Hogyan lesz valakiből focidrukker? 1.

Pedig, becsületszavamra mondom, a focit mindig is utáltam! Annak ellenére, hogy az alapjai ott vannak a családomban. A nagypapám, az apu, mindkettő kiváló futbalista volt, majd edző. Akkor is, vagy mindezek ellenére, ez a fajta labdajáték se fogott meg. 

 Gyerekként még elbiciklizgettem, labdázgattam az apu edzésein, pörögtem a (nekem) gyönyörűszép kék-fehér macimban, ugrabugráltam, el voltam. Néha megcsodáltam milyen bődületes kitartás és erő van a játékosokban, akik a napi munkájuk után még legyúrták a kemény edzéseket, meg figyelgettem ahogy a  gyúró és mindenes a kimosott kék-fehér mezeket, gatyákat, zoknikat aggatja fel a pálya menti bokrokra száradni. Emlékszem az öltözők, a folyosó erőteljes szagára (nem tudom mi lehetett az), a kopogó stoplikra. Néhányan a fiúk közül valóban említésre méltó lábszaggal rendelkeztek, ekkortájt többször is felhanzott a röhögésbe fulladó kérdés:
- "Gyurikám, ez a természetes lábszagod, vagy kened valamivel?"
  Néha láttam a támadósorról, a védelemről készített taktikai rajzokat és próbáltam rájönni a pálcikaemberkék és a nyilak jelentésére, de nem ment. Nem láttam át a foci, a játék lényegét, de nem is érdekelt. Nem lányoknak való, kész.
  
Emlékszem továbbá az idegenben játszott meccsekre. Naná, hogy nem magára a játékra, hanem az ebédekre, a gőzölgő húslevesekre és a párizsi szeletek illatára. Az apu ezeket a közös ebédeket azzal kezdte, hogy az összes sószórót kézbevette, és leellenőrízte, ugyanis már nagyon elege volt a fiúk idétlen tréfáiból. Valamelyik mindig próbálkozott suttyomban és gané módon meglazítani a sószóró tetejét. Az áldozat sózásos  mozdulatától aztán a sószóró teteje egyszerűen levált, és a kis üveg teljes tartalmával zsutty beleesett a levesbe. Néha majdnem sírás volt a vége, hiszen ezek a fiúk a meccsek után főleg éhesek voltak. Arra is emlékszem, hogy csapatot kísérő intézőnél, Dankli bácsinál levő pénz sokszor csak az egy adag falatra volt elég, de istenem, fiatal sportoló emberek, egészséges étvággyal .... az apu sokszor fizette a saját pénzéből a repetát.

http://integral-dac.hu

A hazai meccsek alatt mint kivételezett gyerek bemászkálhattam az egyesület kis földszintes épületébe, sőt meccsek alkalmával fel is mászhattam a megfigyelős ketrecbe, ami pontosan a játékoskijáró fölött pompázott. A ketrecben asszem volt egy fapad, és az ott ülők feladata volt a góloknak megfelelően kilógatni az eredményt jelző táblákat. Ezek böhöm nagy (már nekem annak tűntek valahány, 8-10-11 éves gyerekként) táblák voltak, amiket ki kellett lógatni a ketrecen kivülre, és a megfelelő egyensúlyozással (ami persze erőt és egészséget igényelt, nekem ezekből egyik sem volt),  bele kellett csúsztatni egy keretbe, ami aztán a táblicskut tartotta.
Egyszer állati büszkén, irigy tekintetek kereszttüzében (legalábbis így szerettem volna, tehát így is éreztem) kapaszkodtam felfelé a vaslétrán, engedélyt kaptam az ott tartózkodásra. Fantasztikus érzés volt ám, hiszen oda aztán senki más fel nem mehetett. A meccs tulajdonképpen nem érdekelt, föntről bámészkodtam. A bácsinak, akivel fent voltam valamiért el kellett mennie, egyedül maradtam. Izgultam, ne legyen gól.
Lett. 
Kétségbeesetten kerestem a megfelelő táblát, huuuu, megvan. Miközben folyt a víz a homlokomról és próbáltam tuszkolni azt az izét a helyére, kishíján bőgtem. Megfogadtam, hogy soha, de soha a büdös életben ide fel nem jövök, meccs alatt legalábbis biztosan nem. Ezt a blamázst.
Egész testemben remegtem, de túl voltam rajta. Kitettem az 0:1-t. Aztán mocorgásra lettem figyelmes, az emberek tekingettek fel hozzám és csóválták a fejüket is, de nem értettem mi a bajuk. Az egyik felkiáltott:
- "Kislány, az eredmény!"
- "..igen, lett egy gól..."
- "Bizony, csak nem az ellenfélnek! Mi rúgtuk a gólt!"
... még mindig nem értettem ..
- "Fordítva tetted fel a táblákat! 
... a francba, a francba, a francba ...
utálom a focit ..
Később megszégyenülve másztam le és bújtam el jó messzire, de beláttam. A táblák sorrendje valóban nem mindegy. A ketrecbe visszamászó bácsi se volt velem túl kedves, hát ezen a vasárnapon nekem minden nagyon összejött. Hülye foci ... , kit érdekel ....:-(

Aztán később jöttek a fiúk. Volt közöttük focista is. Akkor ez volt a menő a lányok között. Egyszer két barátnőmmel együtt, a kapott ingyenjegyeinkkel kiballagtunk egy meccsre. A csapatokban a srácok játszottak, de a foci minket különösebben nem érdekelt, az első félidőt simán végig pofáztunk. Emlékszem, az egyik barátnőm akkori fiúja már egy másik egyesülethez igazolt, és a csapata történetesen éppen "ellenünk" játszott. Mi rendes barátnőhöz méltóan a fiú akcióit is megtapsoltuk. Egy idő után aztán ránk szóltak a szektor vérmes (igazi) szurkolói:
- "Lányok, ilyet azért itt nem nagyon illik csinálni, itt nem tapsikolunk az ellenfélnek!"
- "De miért, hát ők is olyan ügyesek, klasszul játszanak, csak elismerjük a teljesítményüket!" - poénkodtunk
- "Természetesen azt lehet lányok, de nem itt, a Bé-középben!!" :-)
Hozzáteszem, még ekkor se értettem a focit, de nem is szerettem volna érteni, nem érdekelt.
A további időkben ez csak roszabbá vált.
A foci iránti közömbösségem utálatba csapott át.

Innen folytatom ...