmondása alapján ott is próbálkozott a mentős, de nem járt sikerrel.

Ezen a töketlenségen is az ész megáll! A szomszédos otthon dolgozójának se jutott eszébe, hogy uno momento, várjon, megkérdezem a csajokat a másik házban, hátha a néni tőlük jött!

Nem.

Senki nem gondolkodik, nem keres megoldást.

Hát akkor nincs más, visszavisszük a beteget a kórházba.

És az anyu újra ott, ahova senki nem kivánkozik ......... mert valahol valaki elírta a címét, mert valahol valaki lusta volt a helyesnek utánnanézni, mert valahol valaki ...........

A kiabálós nővért pedig ezúton csókúttatom! Remélem valaki az övéhez hasonló stílusban, egy kicsit kiabálósan, egy kicsit kioktatósan, elmeséli neki, hogy mit művelt egy másik emberrel.

Köszönöm neki azokat a szomorúsággal teli órákat, a megalázó pillanatokat és azt, hogy az anyut egy ilyennek kitette!

Decemberi utam. Első rész: Győr

2012-01-29T21:36:00.001+01:00

A decemberben a családommal eltöltött pár nap szabadságomról eddig még semmit se írtam. Nem ment.

A Győrben eltelt napokról eddig nem tudtam mesélni, a valóság ismét olyan mélyen megrázott, képtelen lettem volna összeszedni a lényegét.

A Bécs-i napokról való beszámolóhoz meg főleg nem volt kedvem, őszinte leszek, én csak testben voltam ott. Másfél napon keresztül csak feküdtem a szállodai szobánkban, rettenetes volt a közérzetem. Pedig tapintható volt mindenütt a zsongás, hiszen az év utolsó napjaira főleg megtelik Bécs túristákkal, de nekem minden mindegy volt. A szomorúságom nagyobb volt, búcsúztam. Újra el kellett jönnöm Győrből, ott kellett hagynom két, hozzám rendkívül közel álló embert a pácban. Jóvanna, nem a pácban, csak magukra.

Egyszerűen tényleg nem volt okom boldognak lenni, ráadásul a hányásos kis rosszulléteim miatt amúgy is sebnyalogatással voltam elfoglalva. Minden második gondolatomon az anyu és a Fürtikém osztozott a "de rosszul vagyok, istenem"-el.

Apus és a kisfiam végtelenül megértőek voltak, tiszteletben tartották azt, hogy nem kívánok mindenhova elmenni velük, és meglehetősen szűkre szabott a nevetős kedvem, hiszen ők is talpig emberből vannak.

Győr

Az anyu kórházban volt, a Fürtikém a gondozó otthonban. A fiúk általában nélkülem járták a várost, vagy ültek órák hosszat magukban egy fagyikehely mellett valamelyik kávéházban. Nem értem rá velük tölteni az időt, nem családi, vidám kiránduláson jártam otthon .......sajnos.

Másrészről nem akartam az Andrét se kitenni mindennek. Természetesen ő is volt bent a Nammamájánál a kórházban, de sajnos, ahogy ez lenni szokott, a 11 éves kisfiút a látványt sokkolta. Apust felnőttként is, akkor mit szóljon egy kigggyerek? Ugye én nem találtam annyira rettenetesnek a kórház benti képét, mivel ismertem, de más viszonyokhoz szokott külföldinek ez higyjétek el, maga a horror! A nürnbergi nagymamája is feküdt már párszor az egyik itteni klinikán, ott is jártunk már többször látogatóban, de had ne mondjam! Azok a két ágyas, fürdőszobás, tévés és telefonos szobák inkább szállodainak tűntek, mellettük a győri valóság valóban szembetűnő volt. Feküdtem én is a kisfiammal a bécsi AKH-ban (európa egyik legjobb nevű kórháza), a St. Anna Kindespitalban, hát láttam én is belülről ezek működését, van személyes tapasztalatom, sajnos valóban összehasonlíthatatlan a magyar valósággal. Emlékszem 2000-ben a győri szülészet tusolóiban a falat ellepő apró fekete bogarakra. Nagyon izgultam, nehogy rájuk menjen a víz, nehogy megzavarjam őket. Nem tudtam elképzelni mi lesz akkor ha ezek esetleg elindulnak, vagy elkezdenek röpdösni, nem is akartam. Undorítók és gusztustalanok voltak. Ezek a dögök mellett nem igazán érdekelt az akkortájt frissen átadott UH-s részleg, ahol kellemes zenét hallgathattak a vizsgálatra váró kismamik. Én jobban örültem volna egy szülészeti bogáreltakarításnak.

Vissza az anyukámhoz: a kórházi helyzetről az orvosok, az ápoló személyzet erről persze nem tehet. Hála nekik, köszönöm a lelkiismeretes, gyógyító munkájukat, amivel az anyunak segítenek, az infúziókkal, gyógyszerekkel egy kicsit mindig megtámogatják.

De valamit akkor is el kell mondanom. Bár nem szeretnék senkit se megbántani, főleg azt nem elérni, hogy az anyun csattanjon esetleg az ostor, ha újra bekerül. Márpedig nagy valószínűséggel erre a bekerülésre a betegsége miatt még párszor sor fog kerülni.

A következő történt:

Az egyik este a nővérkék kiosztották a vacsorát. (Megjegyzem erről se ők tehetnek, de képzeljétek el, vákumfóliázott kenyér, sajt, vagy felvágott landol a beteg éjjeliszekrényén, tessék kérem! Apus próbálkozott, minden erejét beleadva, két kézzel tépte fel. Az anyukám sajnos ugyanúgy, ahogy ebben a kórteremben a többi, ágyhozkötött, kiszolgáltatott betegtársa is, az életben ki nem bontaná. A párom nem értette, hogy miért nem lehet a falatot legalább egy tálcán, vagy tányéron behozni? Nem tudom, lehet a karácsony miatt működött csak takarékon az ellátás, talán máskor jobb. )

Na, tehát landolt a vacsora. Az anyukám könyörgött, hogy adjak neki pudingot. Mivel gyakran nem igazán ismeri ki magát, úgy gondoltam nem őt kérdezem meg arról, hogy evett-e már vacsorát.

Kiléptem a folyosóra nővérkeresőre. A szomszédos szobában, egy kicsit olyan megfigyelőjellegű szobában találtam rá kettőre, akik az ott felállított nővérpultnál álltak. A szobában súlyosan beteg emberek feküdtek mozdulatlanul, hangtalanul.

A betegekre és a helyszínre való tekintettel, suttogva bemutatkoztam és kérdeztem a nővérkéket, hogy evett-e már vacsorát az anyukám, adhatok-e neki pudingot?

A barna hajú, kedves nővérke készségesen válaszolt.

Aztán jött a haddelhadd.

Társa, az alacsony, enyhén molett, vállig érő vörös hajú nővérke hirtelen felindulásból megfordult és nekem esett:

- Jó, hogy itt van! Legalább megtudja végre mondani, hogy mi az anyukája rendes címe, ugyanis a megadott cím rossssssz! - üvöltötte

Mi rossz, mi rossz??? Nem értettem. A nővér (persze végig üvöltve, a betegek le vannak szarva) az értésemre adta, hogy az anyukám beutalóján és a papírján szereplő cím rossz, az a lakcíme. Holnap ha el szeretnék engedni, akkor méééééégis hovavigyéééék????

A nő stílusa kritikán aluli volt.

Próbálkoztam:

- Az nem lehet, hogy a korábbi lakcíme legyen a papíron, valamilyen feljegyzés biztos szerepel a beutalón ....

- Niiincs!! A lakcíme szerepel rajta!

- Nem tudom, én abból indulok ki, ha valaki egy otthon lakója, amiről hatósági határozat is született, akkor az a jelenlegi címe. És ha ennek az otthonnak a orvosa beutalja ezt az emberkét a kórházba, akkor józan paraszti ésszel is más nem történhet, mint visszavigyék oda, ahonnan elhozták, vagy nem?!

- Az nem úúúúgy van! -replikázott a nő!

- De hiszen az anyu az elmúlt időszakban olyan gyakran volt kórházban, sőt műtötték is a lábát egy másik osztályon, aztán ismét visszakerült az otthonba, ahonnan néha vissza is hozták a kórházi kontrollra mentővel, soha nem volt ilyen probléma!

- Ha valaki otthonba kerül, akkor át kell iratni a címét is hivatalosan! - Ezt ő nagyon is jól tudja, ugyanis egy idősek otthonában dolgozik, és biztosíthat arról, hogy ez a helyes, ezt így kell, igazán utána nézhettem volna a dolognak! Az anyunak mindenhol, miiiindenhol a trallala utca 3 szám szerepel, semmi más! X időt töltött el emmiatt, hogy az anyu címét kereste! Ezek szerint abban az otthonban ahol az anyu él, nem végzik a dolgozók rendesen a munkájukat, mert ezt tudniuk kéne nekik is!!

Ekkor vettem észre a kisfiam rémült arcát a folyosón, akit az apukájával együtt ennek a nővérnek az üvöltése odacsalt. A párom nem akart beavatkozni, mivel nem értette miről van szó, ő csak azt látta és hallotta, hogy egy betegekkel teli szobában egy nővér üvölt velem. A helyzet, a látvány minősíthetetlen volt, egy nővér akit soha nem láttam, akihez semmi közöm, éppen leordítja a hajamat. Gondolta vár kint diszkréten, csak akkor jön be, ha segítséget kérek tőle.

Ahogy később finoman utalt rá, ő a helyemben közel se lett volna ennyire udvarias ezzel a nővel, hát könyörgöm hol vagyunk? A Balkánon?????

Milyen jogon üvölt velem akárki is, nem érti miért nem osztottam ki az okostojást.

Először is azt hittem, hogy a nő nagyothall és ez a normális hangereje. Később amikor már gyanítottam, hogy nem ez a normális, hanem egyszerűen buta, akkor se mertem volna kikérni magamnak a viselkedését, uram atyám hát hogyan, mikor az anyukám ott marad a kezei között kiszolgáltatva???? :-(((((

A címet bediktáltam, a balkánnővérke felírta egy papírra az otthon címét.

A másik nővérke akivel később még sikerült egy pár szót váltanom, akinél megjegyeztem a kolléganője minősíthetetlen viselkedését, együttérzően bólogatott és közölte, hogy sajnos a kolléganője "ilyen".

A történetet folytatom, itt még nincs vége.

Csak még két kép:

A kórház folyosója, ahol már háromszor olyan gyorsan ver a szívem .... :-((

A kórterem

nők és férfiak vegyesen, egy mosdókagyló 6 ágyra és szinte mindig égő neonok........ (erről se tehetnek az orvosok és ápolók, de valaki, valakik biztosan!)

Röviden

2012-01-19T21:38:00.000+01:00

Addig is, amíg Évgyűrűék válaszolnak (naivitásom határtalan), meg amíg összeszedem magam az Anyukám miatt ....had mutassam meg az egyik kedvencemet, ami jobbá tesz pár percet az életemből.

Az anyukám tegnap a kérésemre újra bekerült oda, ahova pedig nem kívánom: a kórházba. Sajnos nekem elég a hangját hallani és máris tudom nagy a baj. Az elmúlt pár napban kétségbeejtő volt ez a kis hang.....a beszéde is. Ahogy a hírek is az állapotáról. Kénytelen voltam. :-(

Az egyetlen lehetőség sajnos akkor is a kórház, az otthonban nem tudnak gyógyítani, ott csak vigyáznak rá.

Hála ég, ma délutánra kiengedték, visszakerült az otthonba. A felturbózó infúziót megkapta, nem volt miért tovább bent tartaniuk, nincs terápia. :-(

Határtalanul boldog voltam az miatt, hogy kiengedték, bár ez sajnos nem jelent semmit, úgy értem túl jót, mivel nem igazán van remény gyógyulásra, a stagnálással se biztatnak, nekem akkor is megnyugtató .... ismét időt nyertünk.

3 hete volt utoljára kórházban, most megint, ..... nem tudom mit hoz a holnap.

Egyfolytában félek.

Nekem van anyukám, mindig is volt. Talán most egy kicsit beteg, de az anyukák nem hagyják el a gyereküket soha!!!

Csodák pedig vannak!

Vagy mégse?

A jelenlegi helyzetet nem akarom se elhinni, se elfogadni.

Nem tudom folytatni ..... nincs hozzá se erőm, se megfelelő szavaim, szeretnék most csak ennél a zenénél maradni:

Ügyintézzünk tovább!

2012-01-15T20:15:00.000+01:00

A posta gyors reagálásától feldobva, megpróbálkozom a lehetetlennel, megszólítom az Évgyűrűket is a blogomon, hátha! Bár attól tartok, ez a társaság kimeríti a németül Saftladen-nek nevezett kategóriát. Ha valakit érdekel, a Saftladenről áll néhány sor a Wikipédiában. Itt.

Mi a bajom az Évgyűrükkel? Miért Saftládenezem őket? Mert tojnak rám! Nem válaszolnak.

Az első próbálkozásom 2011.augusztus 31-éről:

----- Original Message -----
From: Andrea xxxxxxxxx
To: ugyfelszolgalat@evgyuruk.hu
Sent: Wednesday, August 31, 2011 6:51 PM
Subject: Èrdeklödés

Tisztelt Èvgyürük!

aztán a levél szövege, a problémámról blablabal .......semmiféle információ nem áll a rendelkezésemre, ezért fordulok Önökhöz, és kérem szíves tájékoztatásukat: ........ blablabla

Mivel külföldön élek, így nem áll módomban bemenni a helyi kirendeltségükre.

Aztán megadtam az összes adatomat, név, cim, anyukám neve, belépés jogcíme, a dátuma, az egyéni számla száma annak státusza, TAJszam, adoazonosito, minden.

És már előre örültem:

Szíves válaszukat elöre is köszönöm!

Nem gyütt semmi.

Ezt a levelet kis ráhagyással egy újabb követte, amiben már kezdtem szemtelenné válni, gondolván, úgyis tök mindegy.

----- Original Message -----
From: Andrea XXXXXXX
To: ugyfelszolgalat@evgyuruk.hu
Sent: Saturday, November 26, 2011 1:00 PM
Subject: Fw: Èrdeklödés

Tisztelt "Èvgyürük" !

Régebb óta külfölfön élö magyarként kicsit elszoktam az otthoni nehézkes ügyintézéstöl, de látom semmi nem változott.
Igazán nem mondhatják, hogy nem vagyok türelmes, mivel még csak most érdeklödöm az augusztus 31-én küldött levelemmel kapcsolatosan, amire a mai napig nem érkezett Önöktöl válasz.

Kérdésem még mindig aktuális, várom szíves válaszukat, visszajelzésüket, bármit ... :-)

Köszönettel:

én

Hát, kiváncsi vagyok ...... hátha történik valami? Lehet rossz az email cím? Ki tudja? Én nem. Én csak várok, várok, várok, várok ..............

A Posta válasza

2012-01-15T19:38:00.001+01:00

Kellemes meglepetés ért, ugyanis személyesen a Magyar Posta Zrt szóvivője küldött nekem egy aranyos emailt, reagálva az előző bejegyzésemre.

Meglepetés 1: egyáltalán foglalkoztak velem
Meglepetés 2: megpróbálták kideríteni mi okozta a küldemény csúszását
Meglepetés 3: a hangnem

A levél utolsó mondatát ídézném, példás:

"Kérem, amennyiben bármilyen észrevétele van szolgáltatásainkkal kapcsolatban, írjon nekem, keressen, hiszen mi is úgy tudunk fejlődni, ha ügyfeleink visszajelzéseit látjuk."

Akárhogy is nézzük, ügyfélközpontúsággal állunk szemben.

Kedves K., köszönöm még egyszer!

Magyar Királyi Posta

2012-01-11T21:32:00.000+01:00

Amúgy is húzósak a napjaink az irodában, de bérelszámolásos időszakban aztán tetőzik az őrület.

Tegnap többek között egy 115 euróról kiállított elismervény okozott egy kisebb fennakadást. Az egyik dolgozónk részére került kifizetésre bizonyos költségek előlegeként. Ezeknek az elismervényeknek különben az a sorsa, hogy vagy megsemmisítődnek a kezecském által, vagy maradnak és képezik a bérből történő levonás bizonylatát. Persze kiskacsóm csak akkor gyilkolja meg őket, ha a rajtuk szereplő összeg ellenszámlákkal alátámasztható.... Azt hiszem értelmetlenebbül és bonyolultabbul nem is lehetett volna ezt megfogalmazni, de most már hagyom mások elborzasztására. :-)))

Még egyszer nekifutok.

A felvett összeg egy előleg. Játszuk azt, hogy ebből fizeti ki az emberke a munkaruházatát, meg az üzemanyagot, ami mondjuk pontosan 115 euróba kerül összesen. A dolgozó aztán az erről szóló számlát, számlákat megküldi nekünk. A számla bekerül a könyvelésbe, az előlegről kiállított elismervény pedig megsemmisítésre kerül, mivel elszámolt a dolgozó. (A differenciákat most hagyjuk, jobb lesz így, ma nagyon bonyolultak a gondolataim. :-) )

Szóval ott volt egy 115 euróról szóló Quittungunk, amihez hiányoztak a számlák. Mit tegyünk? Természetesen felhívtam a kollégát, aki biztosított arról, hogy márpedig a megbeszélésnek megfelelően az ellenszámlákat még decemberben postán a részünkre elküldte.

- "Biztos?" - próbálkoztam nála.

- "Nem lehet, hogy ...........?"

- "Nem, Andrea. Feladtam. És már nagyon régen. Decemberben."

- "Jó, majd utánanézek."

Átforgattunk mindent. Sehol a boríték. Szinte biztos voltam benne, hogy a főnök tette el valahová. El is kezdtem piszkálni, nem hagytam egy percre se békén.

- "Izé, Herr X, nem lehet, hogy bevitte a másik irodába?"

- "Nem."

- "Biztos?"

- "Biztos."

- "Nem lehet, hogy össszefogta valamivel és ....... "

- "Nem!"

Már ciki volt, nem mertem tovább forszírozni a témát, pedig biztos voltam abban, hogy a főnöknél lesz a megoldás kulcsa. Hát kinél másnál? :-)

Mi legyen? Nem kellett sokáig gondolkodnom, biztos voltam a dolgozónk becsületességében, így kiálltam mellette. Közöltem a kollégákkal és a Herr Főnökkel, hogy az elismervényt érvénytelenítem, a bérből nem vonunk le semmit. A javaslatot egyetértés fogadta, a kollégáról mindenkinek jó véleménye van.

Pár perccel később a főnök a kezembe nyomta az aznapi postát. Többek között ott volt az a levél is, amit kerestünk, ugyanis a tegnapi postával végre megérkezett.

Hát volt vigyorgás mit mondjak.

A monarchiás idők, a postakocsik és postagalambok felemlegetésével, a megtett út és idő elemzésével újra volt egy pár vidám percünk.

Tessék kérem megnézni. A bélyegző alapján tavaly, december 20-án adták fel a levelet, ami tegnap, január 10-én, nem egész egy hónap alatt meg is érkezett. :-)

Most mit mondjak? Rosszul esett .. :-(

2012-01-10T21:24:00.000+01:00

Úgy haladnék az írással, el se hiszitek! 3-4 megkezdett, elkezdett történet, vázlat üdögél már a piszkozatok között, és akkor az összes többi, jó régen beharangozott sztoryt már csak pironkodva, szemlesütve, rebegve .... sőt már úgy se merem megemlíteni. A Fabell Castellék folytatása, a találkozás Schäffer Erzsivel, James Hunterrel, a hogyan lett belőlem 40 évi fociutálat után szenvedélyes 1.FCN focirajongó, meg-meg-meg. Késésben vagyok, tény. És itt van az anyu, a legutolsó utunk, hú, ~~van~~, lenne mit mondanom.

Elég sok piszkozat üldögél még mindig "átszínezésre várva", illetve került törlésre, és nekik (ha egészen őszinte akarok lenni) jobb is így. Sok az első nekifutásra, hirtelen felindultságból elkövetett reagálás, amikkel emberek engem bántó kijelentéseit, buta megjegyzéseit méltattam. Márpedig a tapintatlan emberek miatt kár az időért és kár a belefeccolt energiáért. Sokan észre se veszik milyen mélyen megbántottak, hiszen talán nem is piszkálni akartak, nem is annak szánták, csak úgy mellékesen megjegyezték, hogy ezt, vagy azt nem így csinálnák, meg ők aztán a helyemben.........., áh! Le vannak ejtve.

Bár ha őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy nem könnyen teszem át magam a hasonlókon. Amíg én igyekszem másnak az életébe nem beleokoskodni (mivel tudom jól, néha mennyire távol áll a valóságtól az a kép, az a benyomás amit kivülállóként láthatunk, tapasztalhatunk), addig mások megpróbálnak nekem segítő útmutatást adni. Kéretlent és tapintatlant.

Na gut, ha már mégis belekezdtem ebbe a témába, akkor egyet mégiscsak előveszek a ha nem is törlésre, de (soha) meg nem jelenésre szánt piszkozatok közül:

Az egyik (pedig kimondottan értelmes) ismerősöm egészen egyszerűen megfogalmazta nekem azt a kínzó gondolatát, hogy mit tenne ő a helyemben akkor, ha az édesanyja kórházba kerülne. Azt írta, hogy ha egy hétig csak kenyeret enne és vizet inna, akkor is eljönne meglátogatni az anyukáját és a nagymamáját. Felülne a vonatra és egy nap alatt megfordulna. .....pufffff neki.

Nem is tudom mit lehetne egy ilyenre válaszolni. Mármint szépen... . Nem ismeri a helyzetemet, fogalma sincs az életemről, de durván pálcát tör felettem. Honnan veszik emberek ezt a tapintatlanságot? Engem ezzel (annak ellenére, hogy bődületes közhely) a mondatával mélyen megsebzett. Írjam azt, hogy én meg az ő helyében távoltartanám magam mások kritizálásától? Hiszen ezzel nem segít egy cseppet se, ezzel csak bánt. Biztosíthatom, élhetne akár hónapokig is kenyéren meg vízen, lehet akkor se tudna elutazni, hiszen nem ezen múlik, ennyire demagóg szintre nem lehet leegyszerűsíteni a dolgokat. Közel 700 km-es távolság, új hajtós munkahely (elején érthetően nulla szabadsággal), család, anyagiak, ezek a tényezők! A vonattal való megfordulással egyetemben. Megnézném hogyan fordul meg valaki egy nap alatt. A legeslegrosszabb pedig az, hogy utána a részéről befejezte a beszélgetést. A válaszlevelemre (pedig isten bizony finom volt és kedves és szívhez szóló) már tett magasról. Pedig beleírtam, hogy mennyire fáj ez a mondata.....Erre már nem érkezett válasz, mert ő megmondta mi a véleménye, a többire már valószínűleg nem volt ideje, ahogy azon se gondolkodott el, hogy hoppsz, nem akartam, de úgy tűnik megbántottam az Andit. Nem téma. Le vagyok írva.

Azóta is.

Mindettől függetlenül remélem, hogy ezt itt nem olvassa. Elég, ha én meg vagyok sértődve. :-)

Ráadásúl túlérzékeny is vagyok.

A véleményem: ne akarjunk senkinek se kéretlen jó tanácsot adni, mert az ami nekünk jó, vagy jó lenne, az lehet másnak pont a méreg, a lehető legrosszabb, ill. még véletlenül sincs rá szüksége! Csalóka az igazságunk, mert az csak onnan, a mi szemszögünkből látszik annak. Bármennyire is tapasztaltnak, mindentudónak képzeljük magunkat, tévedünk. Fogalmunk sincs a másik ember életéről, érzéseiről, a valóságról a kulisszák mögött. Segítsünk, érezzünk együtt, támogassuk a másikat a bajában, emeljük fel a fejét, fogjuk meg a kezét, sírjunk vele! De hagyjuk békén!

A "más mit tenne a helyünkben?"-ről jutott eszembe ez a kis rajz amit a heti TV Hören und Sehen újságban láttam.

A fiúk a fán éppen az interneten próbálnak tanács után kutatni, hátha van valaki, aki már volt hasonló helyzetben!

Szerintem tanácsot biztosan fognak kapni, barátok, kivülállók majd megmondják mit kéne tenniük, mi a helyes. :-)))

kép: TV Hören und Sehen

Cső

2012-01-06T22:24:00.001+01:00

Igaz műsoron kívül, de muszáj leírnom mert különben elfelejtem. Khmm ...

Miért van az, hogy bizonyos férfi emberek a kezdeti "kezitcsókolom", meg "jó napot kívánok Andrea" kezdetű telefonhívásaik után, a munkakapcsolatunkból adódó (a részemről kollegális, kvázi kedves gesztusként javasolt), tegeződő formára való áttérés után valami orbitális bunkó módra váltanak.

Hívom a csókát (a "csókával" most jólesően egyenlítek), aki így szól a telefonba:

- "Mondd"

Én pedig mondom a kedves nevemet és üdvözlöm a kedves értelmiségit a keresztnevén. Nem ingatja meg. Talán nem is érti, hiszen tudja, hogy én hívom, ismeri a számomat, minek ez a formaság?

A beszélgetés végén pedig elhangzik a válasza:

- "Cső".

- "Szervusz Sepp" (itt persze a csóka keresztnevéről van szó) - zárom le a részemről ismét illedelmesen a beszélgetést, pedig forr az agyam.

Nem tudom, ez cool? Nekem semmiképpen. Szerintem igénytelenség. Esetleg keresztezve butasággal.

Hogy is hívtuk ezt régen?

Egyszerű mint egy marék lepke.

Lehet ezentúl lelepkézem.

A legközelebbi "Mondd" után egyszerűen így fogom folytatni a mondókámat, hogy:

- "Na, szóval a következőről van szó kedves Lepkém!"

aztán ha megkérdezi milyen lepke, akkor megmondom, hogy csak úgy. Mert tetszik. :-)

Van még valami amit leírva is utálok, de kimondva méginkább. Ez az "üdv". Idegesít. Legyen már annyi időnk leírni, hogy üdvözlettel, vagy üdvözöllek. De könyörgöm, csak ne üdv!

Ezzel a morgást befejeztem, mentem.

Na cső.

Brrrr :-))

Jövök!

2012-01-05T22:54:00.002+01:00

.... jönni fogok!

Otthon jártam. Igaz január 2-án este visszajöttünk, de túl sok minden történt, túl sok mindent éltem át, nem volt erőm megszólalni. Több napra volt szükségem ahhoz, hogy valamennyire lenyugodjak, az őrületbe kergető gondolatok kicsit leüllepedjenek a fejemben.

Az érzelmi sokk, a lelki teher ráadásul úgy néz ki, "ráment" a gyomromra. Amint elhagytam Magyarországot, máris elkezdődött. Kicsavarva, belülről kiégve nem tudtam igazán örülni semminek.

Most se megy.

De legalább már aludni tudok. Otthon azt se tudtam. Ott nem volt ami elterelje a figyelmemet az Anyuról és a Fürtikémről. Ott fájt minden perc, mert valóságos volt.

Áldott karácsony

2011-12-24T16:01:00.000+01:00

Ilyen karácsonyom még soha nem volt. De kérem az eget, ne is legyen többé! Tudathasadásos állapotban telnek az óráim, mivel már úgy mennék, röpülnék az én drága kis anyukámhoz, a Fürtikémhez, tojnék itt minderre, de istenem, itt a kisfiam! Az izgalomtól szinte nem is tudott aludni, várja a Jézuskát. Igen, hozzá még érkezik a Jézuska, mégcsak 11 éves. ;-) Anyósnéninél van tegnap óta, rettenetesen izgatott ..... hát hogyan tehetném meg, hogy ne legyen neki karácsonya? :-(( Legalább 1 napig had legyen ő is boldog kisfiú.

Holnaptól úgyis kemény napok várnak ránk, rá is.

A nagymamájával és a dédikéjével fog találkozni.

Az előbbivel a kórházban, az utóbbival a gondozó otthonban. Az anyut a héten az én kérésemre vitték be, rettenetes állapotban volt. Nagyon féltem, hogy 25-én már későn érkezünk .......

Már megint bőgni fogok érzem, de moderálnom kell magamat, mindjárt jön a kisfiam haza, nem törhetem össze a szívét.

Mi lesz??? Jaj tegyen már valaki csodát, kérem szépen!

Azóta eltelt néhány óra. A kisfiam most meg a boldogságtól nem tud aludni menni.

Márpedig jó lenne, mivel holnap indulunk.

Amikor ma felhívtam a kórházat és az anyukám állapota iránt érdeklődtem, szokás szerint kértem a nővért, hogy ha az anyuhoz megy akkor legyen szíves mondja meg neki, hogy ....... aztán hirtelen nem is tudtam mit mondjak.

Karácsony van, úr isten, mit kivánjak az anyukámnak? Boldog karácsonyt? Elment az eszem?

A nővérke a segítségemre volt.

- "Áldott Karácsonyt! Áldottat tessék kívánni neki!"

Igaza van. Azért a karácsonyt nem szabad elfelejtenünk. Boldog biztos, hogy nem lehet se neki, se nekem, de áldottá még válhat.

Remélem az is.

Kívánok mindegyikőtöknek boldog és áldott karácsonyt!

Mivel már csak januárban jövök vissza, így a karácsonnyal együtt, kívánok mindenkinek boldog új évet is!!

Legyetek boldogok!!!

A mamák nem mennek el...

2011-12-14T21:56:00.001+01:00

Nem csalódtam. Zorán olyan mint régen. A fantasztikus hangjával, az intelligenciájával nekem ő az örök férfi. Gyerekkorom óta szerelmes vagyok belé. Akkor még nem tudtam, most azért már egyre inkább látom miért. :-) A hapsi úgy jó, ahogy van! Egy remek "darab", kivül és belül! (psszt, Barbara a felesége nagyon szerencsés! )

Mivel nincsenek véletlenek, ma rá kellett, hogy leljek erre a dalra.

A címére pillantva ..... hát mit mondjak, féltem tőle. Tudtam mi jön, milyen mélységre és magasságra számítsak, mivel ő nem énekel bóvlit, nem sallalázik, a dalai mélyek, emberiek. A dalaiban egy kicsit mi mindannyian benne vagyunk.

Tudtam, hogy ez a dal az Anyukám és a Fürtikém miatt kemény lesz.

Így is lett.

A találat újra a szívtájékot érte el. Belesalygott mindenem. A lelkem, a tudatom és a tudatalattim.

Mégis szívből ajánlom, mert ez a dal egyszerűen gyönyörű!

Ballada a mamákról

Fel és le

2011-12-07T21:48:00.001+01:00

Áh, folyamatosan!

Élet, gondok, benyomások, élmények, aztán ezekből következően indul ismét a hullámvasút. Néha akár órákig is jupiiiii felfelé, aztán elég egy levél, vagy egy telefon és pafffffff. Seggreülés szindróma, "hogyazajó" sziszegéssel.

Most tényleg csak nagyon röviden, csak addig, ameddig az a rohadt székelykáposzta valamennyire ki nem hül, hogy végre bevághassam a hűtőbe. Na ja, szegény nem tehet róla, hogy Anyucicá-nak (ez a nevem itthon) sokáig tart a munkaideje és a falatfőzésnek csak este tud nekiállni.

Nem szoktam főzni, nem is tudok, de néha rámjön, megkívánok ezt, meg azt, mert eszembe jut, hogy ilyen is van, meg néha furdal is a lelkiismeret, mivel az anyukák, meg főleg az Anyucicák általában olyan főzősek.

Amilyen az Anyukám is. Mindig főzött. És nemcsak háromféle ételt mint én, hanem mindent!

Tegnap óta a fejemben kering a savanyú káposzta képe és az íze. Terhes asszonyoknál is rosszabbul tűrtem a hiányát, úgy éreztem, ha nem ehetek savanyú káposztát, C-vitamin hiányban fogok elhalálozni. Házi híján (ismét utalnék a munkaidőmre, aminek végeztével a zöldségesek, már réges-régen tentikélni mentek) kénytelen voltam egy hiper-szuper bolt polcán az előrecsináltak után kajtatni.

Vettem is egy nem túl drágát, de pont olyan volt, mint amitől féltem.

Előreizélt, összecsinált, bóti szar.

Erre ma mivel lepett meg Apus? Vett nekem házi-finom savanyú káposztát. Ezt már a vonatmegállóban elárulta, amikor értem jött. Éreztem, nem bírok a véremmel. Juhuuuuuuu!

De spórolós (hát igen, az élet néha nehéz) emberke lévén máris rohantak a gondolataim tovább.... pffff tuti be fogok belőle zabbantani 10-20 dekát (opppardon, errefelé grammban beszélnek), de mi lesz a többivel?? Követi a tegnapi bóti kollégát a kukába??? Olyan jól azért nem megy a hasunk!

Hasznosítsuk a többit!

Így lett a kis maradékból és a hentesnél hozzávásárolt húsból székelykáposzta. Ahogy itt és a német nyelvterületen mindenhol "Szegediner"-nek (szerintem elég hülyén hangzik) hívják.

Na ez a Szegediner hűlhetne azért egy kicsit gyorsabban is.

Tudom, hogy a pitlit beleállíthatnám hidegvízbe is a mosogatóba, de ehhez el kéne mosni a mosogatóban lébecoló, a sorsa jobbrafordulására váró tojásrántottasütőt, és ehhez állatira nincs kedvem. :-)

Apropó falat! A múlt pénteki céges karácsonyi vacsorán volt szerencsém kenguru- és strucchúshoz is. Nem tudom milyen volt, szerintem semmilyen. Cipőtalp. De legalább kipróbáltam.

Azóta kicsit féltve őrzi a kisfiam Sallyt a plüsskengurut, az egyik nagy kedvencét.

Pedig nem kéne félnie. Annyira azért nem ízlett nekem a kenguru-steak. Szőrállatokat meg főleg nem kívánok a tányéromra, dehát a gyerek, az gyerek.

22 óra 36 perc.

Nem vagyok száz, az biztos! Már rég aludnom kellene.

Megyek is, de előtte utoljára mégegyszer lejátszom az egyik kedvencemet.

Éljenek az 50-es évek!!

Hajrá székelykáposzta, hűljél gyorsan!!

Mementó .... Jacqueline

2011-12-04T20:46:00.001+01:00

Már tudom, mások se kapnak kegyelmet. Ha egyszer lejárt az idő, akkor nincs menekvés.

Lehetsz bármilyen szép kivül és belül, semmi nem segít.

Azzal se nyersz időt, ha éppen kimondhatatlanul boldog és szerelmes vagy, ha éled és imádod az életed, nem érdekel senkit.

Legalábbis senkit se ott "fent". Már döntöttek, el kell menned.

Július 3-án még írt nekem. Jókedvű volt, mint mindig.

Augusztus 30-án még fényképeket közölt magáról. Október elején is ide-oda írt, csacsogott. Aztán október közepén érkezett a szörnyű hír. Az egyik barátnőm mesélt róla, a betegségéről, amiről már régóta tudtak, de nem volt téma, hiszen mindig kontroll alatt, kezelve volt. Valójában az utolsó héten se tudta szinte senki, hogy ez az alattomos betegség az egyik napról a másikra ismét kitört és már nem tűrt el semmilyen kezelést. Már csak pusztított.

Körülbelül 1-2 hét alatt elment Jacqueline. Pedig szép volt kívül és belül. Valamint kimondhatatlanul boldog a férjével.

Két fia is gyászolja.

És persze a férje.

A férjét úgy hívják: James Hunter

Álljon itt emlékül az a dal, aminek ihletője Jacqueline volt.

Jackie, nyugodj békében! :-((

Az öregségről

2011-11-26T21:22:00.001+01:00

Az alábbi felvételt ma vettem észre az egyik ismerősöm facebookos oldalán. Rákattintottam, mert Márai Sándor "A gyertyák csonkig égnek" regénye az egyik kedvencem volt. (Ehhez szeretném hozzáfűzni azt, hogy általában az "Egy polgár vallomásai", illetve a "Füves könyv" a nyerő az ismerőseim körében és nem a "A gyertyák csonkig égnek". Érdekes. Az Anyunak pedig hozzám hasonlóan, nagyon tetszett. Engem rabul ejtett a fantasztikus stílus, Márai írói tehetsége. )

Szóval rákattintottam a lejátszásra és ledöbbenve hallgattam a monológot. Nem emlékeztem rá, egyáltalán nem emlékeztem a szövegre!

Mit olvastam egyáltalán? Mire mondom, hogy lenyűgözött, ha még arra se vagyok képes, hogy nyomokban felismerjem???

Azt hiszem tudom a választ.

40 éves korom előtt ezt a részt még nem is érthettem, vagy ha mégis, akkor kellemetlen "ugyan, ki akar ezzel foglalkozni" résznek könyvelve átfutottam rajta.

Most, ennyi idősen értem és sajnos mélyen átérzem Márai gondolatait. Ésszel értem és lélekkel siratom.

Muszáj vele foglalkoznom, mivel az az idő elmúlt, a fiatalságunk hihetetlen életszeretete, az egészség, boldogság és a töretlen optimizmusunk kezd alábbhagyni, sajnos már tudom, hogy nem vagyunk elpusztíthatatlanok, néha felüti fejét a kortól, az elmúlástól való félelem. Ezeket a félelmeket 30 évesen nem is ismerjük, eszünkbe se jut foglalkozni velük. Bárki mondaná, kinevetnénk, ó, hát kit érdekel?

Azt hiszem 40 felett kezdődik. Egyszercsak már nem bírjuk viselni a kontaktlencsét, kiszárad a szemünk, fárasztó lesz a korábbi életünk, a tempónk, már nem bulizásra, inkább nyugalomra vágyunk. Nyugisabbakká válunk, már erre van szükségünk, ez tesz jót. Ekkortájt kezdünk el félni is a betegségektől, a korábban csak másoknál lecsapó kórok hirtelen megjelennek a gondolatainkban, nyomokat hagynak a pszichénkben és elkezdünk félni. Mi lesz, ha én is?? Mennyi van még hátra, milyen lesz a vég? Meddig fogok élni, milyen betegség várhat rám?

Ezek a gondolatok 40 felett megérkeznek és helyet követelnek maguknak.

Mássá válunk, megváltozunk.

Felnőttünk.Öregszünk.

Más lett a hallásom is. Már meghallom, sőt értem Márai, az öregedésről szóló szavait is, amiket nem csak egyszerűen szépnek, hanem borzalmasan telibetalálónak és szívbemarkolóan igaznak tartok. A gondolatai gyönyörűek ugyan, de rettenetesen fájnak.

Így van minden szóról szóra, ahogy ő írja, igaz én még jócskán az öregedés elején járok, mégis. Félek. Leginkább attól, hogy minden úgy lesz, ahogy ő leírja. Mert ha igaza van, akkor szörnyű ez az egész, ez az életnek nevezett akármi... jobb ha bele se gondolok. Ez nem struccpolitika, hanem egészséges önvédelem. A szellemünk, a lelkünk védelmében.

Talán nem is minden 40-esnek való. Sokan még nagyon fiatalok. Ki kell próbálni. Aki rálegyint, az szerencsés.

Aki végigbőgi ahogy én, az nagy valószínűséggel 40-en felüli.

Mert már érti.

A sok-sok szomorúság mellett van azért más is ..

2011-11-22T21:07:00.001+01:00

....például könnyfakasztó pillanatok, amikor a könnyek előidézője végre nem a szomorúság, a bánat, hanem a szívből jövő, felszabadító és megkönnyítő oltári röhögés. Ez pedig az új munkahelyemmel függ össze.

Imádom a munkámat. Imádom a munkahelyemet, pont ilyenre vágytam.

Sokat utazunk, rengeteg a munka, roppant fárasztó, de szuuuuuper!! Olyan társaságba csöppentem, ahol jól érzem magam, és ahol a főnök tényleg külön fejezetet érdemel. Az embersége és lojalitása mellett kiváló a humora is, eszméletlen jókat röhögünk.

Mesék jönnek (csak győzzem :-) ) ...

de addig is egy kedvenc:

Ezek az éjszakák soha nem múlnak el???

2011-11-08T21:00:00.003+01:00

Azóta már visszakerült az anyu az otthonba. Sőt. El is hagyta. :( Egy ideje ismét kórházban van, de nem az alapbetegségével, jelenleg a lábát műtötték.

Már nem elég a súlyos betegség, a kiszolgáltatottság, ágyban fekvés. Megjelent valami új is: időközönként fájdalmak ..........

És nem tudok segíteni. Semmit. Ordítani tudnék.

Belefeszülök ebbe az egészbe.

Aztán újra csak belegondolok az egészbe és szégyellem magam, hiszen csak magamat sajnálom. Nem bírom ezt a terhet.

Aki pedig ennél sokkal többet tűr és szenved, az az

Anyukám.

Mennék hozzá, de jelenleg nem tudok. Se szabi (nem azért mert embertelen a főnök, hanem most tényleg rengeteg a munka), se "kedv". A kedvcsináláshoz vettem újra lottót. Hátha.

Igen "kedvileg", azaz anyagilag is megterhelő a jelenlegi helyzet, ugyanis az anyu lakásának a számláit is nekem kell fizetnem, ahogy a személyi kölcsöneit is. Az otthon ahol vannak szintén nem ingyenes. Az ellátásra és a gyógyszerekre kvázi rámegy a nyugdíjuk. A többi rám hárul. Ezek a kiadások mellett a hazautak főleg nehezek, hiszen nekünk otthon nincsen már se szállásunk, se másunk. Főzni se főz ránk senki. Minden fizetős. :-( Ki lehet számolni. Aki azt mondja, hogy akkor is mennem kéne, annak megadom a bankszámlaszámomat, jöhet az utalás.

Az élet, hogy még érdekesebb legyen, az anyu és a Fürtike kapcsolata rettenetesen megromlott, tényleg nem tudom mi a fenét csináljak... Fürtikém egyfolytában haza szeretne menni a "kis otthonába", ahol végre kipihenhetné magát az elmúlt hónapok tragédiája és gyötrelmes könnyei miatt. Azt mondja, hogy az otthonban remek a kaja, sütikét is kapnak, nagyon szereti a gondozó lányokat, mindent megtesznek neki, tüneményesek, de a helyet akkor se tudják vele feledtetni, az nem az otthona. Ráadásul a vécé is túl messze van a folyosón ...... ő ezt nem tudja megszokni.
A szívem szakad meg, hiszen igaza van.
Mit csináljak? Ha hazamenne, egyedül lenne a lakásban. Ki vigyázna rá? Ki segítene neki, ha ne adj isten elcsúszna, elesne?
Ki találna rá és mikor?
Édes istenem, hát 89 éves!

Nem így élt, nem ilyen ember volt ő, hogy ennyi idős korára, ennyi kiszolgált ember és év után egy idegennel megosztott szobában maradjon neki egy ágy, meg egy szekrény fele......

A tehetetlenség meg főleg fáj, mivel nem tudom megváltoztatni ezt a helyzetet. Pedig vinném én a kis Fürtikémet oda ahova szeretné.
És ülnék szívesen az ágya mellett és élvezném a kis mosolygós arcát, ahogy a fagyikájának, vagy a rántott halacskájának örül. Mert örül ő mindennek, a legkisebb dolognak is. Az ajándékba vitt plédet álló napig simogatta, sugárzó arccal: "Olyan finom, annyira puha!". A rózsás ágyneműn pedig el is sírta magát. Csak ennyit mondott: "Nagyon szép. Köszönöm szépen."

Az Anyu hiánya is rettenetesen fáj. Főleg most, hogy újra ott fekszik a kórházban ....... ez nekem már nem csak büntetés. Ez már kínzás.

Nesze neked éjszaka!

2011-10-19T21:55:00.001+02:00

Tegnap este fél 8-kor beszéltem az anyukámmal, igazándiból csak azt mondta amit mindig. Arra a kérdésemre, hogy "És hogy érzed magad"? szinte mindig a "Hogy érzem magam? ... hát ... szarul ..", vagy "Nem túl jól", ill. "Nem vagyok jól Andikám" a válasza.

Tegnap se volt másképp. De ekkor még csak nem is sejtettem, hogy ma délelőttre kórházba kerül. :-( Az előbb hívott a Köri (a huga), tőle tudom a rettenetet. Az anyu reggel fulladt. Az otthonban helyettesítő doktornő szerint feltelhetett vízzel, ez okozta a fulladásos tüneteket.

Mentőt hívatott és bevitette a kórházba.

Ott van most az én kis Anyukám, egyedül a bajával, elhagyva, magára hagyva az egyetlen gyerekétől ... tőlem. Egy nylonzacskóban vannak a kis cuccai, amit ma a mentősök magukkal vittek neki.

Ő, aki eddig mindenkinek a segítsége volt, aki friss, meleg pipilevessel rohant betegekhez a kórházba, vitte, vette, mosta, cserélte a kényelmet biztosító dolgokat, törődött a másik testével, lelkével, ő most egy nylonzacsinyi kis motyó társaságában fekszik egy ágyon.

Távol a lányától, annak társától, az unokájától.

Egyedül.

Kiszolgáltatva embernek, gépnek, természetnek.

Nem tudom, hogy kapok-e érte büntetést az égtől, hiszen akárhogy is nézem, magára hagytam az anyukámat, de nem tudok odafutni hozzá, nem tehetem. Hogy ez mennyire fáj, ezt nem tudja senki! A rossebb egye meg ezt az egészet úgy ahogy van!

Költözz külföldre, globalizáció, kitágult világ, nincsenek határok ....... ez csak annak való akinek vagy érzelmei nincsenek, vagy családja. :-(((

Kérlek benneteket segítsetek jó akarattal, egy kis szeretettel, gondoljatok az anyura és légyszíves kívánjátok neki, hogy ne szenvedjen.

Szegénykém újra 44 kg közeli ......

Mondta a Körinek, hogy legyen szíves hívja fel a Juci nénit, vagy az Eta nénit (a szomszéd néniket), hogy menjenek át legyenek olyan szívesek a Fürtikéhez és mondják meg neki, mert már biztosan izgul, hogy ma már nem megy haza....... :-(

Elfelejtette, hogy már nem otthon lakik....

Könnyekből kijutott nekem most estére is, bár nem értem, ma egyáltalán nem voltam rosszul, nem éreztem semmit se ....pedig eddig kivétel nélkül megéreztem, ha az anyuval valami történt. Ma nem.

Viszont az iccakámnak lőttek. Az anyukám fontosabb mint az alvás.

Amikor a sors úgy rendesen seggberúg

2011-10-16T21:22:00.003+02:00

Higyjétek el, hiába mondja bárki is, hogy sajnálja ami velem, pontosabban az Anyuval történt, meg együttérez .... igazándiból még egy picit se tudja elképzelni, se valóban átérezni azt a tragédiát, ami kénköves mennykőként belecsapódott az életembe. :(

Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt, amikor a kisfiam korát mégcsak hónapokban mértük, tagja voltam egy babás levelezőlistának. Kisgyerekes, többgyerekes anyuk, babát váró kismamák, illetve babára áhítozó csajok, kábé így nézett ki a társaság. Volt közöttünk egy fiatal, gyermektelen lány, aki aktív listatagként egyszercsak a határtalan boldogságáról számolhatott be nekünk: végre, végre terhes lett!!

Örültünk a boldogságának, a hír engem is a mennyekbe repített, mivel csak pár hónappal voltam túl az én kisbabám érkezésén, még rettentően fogékony voltam az ilyesmire. (Megjegyzem, ez a babázás, meg a vele kapcsolatos témák mostanra már régen kifulladtak nálam, kb. annyira érdekelnek a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mint régen, azaz semennyire. Szomorúan állapítottam meg, hogy tényleg van ilyen. Elmúlik a Kismama újság izgatott lapozása, előfizetése, nem gyűlik könnycsepp a meghatottságtól a szememben ahányszor bébikét látok, sőt, már nem is veszem őket észre. Micsinájjjak, ez van .... )

A Lány a boldogságos gyerekváros hónapokat élvezte, mi pedig a küldött beszámolóit. Átéreztük vele a terhesség, a várakozás örömét, hiszen ismertük annak minden percét.

A hírei arról, hogy a baba pici, nem igazán ijesztettek meg minket, magyarázat mindenre van, rossz velünk nem történhet, ilyen az eszünkbe se jutott. (Juj, az említett lista kapcsán eszembe jutott az a kifejezés, ami régen se igazán tetszett, manapság pedig a víz is kiver a hallatán: Pocaklakó .... brrrrr ..... Hanyistókot, a kapuvári Hanság rémét látom ilyenkor magam előtt, a mocsárban felnőtt lényt, sorry, engem ez a kifejezés, hogy "pocakban lakó" elborzaszt, rémségekre asszociálok. Egy, a pocakban élő, vegetáló szörnyet látok ... na jó, hagyjuk.)

Az UH-s vizsgálatok egyre inkább aggodalomra adtak okot, de természetesen még mindig nem gondoltunk semmi rosszra, pontosabban biztosak voltunk abban, hogy mindenen lehet segíteni. A Lány is úgy látta, hogy nincs semmi más, csak az ő picikéje kicsit alulmaradt a fejlődésben, apróbb mint a társai, de majd ha megszületett bele fog húzni.

Aztán újabb hírek érkeztek ilyen-olyan szükséges, elkerülhetetlen vizsgálatokról. Na ekkor már elkeztünk mit többiek is privátban levelezni, kezdtük nem érteni a dolgokat. Megijedtünk.

Aztán érkezett a Lány sokkoló levele. Azt írta, hogy az ő rettenetesen várt és imádott kis bébikéje, akinek nevet és életet adott ...... .. a vizsgálatok eredménye: élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség ......--------

Napokkal később még írt nekünk egy utolsó levelet, amiben elbúcsúzott. Kérte, hogy ne keressük, ne kérdezgessük, nem tud róla beszélni.

Azt is írta, hogy ne érezzük úgy, hogy legalább egy együttérző emailt írni kéne neki, mert nem kell! Ne írjunk neki arról, hogy mennyire sajnáljuk, meg együttérzünk, mert fogalmunk sincs (hála isten) arról mit is érez, hiszen ennek a fájdalomnak még a töredékét se ismerjük. Együttérezni csak az képes, aki ugyan ezt átélte. Aki vesztett el már bébit, akinek halt már meg gyereke, az tudja mit jelent, de más nem. Tudja, hogy tényleg őszintén gondoljuk meg vigasztalni szeretnénk, de úgyse tudjuk.
Azt pedig biztosan megértjük, hogy a történések miatt nem igazán szeretne boldog kisbabavárásokról, születésekről és iperedő bébikről olvasni, ezért le is iratkozik a listáról.
És elköszönt.
Talán 1, vagy 2 évvel később hírt kaptam róla, besorolt a boldog anyukák közé.

Valahogy így vagyok jelenleg a saját tragédiámmal. Amit az élet rám mért, azt, ahogy a sors seggberúgott, azt csak én érzem, azt más még csak el se tudja képzelni.
Azt, hogy a 68 éves, korábban soha nem beteg anyukám egyik napról a másikra teljesen magatehetetlen állapotba kerüljön és személyében pillanatok alatt megszünjön a 89 éves Fürtikémnek a bevásárló, főző-mosó, ellátó segítsége, azért lélegzetmegállító. Ahogy a vele kapcsolatos kérdés is: Úr Isten, most mi lesz velük????
Két emberke magára hagyatva, kiszolgáltatva, bezárva egy 2 szobás lakásba. Így nézett ki augusztusban az engem jó néhány évvel öregítő helyzet. Akkortájt úgy éreztem, normális ésszel nem fogom kibírni, a tehetetlenség, a távolság több volt mint örjítő.
Emésztés-elősegítő (elnézést de így van) hívásoknak neveztem (ma is áll) a telefonbeszélgetéseket, amiket végre este a Körivel (az Anyu huga) folytattam. Mielőtt tárcsáztam a számát, már rámjött a rettenetes izgulás, a félelem attól, hogy mit fogok hallani és máris futnom kellett "oda".
Ez a mai napig így van. Nincsenek jó hírek, csak maximum, hírek.

Ennek a bejegyzésnek itt még nincs vége, de mivel több mint 3 hete írom, ezért inkább közzéteszem, legalább az eddigi verejtékes munkám ne vesszen el.

Folytatni fogom, még van róla mesélnivalóm. Az időm szűkebbé szabottá vált mint bármikor, az új munkám reggeltől-estig tart (ma is voltam) kimerít. Élvezem valahol nagyon, de ez már nem teljes embert kíván, hanem legalább 5 embert! :-) Kb. ennyit kéne belőlem klónozni, hogy az összes munkát elláthassam.

Istenem, azok a kis kezek!

2011-09-25T21:26:00.001+02:00

Otthon voltam Győrben. Igaz 2 és fél napnál több nem jutott nekem, de végre láthattam újra az én két kis angyalomat: az Anyukámat és a Fürtikémet.

Az augusztusi állapotához képest igen nagy dolog az, hogy az anyukám képes volt koordinálni a kezét és vissza tudta szorítani a kezemet. Pedig Istenem, még mindig csak 44 kg....... ez nem is súly .... :-(((

A szoba másik lakója (a különben nem fekvőbeteg, a kép megtévesztő) drága kis Nagymamám, mind a 89 évével.

Fürtikémben egy tündér veszett el. A jósága, embersége sugárzik mindenkire.

Van mit mesélnem.

Fogok is.

Anyuci, Fürtikém! Sietek vissza hozzátok! Addig is, az ég vigyázzon rátok!! Nagyon szeretlek benneteket.

A hal, amit köszönünk de nem kérünk: Pangazius

2011-09-14T21:47:00.001+02:00

Tudom, hogy nem illik a megkezdett történeteim sorába, sőt lényegesen fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mással van tele a fejem és a szívem, de ez a pangazius hirtelen aktuálissá vált. A halat már többször szóba akartam hozni, de más mindig fontosabb volt ...... meg persze szokás szerint elfelejtettem.

Az előbb láttam a neten egy belőle készült receptet, így már nem várhatok vele.

Legelőször egy itteni kedvencem, Christian Rach étteremtesztelős műsorában hallottam róla. Egy halódó étterem étlapját tanulmányozva jegyezte meg elhúzott szájjal, hogy "jajjajaj, pangazius hal .... természetesen itt sem hiányozhat az étlapról ez a Vietnámból származó mélyhűtött hal, ami a kedvező ára miatt elég népszerű". (Egy észak-németországi étterem étlapja volt, ami azért is ciki, mert arrafelé aztán lehetne bőven ajánlani friss, helyi fantasztikus halakat, de nem ezt a mélyhűtött, több ezer kilométerről utaztatott izét.) Persze érthető, az íze és az olcsósága varázsolja nagyon sok étterem konyhájára. Errefelé Nürnbergben is rendszeresen belebotlok. Christian Rach nem mondott mást, nem is mondhatott, Vietnam akár be is perelhetné őt a tévéadóval együtt hitelrontás, rágalmazás címén, de a téma szöget ütött a fejünkben.

Aztán a kezembe került egy egész oldalas újságcikk a vietnami pangazius hal tenyésztésének körülményeiről. Volt egy dokumentumfilm is az ARD-ben (német tévé), de erről sajnos lemaradtam. Az előbbi NZ újságcikkben szerepel 2 videó az ARD-s filmből. A filmeket nem lehet lejátszani, a megjelenő üzenet szerint kormányzati kérésre kerültek letiltásra.

A lényeg, hogy a hatalmas kereslet miatt a helyi tenyésztők ráálltak a bizniszre rendesen. Kihasználva minden cseppnyi vizet a Mekongban, egymás hegyén-hátán tenyésztik ezeket a halakat. Extrém tumultusban és egymás kakijában, vérében vergődnek ezek a szegény halacskák. (Mások kakijában és szennyében is, ez az alábbi videóból ki fog derülni.)

Ezek után döntse el mindenki maga, hogy van-e hozzá gusztusa.

Mi már régóta nem eszenünk pangaziust.

És nem is fogunk.

És erről nem a szegény halacskák tehetnek.

Mesélnivaló

2011-09-11T20:49:00.002+02:00

Van. Persze, hogy van. Pontosabban csak lenne, mivel az időmet hozzá rövidre szabták.

Az Anyuról csak nagyon röviden: a múlt hétfő óta egy gondozóház lakója, ahol tegnap egy kisebb csoda történt. Képes volt egy rövidebb sétát tenni az egyik gondozóhölggyel a folyosón. Ez egy fantasztikus hír, miután az elmúlt hetekben egyre rosszabb lett az állapota, már egy percig se bírt ülni az ágyban. Ehhez képest a tegnapi teljesítménye valóban egy csoda, ahogy az is, amit egy kedves régi barátnőmtől hallottam. Bent volt az anyunál és megírta nekem, hogy képes volt pár kanállal önállóan enni!

Nekem ez a menyország. Bár ha belegondolok, pár hónappal ezelőtt az Anyukám, ha a fél kezét bedugta volna a sejhajába, akkor is ledolgozott volna mindenkit. Most pedig örülök annak, ha 3 kanálnyi falatot önállóan magához tudott venni, meg segítséggel felállt......

Úgy folytatnám ezt a történetet, de nem megy, késő van, holnap hajnalban újra wake up, irány a jelenlegi mókahely. Azért jelenlegi, mert felmondtam. Nem azért mert öngyilkos hajlamom van, hanem azért mert találtam egy újat és ezen az új helyen sokkal nagyobb szükség van rám, mint a mostanin. Fel kellett mondanom, különben nem várt volna rám az új Herr Főnök.

Többek között erről is, meg a kabarészámba menő magyarországi okmányirodai ügyintézésről is kívánok mesélni, remélem hamarosan sikerül is!

Egyelőre nehéz az idővel a versenyt tartanom.

Időjárás

2011-08-27T00:24:00.000+02:00

Szerencsére holnap szombat, így nem kell reggel a 7.20-as "bászt" elérnem. Máskülönben nagy gondban lennék az öltözékkel.

Egész héten recccckenő 30-35 fok körüli hőmérséklet leledzett errefelé, az esőerdőknek megfelelő páratartalommal.

A saját levünkben főttünk az irodában. Félpofának irányított ventillátorral kívántam biztosítani a légáramlást, ami nem is igazándiból a hűtést volt hivatott megoldani, pusztán csak a létezést, a friss, éltető levegő illuzióját. Telearcra (premier planra) nem lehetett irányítani, mert nem gesztenyesütőként, hanem irodai alkalmazottként dolgozom, így sajnos papírhegyek állnak az íróasztalomon. A ventillátor idomíthatatlan vadállatként kéjes örömet talál az iratok szétfújásában. Szép szóra, ostorra nem hallgat (mondom, hogy hülye), ezért egyszerűen félre kell állítani. :-)

A nyári gatya, szellős blúz (nálamnál karcsúbbaknak póló) és papucs többnapos vendégszereplésének holnapra vége, de tényleg nem tudom, hogy az életbelépő 16 celsius fok, az milyen???? Hideg? Vagy csak kevésbé meleg?

Papucs elmegy, vagy inkább cipő? És abba kell valami? Úgy értem a lábikómra. Pamut-, vagy elég a nylonzokni? Mi a fenének nem tud fokozatosan lehülni a levegő, miért kell közel 20 fokot lefelé zuhannia?

Azt hiszem az lesz a legjobb, ha legalább 10 órai alvást "áldozok" az értékes időmből a probléma álombeli megoldására.

Az se baj, ha nem találok megoldásra, legalább kialszom magamat.

De hogy holnap mi a fenét vegyek fel???

Nehéz a szívem ...

2011-08-25T21:23:00.001+02:00

mert mázsás köveket cipelek benne. A kövek őrzik az Anyukám tekintetét és mindazt amit láttam. :(

Istenem, a kis kezei! Erőtlen kis lepkék. Megfogtam őket, megszorítottam, de nem jött tőle válasz, viszontszorítás.... és nem azért mert nem akarja.... :(

Hősiesen végigcsináltam mindent. Csak egyszer bőgtem el magam, de ő ezt nem látta. Csak a párom és a kisfiam. Történt ugyanis:

Az utolsó nap reggelén tudtam, hogy mielőtt elutazunk, még reggelit kell készítenem az Anyunak és ügyelni arra, hogy bevegye a gyógyszereit. Akkor segített nekem és készítette elő a drága kis Fürtikém a hűtőszekrényből a falatokat. (A kis Fürtikém különben a nagymamám, aki a nevét az édes kis fürtjeiről kapta tőlem évekkel, talán évtizedekkel korábban, de nem viccből, hanem szigorúan szeretetből. Ezért is engedi meg, hogy így hívjam. De csak nekem szabad. Mástól ez szemtelenség lenne, egyszer így fogalmazott. Korábban ő volt az ellátott a lakásban, az anyu vásárolt be, főzött, mosott rá, de az előző hetek óta minden a múlté. Most neki kell újra gondoskodó anyává válnia és vigyáznia a kislányára ..... szörnyű .... :(

Drága szivem megpróbál mindent megadni neki, de mindez 89 évesen sok tekintetben lehetetlenség. 90 % szellemi frissesség és értelem, de van 10 % korral járó amortizáció, ami miatt főleg minden nehéz. Istenem, órákon át ül az Anyu, az ő kislánya ágya mellett egy kényelmetlen konyhaszéken, nézik együtt a mindegy mi van benne tévét, csak szorítja a kis botját, a látvány több mint szomorú .... )

Ezen a szombat reggelen adta nekem a kis Fürtikém a reggelirevalót. Ebben van löncs, abban kis sonka .... tette ki a papírba csomagolt felvágottakat az asztalra. Felbontottam az egyiket. Sötét színűre és kő keménységűre száradt felvágottat rejtett. A kezemben tartottam, és kezdtek ömleni a könnyeim.

A Nagymamám a rossz látása miatt már nem látja rendesen milyen állapotban van a falat. Az anyukám látja, de ő annak milyenségét már nem tudja megítélni ...... talán meg is enné. :(

A sonytyorodott szalámikkal ért véget a gyerekkorom végérvényesen és kezdődött valami kegyetlen, kizárólag felnőtteknek való játék amiben pedig én nem akartam résztvenni ......

Megtörténtek olyan dolgok amiktől hirtelen fel kellett nőnöm.

Az isten óvja a világ összes Anyukáját és Nagymamáját!

Kívánom nektek, ahogy mindenkinek: soha ne kelljen felnőnötök, úgy hirtelen felnőtté válnotok mint nekem!

Anyu, fogjad a kezem még sokáig! Könyörgöm!

2011-08-14T19:35:00.002+02:00

Anyukám, drága anyukám, mi lesz velünk? Miért kell mindennek elromlania, elmúlnia, mondd miért? Neked tudnod kell a választ, hiszen te az én okos és intelligens anyukám vagy, aki ráadásul gyönyörű! Akár irigy is lehettem voltam a természetes szépségedre, a fantasztikus alakodra, arra, hogy miért muszáj egy anyukának sokkal szebbnek lennie mint a lányának és még mindennek tetejébe okosnak is?! Kreol bőr, sötét haj, az ellentétem. Mindenben.

Igaz, már nem járunk kéz a kézben mint régi reggeleken az óvodába menet, meg délutánonként amikor végre engem is (általában a legutolsó ovist, mert dolgoztatok ahogy mindenki más) hazavittetek, de továbbra is összetartoztunk. Az évek múltak és Te jól tudtad, hogy a kezemet már semmilyen értelemben se kell fogni, nem is szabad, megállok már egyedül is.

Belátom, hogy márpedig nem sikerült mindig állva maradnom, néha leszédültem az útról, de erről te nem tehetsz, ez az én utam, nekem kell járnom.

Az elmúlt hosszú évek alatt de sokszor nyúltam mégis a kezed felé, de sokszor kellett a segítséged, a tanácsod, a figyelmes hallgatásod ..... az embernek néha hihetetlenül szüksége van az Anyukájára, egy Anya örök. Ez a szoros anya-gyerek kapcsolat túlmutat minden dimenzión, definiálhatatlan és megfoghatatlan, hiszen maga a Szeretet. Egy feltétlen, mély és szavakon túli kimondhatatlan szeretet, aminek létezésére, meglétére oda se figyelünk, hiszen annyira egyértelmű.

Ez az végtelen összetartozás a köldökzsinór átvágásával se szűnik meg, csak fizikai értelemben. A láthatatlan köldökzsinórunkat soha, semmilyen erő nem lesz képes egymástól elszakítani.

Nem is tudjuk, hogy micsoda mennyei idők azok, amíg nevetve legyinthetünk az anyukánkkal folytatott telefonbeszélgetés után, hogy jaj, az Anyu!! Ha röhöghetünk, dumálhatunk vele órákat, vagy mérgeskedhetünk, a látogatása, vagy látogatásunk kapcsán felmerül nézeteltérések miatt, istenem! Nem is tudjuk milyen kincs birtokában vagyunk.

Az anyukám beteg lett. Súlyos. Félek a tekintetétől. Félek őt látni, félek a szemétől, a tekintetétől, mi áll majd benne? A sajátométól pedig rettegek. Mit fog elárulni az én szemem? Lesz-e benne elég tapintat, bölcsesség? Az anyukám biztosan tudná mit kell mondani, hogyan kell viselkedni, de őt nem kérdezhetem. Leszek-e képes hazudni neki? Lesz-e erőm mindehhez? Hogyan tovább? Félek. A hangjától is megijedtem, az is más lett, ahogy a szavai is ...... Rossz most nekem nagyon.

Azon gondolkodom, hogy láttam-e már valaha kétségbeesést, vagy elkeseredettséget az anyukám szemében? Nem. Soha! Maximum megilletődöttséget, félénk pislogást, de az én anyukám (ebben is ellentétben velem) egy nagyon erős emberke. A problémákat szerintem direkt neki találták ki, ő mindent elrendez.

A "Jézusom, hát ez nem lehet semmi ...!" megjegyzéseimre gyakran érkezett a válasza, hogy

"Hajajj Andikám, de sokat ki kell ám bírni az életben!" - ami bizony közhelynek tűnik, de nem az! Ő tényleg megcsinált és kibírt mindent.

Honnan vette azt a rengeteg energiát és életkedvet az anyukám, nem tudom. Örökmozgó, fáradhatatlan és nagyon társasági ember. Imád másoknak segíteni, igazi angyal.

Emlékszem gyerekkoromban a vasárnapi termállátogatásokra télen és ősszel. Reggel elmentünk otthonról, majd késő délelőtt a kiadós úszkálás után hazamentünk és mégis mindig volt ebéd! Akkor is megfőzte a komplett vasárnapi ebédet tokostól-vonostól. Talán a levest már szombaton előre? Nem tudom, de a rántott pipim rizzsel és sültkrumplival, meg persze a kétféle salátával (uborka, paradicsom) ott álltak az asztalon. Hogy csinálta nem tudom, de nem morgott, nem dühöngött, nem volt se fáradt, se stresszelt mint én manapság. A vasárnapi ebéd persze nem merült ki csak egyfélében, rendszerint a rántotton kivül volt még ott sültcsibe is. Gyerekként azért ez a tökéletesség némi rémülettel töltött el. Ahogy az is, hogy az anyu kötőtanfolyamot is tartott, mert még kézimunkázni is tudott, én meg mindenféle ügyesség híján természetesen semmihez nem értettem. Kézügyességem a nullával egyenlő, így amikor a gyakorlati óra keretében kötni és varrni tanultunk az általánosban, hát rámjött a frász. Nem arról van szó, hogy nem akartam, hanem tényleg nem tudtam megfogni ezeket az izéket. (Izé= kötőtű, horgolótű, varrótű és persze bővíthetném a mezőnyt a fakanálig). Emlékszem, egy tarisznyát kellett kötnünk, és osztályozásra leadnunk. Valamennyit összehoztam belőle, viszont a határidő sürgetése miatt átadtam az anyunak, hogy legyen olyan kellemes és fejezze be. Megpróbálta, de kifogott rajta, mivel nem tudta úgy folytatni, ahogy én elkezdtem. Az én kötésem kicsit más volt mint az övé. Az egyik szemet állati szorosra meghúztam aztán a következő kettőt pedig túl lazára fogtam, aminek az eredménye egy rendkivül egyenletlen és "randa" munka lett. Az ő szép kötésével, egyenletes hurkolt egyforma szemeivel nem tudta az én randa összevissza munkámat folytatni, szóval a végén látszott, hogy nem egy kéz követte el a tarisznyát. Elvált a szar a májától.

De vissza a vasárnapi többfogásos és déli 12.00 -ra pontosan elkészített ebédekhez. (Ekkor szokott az anyu engem kelteni ..... khmmm...... ) Már ekkor tudtam, hogy hasonló teljesítményre én soha az életben nem leszek képes. Ezt persze rendszeresen meg is szoktam jegyezni, ami után mindig volt egy kis morfondírozás, hát el tudom képzelni milyen idegesítő lehettem az állandóan hajtogatott mondataimmal:

- Hát én ezt tuti nem csinálnám! Én aztán nem fogom a vasárnapjaimat főzőcskével elcseszni!

- Miért? Akkor nem is fogsz enni?!

- Dehogynem! Főznek jókat az étteremben!

- Persze, csak azt ki kell tudni fizetni!

- Hát majd kifizetem! Egy biztos, én ezt a főzőcskélést nem fogom csinálni, mert ez embertelen.

- Embertelen, embertelen, mi van ebben embertelen?

- Az, hogy én képtelen lennék ennyi időt rászánni és különben se tudnám elkészíteni a falatokat, mert nem tudok főzni és nem is akarok megtanulni.

(Most mondjátok meg, ugye de hülye voltam akkoriban? :-) Ebben persze már bent volt egy nagy adag kamaszos lázadás is.)

Az anyu válaszát ekkor még semmiképpen nem tudtam elfogadni:

- Hidd el nekem, hogy az éttermekben nem tudják mindazt a finom ételt megfőzni és pontosan úgy elkészíteni, ahogy szereted! Én ezerszer inkább megeszem a saját magam által készített falatot, mert pont így ízlik és pont így szeretem. Nem biztos, hogy egy szakács által készített étel úgy, vagy jobban ízlene a sajátoménál.

- Áh, biztos vagyok benne, hogy egy bélszínt nálamnál sokkal jobban elkészít egy profi szakács! - folytattam a vitát

- De ki beszél itt bélszínről? Teljesen hétköznapi rakottkrumpliról, székelykáposztáról, meg mondjuk krumplistésztáról beszélek, ilyeneket étteremben aztán nem fogsz kapni, biztos lehetsz benne!

- Hát nekem nem fog hiányozni semmiféle káposzta .....blablabla ...

Úr isten, de idegesítő lehettem, pfff. Hogy miket le nem kellett nyelnie szegény anyunak régen, istenem de jó fej volt!

Azóta persze elmúlt jó néhány év. És idén júliusra megtörtént a legszörnyűbb dolog ami történhet. Az én anyukám beteg lett. Nagyon beteg. Körülbelül azzal egy időben történt a baj, hogy elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen. Napok alatt ismét bejártam a poklot, a tehetetlenség és az őrületes aggodalom vezetésével. Szörnyű nappalok, még szörnyűbb éjszakák. Az új munkahelyemen reggel 8 ill. fél 9-től kezdve, az ebédidő kivételével egészen délután ca. 17.00 óráig nincs megállás. Munka van, nem lehet se elbújni, se mást csinálni, főleg nem internetezni, emailozni és nincs nagyon idő telefonálásra se. Nem lehet azonnal táskát pakolni, hogy megyek az Anyuhoz, mert köt a munkaszerződés. Kétségbeesve teltek az első napok, talán akkor kezdtem megnyugodni, amikor hazaengedték a kórházból. Azt hittem, hogy mostantól már sinen vagyunk. Aztán egyre inkább feltűnt a furcsa beszéde, a nem igazán tartalmas válaszai, valami nagyon nem tetszett. A kórház utáni héten valami egyre rosszabb lett. Pontosan éreztem, hogy gond van a láthatatlan köldökzsinórunkon keresztül. Vasárnap este még beszéltem vele, de nagyon-nagyon furcsa volt. Kedvetlen, a hangja halk, kissé rekedtes és nem mindig értettem a szavait. :-(

Hétfőn egész nap tűzforró voltam, szinte lázat produkáltam, egy pillanatra se tudtam megnyugodni, vettem az anyu segélykiáltását.

Az anyukámat mentővel vitték be ismét a kórházba. Ezt persze csak nagy sokára tudtam meg, az őrület határán járva, ugyanis senkit nem tudtam elérni telefonon. Az, hogy az anyu nem vette fel a telefonját, se otthon se a mobilt, az, hogy a Körit (a huga) se értem el, számomra egyértelműen csak azt jelentette, hogy nagy a baj, valami rossz történt.

Azon az éjjel sikerült telefonon beszélnem egy nagyon aranyos és roppant emberséges doktornővel, aki aztán ellátott elég információival. Aztán napokra volt szükségem, hogy a kapott információk hallatán feltörő kétségbeesésemen felülkerekedjek. Nem is láttam a megoldást.

A cégnél biztosítottak arról, hogy az anyukám betegségére való tekintettel természetesen kapok szabit, alá fogják írni. Jövő héten indulunk. Melyik nap, még nem tudom. De félek.

Már más vár rám otthon mint régen. Ahogy írtam, félek a látványtól, a tényektől.

Én az anyukámat akarom, aki nevetve kinéz az ablakon, hogy mi van Mucikám, megérkeztetek végre, úgy izgultam! Az anyukámat akarom, aki a konyhában elkészíti 5 perc alatt a tökfőzeléket, mert tudja, hogy ki vagyok rá éhezve (errefelé nincs ilyen tök), az anyukámra vágyom, aki azt mondja, hogy "Andikám, semmi gond, megcsináljuk, holnap korán indulunk!", az anyukámra, aki fáradhatatlanul csak ad, és feltétlenül szeret. Az én Drága, aranyos Anyukámat szeretném viszontlátni.

Az én anyukám nem szokott egész nap az ágyban feküdni és elkeverni a dolgait. Az én anyukámmal olyan nem történhet meg, hogy egy nap nem főz. Az anyukám egy csodálatos ember.

Szeretném már újra a kezemben tartani a végtelenül karcsú kis kezét, amiről tudom, hogy mostanra már csontsovány lett.

Szeretném ha még sokáig foghatnám a kezét, ha még sokáig vigyázhatnék rá, ahogy ő tette velem az egész eddigi életében.

Anyu, bocsáss meg minden szóért, tettért amivel akarattal, vagy akaratlanul is megbántottalak, és csak gyógyulj, kérlek!

Anyukám.

Szeretlek.

Mi lesz velem Ramadánkor?

2011-07-31T16:04:00.001+02:00

Már előre félek a hétfőtől kezdődő és 30 napig tartó böjti időszaktól. Dehogy lettem vallásos, csak a közvetlen (és nagyon szimpatikus) kis kollégáim muszlimok, akik szigorúan betartják a Ramadánt. Ez pedig azt jelenti, hogy veszélyben a fincsi kis ebédem. Hetente kétszer-háromszor rendeltünk ebédet az egyik kínai (miattam aztán lehet tai is) étteremből Alig vártam, hogy végre megérkezzen és dudáljon a falatfutár az udvaron! Amint felhangzott az erőszakos (mert finoman a pali soha nem tudta hírűl adni az érkezését) duuu-duuuu, máris beindult a nyálkiválasztás a számban. Amire az elmúlt hosszú évek alatt nem volt példa, az ezen a munkahelyemen ismét megtörtént. Ugyanis rohadt éhes vagyok, már fél 12-kor. Erre a korai és hihetetlen éhségre haloványan emlékszem. 18-19 éves koromban, az első munkahelyemen még létezett vállalati étkezde. Számoltuk a perceket, mikor lesz már dél, rettentően éhesek voltunk. Aztán másodpercre pontosan, déli 12.00-kor ügettünk le az ebédlőbe, az ebédjegyünket szorosan a kezünkben tartva. Mentünk volna korábban is, de sajnos nem volt ebédkiosztás. :-)

Ez az időszak most visszatért. Hihetetlen, mert különben én vagyok az, aki még fél négykor se éhes, ráér az ebéddel.

kép: www.zentrum-der-gesundheit.de

Nagyon szeretem a pekingi levest, ahogy a chop-suey-s (zöldséges izé) pipihusit, de ennek a dőzsölésnek hétfőtől nagyon úgy tűnik, hogy vége. Legalább 8,-euróért kell rendelni ahhoz, hogy ingyenesen kiszállítsák az ebédet, így Ramadán alatt ez nekem egyedül nem fog menni.

Próbálkoztam a többiek meggyőzésével, miszerint nem valószínű, hogy Allah Nürnbergben is észrevenné, ha valaki nem tartja be a böjtöt, de csak kedves mosoly volt a válasz. A kollégáim kivétel nélkül Indonéziából származnak és itteni egyetemeken tanulnak. Próbálkoztam a korukkal is, ugyanis még nagyon fiatalok, a huszas éveiket tapossák, nekem még gyerekek. A gyerekekre (ahogy az idősekre, betegekre, kismamákra, meg a mensiző nőkre se) pedig nem vonatkozik kötelezően ez a muszlim böjt. Válaszként szintén kedves, de kitérő mosolyt kaptam, illetve két javaslatot. Rendeljek meg egyszerre két adag ebédet, így már bőven 8,-EUR fölött leszek, oszt kiszállítják. :)) Vagy szövetkezzek E.-vel, aki az indonéz kollégák között egyedüliként katolikus.

Hát majd meglátjuk.

Kiváncsi leszek hogy bírják ezek az emberkék a teljes evés-ivástalanságot egy álló nap. Kérdezősködtem a tapasztalataikról, milyen volt az előző Ramadán, nem voltak rosszul az éhezéstől, nem volt fejfájás, szédülés? A válaszaik meglepőek, ugyanis semmiféle testi panaszról nem számoltak be. Nagyon is el tudom képzelni, hogy ők meg az én kérdéseimet nem igazán tudják hovatenni. Nekik ez egyértelmű és szent dolog, nekem viszont európai (ráadásul a saját vallásának böjtjeit se követő, sőt mégcsak nem is ismerő) emberkének ez nagyon magas dolog. Nem a szentséget látom benne, pusztán a szervezet kínzását.

Az egyikük mesélte nekem, hogy még az se zavarja, ha más eszik. Pffff, ez ám az önfegyelem!

Tényleg kiváncsi leszek a holnapi naptól kezdődő böjti időszakra, mivel ezek a fiatalok eddig szinte egész nap valamit eszegettek. Számolatlanul itták a kávékat, fagyit és pudingot lapátoltak, kis- és nagy csokikákat eszegettek. El nem tudom képzelni, hogy lehet még folyadék nélkül is kibírni azt a 8 és fél órás munkaidőt, ami alatt elég keményen kell dolgoznunk. A keménysége a teendőkhöz szükséges koncentráltságban és figyelemben rejlik. Monotonsága teszi igazán nehézzé, hibázni nem lehet. Sokat. :-)

De ettől függetlenül szeretek ott lenni, és bírom ezeket az fiatalokat, akik olyanok mint mi vagyunk (voltunk) magyar fiatalok, elképesztő az egyformaságunk! Az igaz, hogy velük ellentétben a mi fejünkön nem volt kendő, szeretjük és fogyaszthatjuk is a sertéshusit, a szüleink akaratának sokszor elleneszegültünk, de más különbséget nem igazán látok. Az indonéz gyerekek olyanok mint a magyar gyerekek. Vidámak, kedvesek és rettenetesen szeretnek élni. :)

Az első hét után (a la munka)

2011-07-27T21:39:00.002+02:00

Kedves Világ, gyere ide, had öleljelek keblemre!! Bizony ilyen a hangulatom, fel vagyok dobva!

Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen jól fogom érezni magam egy német munkahelyen! Azt hittem, a nyelvi/kultúrális különbözőségek miatt ez eleve ki van csukva. És ebben az állításomban aztán tényleg nincs semmi előítélet, csak pusztán tapasztalat.

Aki ismer, illetve olvasta tőlem a Schatziról szóló beszámolómat, azt tudja, hogy milyen mélyen megsebzettként kerültem ki egy korábbi munkaadóm, a Frau Dög (Schatzi) kezei közül. A nő az állandó kritizálásával nemcsak mélyen megbántott, hanem hihetetlenül visszavett az önbizalmamból. Mivel amúgy is állandó önértékelési zavarokkal küzdöttem, hát egy ilyen találkozás (amikor a másik egyértelművé teszi, hogy te egy tehetségtelen hülye vagy :-) ) komoly válságba sodort. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy a Macának még a végén igaza lesz .... és ez azt jelenti, hogy valóban alkalmatlan vagyok mindenre.... :(

Semmi nem passzolt neki, olyan volt mint az APEH. Valahol mindig talált hibát. Ha mondat szórendjében nem talált kivetnivalót, akkor nyüsszent a kiejtés miatt. Ha azzal se volt gond, akkor megkérdezte, hogy miért nem sportolok, meg hány kilót is nyom, Frau Andrea? Udvariasan és önkritikusan válaszoltam meg a kérdéseit (pedig magamban jól seggberúgtam néhányszor), de a méregfogát nem sikerült elsőre kihúzni. Egy kicsit basztatott még a "de hát mit eszik?" hülyeségével, aztán a többedik válaszom után ujjonghatott, mert ismét hibát vétettem a szórendben, vagy ungarischésch lett a kiejtésem. :))

Tudom, hogy nem szabad senkinek se rosszat kivánni, mert visszakapjuk mint a bumerángot, de isten bizony mondom, léteznek olyan személyek, akik miatt kedvem lenne kipróbálni, hogy tényleg? :) Scatzinak nagyon tudnék egy-két dolgot kívánni, de mégse teszem, mert félek, hogy az átkom a rossz szórend miatt nem fog rajta, majd néhány céltévesztett kör után visszatér hozzám. :))

A jelenlegi munkahelyemen megtörtént a csoda: állati jól érzem magam. Viszont a napi 8 és fél óra munka, a közel egy órás utazgatással és a reggeli 3/4 6-os keléssel együtt, kemény próbatétel. Estére elhány erőm, ezért is kések a beszámolóval, ahogy a többek között a Faber-Castellékkel is. :)))

Remélem hétvégére sikerül feltöltenem az akkuimat és ismét a szavak közé vághatok!

Addig is: JÓKEDV!!

Burul a terv

2011-07-17T17:10:00.000+02:00

Beza, és néha csak apró baromságokon!

A múlt pénteken 10.00 órára várt a leendő főnöknőm az új munkahelyemen. Előtte nap apus elvitt autóval a helyszínre, hogy saját szemeimmel láthassam az utcát, a környéket. (Tudja ő jól, hogy Pánik Andi izgalmának csillapítása érdekében minderre szükség van ;-) ) Igen, meg kell néznem, hogy hol a buszmegálló, hol kell bemenni az épületbe, stb.

Elhaladtunk a cím előtt egyszer .... kétszer, amikor megjegyezte, hogy ott vannak bent az udvarban. Mármint a cég.

- Hopp! Hol is? - habogtam

- Leparkoljak? Meg akarod nézni közelről? - kérdezte apus, mivel ismer engem jól :-)

- Dehogy, felesleges! Látom én hol a házsszám, gondolom ott kell valahogy bemenni és hátramenni ..... nem gond, biztosan meg fogom találni .....

- Na még egyszer. Leparkoljak?

- Dehogy..... neeeeem kell ..... nem szükséges ...... Jaj a fenét nem! De!!! Állj meg légyszíves valahol!!

(megjegyzem ez majdnem mindig így történik .. :)) )

Az autót letettük, majd testületileg feltérképeztük a buszmegállókat mint a két irányba, azután sorra vettük a lehetséges hamizókat. Sajnos nincs a környéken egy fia Beck-Caffee, de még egy döneres se. Az egyetlen alternatíva egy Backbude, ami azért megnyugtató, éhen nem fogok halni.

A megadott házszám alatt a kapubejárón besurrantunk és egészen a hátsói udvarban álló üvegépületig settenkedtünk. Megvan!

Megnyugodva próbáltam memórizálni az irodaház képét. Az utcára kiérve többször visszapillantottam, a retinámra égetve az utcafrontot. Sima ügy, ide fogok találni!

Este aztán a helyi közlekedési társaság, a VGN weboldalán pár kattintással össze is állítottuk az útvonaltervet. Szépen, precízen kidolgoztuk a menetet a lakásunktól a cégig, az összes átszállással. Azt persze tudtam, hogy a sínfelújítás miatt a 7-es villamos vonalán mentesítő buszok járnak, de ez nem lehet gond, hiszen onnan indulnak a buszok is ahonnan a villamosok indulnának.

Elérkezett a péntek. A busz, a metró, minden úgy volt ahogy terveztem. A gebasz a Hauptbahnhof előtt történt, ugyanis a 7-es busz megállóját nem találtam. A villamospótló busz nem a 7-es villamos megállójából indult. A rossebb vinné el, hát erre nem számítottam.

4 percem volt az átszállásra .... hát ideges lettem eléggé. Néztem jobbra, néztem balra, semmi! Futottam egy kört mint a mérgezett egér, aztán feladtam. Megrohamoztam az egyik VGN információs hölgyikét, de pechemre egy idősebb pár két lépéssel előttem ért a hölgyhöz. Türelmetlenül hallgattam a tipikus turistás kérdéseiket és a dialektusukból kihallva az észeknémetségüket, pár pillanatig úgy voltam mint a bajorok. Utáltam a poroszokat. :) Mivel nem volt időm, így megszakítottam az állati ráérős beszélgetésüket, schuldibuldiztam az udvariatlanságom miatt, de a húrok közé csaptam. Elmondtam, hogy másodperceken belül indul a buszom, csak nem tudom honnan!

A hölgyike útbaigazított, hát rémülten hallgattam a "vagy ott elől át tetszik menni az úton a másik oldalra, vagy ismét lemegy az aluljáróba és a másik felén feljön .... aztán ott tovább és a sarkon a jobboldalon lesz a megálló" Atya-gatya! Ha még itt le-fel menegetnem kell, az az jelenti, hogy a buszt már el nem érem. Fasza nagyon, mindjárt az első alkalommal elkések. :(

Különben én soha nem szoktam elkésni sehonnan se, sőt überpünktlich vagyok.

Odavágtáztam a megállóhoz és magamban szitkozódtam. Ennyire nem cseszhet ki velem a világ!

A vége viszont happyend lett, ugyanis a következő busszal pillanatok alatt, a csak 1 megállóra levő címre érkeztem. Talán pár percet ha késhettem, de ez se volt gáz, mert a cégnél a földszinten egy főnökféleségnek kinéző bácsiba botlottam, aki néhány mondatnyi "Smalk-talk" után lehívta hozzám a főnökasszonyt. Persze az első dolgom az volt, hogy elmeséltem a pár perces késésem történetét, a kinyomtatott útvonaltervet is meglobogtatva. Mit csináljunk akkor, ha mindent előre lejárunk és megtervezünk, de nem találjuk a megállót?! :) A főnöknéni jókat nevetett és csak legyintett, ismeri a szitut és különben is pár perc miatt ....áh ne is csináljak magamnak belőle ügyet.

A majd egy órás megbeszélés után már megkönnyebbülve várakoztam a buszmegállóban, amikor közelített a busz. Széles vigyorral konstatáltam, hogy ugyan az a sofőr, aki idehozott és akivel ritka jól elbeszélgettem az indulásra várva az ideiglenes buszmegállóban és az út alatt. Együtt szidtuk az állandó sín- és útjavításokat, az össze-vissza módosításokat és kezét ökölbe szorítva szurkolt nekem, hogy nehogy elkéssek a terminemről. :)

Megérkezett a busz, a sofőr kinyitotta az első ajtót, felszálltam, ránéztem és vigyorogva megjegyeztem:

- Hát ne ám már megint maga! :)

- ..na meséljen, klappolt minden? - vigyorgott vissza rám a soför

- Minden a legnagyobb rendben! - válaszoltam nevetve, de ekkor már araszoltam az egyik ülőhely felé.

Körbenéztem, és nagyon jó volt amit láttam: mosolygó utasok néztek vissza rám. :) Igaz nem tudták miről van szó, de ugye a derű, a jókedv ragadós, hát ezen a délelőttön pár embert megfertőztünk.

Én és a 7-es villamospótló busz sofőrje.

Rólam

2011-07-12T19:55:00.003+02:00

Kicsit módosítani készültem a rólam szóló információkat, aktualizálni, kiegészíteni, pontosítani. A végére viszont más is lett belőle.

Ez itt lent. :)

Mi a fenének kell valakinek internetes naplót vezetnie?!
"A másokkal megosztott élmények fűszerezik meg az életet" - írta Andrew Matthews amerikai író és én teljesen egyetértek vele. ;)

Közlési kényszerem van, imádok beszélgetni- Az élményeimet, gondolataimat a szívem szerint megosztanám az egész világgal, ezért is a blog. :)

Amiről a történetek szólnak:
Bár az induláskor úgy gondoltam nem fogom elárulni hol is élek, mivel ennek nincs jelentősége, de mára már belátom tévedtem. Történeteim nagy része nagyon is kapcsolódik az általam megismert országokhoz, az ott élö emberekhez, a kultúrákhoz, a nyelvekhez. A néha csetlő-botló, szomorú, vagy éppen vidám mindennapjaimon túl, szeretnék a továbbiakban is érdekes információkat megosztani Nürnbergről, Bécsről, különös tekintettel a fränkisch és a wienerisch dialektusokra és persze hajrá FCN!! :)

Magunkról:
A családom vegyesfelvágott. A párom 100 %-os német (frank), de bécsi szívvel, a kisfiunk 11 éves. Zsenge kora ellenére is már komoly nemzetközi ismeretekkel rendelkezik. Magyarországon született, Bécsben kezdte meg az óvodai tanulmányait, valamint az ismerkedést a der-die-das-szal és a zu + infinitivvel, jelenleg pedig egy nürnbergi gimnáziumban koptatja az itt is elég kopott iskolai padok egyikét. Èn egy magyar kislány volnék, aki véleményem szerint túl későn, 36 éves korában hagyta el Magyarországot. Márpedig ebben a korban már eltéphetetlenek a gyökerek, az átültetés már kínkeserves és az eredménye nem garantálható ..... Persze azért igyekszem.

A családomban a humor kiemelt helyen áll! Szerencsémre mindegyikünk vevő rá, meg értik is. :) Tapasztalatom szerint eddig is főleg ez segített átvészelni a bitang nehéz éveket, amiket ha elmesélnék, el se hinné senki. Pedig nem volt egy leányálom.

Nyelv:
Itthon németül kommunikálunk egymással, aminek oka a párom, aki egy nyelvi antitalentum. Nem beszél magyarul, így mi többiek rá vagyunk kényszerítve a németre, bár ez csak nekem kényszer. Néha idegesítő, hogy tizenvalahány év után is a több ezerszer hallott "kérsz?" kérdés után értetlenül nézve megismétli németül, hogy mi van a Käse-vel ??? (sajt, kiejtve: kéze) és ilyenkor ideges leszek. :) Nem akarom elhinni, hogy nem érti, márpedig tényleg így van. Fogalma sincs róla, szerinte még soha nem hallotta. ....huuu néha nehéz ... :)
A kisfiamhoz ugyan magyarul szólok, de a válasza németül érkezik. Bár vannak kísérletei a magyar beszédre, de ezek általában valamilyen kívánságához köthetőek, az óhaját hivatottak szépen csomagolni.
Átlátok én rajta, ha-ha-ha, én is voltam gyerek! Szinte tudok olvasni a gondolataiban:
- Az anyu el fog olvadni, ha valamit mondok magyarul, márpedig a számítógéppel mindenképpen szeretnék játszani, szóval Anyuciiiiiiii .....
a cél érdekében pedig mindent bevet, még akár magyarul is beszél. Na ja, maximum 3 szó erejéig. Hogy is mondjam, az anyanyelve nem az erőssége.
A nyelvek keveredése, illetve hiányos ismerete (khmmmm :)) ) is okoz vidám perceket nálunk, rajtam is szoktak vigyorogni a fiúk, de nem gond, mert vissza szoktam nekik adni. :)

Fontos még: csapongó vagyok rendszertelen, "hudri-wudri", de legalább tisztában vagyok vele. A pillanatnyi hangulatom két pillanat alatt módosítja a tervemet és felülírja a sorrendben logikusan következendő, tervezett történetet. Mit csináljak, így vagyok bekötve.
Úgy írok ahogy nekem tetszik és arról amit fontosnak tartok. Ezek a történetek a saját gyermekeim. A megírásukkal nem akarok senkinek se megfelelni, egyszerűen csak ki kell őket írnom magamból, ez egy belső kényszer. Viszont a kedves visszajelzések az idejáróktól, vagy idetévedőktől nagy örömet okoznak.

Igen, örülök mindenkinek, aki erre járt, bár jó lenne, ha több visszajelzést kaphatnék ..... igaz, én se szoktam másoknak írni, nem igazán olvasok (rendszeresen) blogokat, szóval ezt hagyjuk is. :)
Opssz, ezzel kapcsolatosan eszembe jutott valami. Sok helyen találkoztam a "Kedves Olvasóim" ... megszólítással, hát ezen én mindig .........., de nem szeretnék senkit se megbántani. Valljuk be, egy ígazi író azért egy kicsit más. Ráadásul van ennek a megszólításnak egy kicsit a pór népre a Pilátusról letekintő mellékzöngéje nem? :) (Különösen jópofa, amikor valaki éppen belekezd a blogjába és indításnak mindjárt bemásol egy más által megírt mesét, teszem azt részletet a Kis Hercegből, vagy beteszi a Pajtás gépével az 5 db kókadt tulipánról készített képét, és tehetsége, művészete teljében és biztos tudatában a harmadik bejegyzésében már a "Kedves Olvasóihoz" szól. :) Önbizalomból ötös persze, de sajnos az önbizalom is olyan mint a koleszterin. Van belőle jó és rossz is. :)
Enyhén kritikus tipus vagyok, magamat se kímélem. Soha nem más a felelős a boldogtalanságunkért, a problémáinkért, mindig csak saját magunk. Az őszinteségnél nincs számomra fontosabb dolog, bármennyire is kellemetlen. Igaz kicsit nehéz dolog lenne teljesen őszintén mindent leírnom az életemről, nem is teszem. A teljesen pőrévé vetkőzést és kitárulkozást nem tartom okos dolognak. A "Tisztelt Kívülálló Olvasók" :) nem is értenék a legszemélyesebb tragédiákat, és nem is tartozna rájuk. Óvatosan kell egyensúlyoznom a mit mondjak el és meddig terjedően mezsgyéjén.
Sajnos a véleményemet akkor is el szoktam mondani, ha más nem igazán azt szeretné hallani, de ez van. Nem kívánok más öngyilkosságához statisztálni. Vannak dolgok amikről kialakult véleményem van és ezeket nem vagyok hajlandó a másik személyéhez passzítani, enyhíteni, körbecukrozni, csak azért, mert neki arról esetleg merőben más a véleménye. Ha valaki nem akarja tőlem azt hallani, hogy nyelvtudás és keresett, piacképes foglalkozás nélkül egy baromság kivándorolni egy idegen országba, ahol az alulképzettek által elvégzendő munkákat alul is fizetik, az ne kérdezzen róla, mert a válaszom nem fog tetszeni.
Mielőtt nagyon belelendülnék, inkább abbahagyom! :)
Maradok tisztelettel és sokszor anélkül is, de kizárólag egyenesen:

Andrea
(csak azért nem Andi, ami igazándiból vagyok, mert 45 évesen kicsit olyan hülyén csengene, vagy nem? )

Tudom, hogy 35° celsius fok van, de egyik nyári képemen se nézek ki elfogadhatóan, így marad ez a sálas, oszt kész. :)

Ùjabb munkahely

2011-07-07T20:30:00.000+02:00

Szegény Faber-Castellék története csak nem folytatódott ;-) de kifogásom persze most is van, a szokásos: kissé megsokasodtak a teendőim.

Lesz folytatás, de az az igazság, hogy tényleg nagyon időigényes. Nem csak maga az írás, hanem a téma összeállítása. Jómagam is végigolvasom az összes lehetséges információt velük kapcsolatosan, elmerülök a ceruzakészítés rejtelmeiben, böngészem a képeiket, szóval a forrásmunkára rengeteg időt szánok. Nemcsak azért, mert igen okosnak szeretnék tűnni, hanem tényleg érdekel és nem szeretnék baromságokat írni. Ahhoz, hogy a lényeges pontokat és az össszefüggéseket agyilag fogjam, értelmeznem kell az olvasottakat. Ebben pedig a hajszín és a kor (mindkettő saját ) két, a munkák menetét kedvezőtlenül befolyásoló tényező. ;)

Az összes infót eszembe sincs leírni, fordítani, csak a lényeges és érdekes pontokat.

A megsokasodott teendők között van kellemetlen is, pl. matek/német/angol nagydogára készülni az Andréval. Bár neki nem az, csak nekem, mert ahhoz hogy feladatokat tudjak adni neki matekból, ahhoz bele kell ásnom magam a füzetébe és a könyvébe, utána kell néznem miről tanulnak. Néha bizony folyik a wasser a hátamon. ;-)

Az angolt élvezem, gyakorlok vele magam is, az nem teher. A németet hanyagolom, lövésem sincs. :))

Kellemetlen időtöltés még az orvoshoz járkálás. Ma is jártam egynél, egy "Vénaorvosnál". Az utóbbi időben többször előfordult, hogy beduzzadt a bokám. Kabaré ahogy először észrevettem. Ültem gyanútlanul a feredőben a jó kis meleg vízben, amikor rápillantottam a lábikóimra. Jé de muris, milyen dagi! Hogy felnagyítja optikailag a víz! Aztán kiemeltem őket a vízből és kissé ideges lettem a látványuktól, ugyanis a levegőben ugyanúgy néztek ki, mint a víz alatt. Amorfék.

A dokinéni ma ultrahanggal meg herkentyűkkel történt mérések után közölte a diagnózist, gyenge vénák, azonkívül semmi.

Kellemes teendőim közé elsősorban a megsokasodott munkáink (itt a vállalkozásról van szó) miatti extra műszakok bevezetését említeném. Valamiért beindultak a dolgaink, nem tudom miért, de fasza. :) Viszont ez azzal jár, hogy már kora reggel dolgoznom kell a terveken és a doksikon, ha nincs kész és muszáj, akkor éjjelig. De ez értünk van és én ráadásul imádom ezt a munkát.

Mivel már mindenről lefetyeltem, ezért talán visszakanyarodhatnék a címadó gondolathoz, szóval lett egy új munkám. Ha pártunk, kormányunk és a Krisna is úgy akarja, hétfőtől kezdve 3 álló hónapig napi 8 órában dolgozhatok kedvemre egy irodában, persze ismét a Data-managementben. Ez így annyira elegánsan hangzik, meg is hagyom. A munka valójában tipikus egyszerű, trottlimunka, amihez nem kell Haward, ezért inkább meghagyom a Data-Management kifejezést, mert az mégiscsak jobban cseng. :))

fotó: aboutpixel.de / © Melanie Opalka

James Hunter - Goldmine (az aktuális kedvenckém)

2011-07-05T14:33:00.001+02:00

Több éve várom szívrepesztve Dzsémszi új CD-jét. Mára már tudom azt is, hogy kiadása tényleg a küszöbön áll. (igaz nem tudom milyen messze van ez a küszöb ... )

Ezt az infót nem a neten csipegettem össze, de nem ám! A hírek direkt Mr. Hunter közvetlen közeléből szálltak felém bebeeee! :) A részleteket hagyom, csak annyit jegyeznék meg, hogy észveszejtő ez az internet. Egyszerűen fantasztikus, ahogy az egymást soha nem ismert, látott, hallott, szagolt embereket a közös érdeklődésüknél fogva összehozza. Ezeknek az új ismerettségeknek, találkozásoknak, barátságoknak nagyon örülök. Persze sok marhának és kellemetlen embernek már nem, hiszen velük is tele van a pálya, de hála ég, előbb, vagy utóbb megszabadulok tőlük, messze sodorta és sodorja őket a világháló.

James Hunter junius 28-i, londoni fellépésén készült az alábbi felvétel. Utalva az előbb írt ömlengésemre, azt tenném még hozzá, hogy hála a netnek, azt is tudom ki készítette, mégpedig az egyik nagyon aranyos internetes virtuális "barátnőm" igazi (nem csak internetes) ismerőse! :)

Végül is tök mindegy. A lényeg, hogy nagyon szeretem ezt a számot. Is! :)

Elvarázsolva - A Faber-Castell story 2.

2011-07-03T18:51:00.002+02:00

A kastélyt évek óta készültünk megtekinteni, de mindig elfelejtettük..... Korábban csak minden hónap 3. vasárnapján volt nyitva a nagyközönség számára, de idén a fenállásuk 250 éves jubileuma miatt már minden vasárnap nyitva.

Az előző hetek egyik vasárnapján azon ment a vita, hogy mit csináljunk még azon a napon? Mit nézzünk meg? Ketten kastélyt akartunk a Fränkische Schweizben, a harmadik (a legkisebb) pedig földalatti járatokat Nürnbergben. (Historische Felsengänge)

Hát ment a vita.

De megoldottuk. Ráadásul én győztem! Ugyanis ismervén a két makacs bácsit (apuka és fia) tudtam, hogy se ez, se az, hanem egy harmadik, azaz a C-megoldás lesz a legjobb a nyugalmunk megőrzésének érdekében.

A C-variáns pedig, a "Há' mé' nem menük át a Stein-i kastélyba?" - egyszerű és ártatlan kérdés formájában került terítékre.

Hummogás, kummogás, de mivel határeset, elfogadták.

kép a Wikipediaból. Fotós Rolf Krahl (Rotkraut)

Hülye esős és kissé hűssss idő volt ezen a napon, alig vártuk, hogy az éppen elállt esőt kicselezve, a rohadt széllel szembeszállva bevágtázhassunk a kastély kapuján. Hála isten nem Schönbrunn, szóval a "kertajtótól' a bejárati ajtóig csak pár méter az út. Bent ért minket az első meglepetés, mivel elég sokan voltak az aulában. Erre nem számítottunk. Aztán kiderült, hogy csak tárlatvezetéssel lehet bemenni, így várnunk kellett 10 percet a következő csoport indulásáig. Persze utólag beláttuk, hogy csak így, idegenvezetővel van értelme az egésznek, különben csak ész nélkül végigkeccsűtünk volna a kastélyon, oszt szép volt, megnéztük. :)

A Führerinünk (nem rosszra gondolni, ez nem "az" a jelentés!) már az első teremben információk zuhatagát eresztette ránk a Faber család felmenőiről és itt lett az egész érdekes.

Faber Kaspar (1730 - 1784) bácsival indult a család története, aki asztalosként beállt az egyik helyi ceruzakészítő szolgálatába. (By the way: bizonyíthatóan 1660-ra datálódik az első nürnbergi cerkakészítők megjelenése. ) Kaspar a ceruzakészítéssel eltöltött boldog munkaórákat követően a szabadidejében is gyárt ceruzákat a saját költségén. A saját maga által létrehozott cerkák olyan sikeresek, hogy Kaspar egy kis műhelyt nyithat. Ebből a szerény kis műhelyből indul el a Faber-történet a világhír felé.

Kaspar halála után fia, Anton Wilhelm Faber (1758-1819) veszi át az addigra elég tisztességessé fejlődött üzem vezetését.

Megszerzi az akkor még a Stein-i terület határán álló (ma már sokkal nagyobb a település) telket egy műhellyel, ami néhány év alatt egy remekül működő manufaktúrává növi ki magát. A terület a mai napig is az A.W. Faber-Castell cég központja. És ezzel meg is fejtettük, hogy mi az az A.W. a cég nevében: Anton Wilhelm nevének iniciáléi. (A Castell névről majd később. )

A korabeli dokumentumok alapján a céget ekkor már az "Bleistiftfabrik" azaz "Ceruzagyár" néven jegyezték.

Anton Faber még életében átadja fiának Georg Leonhard Fabernek (1788 - 1839) a cég vezetését. A fiú az akkori nehéz politikai és gazdasági időkben is próbálja becsülettel vinni az üzemet, de a gazdasági visszaesést nem tudja megakadályozni.

A Faber üzemben még mindig a hagyományos módon történik a ceruzák gyártása, pedig Franciaországban 1790-ben Nicolas Conté francia kutató már kifejlesztette az új, modern ceruzagyártást, amit le is védetett. A francia tudós megfigyelte, hogy ha a grafitot agyaggal keverik, akkor annak eredménye olyan ceruzák, amikkel sokkal jobban és szebben lehet írni. A grafitot (ami ha kémiailag nézzük egy szénszármazék), különben egy ismeretlen ember fedezte fel Angliában (a Seathwaite völgyben) 1564-ben. A tiszta grafitból készült cerkák egyrészt nagyon drágák voltak, másrészt a grafit kifogyóban volt.

Faberék nem tudtak az angol rendkivül tiszta és kiváló minőségű grafit ceruzákkal konkurálni, a másik probléma pedig ahogy írtam az volt, hogy még mindig a régi eljárással dolgoztak.

Egy érdekessék a névhez: a ceruza németül Bleistift, amiből a Blei= ólom, a Stift=ceruza. A Blei, azaz az ólom onnan jön, hogy az elején hibásan Bleierz-nek, azaz ólomércnek hívták a grafitot. Mára már tudjuk, hogy a grafit nem ólomérc, de a név maradt. :)

...Georg Leonhardról is van még mondanivalóm, a történetnek folytatása következik.

Multikulti itthon

2011-06-28T22:09:00.003+02:00

Rátérek egy mellékvágányra: A tervem az volt, hogy megszakítások nélkül folytatom a Faber családról szóló történetet, de nem fog menni, mivel annak megírásához sok idő kell, a rövid "jut eszembe" mesélnivalómhoz meg általában kevés, ezért, ha azt akarom, hogy utóbbiakról se feledkezzek meg, le kell írnom. :) Természetesen Faberék folyamatosan íródnak a háttérben, de ahogy említettem, ez rendkívül időigényes.

.... és már vissza is tolatok a célhoz vezető sínpárra

Az én kis családomból sikerült "multikultit" csinálnom a magyarosch származásommal. Ha jól megnézzük itt van a párom, teljes németckije felmenőkkel, sehol egy beütés a bőmöktől, délsvédektől, vagy akár franciáktól, de főleg nem a magyaroktól. Nyilegyenes vérvonal. Aztán tessék. Itt a kisfiunk. A többedik német, ill. (tülem nézve) a magyar generáció apró kis Mucipucijának már két ország a hazája, és két nyelve van. Jó pár évvel ezelőtt ez a találkozás eleve kizárt lett volna: az NSZK-s hapsi és a cucilasta Magyarországról származó csaj találkozása még-még, de a hosszútávú kapcsolatuk egyenlő lett volna a lehetetlennel.

A mi multikulti familynkben, pont a bennünket megkülönböztető nyelvekből adódik a legtöbb engem idegesítő, elkeserítő és dühítő szitu, de persze rengeteg poénnak is a forrása. Mi a dühítő? Hát amikor a másik nem értékeli Zorán, az LGT .... stb. zenéjét, szövegét. Amikor nem érti és nem is érzi, hogy miért nem lehet csak úgy, egyszerűen meghallgatni (azaz miért kell tökig feltekerni a hangerőt és együtténekelni ;), a "Madarak jönnek, madarak jönnek, halál esőt permeteznek ....." és a többi Popfesztiválos számot, ahogy azt se, hogy miért csordul ki a könny, ha Zorán az Apám hittébe és a Csík zenekar a Most múlik pontosan-ba belekezd. Egyszerű a válasz, de kegyetlen. Neki egyik se mond semmit, számára semmiféle töltéssel nem rendelkeznek a nóták, a szövegét pedig egyáltalán nem is érti. Ez nem az ő története. A zenék, a mondatok nem részei a történelmének, nyelvének, gyerekkorának, fiatalkorának, semmit nem érez a hallgatásuk közben. A legrosszabb az, amikor kimondottan idegesítőnek találja az általam imádott zenéket. Szörnyű érzés, nekem elhihetitek. :) A zenétől függök, imádom. Teljesen nyitott vagyok német, ill. angolnyelvű zenék felé is mert ezeket nagyjából értem (persze nem mindenre) de nekem a magyar zene szent. Apus mégcsak meg se próbálja a magyar zenék kostolását, mert nem érti, nem beszél magyarul. Ez pedig sokszor "vita" tárgya, ugyanis néha olyan, de olyan sz@r érzés az, amikor éppen rácuppanok a Fenyő Mikis filmre, annak dalaira, vagy éppen a Presser Gábor és a Csík zenekar közösen előadott gyönyörűségére és a háttérben nem együttörülés fogad, meg tánc és rockandroll és hujujujuuuu, hanem méla ... nem undor, de közömbösség. Lelombozó amikor a széles mosolyomra és a "na ezt hallgassátok meg"-re zavart krákogás, meg udvarias "aha" a válasz és látom, hallom, érzékelem, hogy már alig várják, hogy vége legyen. Na ilyenkor szokott a kisebb sértődéssel egybekötött vita kitörni, aminek már a szele közeledtén a legszívesebben felülnék a repülőre, vagy (inkább) a repülő szőnyegre, hogy minél gyorsabban elmehessek innen.

Bár voltak a zenében is szerencsés átfedéseink, de ezeket az újjaimon meg tudnám számolni. Egy ilyen volt a Republic, amit a párom is nagyon szeretett. Igaz nem értette a szövegét (hozzáteszem, én se), de a zene kivételesen megfelelt neki nagyon.

Vita tárgya többek között a folyamatos rádiózás az autóban, miven nekem nem kell. A hirek rendben vannak, de a sok ökör és egyre inkább üvöltő reklámra nem vagyok kíváncsi. Továbbá hiába mondják, hogy "ugyan már mindjárt vége, nem kell ezen annyira kiakadni ", nem és nem vagyok meghallgatni semmiféle Madonna meg Máj KellDzsekszon számot, mert ki nem állhatom őket. Nekem nem muszáj állandóan mennie a rádiónak, mert előfordulhat, hogy éppen becsúszok egy Áj láv jú-ba ettől a Jackson gyerektől és attól kimondottan ideges leszek. :) CD-imet szeretem hallgatni, de erre csak akkor van lehetőségem, ha egyedül autókázom. Ha én vagyok a sofőr és velem utazik a család, akkor azért tekintettel vagyok rájuk. Nem (tényleg csak ritkán :) ) muszáj nekik az én kedvenceimet hallgatniuk, de a rádió gombjain ilyenkor kiméletlenül zongorázom. Ne adj isten kezdődne egy olyan nóta amitől a hajam égnek áll, máris nyomom át a ládikót a következő állomásra. Ha nincs szerencsém (általában nincs), akkor a további 6 adón se találok fogamravalót.

Nem tudom hogyan élik meg más vegyespárok a különböző kultúrák ütközését, nekem a zene mindig is egy fájó pont marad.

A zenén kívül, a többi témában szerencsém van, maximális érdeklődés és figyelemben van részem. A párom az összes Magyarországgal kapcsolatos hírt elolvassa a német újságokban és az interneten, egy pisszenés nélkül nézi meg az összes Magyarországról szóló dokumentumfilmet és képes róla még napokon keresztül is velem beszélgetni, mert érdekli. Egy, a pusztán élő egyszerű emberek életét bemutató potréfilm például neki is könnyeket csalt a szemébe, mert azonosulni tud velünk magyarokkal, szereti Magyarországot.

De ez a zene gyerekek! Őrület! :))

Ahogy írtam, a nyelvi különbözőségekből azért rengeteg poén születik. Majd ha eszembe jutnak, el fogom őket is mesélni. :)

A kisfiam hála isten már tudja/érti, hogy bizonyos kifejezéseket, mondatokat néha egyáltalán nem lehet lefordítani a másik nyelvre. Mégha le is tudnánk fordítani, akkor se lenne semmi értelme.

Bár néha akkor is megpróbálkozik a lehetetlennel. Ahogy a napokban is.

Az esti fürdések után kivétel nélkül ezzel a csatakiáltással szokta elhagyni a fürdőszobát:

Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! - kiáltja és rettenetesen élvezi a rímelő szavakat és a saját hangerejét.

Az egyik este csak az apukájának próbálta meggyőzően előadni ezt hülye kis mondást, persze németül

Trillázva érkezett: "Hier bin ich, glänze ich, wie der schwarze Asphalt ....." aztán már az utolsó szavaknál levitte a hangsúlyt, megadóan legyintett, inkább hagyjuk. :)))

Ha már a zenéket említettem, akkor az egyik (új) nagy kedvencem nem maradhat ki a sorból. Szívet szorító nóta, de leginkább azért, mert értjük.

Magyarul van. A nyelvünkön szól a lelkünkhöz. Más ezt úgysem érti.

Elvarázsolva - A Faber-Castell story 1.

2011-06-23T21:25:00.002+02:00

Sorsomnak hála, a napokban egy olyan család történetet ismerhettem meg, ami levett a lábamról, teljesen elvarázsolt. Napok óta nem hagy nyugodni ez a szerintem hihetetlenűl lebilincselő téma. Egyfolytában bújom a netet, még többet szeretnék megtudni erről a családról, a történetükről, erről a meséről.

Ami a figyelmemet és a fantáziámat a legelején megragadta, az egy kastély, és annak úrnőjének története. Itt kezdődött a kaland.

A hölgy neve: Ottilie (bár én folyton Ottiliának hívom) von Faber-Castell.

Gondolom a Faber-Castell név ismerősen cseng sokunknak. A honnan kéne, hogy ismerős legyen? kérdésre a válasz: a képről kiderül.

A kastélyuk, a különben Steiner Schlossnak hívott csoda, tőlünk kb. 10 percnyi járásra fekszik. (Stein egy önálló település, ami igazándiból Fürth-höz tartozik, de Nürnberggel szorosan összeépült. ) A kastélyparkba gyakran átjárunk biciklivel, gyalogosan jó kis hely. Szeretjük a park tavában élő kacsákat is etetni, kabaré amit a falat érdekében művelnek. Vizisí, verekedés, raffinált hátulról támadás, mindenre képesek. :) A múltkor érdekes jeleneteket láthattunk. A kacsamami a gyerekeihez közel eső falatokat elkapigáló felnőtt kacsákat keményen megbüntette. :) Sőt utánuk is úszott, majd elég arrogánsan figyelmeztette őket a kisebbekkel való viselkedés illemtanára. De olyat is láttunk, amit még soha. Két felnőtt kacsa rivalizált egymással, veszekedtek. Aztán a párom szólt, hogy gyorsan nézzek oda, ő még ilyet nem látott: az egyik kacsa szabályosan a víz alá nyomta és ott is tartotta az ellenfelét. Majdnem egy gyilkosság szemtanúi lettünk.

A kastélyról néhány kép:


Fotó: http://geop.hlipp. de © Copyright Günter Fremut

A kastélypark egy részlete a tavacskával

Az etető kisfiú

és a kacsák

Amint megneszelik, hogy falat érkezik, máris indulnak az etetők irányába. Maximális sebbeségre kapcsolva húzzák a csíkot a vízben.

Ellenfelük is akad kacsáéknak, mégpedig a vízben élő pontyok, akik legalább annyira éhesek, mint a kollégák. :) A vízbedobott zsemledarabokra ők is igényt tartanak. Megfigyeltük, a kacsákat sikerül is néha elijeszteniük. A halak magasan kiemelkednek a vizből, úgy csócsálják, illetve teszik magukévá a zsákmányt.

Megpróbáltam lefényképezni őket, de sajnos a kameránk a végét járja. Mire bekapcsolódik és üzembehelyezi magát, addigra a halat már rég kifogták, sőt, lehet már meg is ették. Az alábbi fotón elvileg ott a hal. Gyakorlatilag is ott van, bár tudom, nem igazán felismerhető.

Szóval itt élünk nem messze ettől a kastélytól és annak parkjától. Többször tekertünk át a parkján és autóztunk el mellette, de a kastély egy méltató pillantást mindig is kiérdemelt tőlünk. Bent a kastélyban a múlt vasárnapig viszont még nem jártunk.

Apropó, a kastélyban a látogatásunkkal nem zavartunk senkit sem, mivel a "háziak", a Farbel-Castell család 1939-óta nem lakja a kastélyt. Azt, hogy ennek mi az oka és mi is történt a családdal, Ottilié-vel (Ottiliával :) ), mindent el kívánok mesélni!

Ismét a román étteremben jártunk ... bár most kevesebb szerencsével mint az elmúlt héten

2011-06-21T20:37:00.006+02:00

De az éttermesek nem tehetnek róla, mi húztunk mellé.

A párom egy tipikus frank ételt választott (bár ugyibár a kérdés automatice adódik, hogy mi a fenének? :) A német étteremben én se kérek ungarische gulyáslevest. ). Én belevágtam a töltöttkáposztába, gyerek maradt a korábban már kipróbált lángosnál, de tejföl nélkül kérte, ugyanis a korábbi lángoson levő mennyiség az éves szükségletét bőven betakarta. :)

Az eredmény:

Apus szerint ehető volt a töltött marhatekercs, nem volt rossz, csak teljesen más ízű mint az itteniek általában. Viszont a hozzá szervírozott krumpligombóc pont olyan volt mint ahogy a nagykönyvben megírták.

A töltött káposztümről. Hát nagyon örültem a hozzá extra rendelt salátának, mert azt betömtem az utolsó falatig és ízlett is. A töltött káposzta teljes mértékben savanyúkáposztából készült, amibe legalább 2 zacskónyi feketeborsot öntöttek. A borsok kikerülése és kituszkolása a villával komoly nehézséget okozott, legalább 8 darabra haraptam rá. A fasirt izesítése teljesen más volt, én a töltött káposztát nem így ismerem. Mindegy, legalább nem volt drága.

Az étlapon a falatom különben polentával áll, de előrelátóan "Salzkartoffeln"-el kértem és csak egy pici kóstolót abból a bizonyos polentából. Mit csináljak, nem ismerem ...... Már a jó múltkor kacérkodtam a gondolattal, hogy megkóstolom ezt a bizonyos polentát, de hibás voltam, megkérdezhettem volna az egyik erdélyi barátnőmet, aki ráadásul a konyhák tündére és ehhez mérten egy remek gasztroblogot vezet: Egy Konyhatündér Brassóból, hogy mi a fene ez az izé? :)

A nagyon kedves pincérlány aki különben Aradról jött, megpróbálta nekem elmagyarázni, mi is ez. Azt mondta, hogy ez a puliszka, de sajnos ilyet tényleg soha életemben nem ettem, okkal féltem.

A polentát apus Olaszországból ismerte, arra emlékezett, hogy ott létezik, de hogy milyen??? Egyszer talán régen evett is olyat, de már nem emlékszik rá. Az pedig, hogy később soha többet nem evett az olaszoknál ilyet, szerinte elég információ kéne, hogy legyen. ;)

Hát igen. Most már tudom, miután megkóstoltam. Asszem a polenta meg én ........ nem harmónikázunk.

Az André a "langosch" felét tudta csak lebírkózni, többre az éhsége ellenére se volt képes. A kérdésemre, hogy mi a fenének kértél már megint lángost? - beleegyezően bólogatott és kijelentette, hogy ezentúl inkább Schnitzit fog kérni.

A lángos (nem tudom, tényleg nem akarom leszólni, de ezek szerint a románok Pizza Hut szerű vastag tésztát szeretnek lángosként? ) nekem se nyerte el a tetszésemet, de én nem igazán vagyok mérvadó, én nem különösebben lépek érte. Tele volt fokhagymával, az jó volt benne!! :)) 2 házi stampelt nyomtam le a szagra, és a gyomorégésre, isteni volt! :)

A leveseknél pedig az áll, hogy fehérkenyérrel, tejföllel és pepperónival szervírozzák őket. Hát az állam leesett! 3 fiatalember rendelt (indításnak) levest és mindegyik kivétel nélkül valami eszméletlen mennyiségű tejfölt lapátolt bele. Tejfölös bablevesbe oké, de nem húslevesbe?!?! Meg nem az a mennyiség amit a srácok beleküldtek a levesekbe. Nem értem. Ennyire eltér a román konyha a magyartól?

És persze újra kezünkbe vettük az étlapot!

Az italoknál időztünk és vigyorogtunk.

Persze még vannak hibák az étlapon, de megyünk még oda, hozunk még képeket! :)

A Bläbele igazándiból: Bläbberla

2011-06-18T21:29:00.002+02:00

Elcsesztem!!! Bocsánat!!

Lehet, hogy emberek tízezreit taszítottam a hibás útra? Asszem nem. ;)

Bocsánat, de a Bläbelét tegnap rosszul írtam. Megpróbáltam hallás után ( mivel a neten nem találtam) leírni és így lett belőle Bläbele.

De ma, a párom felhomályosított, hogy azt nem így írják. Igaz tegnap még ő se tudta, hogy írják rendesen, de ma már tudja. :)

Szóval Bläbberla a helyes.

És itt a magyarázat hozzá a Frank Wikiből:

"Aufkleber, Etikett oder Anhänger, z.B. an einem Koffer bzw. Kleidungsstück." vagyis ahogy már írtam, felragasztott bizbasz (cimke, ár), vagy ligő-lógó információs cetli, például egy kofferen, vagy ruhadarabon.

Mindenképpen ajánlom a Franken-Wiki ezen oldalát, mert itt lájf hallhatjátok "blebberlát" originál fränkischül kiejtve. :)

Ide tessék klikkelni: Bläbberla

Fränkisch haladóknak: Bläbele

2011-06-17T16:14:00.011+02:00

Vártuk, hogy a sorban előttünk álló anyuka végre-valahára fizessen és mennnyen má a két kislányával .... hazafelé.

A gyerekek elég idegesítőek voltak, úgy tűnt, hogy a visszatolásra váró mini bevásárlókocsijuk, valamint az elpakolásra váró megvásárolt áruhegyek megoldhatatlan logisztikai problémát jelentenek.

Nem tehetek róla de nem bírom a sorokat feltartó gyerekeket, de főleg nem a rohadtul ráérő anyukákat, akik ezt valamiért nem tudják kezelni, egyszerűen nem képesek arra, hogy rászóljanak a gyerekekre. Pedig nem kell túl sokat tenniük, csak elmagyarázni a csemetéknek, hogy :

- Iitt most boltban vagyunk, nem, nem játékból, hanem igaziból. A boltozás célja pedig csak az, hogy az emberek bemennek, megveszik amire szükségük van és távoznak.

Mivel a felnőtteknek általában nincs idejük, ezért nagyon nem szeretnek sorokban ácsorogni, főleg nem akkor, amikor mások mindenféle baromsággal indokolatlanul feltartják azt sort. :))

Szóval némi (de erősen indokolt) sürgetéssel néztük anyukát a gyerekekkel és szívből kívántuk, hogy hagyjon már fel az egyik leány azokkal a végtelenül bugyuta kérdéseivel, amikkel anyukáját fárasztotta. Izgultunk, hogy sikerüljön anyukának jól válaszolnia és azzal talán végetér a kis conversationjuk, végre koncentrálhat a számlája kifizetésére. :) Abban a válaszban, hogy

"Légyszíves most ne zavarj, fizetek a néninél! Majd utána megbeszélünk mindent, jó?" - már nem is reménykedünk, mert erre a maiak már nem képesek. Ugyanis anyukának se tűnik fel, hogy mögötte már rángatózik annak a különben nagyon szimpatikus néninek az arca, hogy a tökörészésükkel feltartanak embereket. Ja, én álltam mögötte. :))

Aztán hirtelen érkezett az enyhülés:

Apus hirtelen jókedvre derülve hozzám fordult és széles mosollyal ismételte meg az egyik kislány, anyukájához intézett (3-szor is hangosan megismételt) kérését.

- Bläbele!!! Ez az!! Bläbele!! - és mosolygott elismerően, jókedvűen.

- Heeeee?!? - kérdeztem rá így konkrétan, mert nem értettem egy szót se belőle.

- Nem hallottad mit mondott a kiscsaj? Azt mondta Bläbele!

- És az mit jelent?

Ebben a pillanatban újra megtörtént a dolog: a kislány éppen az előtte kierőszakolt plüssálatot tartotta fenyegetően a kezében és azt tuszkolta folyamatosan az anyukája orcájába a folyamatos ordítással:

- Vedd le róla a Bläbelét!

- Tudod mi az a Bläbele? Hát az a kis információs cimke, ami lóg a kis dögön, ezt akarja leszedetni az anyjával a gyerek! - kaptam a magyarázatot. (de jelenti a termékre ráragasztott árcimkét is)

Nagyon tetszett apusnak a párosítás: 3-4 éves mai modern kis csirke, fején egy olyan IzéKittys rózsaszin biciklis védősisak és hozzá egy ősrégi, tipikus frank kifejezés!

Yeees! Ez az! Nem fog kihalni a frank dialektus, meg vagyunk mentve! :))

A kislány & The Family felmentődött a rosszalló pillantások alól, hiszen az aki Bläbelét mond, az tisztességes ember! :)

...... juj, hibát észlelt a Két Lábon Járó Nagyszótáram (apus :) ) ebben a bejegyzésben, muszáj javítanom! A következő bejegyzésben megteszem: konkrétan ebben

Poén ... de csak annak, aki tudja ki a Jogi Löw :)

2011-06-16T20:43:00.000+02:00

Apus történeteiből:

A Nagy Rohanás első napján Drezda felé menet hallgatta az autóban "Waggerlét" és a rádiót. Ez a Waggerlä nem más, mint a nénink a naviban, akinek be nem áll a szája. Itt fordulj be, fordulj vissza.... stb.

Waggerlä ist ein Kosewort für ein kleines Kind. Verliebte Franken titulieren damit auch manchmal ihre Freundin, zumindest vor der Ehe; danach heißt sie "Alde". (forrás: Itt meg is lehet hallgatni, hogy szól fränkischül)

Jelentése magyarul: kisgyereket jelentő becéző kifejezés, olyan mint mondjuk a Kisnyuszi és Mucipuci. :) Szerelmes frankok hívják szintén Waggerlänek a barátnőjüket, de csak a házasság előtt. Azután a hölgyeményből "Öreg" lesz. :)

Amíg a Waggerlä csöndben maradt, élvezni tudta a rádió műsorát, amiben a két hét múlva kezdődő női futball világbajnokság volt témaként a terítéken.

A német válogatott öltözőjét meglátogatja a Császár, Franz Beckenbauer.

- Jaj lányok, de büdös van ebben az öltözőben, szörnyű! Muszáj nektek a parfümöket literszámla magatokra locsolni? - méltatlankodik és fintorog Beckenbauer.

- Nem mi voltunk, a Jogi Löw volt itt az előbb! :))

Jogi Löw (tisztességes nevén: Joachim Löw), a német fociválogatott edzője, a Bundestrainer személyesen, akinek közismert a piperkőcsége. :)

Nekem különben tetszik a hapsi a sálaival, meg a gyönyörű, hófehér ingeivel együtt. :)

kép: http://www.az-online.de

A Nagy Futás

2011-06-15T21:02:00.000+02:00

Biztos mindenkinek vannak zsúfolt napjai, nekem hála isten nem túl gyakran, nem is bírnám. Amúgy szervezni se szeretek, de nem is tudok. Amikor túl sok minden intéznivaló esik egy napra, attól ideges leszek. :)

A tervszerű, pontos beosztástól szerintem már születésem óta idenkedek. Nehezen tűrök minden kötöttséget. Példának okáért: nagyon szívesen eljárnék biciklizni, úszni, de képtelen lennék ezt hetente kétszer, mondjuk kedden és csütörtökön, pontban 4 óra 30 perces kezdéssel megtenni. Brrr. Menjünk ma úszni! Okés, gyerünk. Vagy: isteni idő van! Ki kéne mennünk egyet bicajozni! Gyerünk!

De mi van akkor, ha kedden állati nagy kedvem van úszni menni, de egy héttel később a pokolba kívánom? Oka: a fene tudja, valahogy nem esett jól az ebéd, kicsit olyan furán érzem magam, nincs kedvem semmihez, megy a fene úszni!

A spontanaitás az elemem, a rend, a rendszeresség az ellenségem.

Az elmúlt két napban a kis spontán kedvencemet sajnos hanyagolnom kellett, mert az ellenségem, a precíz szervezés vette át az uralmat.

Tegnap nem is lett volna akkora a probléma, ha lenne még iskola. De mivel pünkösdi szünet van (2 hetes) ezért a Juniur Chef itthon leledzik. Ez pedig annyit jelent, hogy foglalkozást, beszélgetést, játékot, törődést és élelmet igényel. A páromnak üzleti útra kellett mennie, nekem délelőtt dolgoznom, a kérdés adta magát: mit csináljunk az Andréval???

Az első variációt, miszerint együtt kel útra az apukájával hamar elvetettük, mert a 600 km-nek csak úgy láttuk volna értelmét, ha az üzleti dolgok mellett egyéb másra is lett volna idő, megnézni ezt, meg azt, de ez nem volt kivitelezhető. Amihez pedig ragaszkodtam volna egy ilyen hosszú út kapcsán, az az ott alvás. De nem ment, mivel a következő nap délelőttjén fontos tárgyalás várt apukára Nürnbergben, mindenképpen haza kellett jönnie. Az Andrénak egy ekkora út, X óra az autóban ülve nem igazán lett volna kellemes, szóval határoztunk, a gyerek marad. Jó, de hol? :))

Hála isten vannak nagyon jó barátaim a szomszéd lépcsőházban, az unokájuk a fiam barátnője és osztálytársa, az ajtajuk a részünkre mindig nyitva áll. Elég volt egy telefonhívás, már meg is volt beszélve az egész.

Nekem pedig kezdődött a stressz. Nekifeküdtem a menetrendeknek és összehoztam a tervet. Ha ekkor sikerül kijönni az irodából, akkor még elérem az ottani buszt, amivel a végállomásig eljutok. Ott aztán 8 perc áll a rendelkezésemre a másik busz indulásáig. Ez alatt a 8 perc alatt kell bevágtáznom a bevásárlóközpontba és a hentesnél gyorsan virslit vennem ami a készülő paprikás~~krumpli~~, elnézést: burgonya fontos kelléke. A reggeli készülődéstől, a "jaj szegény gyerek, de szépen alszik" korai felkeltésétől, a zsemléjének piritásától, szóval az indulástól kezdve tiszta ideg voltam. Ideg, hogy klappoljon minden.

A vérnyomásom is ennek megfelelően alakult. Majd seggre ültem a tegnap reggel 8.15 perckor mért 151 es felső érték láttán. Mit mondjak, megijedtem.

Délelőtt a munkában nem tudtam kiverni a fejemből az utolsó hét kisebb rosszulléteit, amik a magas vérnyomással karöltve hirtelen másik dimenziót öltöttek. A félelemét.

Úr isten! Mi ez?

A doktornőmről tudtam, hogy szabadságra készül, de megpróbáltam a lehetetlent. Felhívtam és időpontot kértem. Csodák-csodájára kaptam is egy nappal későbbre délelőttre. Hopp, de akkor dolgozom! Mindegy, majd megyek később. De hopp, ha később megyek, akkor csúszni fog az egész és nem érek be délután 3-ra a városba a Frau G.-hez, akinél már kétszer elhalasztottam a megbeszélést?!?!?

Pfuuuuuuu

De vissza tegnapig. A délelőtti programom: rosszullét, idegesség, munka, időpont az orvosnál lebeszélve, mindjárt mennem kell.

Tervszerűen működött minden, busz elérve, rohanás a virsliért, és még éppen elértem a másik buszt, amivel hazamentem. Persze a kellemes közérzethez hozzájárult a levegő kb. 200 %-os páratartalma, a rövid zuhék, tökéletesen passzolt az esőerdős klima a hangulatomhoz. :)

Hagyma- és krumplipucolás, hama-hama, majd felhívtam a kisfiamat, hogy jöhet haza. Nem jött, mert éppen pizzát ettek és különben is még nem voltak kész a játékkal. Órákkal később jött haza a barátnőjével, akivel este 6-ig játszott. És nem volt éhes, mert evett. :)

Én meg kicsit szomorúan lapátoltam a magára hagyott paprikáskrumplit és közben megállapítottam, hogy teljesen felesleges volt ez a rohanás, ez a főzöcske.

A mai nap aztán folytatódott a Tervszerűség. Minden ki volt percre számítva. Ez persze nem azt jelenti, hogy így is fog működni, csak annyit, hogy így kéne! :))

A 9.30-as orvosi terminem olyan olajozottan működött, mint még soha. Alapesetben háromnegyed órát kell várni a kis doktornőmnél, ma kérem 30 perc alatt átbeszéltünk mindent, megvizsgált, meggyógyított, sőt még vért is vettek tőlem. 10.00-kor már robogtam kifelé a rendelőből és pattantam be az autóba, amiben a családom várt. A párom a papírjait kiterítve telefonált-telefonált az egész idő alatt, dolgozott. A gyerek meg rajzolt. :)

Leszállítottak a munkahelyemnél, ahol mivel minden klappolt, 10.30-kor el is tudtam kezdeni a munkát. A munka 3 órás, tehát 13.30-ig tart. Elvileg. Gyakorlatilag 15-20 perccel mindig több, ennyi kell az összes egyéb munka elintézésére. De ma erre nem volt lehetőség, ugyanis 13.30-kor mindenképpen a távozás hímes mezejére kellett lépnem, ha nem akartam azt, hogy a párom, aki lent várt rám ne érjen oda időben a 14.00 órakor kezdődő megbeszélésére. :) Ugye nem kell mondanom, hogy az utolsó percekben csődöt mondtam, az a program amiből kiléptem, abba véletlenül újra visszaléptem, az az email amit naponta el kellett küldenem a főnöknek ma nem akart sikerülni :) ..........

5 perces késéssel tudtam csak elhagyni az épületet, folyt a wasser a hátamon. :)

Apus 14.00 órás terminje előtt 3 perccel érkeztünk meg az épülettel szembeni parkolóházba. A megbeszélést háromnegyed órásra saccolta, de tévedett. Tovább tartott.

Én pedig kezdtem ideges lenni, ugyanis annál a bizonyos cégnél, ahova készültem, már kétszer elhalasztottam a megbeszélést, nem igazán kívántam harmadszorra is. Aztán nem maradt más lehetőségem. Fel kellett őket hívnom. :)

Előre elnézést kértem az esetleges késésemért. Jujjj de ciki volt.

Aztán versenyfutás az idővel, rohanás át a belvároson és finis! Pár percces késéssel, de megérkeztem az utolsó tervbevett állomáson is, boldog voltam. :)

Jelenleg úgy érzem magam, mint egy jóllakott napközis, széles mosoly és elégedettség, de őszinte leszek, szívből uuuutálom az ilyen napokat, ez a stressz már nem nekem való. :)

Németül tanulók és tudók részére

2011-06-14T20:54:00.001+02:00

Valahogy nem bírok kikeveredni ebből a román étteremből, még mindig van valami a tarsolyomban, amit meg szeretnék mutatni. Hozzátenném, hogy nem cikizni, vagy bántani szeretném őket, mert nagyon kedvesek és tényleg szuperül főz a srác, még jó sok falatot ki szeretnék náluk próbálni, de ami vicces, az vicces! :)

A családom (ki más, én ilyet észre nem vennék :) ) vigyorgott fel többször az ételnevek olvasásakor.

Megmutatom nektek is, egy játék formájában.

A játék neve: ÉTLAP

a játék leírása: Találjátok meg a szövegben rejlő hibákat!

Az étlap csak :)) 4 hibát rejt magában. Megpróbáltam két részben lefotózni a könnyebb olvashatóság kedvéért. Ott, ahol a szöveg rosszul olvasható, ott nincs is hiba. :)

Ez az oldal a vasárnapi/ünnepi extra lap, ami csak egy része a többoldalas étlapnak.

A feladvány (az étlap :) ) első része:

A feladvány második része, 3 db elírással:

Kíváncsi vagyok, megtaláljátok a hibucikat?

Képek az előző történethez

2011-06-13T21:49:00.000+02:00

A román étteremről az interneten olvastunk. Van egy weboldal, ahol a vendégek adhatják le voksaikat és írhatják le véleményüket az éttermekről, kocsmákról. Itt olvastunk pozitiv kritikát a vendéglőről és gondoltuk, hogy egyszer majd mi is kipróbáljuk.
Tegnap aztán a minigolf partink után úgy döntöttünk, ma lesz a napja!
Az utcafronton elhelyzett táblák kevésbé nyerték el a tetszésünket, de erről csak a lekváros "lángosch" tehet.

Ki a fene eszik lekváros lángost???? :))

De hála isten bementünk! A hamik fantasztikusan finomak voltak, újra el fogunk ide látogatni.

A képen a rántott gombafeje(im), pommesszal.

Időszűke (tisztára mint a nadrágaim :) )

2011-06-12T20:08:00.003+02:00

A kettes számú állásom, a meghatározott időre szóló szerződés alapján június 10-vel lejárt. De hála isten, meghosszabbították egy újabb héttel, bár elég alacsony az óraszám. Mindegy, kaptam még egy kis időt, aminek tényleg nagyon örülök, szeretem ezt a munkát.

A munkatársaim, a csajok valami olyan fantasztikusan jól összejött csapat, léleküdítőek! Normálisak, kedvesek és kaphatóak minden vigyorgásra.

Van közöttük 2-4 olyan emberke, akikkel kivételes módon pendülök egy húron, el se tudtam volna képzelni, hogy ez így is működhet.

Velük teljesen megszünt az állandó izgalmam, szabadságra mentek a különben állandó háttérgondolatként a fejemben forgolódó: "juj, jól mondom németül, érthető?" mondatok.

Nekik köszönhetően újra átélhettem kabaréba való humoros perceket, holott előtte azt tartottam, hogy ez az idő örökre elmúlt, hasonló élményekben csak otthon lehetne ismét részem. Szinte bizonyos voltam abban, hogy az idegen nyelvi közeg és a származásunkból adódó kultúrális és egyéb különbözőségek miatt nagyobb összaborulások, szimpátiák, majdnem barátságok itt bizonyára nem várnak rám, de tévedtem! Természetes, hogy a németeknek nem lesz érthető a párttitkáros vicc, se az úttörős, se a fideszes, se az emeszpés, szóval teljes azonulásra semmiképpen nem lehet számítani, hiszen évek, szokások, tradiciók és a történelem választ el bennünket, teljesen mások vagyunk. Meg kell találni a közös pontjainkat, azokat a témákat, amelyek aránylag semlegesek, így mindenkinek érthetőek, és amiket nem kell okvetlenül elmagyarázni (ugyanis a magyarázat fárasztó és a kutyát se érdekel. :) ) Ez megkönnyíti mind a két oldalnak a lazább kommunikációt. Az aktuális, magával a munkával kapcsolatos élmények, kérdések megtárgyalása, a munkahelyen átélt sztorik elmesélése, az ilyen jellegű állandó cseverészés közel hozott bennünket, hiszen ebben kivétel nélkül mindnyájan egyformán érintettek voltunk.

Viszont humorban, nevetésben hála isten bőven volt részem az elmúlt hetekben. Jó néhányszor szúrt az oldalunk és folyt a könnyünk a röhögéstől, szenzációs volt újra önfeledten vigyorogni mindenen, csipkelődni, ökörködni. Nem javítottak, nem néztek rám felhúzott szemöldökkel, hogy "heee???" hanem toleráltak úgy ahogy vagyok és ez nagyon nagy szó. Mindent megértettek amit mondtam, mert érteni is akarták.

Bármit kérdezhettem, ha valakihez azzal fordultam, hogy "opsz, hát ezt nem egészen értem, megnéznéd ezt a levelet?" abban a pillanatban már gurult is a megszólított a székével hozzám és egyből végigolvasta a számomra kérdéses fogalmazást, és javaslatot tett a megoldásra. Egyetlenegy egyszer se várakoztattak, egyetlenegy egyszer se vontak vállat, hogy nem az én problémám, pedig az ő idejüket raboltam és ahogy az előző posztban beszámoltam róla, ez a munka szigorúan időre ment.

Kettőnek közülünk pénteken lejárt a szerződése, őszintén mondom, nehezek voltak az utolsó órák, a búcsúzás. Könnycsepp itt, könnycsepp ott. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy összeterelt ezekkel az emberkékkel, úgy érzem ismét sokat tanultam.

Az időszűke tehát azt hiszem érthető, munka délelőtt, munka és family délután. Ráadásul kitört a 2 hétig tartó pünkösdi szünet, jó pár program vár ránk, valamit nyújtani kell Mucinak, mivel jelenleg nem tudunk elutazni nyaralni. A szünet első hetében még dolgozni fogok, a másodikon viszont mindenképpen szeretnénk valami "maradandót" átélni, tervbe van véve egy pár nap ....... inkább nem írok róla, nehogy ne sikerüljön. :)

Ma kipróbáltunk egy román éttermet. A kisfiamat azóta távoltartom magamtól. A fokhagymaszag miatt. Ugyanis "langoscht" kért, nagyon szereti. A lángosért nem lépek, viszont a fokhagymát imádom. De csak magamon. :)

A háló fogságában

2011-06-06T20:35:00.000+02:00

Már írtam arról, hogy milyen bődületesen sok időt töltünk el a számítógépeink előtt. A munkavégzéshez és a szórakozáshoz is őket nyomigáljuk. Ez a királyi többes egy picit puderezi a saját, a géppel eltöltött óráim vérfagyasztóan magas számát. :)

A munkám (jelenleg már csak 3-4 óra naponta) a multinál, ától-cettig, kizárólag csak számítógépes munka. Ráadásul elég szűkreszabott normákkal kell megküzdenünk. Egy adott munkafolyamat elvégzéséhez egységidőket határoztak meg, és ezeket nekünk szem előtt kell tartanunk, valamint ami még rosszabb, be is kell tartanunk. Magáról a munkáról és az ott használt szoftverekről nem letyelótyálhatok, a titoktartásról szóló nyilatkozatot itt is aláírtuk.

Egy email végigolvasására, feldolgozására és megválaszolására összesen 130 másodperc, azaz 2 perc 10 másodperc van (szükre)szabva. Az elején ezt az időt lehetetlennek tartottuk, de azóta már tudjuk, hogy megy ez kérem! 1 perc 50 másodperc, sőt, sokszor 1 perc 10 másodperc alatt is! De ezek a sima ügyek. A gond, a problémás esetekkel van, ahol 8-10 percig is eltarthat egy email lezavarása, és ekkor veszítünk el értékes időket. Mivel nem rendelkezünk az összes olyan számítógépes joggal, és lehetőséggel amivel a cég állandó dolgozói, így nekünk csak az emailos munkarész maradt, egyéb más tevékenység (például telefonos intézkedés) nélkül. Ezért a "munkanyilvántartó" rendszerből is csak az egyszerű, mezei a miénk, nem áll a rendelkezésünkre ilyen-olyan kiloggolás, szünetek beiktatása.

Magyarul: amint elkezdtük a robotot, bejelentkeztünk, máris érkezik az első feldolgozandó email. Amint feldolgoztuk az adatokat, megválaszoltuk a levelet és rátenyereltünk a "Küldés" gombra elment a válasz, nem is látjuk soha többé. Na és ilyenkor nincs hátradőlés, jólakott mosolygás, mivel nincs rá idő. Már meg is érkezett a következő levél és az óra fent a bal sarokban ismét indul, kezdi számolni a másodperceket.

Ha azt mondom, hogy állati gyorsan dolgoznunk, akkor nem túlzok.

A munka megkezdésétől egészen a kicsengetésig, gőzerővel folyik az árbájt, a tempóból visszavenni nem lehet, ezért is neveztem el magunkat rabszolgáknak. Gyorsan kell olvasni, értelmezni, cselekedni.

Az állandó dolgozóknak lehetőségük van arra, hogy megállítsák a levelek ész nélküli folyamát, mivel őket megkérdezi a rendszer, hogy kívánják-e a következő levelet? Ha ráböknek a "Gyühet"-re, akkor indul az óra. Ha nem kívánja a levelet, mert pisi lesz, vagy cigiszünetre ballag, vagy éppen telefonálni kíván, akkor a rendszer diszkréten kussol és pár másodpercen belül továbbküldi a levelet egy másik munkatársnak.

A "bepisilek", a "jézusom, de szomjas vagyok, hozok egy üveg vizet, kértek valamit?" és a "ha most azonnal nem iszom egy kávét nem tudom mi lesz :)" helyzetekben, mi ismét kiszolgáltatva állunk a Nagy Számítógép Rendszerének, mivel nincs lehetőségünk megállítani és szünetet kérni tőle. Az óra megy tovább, ketyegnek a másodpercek. Az összes kifutás a konyhába, wc-be és köztes rötyögés a többiekkel (ebből is van sok, hála isten! :) mind-mind letornászandó a statisztikából.

A munka végét egy sreenschottal zárjuk, amit a statisztikáról készítünk. Ez a sreenshotot kell emailban elküldenünk minden szöveg és kímélet nélkül a főnökünknek.

Talán tudtam érzékeltetni a jelenlegi munkámat, és érthető vált, hogy miért is nézzük folyamatosan a monitort. Szinte le se vesszük a szemünket róla, higyjétek el, hogy fárasztó. De akkor se nehéz. :) 6 óra volt a maximum, amit le tudtam belőle zavarni, többre már nem lett volna erőm. A jelenlegi 3 óra viszont kevés. Keresetben is.

Ezek után teljesen érthető lenne, ha otthon privát, már egyáltalán nem ülnék a számitógéphez, de sajnos engem másik fából faragtak. :)) Vagy csak szimplán hülyeség? :)

Szemcsepp a megeröltetett szemekbe, masszírozás a lassan fura hangokat kiadó csuklóknak és máris itt vagyok az interneten.

Védelmemben annyit tudnék felhozni, hogy az elmúlt hetekben nagy dolgokra valóban nem voltam már képes, hiányzott, elfogyott az erőm, ahogy ide, a blogomba se írtam, maradtak a trallalás időtöltések.

Na ezekkel a trallalákkal kapcsolatosan szeretném elmondani, hogy mennyivel okosabb nálam a fiam!

Itt van mindjárt a fészbúk. Az egyik ismerősénél fedeztem fel egy korábbi osztálytársnőjét, akivel általánosban még egy osztályba járt.

- Jé, André, nézd itt van a "Kerstin" (mindegy mi a neve)!

- És? -kérdezett vissza és nézett rám azokkal az okos kis szemeivel a szemüvege mögött

- Nem írsz neki, nem jelölöd be ismerősnek? - kérdeztem naívan. Tényleg nagyon naívan....

- Anyuuuu, dehogy fogom bejelölni, én nem akarok az egész világgal barátságban lenni, nem akarok több száz ismerőst!! - hangzott, a meg kell mondjam nagyon okos és engem elgondolkodtató válasz. 11 évesen nem rossz.

A bloggal kapcsolatosan is vannak néha összetűzéseink, bár az aggodalma néha egy kicsit túlzott és hogy is mondjam ... enyhén idegesítő.

Bármerre járunk, bármilyen fényképet készítek, először is: ő nem kíván szerepelni rajta, másodszor hozzáteszi, hogy "de nem a blogba és nem a fészbúkra!!!" Copyright von André. :))

Tegnap volt a csúcs. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott az "Épeszűek kategóriájában", engem, hogy finoman fogalmazzak, mindenképpen lekörözve.

Viccből feltettem a fészbúkra a szombati kiruccanásunk alkalmával készült számlát, amint volt egy-két kevésbé nőies tétel. :)) Én jókat rötyögtem a poénon, fel se merült bennem az, amire a kisfiam rávilágított és ismét, roppant józanul felismert.

- Papchen, Papchen képzeld el mit csinált az anyu! Feltette a fészbúkra a számlát! Hát ilyet pedig nem szabad csinálni, ez egyáltalán nem vicces!!! Miért kéne az egész világnak tudni, hogy mit ettünk és ittunk szombaton? - közölte felháborodottan az apjával.

- Jóvannnna, csak viccnek szántam, tényleg a ........ - de ekkor már elgondolkodtam a szavain.

- Anyu, de azt mondd meg, hogy kire tartozik? És tényleg biztos vagy benne, hogy mások is olyan viccesnek találják?

Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy ennek a gyereknek több esze van mint nekem. :) És természetesen eltávolítottam a képet, nyoma se maradt.

Bár az André erre már mondaná, hogy az interneten mindennek nyoma marad .....

Neki van igaza.

Valahol az is tetszik, hogy ő egyáltalán nincs megrészegülve az internettől, a Social Network-öktől. Csak használja a netet. Zenehallgatásra, játékra. Remélem ez az egészséges hozzáállás még sokáig így marad. Ha valami változás lenne, figyelmeztetni fogom őt a saját szavaira. :))

De egyelőre az alábbi képek vannak érvényben. :)

Én, a háló, az internet fogságában

André viszont szabad, független.

Addig is .. egy kép :)

2011-06-03T20:48:00.000+02:00

Már úgy értem, addig amíg nem jövök. :)

A multinál végzett munkát (ahogy már írtam már csak ez az egy maradt ) azért nem lehet ám fél kézzel lezavarni. Nyomokat hagy. Fáradságnyomokat. :)

Ráadásul kezdődik az Ausztria-Németország meccs, amit muszáj megnéznem.

Már jót vigyorogtam az egyik, az osztrák szurkolók álltal fellógatott feliraton:

Viel Glück in der Schlangengruben Manuel!!

azaz: sok szerencsét a kígyóveremben! (a kígyók között)

Ha-ha-ha, az osztrákok ezzel kívánnak "minden jót" Manuel Neuernek, a Schalkétól a Bayern Münchenhez igazolt kapusnak. :)) Úgy kell neki, megérdemelte. Már gyerekként is Schalke szurkoló volt, hogy mehet el egy ilyen csapathoz mint ez a Bayern?? Bárhova, tényleg bárhova, de ne az arrogancékhoz!

És a kép. Egy helyi magyar étteremben fotóztam a fiam telefonjával, a minőség nem ötös, de a lényeg látszik.

Kicsit szerencsétlenül kerültek információs táblák egymás közelébe. :)

Hétfő

2011-05-30T21:58:00.004+02:00

Ezek a legsz@rabb napok, de komolyan! Utálom a hétfőket Megfigyeltem, hogy nálam, nálunk mindig akkor történik valami. A pénteken megírt és postára adott rendkívül kellemetlen tartalmú levél hétfőn már a postaládánkban csücsül. (itt szombaton is van posta, levélkézbesítés). A már korábban elküldött boríték is legkésőbb hétfőn megérkezik nálunk. A kritikus telefaxokat és emailokat hétfőre időzíti nálunk a sors.

Bár egy korábbi amerikai ügyfelünk, a mindent felülmúló emailjaivel általában a hétvégénket cseszte el, kivétel nélkül péntek éjjel tombolt, a leveleit szombat reggelente olvastuk, nem volt kispálya! :) Az ürge privátemberként volt az ügyfelünk, de ettől függetlenül az emailjeit mindig cégesen írta alá, szóval soha nem ügyelt arra, hogy az automatikus aláírás ne kerüljön az elküldött levél aljára. Hagyta a majom, mivel egy hatalmas konszern egyik amerikai gyárának volt az igazgatója, szerintem még erekciója is támadt az elküldött dörgedelmes levelek kapcsán. :)))

Viselkedni nem bírt, nem tudott, de valószínüleg az ekkora pozicióban ülő emberek már nem is tudnak. Kabarészámba mentek az építkezéssel kapcsolatos egyeztetések, mert a faszi egyszerűen nem bírta magát fékezni, néha pusztán csak hisztizett, néha szó nélkül elrohant, de olyan is volt, amikor csak ordított. :) Azóta is szeretjük ezt a fajta bizniszmikulást. :)

A felesége megpróbálta az idegölő felelőséggel és elvárásokkal mentegetni b. férjeurát, de sajnos nem tudta megmenteni. A pali egy "Depp" (egy hülye) lett, aki pontosan úgy viselkedett mint egy Depp, egy Trottl (trottli).

Senki nem volt tekintettel a szegény ember rettentően magas poziciójára, az érintett felek egymás között őt egyszerűen leelmebetegezték. :)

Na, vissza a hétfőig. Ma is hétfő van.

Mondjam?

:))

Az egyes számú munkahelyemnek lőttek. Bár nem ért meglepetésként, mert magam is láttam, hogy a magyarországi piacon kifejtett tevékenységünk nem igazán éri el a kívánt eredményt. A hirdetésünkre érkező pályázatok messze alulmúlták a vártat mind számban, mind minőségben. Össze tudtam hasonlítani más országok adataival, hát ............ :(

Valaki azért elmagyarázhatná nekem, hogy akkor, amikor egy hirdetésben az szerepel, hogy németül beszélő embereket keresnek és várják a németnyelvű pályázatokat, akkor mi a fészkes fenének küldik el rá Jóskapisták az angolnyelvű jelentkezésüket egy kanyi német hang nélkül???? Németországban németül beszélnek az emberek és nem angolul.

Na, szóval végetért a munka 1. Már csak a munka 2. maradt, de már az se túl sokáig.

Kicsit .............. nagyon úgy érzem magam, mint a kislány a képen.

Szomorú vagyok, és nem tudom hogyan tovább.....

Másnyelvűek között

2011-05-29T21:20:00.000+02:00

Hiába, lehet csak én vagyok kivétel, de igenis másként érzem magam egész nap német emberkék között, mintha magyarokkal lennék. Ennek oka persze a nyelv, mivel nem megy az amit szeretnék. Márpedig úgy szeretnék velük kommunikálni, olyan pergőn és tökéletesen mint magyarul. Pont olyan szeretnék lenni mint a többiek, semmiképpen nem szeretnék kilógni a sorból. Márpedig ez nem működik, én nem vagyok német.
Ez a megfelelni vágyás nem más, mint okozat. Miből következik? Attól tartok, tudom. Az ok, az állandó bizonytalanságom, félénkségem ami karonfogva jár a talán másnak érthetetlen, nekem viszont jól ismert, sajnos már nagyon régóta meglévő és kínzó, megfelelni vágyásommal. Mindent maximálisan akarok csinálni, szörnyű! :) Rettentően irigylem a nyugalommal és kellő önbizalommal megáldott embereket. Emlékszem, én már gyerekként is izgultam, ha boltba kellett mennem, ha rámkerült a sor a közértben, ahol a pult mögött álló hölgyektől a vajtól kezdve a 10 dkg parízerig, mindent rendelni kellett. Remegett a bevásárlócetli a kezemben, húúú rettentően izgultam. Persze az izgalomtól mindig elrontottam a rendelést, a feltett kérdéseket pedig szinte nem is értettem, csak gépiesen válaszoltam az igen-igent, elfogadtam én mindent amit a boltosnénik adtak, ajánlottak, dehogy akartam én ott bárkit is zavarni, főleg nem a sort feltartani.

Stressznadrágban vagyok a legelső pillanattól kezdve egészen a Tschüß-ig meg a bis Morgenig, nehogy valamit félreértsek, rosszul halljak, rosszul mondjak. Szörnyű, hogy az ember (izé ... csak én) állandóan a maximumra törekszik és a legkisebb hibát is csúfos felsülésnek érzi. Ezt persze nemcsak a nyelvtudásra értem, hanem mindenre. Az új, a munkához feltétlenül szükséges számítógépes szoftverre se mondanám sohase, hogy nem ismerem oszt kész, hanem azt, hogy még nem találkoztam vele, de garantálom, hogy meg fogom tanulni. És természetesen nekiugranék, beszerezném a hozzávaló szakirodalmat és átküzdeném magam rajta. Olyan nincs, nem lehet, amit valamilyen szinten nem ismerek. Amit nem ismerek, az nyugtalanít, meg kell ismernem feltétlenül.

Ez valahol jó, mert minden érdekel, mindenre nyitott vagyok, sok-sok dolgot megjegyzek, tanulok. Viszont valahol rossz, mert tényleg, mi a fenének kell mindent tudnunk és ismernünk?! Ráadásul kimerítő is tud lenni, mert ha nekiugrok valaminek, akkor belemélyedek, és képes vagyok csak azzal foglalkozni napokon keresztül.

Évekkel ezelőtt (már Dojcslandban) jártam hetente egy pszichológus hölgyhöz, ő állapította meg, hogy ez egy nagy-nagy problémám.
Elmesélte, hogy ő például magasról tojik arra, ha valamiben esetleg hibát vétett, illetve arra is, ha valamit a legjobb tudása szerint elvégez, de másoknak nem tetszik. Nem magában keresi a hibát. Főleg nem érzi magát leértékeltnek, nem csökken az önbecsülése. Továbbra is értékes embernek érzi magát. A mások véleménye pedig főleg nem érdekli, pontosabban csak annyira nem, hogy elrontsa vele a napját, a hangulatát.

Megfogott egy zöld golyót és felemelte a karját, hogy szemléltesse vele a problémámat. Azt mondta, hogy dolgokat lehet így csinálni, nagyon magas szinten és a kezét a magasba emelte. Viszont lehet tévedni is, dolgokat elrontani, vagy éppen nem túl nagy szinvonalon ügyködni és a kezét leengedte a mélybe.

Ezután rám nézett és megkérdezte, hogy hova helyezném magam? A slendriánságtól, a butaságtól, a nemtörődömségtől írtózom, az igénytelen emberektől (ez alatt most nem a külsőt értem, hanem hozzáállást a másik emberhez, modort, tiszteletet, figyelmet és persze hozzáállást a feladathoz, a megfelelő munkavégzést) herótom van, tehát mindjárt válaszoltam is, hogy az ott lent brrrr számomra szóba se jöhet, el se tudom képzelni, hogy valaha az ilyet tolerálnám.

A pszichológus megkérdezte, hogy akkor a válaszom a fent?

Persze, csakis! Mindenhez csak maximális odafigyeléssel lehet hozzáálni .....blablabla.

Erre ő nagy levegőt véve hirtelen mozdulatot tett. Megmutatta, hogy micsoda széles sáv húzódik meg a maximalitás és a slendriánság között, hogy vegyem észre mennyi, de mennyi köztes állomás van, mennyire sokféleképpen el lehet még végezni egy munkát, és higyjem el, nem kell minden helyzetben maximálisan teljesítenünk. Nem is lehet. Egyetlen ember se képes erre.

Na ja, az már jó, ha tudjuk mi a bajunk. A baj csak az, hogy ezzel a pszichológus nélkül is tisztában voltam.....

Őszintén megmondom, ez ellen tenni nagyon nehéz. Nem is igen akarok. Szeretnék továbbra is mindent tisztességesen, a maximális odafigyeléssel elvégezni. :) Viszont az árát is megfizetem. Nem vagyok olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, mint a régi pszichológusom.

Apropó, vele kapcsolatosan volt egy kis vidámság, mivel elmesélte, hogy én vagyok a legutolsó "hosszabbtávú" páciense, a terápia lejárta után befejezi az pályafutását, nyugdíjba megy. Persze nem kis röhögés fogadta otthon a bejelentést, mivel a párom egyből aggodalmát fejezte szegény Doktor S. miatt:

Szegény asszony! Rövid idő alatt tönkretetted, belerokkant a veled való munkába, kénytelen nyugdíjaztatni magát. :))

A maximalitásra törekvésem természetesen visszaköszön az új munkahelyemen (mind a kettőn) is. A füleim folyamatosan hegyezve, nehogy valamit ne halljak meg, az idegrendszerem a maxiális koncetrációra kapcsolva, hogy amit hallottam azt jól is értsem :), stressznadrág tényleg. Az első napok után annyira kész voltam a munka után, mintha 5 órát operáltam volna.

A jelenlegi "másnyelvűim" különben aranyosak, kedvesek, de persze voltak, illetve lesznek továbbra is nekem célzott komoly és vicces beszólásaik, amikkel egyáltalán nem akarnak bántani, csak a tényeket közlik. Ez pedig néha kemény. :)) A németek nem udvariaskodnak, nem futnak felesleges köröket, a mi megszokott tapintatos magyar stílusunkhoz képest, meglehetősen direktek.

Az egyik ilyen megjegyzés volt az egyik tényleg nagyon aranyos kolléganőmtől, hogy:

"Tudod, az elején nem értettelek, de aztán csekkoltam az akcentusod és azóta mindent értek". - Pufff. :)) Mit mondjak, amikor egyfolytában azon küzdöm, hogy ne maradjon akcentusom, egy ilyen mondat kemény. Főleg azok után, hogy az első perctől kezdve jókat beszélgettem az említett kolléginával, nekem úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. :)))

Aztán volt egy másik megjegyzés:

"Andrea, hogy tudsz a fiadnak segíteni a gimis anyagban, érted egyáltalán? " :)))

Aztán egy kellemesebb:

"Úgy tetszik ahogy beszélsz! Megvan a saját kis akcentusod, de néha-néha átjön úgy igazán a fränkisch, tök jó!'

Meg volt egy teljesen kellemes:

"Folyékonyan beszélsz németül, teljesen jól. A szórend az olyan téma, hogy ahhoz születni kell. Egy külfölditől nem is lehet elvárni, hogy 100 %-osan tudja."

Szóval nehéz nekem örök maximalistának, hogy megfeleljek és 100 %-ot nyújtsak olyan területen, ahol ez a százalék eleve kizárt. :) Az órákon át tartó feszült figyelem és a néééééémet fárasztó, higyjétek el.

Barca-ManU

2011-05-28T21:57:00.000+02:00

Úgy terveztem ma megírom az egészet. Mármint az egész új történetemet. El is készült a fele, de folytatni képtelenség, mivel foci van! :)

Végetért a Bundesliga, lefutottak a lekerülésért-felkerülésért vívott gyilkos meccsek, ma van az utolsó meccses nap, a hosszú-hosszú szünet előtt.

A nemzetközi élvonalbeli labdarúgásban egyáltalán nem ismerem ki magam, de ezt a Barca-Manchester United meccset egyszerűen muszáj megnéznem, mert nincs más. :))

Gyüvök!!

Nyár a Biergartenban

2011-05-21T21:06:00.000+02:00

Egy kis kitérő a fincsi, meleg időjárás miatt: Biergartenben jártunk. Magyarul sörkert, de nem tudom, nekem a kifejezés nem tetszik. Akkor már legyen söröző kerthelyisége.

De végül is mindegy. :) A lényeg a nedű.

Egészségetekre!

Hétfőtől 30 fokot jósolnak a meteorológusok, úgyhogy akinek nincs otthon medencéje, annak sörrel kell beérnie. :)

Délutános műszak

2011-05-20T20:59:00.000+02:00

Ez az oka mindennek! Hát mikor írjak? :)

Az első két, a betanításunkról szóló két napot már bemutattam.

Igazándiból a második nap után csaptak össze a fejem felett a hullámok, mivel naaagy fekete foltok töltötték ki a logikus és érthető részek közötti űrt az adatfeldolgozás folyamatában. Ezek a foltok képviselték a "nem értem" részeket. Az éjszakám is rosszul telt, mivel rajtuk golyóztam, továbbá a harmadik napomra is rányomta bélyegét az aggodalom. Próbáltam felidézni a látott példákat is végigkövetni a folyamatot. Rettegve állapítottam meg, hogy nem tudom az egészet magam elé képzelni, te úr isten, mi lesz ebből?

Mindennek tetejébe, pont a harmadik nap délelőttjére esett a másik fél munkám is, ahol az elképzelt viszonylagos nyugalom helyett a stressznadrág fogadott. Az ügyvezető asszony belehomorított, rengeteg munkát adott, amit még akkor, azon a napon el kellett, hogy intézzek.

Megmondjam mi történt? :) Éreztem, hogy kifut a fejemből a vér, egy pillanat alatt kihűltem. Az ujjaim hideg, jégcsapszerű virgácsokká változtak, a szívem kalapált. Aztán visszatért a vér a fejembe. De már forrón, a megtett útján felmelegedett. Ráadásul lüktetett.

Düdümm-düdümmm ... szörnyű volt.

Egyik szememmel az órát lestem, kétségbeesetten figyeltem ahogy telik az idő, másikkal a monitort és a többieket.

Hogy fogok felkészülni a délutáni műszakra, mikor fogok enni (bár egyáltalán nem voltam éhes, az idegrendszerem egyszerre ennyi feladattal nem bírt :) ) , hogy fogom ezt a mai napot este 8-ig kibírni???

Ezzel a nappal kapcsolatban tisztán, csak egyvalamire emlékszem, és ez a pánik.

A nap délutánján persze volt minden. A sima, egyszerű munkák kezdtek kikristályosodni, de ugyibár mindig a normálistól való eltérések a fincsik és izgalmasak. És ezekből lett aztán hirtelen elég. :)

A beérkező emailokat (amikkel dolgunk van) emberek írják, akik nemcsak a feltett kérdésre válaszolnak (persze arra is millió különböző módon és stílusban), hanem egyéb óhajukat, sóhajukat is beleírják a levélbe, ha egyszer már tasztatúrát ragadtak. Ezeknek a kéréseknek a megoldásához persze mi még eléggé zölfűlűek voltunk, ahogy még azt se tudtuk meddig ér a jogosultságunk. Mit javíthatunk a rögzített adatokban, mit módosíthatunk, ha egyáltalán adatokat módosíthatuk .....

Azóta viszont eltelt két hét, ez a harmadik hetem. Megszoktam. Sőt! Rettentően jól érzem magam ezen a munkahelyen. A munkatársak tüneményesek, a főnök dettó. Egy Schatzilein sincs a fedélzeten. Apropó Schatzi! Amióta megváltunk egymástól, azóta a harmadik hirdetését olvastam, amelyben munkatársat keres. Olyat mint én. :) Úgy tűnik nincs szerencséje ennek a szegény asszonynak a kínálattal,:) vagy ami még valószínűbb, hogy nagyon nem jön ki az alkalmazottakkal. Előttem is volt jó pár csaj, akik egymást elég sűrűn váltották. A nő tényleg egy kígyó, remélem egyszer valaki már a farkára lép.

Vissza a mostani helyemre. A beérkező emailok feldolgozásához az első napok 27-30 perces :) átlagával szemben 1 perc 10, ill. 1 perc 40 másodpercre van szükségünk. A munka hogy is mondjam .... azért annyira nem "hochgeistig", a megfelelő gyakorlattal még a kisfiam is el bírná látni. Ami nehéz benne, az az idődrukk. Nincs arra lehetőség, hogy a leveleket szépen lassan végigolvassuk és emésztgessük, nagyon gyorsnak kell lennünk. Pitty-putty koncentráltan végig kell futnunk a levelet és máris cselekednünk kell. A levélíró kérésének megfelelően kell a saját területünkön az adatokat feldolgoznunk, és írásban válaszolnunk. Ha az ügyfél egyéb kéréssel is fordul a céghez, akkor a saját adatfeldolgozásunk és válaszlevelünk után, a megfelelő osztálynak továbbítanunk, transferálnunk kell az eredeti levelet. Ehhez persze újabb megjegyzést kell írnunk a kollégák részére. Na, minderre van max. 2,5 perc. :) Valóban, csak ez jelenti a munka nehezét, és semmi más.

Mint a güzük verjük a billentyűket aztán amint megválaszoltuk az emailt máris jön a következő. Modern rabszolgaságnak hívtam és lélekölőnek a munkát, mert tényleg az. Az a piszok gyorsaság és a pontosság megkíván egy olyan szintű koncentrációt, ami mellett saját, különbejáratú gondolatok még véletlenül se keveredhetnek be a rendszerbe. :) Amint kicsit másra gondoltunk gebasz van, elfelejtettük hol is tartunk, mit is csináltunk eddig. És ez időveszteség.

Amit viszont nagyon élvezünk, az az ingyenes ásványvíz és kávé minden mennyiségben. Több hektoliter latte machiatót engedtem már le a torkomon, ahogy vizet is. Tornyokban áll a közös konyhában a letyek, finoman hűtve a hatalmas üvegajtós hűtőkben. A kávékat 2 hiperszuper autómata ontja, csak a csészét kell alájuk állítani és nyomkodni a gomjait.

A többiek véleménye szerint, a kávé már sok helyen ingyen van, de ásványvíz nem. És ez nagyon szuper!

Amivel gondom volt, az a késői kezdés. Délután 14.00 órára azért én már rendszerint nem rendelkezem az összes szükséges energiával. Végigzongorázni a dilutánt este 20.00 óráig, az előbb vázolt tempóban, azért nem leányálom. Bár érdekes, a többiek szerint egyáltalán nem rossz a munka (itt térünk el mi keleti és nyugati blokkosok :) ), de az tény, abban igazam van, hogy eléggé lélekölő.

A lányok véleménye (megjegyzem osztom), hogy örülnek, hogy egyáltalán van munkájuk.

A mai naptól hála isten annyi a változás, hogy már 10.00 órától kezdeni tudok és ahogy ezt ma kipróbáltam, mennyei! Délelőtt (ami szinte még reggel), teljesen friss vagyok, mosolyog a nap is feljövőben és nem lefelé elbúcsúzóban.

A "biznisz" parkban ahol dolgozom, mindig gond a parkolás. Eddig kicsit mindig féltem a területfelügyelők látogatása miatt, akik kíméletlenül kiakasztják a 15,- eurós büntetéseket a szabálytalanul parkolóknak. Márpedig többnyire szabálytalanul parkoltam én is, beálltam a maximum 2 órás parkolási időre létrehozott gyorsparkolókba. 2 óra elteltével lerohantam a kocsihoz és továbbtekertem az autóm ablakába belülről kitett parkolóizét. De mondom, féltem. :)

A cég recepciósa 3 nappal ezelőtt megigérte nekem, hogy amint lesz hely a parkolóházban, küld nekem emailt. Megmondom őszintén kissé szkeptikus voltam, biztos voltam benne, hogy elfelejt.

Aztán ma érkezett tőle egy email, Kedves Andrea megszólítással. Aranyosan fogalmazott, semmi hivatalos trallala, "látod, milyen gyorsan sikerült? Megvan a parkolókártyád! Csak annyit kell tenned, hogy átjössz ..."

Mindezt ingyenesen. Az egyik barátom szintén ebben a bizniszparkban dolgozik egy másik cégnél. Náluk is van lehetőség a parkolásra, de nem ingyen. 40 euró havonta és ezt köszöni szépen nem kéri. Inkább parkol a nem messze fekvő lakóövezetben, ahogy a többi kollégája is. Erről pedig olvastam az újságban, mégpedig az ottani lakosok felháborodásáról. Szegények nem találnak parkolót a házuk környékén, mert a bizniszpark dolgozói mindent elfoglalnak.

Szóval rendben van minden, végre egy olyan munkahely, ahol minden klappol.

Vagyis, majdnem minden. A gond az, hogy "befristet", azaz meghatározott időre szól. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy legkésőbb június végén elbúcsúzhatunk egymástól.

Ez van, ha az embert leteperik a munkák

2011-05-11T21:23:00.009+02:00

Ismét csak tolom a történeteimet magam előtt tovább.

Bocsánat, de tényleg ellopták tőlem az időt. Otthon, a hasonló elhavazásokkal kapcsolatosan az "örülök, hogy lyuk van a seggemen" példamondattal szemléltettük (és milyen jól!!) a helyzetet.

A jelenlegi két munkahelyem közül az egyik óraszámát a napi 3-ról 6-ra feltornászták (hála isten), mert rengeteg a munka. Viszont a munkaidő igencsak beschissen (az emésztés szilárd produktumához köthető kifejezéssel tudnám magyarul kifejezni), mivel 14-től este 20-ig tart. Ez azt jelenti, hogy a délelőttöm a saját munkáinkkal és a háztartással kapásból kilőve, a délután pedig a halaké. Németül: "für den Hugo" :)

Este a munka után annyira fáradt vagyok, hogy már éhséget se érzek. Szomjúságot persze igen ... khmmmm..... de ezt most hagyjuk. :)

Most is már 21:15. A legjobb akarattal se tudnék a billentyűk közé csapni, mert egyszerűen nem megy. A szememet az előző 6 óra alatt a kettes számú munkahelyemen kinéztem.

De igyekszem! Mesélnivalóm van dögivel! :)

Hoppsz, most, ebben a szent pillantásban találtam egy olyan nótát Dzsémszitől, amit még never ever hallottam. :)
Tetszik!!

Az izgalom jogos volt.

2011-05-08T12:21:00.019+02:00

Még jó, hogy nem írtam le túl korán, azaz a betanítás első napját követően, hogy jól van, minden rendben, nem nehéz a munka! Pedig terveztem a bejegyzés megszületését, de valami azt súgta, ne hamarkodjam el a kijelentést, valami csont biztosan lesz benne.

Lett is .:)

Az első napi diavetítős magyarázós rész, amit az egyik marketinges főnökféle tartott, egyáltalán nem volt megterhelő. Követni és érteni is lehetett, ráadásul volt bent egy jó csomó információ ami nem is érdekelt. Ezek a társaság forgalmi adatai voltak, a termékeik, a fejlődésük, az üzletnyerésük a világon. Kit érdekel ......
Ez egy multicég. És tegeződünk. Bár én tuti, hogy nem merném a főnökünket letegezni, főleg nem így az elején. Maradok a jól bevált Herrezésnél. A többiekkel persze teljesen más, tegezés van keresztnévvel. 11-en kezdtük együtt a munkát, mindannyian nők. Vicces, hogy van köztünk például egy régész is, aki jelenleg jobb híján, adatot rögzít. További 2 egyetemista erősíti a csapatot, a maradék pedig mind olyan mint én. A kaufmännischer Bereichből, azaz a kereskedelmi, közgazdasági szakmákból

Kaptunk egy vastagabb és egy vékonyabb füzetet, amikben a cégnél használt szoftver kerül bemutatásra. Ahogy írtam, az első napi okosítás után nem voltam nagyon megijedve, mert felfoghatónak tűnt az egész. Olyasmi mint a SAP rendszer. Logikus, egymásra épülő moduluk, amikkel a különböző részlegek dolgoznak. A beszerzés, az értékesítés is ugyanazzal a rendszerrel dolgozik, csak más-más moduljával. Amit a mi munkánkhoz tudni kell, az csak egy része a nagy egésznek. Nem vagyunk jogosultak erre, meg arra, de ettől függetlenűl, az összes adatot látjuk, hozzájuk férhetünk.
Na, szóval az az első nap csak egy részét érintettük a témának, otthon még legalább egy órát utánaolvastam, fellapoztam a kapott füzeteket és a jegyzeteimet, de nyugodt voltam. Kellő gyakorlással nem lesz gond.
Aztán a második napon már kerekedett a szemem, nyúlt az arcom, és érkezett a nyugtalanság. Úr isten! Ezt mindent tudni kell?!?!
Külön továbbképző teremben kaptuk a kiképzést. Egy hölgyike űlt a kivetítővel összekapcsolt ámítógépnél és lépésről-lépésre levezényelt nekünk egy adatrögzítős folyamatot. Teljesen mást, mint egy nappal korábban a Struki (Strukturmenedzser :) ) Hogy néz ki az email, hol kell bejelentkeznünk, hova kell klikkelnünk, mik közül lehet választani, mit kell választani, hol kell még feltétlenül pipát tenni, aktiválni, beírni, felülírni. Továbbá hol találjuk a kiegészítő adatokat, merre kell járnunk a program végtelen rengetegében .... hát sokkoló volt a mennyiség. Ijesztő volt a hölgyike gyorsasága is, néha azt se tudtam merre jár, hova bökött?
Az emailok megválaszolásához léteznek úgynevezett "Textbausteinek", azaz kész, beszúrható szövegminták. Viszont ezekből létezik több száz, mivel ahogy írtam, az összes részleg ezzel a progival dolgozik. A szövegminták megtalálása tűnt nekem a leglehetetlenebb vállalkozásnak. Rájönni, hogy melyik nagy mappában lehetnek és milyen mélyen.... és a rövidítések borzalmáról nem is írok.
Izgultam az miatt is, hogy valóban fejben tudom-e majd tartani az összes fontos mezőt, amit ki kell tölteni, meg azt, hogy mi a fenét kell beírni?
Mindegyikünknek oda kellett ülni a géphez és egymás-után egy-egy példát végigcsinálnunk. Én mindenkit magam elé engedtem. Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, sőt! Egyre inkább úgy éreztem, hogy még a végén szégyenszemre becsődölök, és nem fogom tudni ellátni a munkát.
Amikor sorra kerültem, úgy gondoltam nem fog menni.
Odahuppantam a géphez és szemügyre vettem a beérkezett emailt. Átolvastam és hangosan megfogalmaztam, mi vele a teendő.
- Richtig! - hangzott a biztató válasz.
Aztán éreztem a hidegkirázós bizonytalanságot. Most mi van? Hogyan tovább? Mi a következő lépés, mire, hova kell kattintanom? Rettenetes volt az a pár másodperc, amíg össze kellett, hogy szedjem magamat, a gondolataimat és elűznöm a pánikot.
Aztán valahogy gatyába ráztam a dolgokat, de volt jó pár állomás, ahol a:
- Neeeeem, azt nem oda ..... - mondatok elhangzása után egyszerűen csak követtem a javasolt megoldást a kiképző csajtól és saját meggyőződés nélkül, értelmezés híján azt húztam/írtam be amit mondott és javasolt. Persze közben éreztem, hogy elönt a forróság, mivel tudtam, hogy később nem fogom tudni magamnak felidézni a példát, így nem fogom megérteni a miértet, hogy mit gondoltam rosszul és miért. Az egész összefolyt.
Bizonyos részei a programnak, a monitoron látott képnek még mindig sötétek maradtak, komolyan izgultam. Nagyjából a felét értettem teljes biztonsággal, a maradékhoz úgy éreztem további magyarázat kell és idő. Na meg persze gyakorlás.

...... még folytatom!!

Izgulok újra

2011-05-01T19:37:00.000+02:00

Annyi mindent szerettem volna ma írni, tele vagyok megosztani való információkkal. Amúgy A4-es lapokra firkantom rendszeresen a gondolataimat és gyűjtöm egy genotermben (vagy hogy is hívtuk Magyarországon annakidején? műanyag bugyiban :)) ) az újságcikkeket, képeket, amik célja, hogy figyelmeztessenek, emlékeztessenek engem a megírandó anyagra.

De ezen a hétvégén nem sikerült átadnom magam a csöndes alkotásnak. Először is: 2:0-ra kikapott a Nürnberg, másrészt ~~kicsit~~ ....nagyon izgulok a holnapi nap miatt.

Ez lesz az első nap az új "fél" munkahelyemen. És nem csak dilután 5-től 8-ig, hanem egész nap. Betanításos, oktatásos reggel 8-tól délután 4-ig tartó koncentráció. Nem tudom milyen lesz, mi vár rám.

Izgulok.

Egyedül a városban

2011-04-29T15:12:00.127+02:00

kép: aboutpixel.de / Tim Becker

Hát nehogy azt higyjétek, hogy vicces volt! Egyáltalán nem.

Azt hittem, hogy a kisfiammal és a párommal közösen végrehajtott belvárosbeli shoppingolások kizárólag vérnyomáskarbantartásra valók -bár a le-fel futkározó szisztolés értékeim miatt nekem nem igazán ajánlottak :) -, másra nem. Hát tévedtem. Másra is jók. Nevetni, hülyülni, együtt lenni. De ezt csak tegnap óta tudom.

Eleinte örültem annak, hogy végre nyugalom van, a gyerek anyóspajtinál, a páromnak estig terminjei, juhuu, szabad a vásár! Néhány dologra már feltétlenül szükségem volt, ezért muszáj volt bemennem a belvárosba. Előre élveztem és kóstolgattam a közeledő élmény ízét: istenem, talpig nyugalomban garázdálkodhatok az áruházban és senki nem fog izgatni 10 perc után az ebből nekem elég vannal és nem fognak megőrjíteni az éhes vagyokkal, meg a nem értem, de ebben az áruházban 10 perc után úgy kapar a torkom, ha perceken belül nem ihatok valamit, nekem végemmel. De nem ám!! Nyugi lesz és jóság!

Ennyit az elméletről.

A gyakorlatban másként nézett ki. Már elhagyatva léptem át a szentély kapuját. Majd mindenki nekem is jött. Megfigyeltem, rendszerint akkor szoktam ilyen láthatatlanná válni mások számára, amikor leértékelve érzem magam, és a magabiztosságom nem viszem magamnal.

Amíg kint a hüssön elkelt, addigra az áruház melegében oltárian sok lett a pulcsim és a kis kabátkám. Kézre, nyakba akasztva, megspékelve a kézitáskával, egyre nehezebbé vált a lavírozás a sorok között. Ha legalább a kisfiam ott lett volna, hogy várjál Mucikám, fogd meg ezt egy kicsit! ..... de nem. Kiszolgáltatva a ruhaosztály klímarendszerének, annak kénye-kedvének, hát szenvedtem.

A legszörnyűbb az volt, hogy nem volt egy fia ember se, akihez szólhattam volna. Nem volt senki, akinek meglengethettem volna a "Leo-Look"-ban készült nagyestélyit, vagy az iszonyat pávatollas tangabugyit, hogy ezt figyeld! Nem vigyorgott senki vissza rám. :(

Nem kommentálta senki a hatvalagnyi blúz mennyiségét és kinézetét, amikkel bevonultam a próbafülkébe, nem is segített. De legfőképpen nem volt senki, aki megerősített volna a véleményeimben, hogy huuu ez nagyon randa, ezt le is veszem, huuu ez akkora mint egy sátor és legfőképpen ott álltam egyszem humor nélkül.

Csak egyetlen egy ember, egy frank nénike szólított meg a pizsamáknál, de engem az idős emberek amúgy is mindig megtalálnak, hozzám mindig szól valamelyikük. A néni elmesélte, hogy kórházba készül négy napra és erre kell neki pizsama, bár gondja van, mert azt nem tudja eltűrni amelyik ujjatlan, de azt se amelyik újja túl hosszú. Nem is tudja mit tegyen, szerintem melyiket válassza? Igaz, van még 2 csodálatosan szép hálóingje, még az édesanyjáé volt, aki 1976-ban meghalt, mégis megvan mind a 2 és hibátlanok, szépek.

Nem hagyhattam ott szegényt, segítettem neki a válogatásban. Átvettem vele egy pár pizsit, de ennek a találkozásnak is végeszakadt, ismét ott álltam elhagyatva a bugyik, zoknik, gatyák és blúzok rengetegében.

De jó lenne, ha itt lennének a fiúk.., vagy legalább az egyik Morgó! Milyen jó, istenem mennyivel másabb velük itt lenni, mint egyedül. :(

20 percig álltam döntésképtelenűl a sálak előtt, a színeken tökörészve. Mégiscsak halványkék, vagy sötétkék legyen? Vagy az a vajszínű? Végre senki nem fogta a fejét és türelmetlenkedett, de ebben az egyedülis állapotomban már ez a fajta szabadság se vigasztalt.

Aztán felfigyeltem valamire. Kapart a torkom! Kiszáradt! :) Jé, ezt ismerem, ezzel a dumával szoktak kihozni a sodromból a fiúk! De tényleg, most nekem is.

Úgy éreztem már csak perceim vannak hátra, mint Zrínyi rohantam ki az áruházból és rontottam be a vele szemben levő kávéházba. Az a 3 dl-es almafröccs (1,60 euro) az életemet mentette meg. A poharat a kezemben szorongatva lehuppantam egy üres asztalhoz és elmerültem a buborékokban. Azt hiszitek egy hajtásra ki tudtam inni? Nem! Egyrészt nehéz volt nyelnem, mivel a torkom el volt "dugulva" a szárazságtól, másrészt a letyek túl hideg volt.

Aztán hazametróztam. Rosszkedvűen, egyedül. Este a megbeszélései után felhívott apus. Vidáman érdeklődött aziránt, hogy sikerült-e már kijönnöm az áruházból és ugye nem felejtettem el mindent felpróbálni! :) Meglepődötten fogadta a hírt, miszerint nem volt jó egyedül, nélkülük.

A társas magány is rossz lehet, de én mondom nektek, az egyedüli magány rettenetes! :)

Sietek vissza, de addig is ... Dzsémszi

2011-04-27T20:53:00.000+02:00

A Valznerweiheren jártam, és azt is kiderítettem, hogy tud-e Mák Robi magyarul! :)

2011-04-25T17:46:00.007+02:00

Herrlich!!! Mondja a német. Szuper!!! Klassz!! - mondjuk mi magyarul. De ez a nap nekem helyi nyelvi behatással herrlich volt. :)

Gyanútlanul ültem be délelőtt az autóba, igazándiból csak egy hátunk közepére nem kívánt nagybevásárlás volt tervezve, előtte egy új ingatlanajánlat körbevizslatása. Mivel a kameránk elég nyekk, állandóan számolnom kell azzal, hogy az aku elbúcsúzik, ezért megpróbáltam a lehető legjobb képeket készíteni. Apus finoman megjegyezte, hogy kíméljem a gépet, nem kell annyi fotó, de őszintén szólva nem értettem, miért. Hát nem mindegy? Ha kikapcsolja magát és elbúcsúzik akkor se érdekes, mert a fontos képek elkészültek

Aztán a munka után fura lett az útvonal. Hova megyünk?

Na ja, gondoltam még van valami elintéznivaló, nem is kérdezősködtem. Aztán amikor megérkeztünk a Valznerweiher-en a "Clubgeländén" (az 1.FCN sportklub területe) a dugig tele parkoló látványa gondolkodásra késztetett. Itt valami folyik! :)) Kiszáltunk és indultunk a "Fan-Shop" felé. Menetközben apus megjegyezte, hogy most aztán fogsz tudni beszélni a kis Mák Robival! Beszélni?? Mit? Hogy?

Ah so, talán autogrammot oszt a Fan-Shopban!

De nem.

Ezen a napon nyilvános edzést tartott az 1.FCN, ez volt a meglepetés.

Az ég kékebb már nem is lehetett volna, a nap is nevetett örömében, rettenetesen élveztem! Istenem, a fiúk, a kedvenceim a közvetlen közelemben! Most már értettem miért próbálta apus óvni a kamerám akkuját! :) A fijúkra kellett volna még kis kraftnak maradnia! :)) Sajnos menetközben kilehelte a lelkét, ezért kénytelen voltam a kisfiam telefonját kikölcsönözni a kezéből (mióta van neki egy ilyen nagyon modern, azóta érdekes módon soha nem felejti el mindenhova magával vinni, sőt be is van kapcsolva! :) ), de az azért nem annyira tuti mint a kamera. (Jó, hogy ezt nem olvassa, mert egyből kikérné magának. Az ő kamerája sokkal több pixeles mint az én régi digikamerám. Lehet. )

2-3 TV-stáb is arrafelé ólálkodott, a FrankenTV-én kívül a Bayrisches Fernsehen és a SAT1 is helyszíni ripotban számolt be a nyilvános edzésről. Lehetővé tették a szurkolóknak (megjegyzem ez a Clubbnál nem ritkaság), hogy a hét folyamán a csapat edzéseit megtekinthessék. Indok volt rá a jelenlegi eufórikus hangulat a csapat példátlan menetelése miatt, és az, hogy kitört a húsvéti szünet az iskolákban. Ugye a hangulat kiváló, a szurkolók már egy jó ideje, a csapat viszont talán csak mostantól veszi egyre inkább elérhető állomásnak és nem távoli álomnak az "Europapokal"-t, azaz a részvételt az európa-ligában. Ahogy Christian Eigler (nekem ő az Eigler Pici, aminek az az oka, hogy amikor valaki ahogy én is, már olyan régóta szívvel-lélekkel szurkol a Nürnbergnek, annak már a játékosok igazi "ismerősei", és ezek a fiúk szeretetből neveket kapnak. Eigler a Picikém. :)) )

Egy fotós-videós stáb is jelen volt, reklámfilmet forgattak az 1.FCN részére. Meglestem őket is. :)

A megérkezésünk első pillanataiban kiszúrtam magamnak azt a Clubberert, akit később a tévések meg is interjúvoltak. Nem volt nehéz felfedezni őt, a "testékszere" elárult mindent. :)

Voltak veszélyes helyzetek, főleg amíg az egyik kapu mögött álltam. Már röptiben elkaptam a lasztit a tekintetemmel, tudtam, hogy ide fog jönni! Azonnal cselekedtem persze. Fényképeztem és félreugrottam. :)

Aztán ahogy mindig minden jónak végeszakad, végetért a tréning is. Mehetünk haza.... Apus javasolta, hogy maradjunk még egy kicsit, így majd lehetőségem nyílik beszélni a Mák Robival. Áh! Én?!??! Hogy odanyomuljak én is a többi szurkolóval együtt?? Dehogy fogom magam égetni, hogyan nézne az ki! 45 éves néni létemre majd persze odaverekszem magam a szurkolók gyűrűjébe és natürlich, majd autogrammért sorbaállok! Ha! Ugyan nem! ...de a vezérhangya már útrakelt. :)

Mák Robi magyartudása pedig nagyon is izgatott. A srác szlovákiából származik, korábban a Manchester City játékosa, jelenleg a Nürnbergé. Mellesleg a szlovák nemzeti válogatott tagja. A név, hogy Mák, hogy Robert, a szlovák származása felébresztett bennem egy gyanút: mi van akkor, ha a srác szlovákiai magyar? Na ja, ezt azért jó lenne tisztázni, ugyanis az egész interneten sehol se találtam erre vonatkozó információt és utalást.

Jöttek a játékosok. Érkezett Eigler Pici. Hmmmm.... már éreztem, hogy mozdulnom kellene, de beszariságom visszatartott. Á, ciki... 50 cm-re az orrom előtt kértek tőle emberkék autogrammot és fényképeszkedtek vele. Istenem, hát itt a lehetőség .... de nem. Lányos zavarom erősebb volt mindennél. Aztán érkezett Raphael Schäfer (a kapus). Odamegyek ... nem megyek..... odamegyek ... nem megyek .... végül is nem mentem. :)

Aztán érkezett A KEDVENCEM: Julian Schieber. Ekkor már mindegy volt, hogy ciki, nem ciki, nem érdekelt semmi, csak az lebegett a szemem előtt, hogy nekem kell egy kép!!

Aztán jött Dieter Hecking az általam (is) nagyon kedvelt tréner, akiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A REJTÉLY: BESZÉL-E MÁK ROBERT MAGYARUL?

Az exkluzív 20 másodperces :)) interjú a focistával csak nálam olvasható! :))

A szenzációs találkozások után már felbátorodtam és indultam lesre! Megkerestem a pálya szélén, a szurkolók gyűrűjében álló, autógrammot osztó és fényképeszkedő Mák Robikát.

Az összes gyönyörű hófehér fogával mosolygott rám és az arca csak és kizárólag kedvességről és jókedvről árulkodott. Nyoma se volt a türelmetlenségnek, idegességnek, pedig a tűző napon nyomtak le egy 2 órás tréninget. Nem. Az összes játékos kedves volt velünk nézőkkel, szurkolókkal. Örömmel és készségesen írtak alá pólót, clubtrikót, táskát, kezet és állták a sarat a 600-dik "Fan-fényképnél" is. :)

Ahogy már írtam meg voltam szentül győződve Mák Robi magyar származásáról, pontosabban azzal, hogy a családja a szlovákiai magyarok táborát gazdagítja, így biztosan beszél magyarul is.

Sajnos Robi válasza a következő volt: just english and slowakisch. Sorry. :))

Mindegy. Egy tündéri srác. Lányok figyelem! :) (Úgy értem fiatal lányok, nekünk Ötyéknek már egy hangyányit késő az igyekezet. :)

Figyeltem milyen kedves Eigler Pici a gyerekekkel, a fiatalokkal. Az összes fényképezkedőt átkarolta, szimpatikus volt. Aztán megláttam a közelében azt a két srácot, akikre már korábban is felfigyeltem. Testvéreknek tűntek, de a fiatalabbon nagyon látszott, hogy sérült. Épp odaértek Eigler Picihez. Eigler automatikusan fordult feléjük, a kérésre máris a srác mellé állt, és picit átkarolta. Aztán elcsíptem a pillanatot. Eigler Christian ránézett a mellette álló srácra és egy pillanat alatt csekkolta a fiú állapotát. Amit láttam az megdobogtatta a szívemet. A focista még szorosabban fogta át a kis rajongója derekát, még közelebb kerülve hozzá, nagyon nagy szeretettel és tisztelettel.

A képen Eigler Christian, de nem az említett sráccal látható.

Aztán a mindig vidám pillanatok. A "profi", jól ismert törzsszurkolók, akik az összes játékost kívülről ismerik, nem hagynak ki egyetlen pillanatot se, a kapcsolatokat folyamatosan ápolják. Szó nélkül nem engednek lemenni senkit se az öltözőkbe a pályáról. :)

A képen éppen Eigler Pici az áldozat.

Vicces volt az egyoldalú párbeszéd, amikor Julian Schieber került az urak célkeresztjébe. Apus iszonyú jókat vigyorgott rajta, később elmesélte nekem. A szurkolók közül az egyik igazi, brutal fränkische dialektusban beszélt-beszélt Schieber Lieblingemhez, aki persze született svábként (Stuttgartból) az egészből tuti semmit se értett. Apus rettentően élvezte a szitut, Schieber csak mosolygott és bólogatott. Állítja nem értette a bácsit, maximum a mondatok végi "Gell??? " kérdésekre reagálva bólintott. :))

A szurkolók gyűrűjében: Marek Mintal és Eigler Pici

Aztán már csak egy állomás volt hátra, a híres-neves Stuhlfauth-Stuben. ( A Glubb területén működő vendéglátó egység)

Hoppá, most látom, hogy valami történt ezzel a bejegyzéssel, ugyanis eltűnt némi szöveg, valamint a Rocky, a Clubb kutyája. Úgy értem a fényképe. :)

A következő alkalommal pótolom.

Szolgálati közlemény

2011-04-24T21:04:00.000+02:00

Gyerekek, 3 napja írom az új történetet, egyszerűen kétségbeejtő, hogy nem jutok vele tovább. Bár már meg kellett tanulnom zajban és zavaró körülmények között is írni, de néha tényleg hihetetlenül idegesítő a tőlem kb. 50 cm-re (csak este, na de akkor is!) ordító TV. Emiatt sokszor feladom, lementem amit sikerült leírnom és várok a csöndre. :)

Ha egyszer nagy leszek és sok pénzem lesz, az első amit veszek az egy laptop, és egy új lakás, ahol nekem külön, hangszigetelt szobám lesz!

Nem feladni, jövök!

Valami van a levegőben

2011-04-20T22:42:00.000+02:00

Erre varrjatok gombot! Hónapokon keresztül nix, sőt gaaar nix a munka frontján, aztán egyszerre megérkezik a többedik ajánlat!

Tisztességes és kitartó, napi x órában hirdetéseket nézegető, állások után kajtató, pályázatokat küldözgető emberkékkel ilyet csinálni?!?!? Ez nem fair!

A múltkori állásinterjúm jól sikerült, a hölgyemény 20 perc után közölte, hogy közte vagyok a kiválasztottaknak. Májusban kezdek. Persze mindig van "de", ennél az állásnál is. Egyrészt "befristet", szóval nem tart ész nélkül. Csak 6-8 hétig. Azonkívül csak heti 15 óra, de mindegy. Végre valami. Mellette bőven tudok foglalkozni a másik "majdnem" állásommal és a saját vállalkozásunkkal. Apropó, a "majdnem" állásom eszméletlen sok időbe és energiába kerül, nagyon sokat dolgozom vele. De nagyon érdekes és állatira tetszik.

Mikor persze már minden klappol, akkor hívnak fel egy olyan cégtől, ahonnan már igazándiból elutasítottak egy elegáns köszönjük szépennel januárban, hogy szeretnének megismerni. Pufffff. Rendes 8 órás munka, pont olyan ....khmmm olyasmi :) amit még elvállalnék. De! Erlangenben, túlórákkal és mellette nem férnének bele a napba a majdnem és a félállásaim, se a gyerekem a leckéivel (néha kell kérem a nagydolgozatok előtt gyakorolni). Bár meggondolandó, mert akkor legalább főznöm se kéne hetente többször, amit sajnos utálok.(Mindennap nem főzök, nincs az az isten ami rávenne! )

Meggondoltam, megrágtam a témát, de döntöttem, nem. A "majdnem" állásom elég jól néz ki, sokat lehet ott profitálni, arról nem is beszélve, hogy élvezem nagyon.

A megbeszéltekhez tartva magamat, visszahívtam a nénit és sajnálattal közöltem vele, hogy nem vállalom. Újdonság volt számomra a szomorú hangja és a csalódott válasza: "Oh, kár." Nagyon szimpatikusnak talált, szerinte nagyon beleillenék a teamjébe.

A valami a levegőben megjelenik a vállalkozásunk mindennapjaiban is, a párom hihetetlen történésekről számol be. Ezekről igyekszem külön beszámolni, mert tényleg viccesek a megfoghatatlanságukban. Éveken keresztűl megy minden lefelé a lejtőn és egyszercsak ....... de tényleg inkább erről majd külön.

kép: Johnnyb / pixelio.de

Hosszabbra szántam ezt a beszámolót, de egyrészt a szokásomtól eltérően most nem kanyarogtam el jobbra-balra a tárgytól, másrészt a velejét, a lényeget megírtam.

Szóval mondom, van valami a levegőben! Ez a valami pozitív, kellemes, feltöltős, és tuti, hogy nemcsak a tavaszi szél. Bár az is nagyon fincsi, a napocskával együtt. Itt a tavasz!!

Ja, és van egy újabb reklám golyóstollam! :))

Állásinterjún jártam

2011-04-13T11:57:00.000+02:00

kép: derateru / pixelio.de

Hát igen, azért izgultam. Meg egy kicsit úgy éreztem, úgyse fognak felvenni. Tapasztalat? Megérzés? Nagy valószínűséggel mindkettő, bár nagyon reménykedtem.

Már az is nagy dolog, ha egyáltalán eljutunk egy Vorstellungsgesprächig, azaz egy állásinterjúig.

A cég ahol jártam, egy nagyobb ingatlanos társaság, ami egyrészt a szakmámba vág, másrészt a közelben van és nem Kün Bélán.

beevezés egy mellékágba

Kun Béla nevét egy újonnan létrehozott győri lakótelep viselte, ami emlékszem, gyerekkorom csak biciklivel megközelíthető, vadregényes, dimbes-dombos, titkokkal teli sztyeppéjére épült. Akkor még közlekedési kapcsolatok híján valóban messze volt a város magjától, az ismert és régóta lakott részeitől. Ezért a merre van az a Kun Béla lakótelep kérdésre a válasz bánatos legyintés volt és a megjegyzés. Messzi. Künn a pi....ban (már bocsánat). És így lett Kun Bélusból Kün Béla, akinek új neve már magában hordozta a városhoz való távolságának meghatározását is.

visszatérés a folyamhoz

Az üvegajtón túl, a recepciós pult mögött egy csöppet kimért, kedves, de nem vigyorgó, csak udvarisan mosolygó korombeli, hölgy fogadott. Persze nem akárhogy. Az üvegajtón belépve, legalább további 5-7 métert kell tenni nyílegyenesen a nyanya felé, aki persze se az ajtónyitásra, se a közelítő léptekre nem reagált. Olyan komoly munkában volt, egyszerűen fel sem nézett. Ha-ha-ha, jaj ne játszd meg magad! - volt sajnos az első gondolatom a Szőke Hölgyről, hát asszem nem jól indult.

Amikor már pontosan a pult előtt álltam, felnézett rám és visszaköszönt. Kis hamis, mégiscsak észrevett. :)

Várnom kellett a Herr Ügyvezetőre. Gondoltam, mert láttam. A tárgyaló, ami mellett a bejárati ajtótól a Szőke pultjáig tartó ösvényen végignyargaltam, jobbra volt és üvegfalú. Naná, hogy odanéztem.

Láttam, hogy ketten ülnek bent. Egy öltönyös pali nekem háttal (előtte papírok és toll), vele szemben pedig egy az ujjait tördelő, feketébe öltözött lány. Biztos voltam benne, hogy VG és nem ügyfél. :) A testbeszéd mindkettőjük esetében egyértelmű volt.

Jaj, de utálom ezt istenem! Szörnyű ez a lóvásár, mikor látod, hogy te vagy az x-dik versenyző, kérem a következőt alapon! Ha nem is megalázó, de elértéktelenítő. Igenis azt hittem, hogy RÁM kiváncsi a Herr, mert valamennyire kiválasztott és nem arra, hogy egy tömeges átszitáláson veszek majd részt.

A tárgyaló üvegfalának háttal ülve, igyekeztem nem a bent zajló beszélgetés kiszűrődő hangfoszlányaira figyelni, különös tekintettel a: van-e a lánynak akcentusa, vagy echte német? információkra. Ami mégis átjött az számomra mindenképpen előnytelen volt. A jelentkező lány német volt, nix ostblock.

Aztán végre kijöttek. A Herr már oda is ugrott hozzám, bemutatkozott és beterelt az üvegfal mögé.

Elnézést kért, mondta rögtön jön.

Leültem a vallató székbe, kb. arra. ahol előttem a Német Lány ült. Aztán kinyilt a bejárati ajtó és megérkezett a harmadik versenyző. Kezében mappa, szemében kérdések. Nyílegyenesen odament a Szőke pultjához, és hangosan megjegyezte, hogy tudja egy kicsit korán jött, de itt lenne.

Fasza! - gondoltam.

Ha most itt marad, akkor itt fog ülni kint az üvegfal mögött és várni, rám várni, arra, hogy végre már kijöjjek, hát engem ez idegesíteni fog. :(

Puff. Leült. DE! Szőke közbelépett. Javasolta neki, hogy menjen át egy kicsit a szemben levő kávéházba, ha nincs más elintéznivalója a környéken, mert egy picit korán van.

Hála isten elhúzott. Különben nem értettem ezt a nőt. Ha 15 óra 20 perckor van terminem, akkor nem megyek be 15 óra 5 perckor, de főleg nem 14 óra 45 perckor, mivel engem nem akkor várnak. Az időt ilyen esetben el szoktam tölteni máshol (autó/kávéház/lépcsőház/kirakatnézegetés), de nem megyek be, hogy csókolom itt vagyok. Bár tényleg, meg lehet kérdezni, hogy esetleg kezdhetnénk-e korábban, mert itt vagyok, de ha azt mondják, sajnos nem, akkor nem ülök le ott és várok.

Na, szóval a csaj (és sajnos ismét német, ohne akzent :( ) elment, a Herr visszatért hozzám. Azzal kezdte, hogy átforgatta ismét a papírjaimat és megállapította, hogy: kérem, látom egy profival van dolgunk!

Bóknak szánta, én viccnek vettem. :)

Mesélte, hogy egy valag pályázatot kaptak, időbe telt mire egyáltalán átválogatták őket. Bemutatta a cégét, mesélt, kérdezett, trallala.

Aztán elővette a lapot a kérdéseivel. A kérdések a van-e gyerek és megoldott-e a felügyelete, valamint a szokásos egyébb rugalmassági témákat feszegették. El tudnám-e vállalni a kieső kolléganő helyettesítését a betegsége, szabadsága alatt, stb.

Hatalmas zöld pipákat húzott válaszként a nevemet viselő papír kérdéseihez, nem volt rossz. Bemutatta a végzendő munkát, ami a klasszikus teamasszisztensi munka (titkárság) és kitértünk az egyéb szükséges ismeretekre. A Photoshoptól kezdve az ilyen-olyan spéci ingatlanos programig minden oké, a telefonos ügyfelezés is, aztán egy kicsit elcsesztem.

A levélírásnál megjegyeztem (mindig is meg szoktam), hogy az talán nem annyira az erősségem, ezért nekem arra mindenképpen szükségem van, hogy az általam megírt leveleket/emailokat még valaki átnézze, nehogy hiba maradjon benne. Bocsánat, de a német nem az anyanyelvem, így előfordulhat.

- Semmi gond, nálunk levél ellenőrzés nélkül úgyse megy ki! - biztosított a Herr, de a zöld filctollat felváltotta a kezében a kék golyóstolla és máris megszületett a megjegyzés az addig hibátlan papiromon. :(((

Különben magamban vigyorogtam rajta és csak egy hajszál választott el attól, hogy vele is közöljem:

- Ujujjjj, ha a pipa helyett szavak kerülnek az értékelések közé, az nekem már rosszat jelent. - de nem szóltam, hiszen ez van. Mi a francnak nem tudok 100 %-os biztonsággal német leveleket önállóan fogalmazni, vagy legalábbis mi a francnak vallom be? Ez volt az a pont amikor biztosan éreztem, hogy romlottak az esélyeim. A könyvelési ismereteket feszegető kérdés aztán megadta számomra a kegyelemdöfést. (Könyvelés?! Csak azt ne! Az 1984-es közgazdasági szakérettségim óta küzdök ellene, csak ezzel ne kelljen foglalkoznom. :) )

Kifelé menet még körbenéztem a terepen és megállapítottam, hogy hideg van az irodában. A hideget meg nem bírom. A Szőke felé is köszöntem kifelé menet, de sajnos nem reagált, annyira dolgozott.

Anyád! - gondoltam és megismételtem hangosan a Tschüüüßt, vagy az Auf Wiedersehent, már nem tudom melyiket. Erre már ő is reagált. Erre már valóban kénytelen volt.

A meghallgatással kapcsolatos emailt az előző bejegyzésben (legelsőként) már olvashattátok.

Ez van.

Persze megy minden tovább, így szoritást kérek, ma 13:30-kor újabb állásinterjúra készülök!!!! Milyen munka? Majd elmesélem! :))