Egyedül a városban

kép: aboutpixel.de / Tim Becker

Hát nehogy azt higyjétek, hogy vicces volt! Egyáltalán nem.

Azt hittem, hogy a kisfiammal és a párommal közösen végrehajtott belvárosbeli shoppingolások kizárólag vérnyomáskarbantartásra valók -bár a le-fel futkározó szisztolés értékeim miatt nekem nem igazán ajánlottak :) -, másra nem. Hát tévedtem. Másra is jók. Nevetni, hülyülni, együtt lenni. De ezt csak tegnap óta tudom. 

Eleinte örültem annak, hogy végre nyugalom van, a gyerek anyóspajtinál, a páromnak estig terminjei, juhuu, szabad a vásár! Néhány dologra már feltétlenül szükségem volt, ezért muszáj volt bemennem a belvárosba.  Előre élveztem és kóstolgattam a közeledő élmény ízét: istenem, talpig nyugalomban garázdálkodhatok az áruházban és senki nem fog izgatni 10 perc után az ebből nekem elég vannal és nem fognak megőrjíteni az éhes vagyokkal, meg a nem értem, de ebben az áruházban 10 perc után úgy kapar a torkom, ha perceken belül nem ihatok valamit, nekem végemmel. De nem ám!! Nyugi lesz és jóság!

Ennyit az elméletről.

A gyakorlatban másként nézett ki. Már elhagyatva léptem át a szentély kapuját. Majd mindenki nekem is jött. Megfigyeltem, rendszerint akkor szoktam ilyen láthatatlanná válni mások számára, amikor leértékelve érzem magam, és a magabiztosságom nem viszem magamnal.

Amíg kint a hüssön elkelt, addigra az áruház melegében oltárian sok lett a pulcsim és a kis kabátkám. Kézre, nyakba akasztva, megspékelve a kézitáskával, egyre nehezebbé vált a lavírozás a sorok között.  Ha legalább a kisfiam ott lett volna, hogy várjál Mucikám, fogd meg ezt egy kicsit! ..... de nem. Kiszolgáltatva a ruhaosztály klímarendszerének, annak kénye-kedvének, hát szenvedtem.

A legszörnyűbb az volt, hogy nem volt egy fia ember se, akihez szólhattam volna. Nem volt senki, akinek meglengethettem volna a "Leo-Look"-ban készült nagyestélyit, vagy az iszonyat pávatollas tangabugyit, hogy ezt figyeld!  Nem vigyorgott senki vissza rám.  :( 

Nem kommentálta senki a hatvalagnyi blúz mennyiségét és kinézetét, amikkel bevonultam a próbafülkébe, nem is segített. De legfőképpen nem volt senki, aki megerősített volna a véleményeimben, hogy huuu ez nagyon randa, ezt le is veszem, huuu ez akkora mint egy sátor és legfőképpen ott álltam egyszem humor nélkül. 

Csak egyetlen egy ember, egy frank nénike  szólított meg a pizsamáknál, de engem az idős emberek amúgy is mindig megtalálnak, hozzám mindig szól valamelyikük.   A néni elmesélte, hogy kórházba készül négy napra és erre kell neki pizsama, bár gondja van, mert azt nem tudja eltűrni amelyik ujjatlan, de azt se amelyik újja túl hosszú. Nem is tudja mit tegyen, szerintem melyiket válassza?  Igaz, van még 2 csodálatosan szép hálóingje, még az édesanyjáé volt, aki 1976-ban meghalt, mégis megvan mind a 2 és hibátlanok,  szépek.

Nem hagyhattam ott szegényt, segítettem neki a válogatásban. Átvettem vele egy pár pizsit, de ennek a találkozásnak is végeszakadt, ismét ott álltam elhagyatva a bugyik, zoknik, gatyák és blúzok rengetegében.

De jó lenne, ha itt lennének a fiúk.., vagy legalább az egyik Morgó! Milyen jó, istenem mennyivel másabb velük itt lenni, mint egyedül. :(

20 percig álltam döntésképtelenűl a sálak előtt, a színeken tökörészve. Mégiscsak halványkék, vagy sötétkék legyen? Vagy az a vajszínű? Végre senki nem fogta a fejét és türelmetlenkedett, de ebben az egyedülis állapotomban már ez a fajta szabadság se vigasztalt.  

Aztán felfigyeltem valamire. Kapart a torkom! Kiszáradt! :) Jé, ezt ismerem, ezzel a dumával szoktak kihozni a sodromból a fiúk!  De tényleg, most nekem is. 

Úgy éreztem már csak perceim vannak hátra, mint Zrínyi rohantam ki az áruházból és rontottam be a vele szemben levő kávéházba. Az a 3 dl-es almafröccs (1,60 euro) az életemet mentette meg. A poharat a kezemben szorongatva lehuppantam egy üres asztalhoz és elmerültem a buborékokban. Azt hiszitek egy hajtásra ki tudtam inni? Nem! Egyrészt  nehéz volt nyelnem, mivel a torkom el volt "dugulva" a szárazságtól, másrészt a letyek túl hideg volt. 

Aztán hazametróztam. Rosszkedvűen, egyedül. Este a megbeszélései után felhívott apus. Vidáman érdeklődött aziránt, hogy sikerült-e már kijönnöm az áruházból és ugye nem felejtettem el mindent felpróbálni! :) Meglepődötten fogadta a hírt, miszerint nem volt jó egyedül, nélkülük.

A társas magány is rossz lehet, de én mondom nektek, az egyedüli magány rettenetes! :)

Sietek vissza, de addig is ... Dzsémszi

A Valznerweiheren jártam, és azt is kiderítettem, hogy tud-e Mák Robi magyarul! :)

Herrlich!!! Mondja a német. Szuper!!! Klassz!! - mondjuk mi magyarul. De ez a nap nekem helyi nyelvi behatással herrlich volt. :)

Gyanútlanul ültem be délelőtt az autóba, igazándiból csak egy hátunk közepére nem kívánt nagybevásárlás volt tervezve, előtte egy új ingatlanajánlat körbevizslatása. Mivel a kameránk elég nyekk, állandóan számolnom kell azzal, hogy az aku elbúcsúzik, ezért megpróbáltam a lehető legjobb képeket készíteni. Apus finoman megjegyezte, hogy kíméljem a gépet, nem kell annyi fotó, de őszintén szólva nem értettem, miért. Hát nem mindegy? Ha kikapcsolja magát és elbúcsúzik akkor se érdekes, mert a fontos képek elkészültek

Aztán a munka után fura lett az útvonal. Hova megyünk?

Na ja, gondoltam még van valami elintéznivaló, nem is kérdezősködtem. Aztán amikor megérkeztünk a Valznerweiher-en a "Clubgeländén" (az 1.FCN sportklub területe) a dugig tele parkoló látványa gondolkodásra késztetett. Itt valami folyik! :)) Kiszáltunk és indultunk a "Fan-Shop" felé. Menetközben apus megjegyezte, hogy most aztán fogsz tudni beszélni a kis Mák Robival! Beszélni?? Mit? Hogy?

Ah so, talán autogrammot oszt a Fan-Shopban!

De nem.

Ezen a napon nyilvános edzést tartott az 1.FCN, ez volt a meglepetés.

Az ég kékebb már nem is lehetett volna, a nap is nevetett örömében, rettenetesen élveztem! Istenem, a fiúk, a kedvenceim a közvetlen közelemben! Most már értettem miért próbálta apus óvni a kamerám akkuját! :) A fijúkra kellett volna még kis kraftnak maradnia! :)) Sajnos menetközben kilehelte a lelkét, ezért kénytelen voltam a kisfiam telefonját kikölcsönözni a kezéből (mióta van neki egy ilyen nagyon modern, azóta érdekes módon soha nem felejti el mindenhova magával vinni, sőt be is van kapcsolva! :) ), de az azért nem annyira tuti mint a kamera. (Jó, hogy ezt nem olvassa, mert egyből kikérné magának. Az ő kamerája sokkal több pixeles mint az én régi digikamerám. Lehet. )

2-3 TV-stáb is arrafelé ólálkodott, a FrankenTV-én kívül a Bayrisches Fernsehen és a SAT1 is helyszíni ripotban számolt be a nyilvános edzésről. Lehetővé tették a szurkolóknak (megjegyzem ez a Clubbnál nem ritkaság), hogy a hét folyamán a csapat edzéseit megtekinthessék. Indok volt rá a jelenlegi eufórikus hangulat a csapat példátlan menetelése miatt, és az, hogy kitört a húsvéti szünet az iskolákban. Ugye a hangulat kiváló, a szurkolók már egy jó ideje, a csapat viszont talán csak mostantól veszi egyre inkább elérhető állomásnak és nem távoli álomnak az "Europapokal"-t, azaz a részvételt az európa-ligában. Ahogy Christian Eigler (nekem ő az Eigler Pici, aminek az az oka, hogy amikor valaki ahogy én is, már olyan régóta szívvel-lélekkel szurkol a Nürnbergnek, annak már a játékosok igazi "ismerősei", és ezek a fiúk szeretetből neveket kapnak. Eigler a Picikém. :)) )

Egy fotós-videós stáb is jelen volt, reklámfilmet forgattak az 1.FCN részére. Meglestem őket is. :)

 

A megérkezésünk első pillanataiban kiszúrtam magamnak azt a Clubberert, akit később a tévések meg is interjúvoltak. Nem volt nehéz felfedezni őt, a "testékszere" elárult mindent. :)

Voltak veszélyes helyzetek, főleg amíg az egyik kapu mögött álltam. Már röptiben elkaptam a lasztit a tekintetemmel, tudtam, hogy ide fog jönni! Azonnal cselekedtem persze. Fényképeztem és félreugrottam.  :)

Aztán ahogy mindig minden jónak végeszakad, végetért a tréning is. Mehetünk haza.... Apus javasolta, hogy maradjunk még egy kicsit, így majd lehetőségem nyílik beszélni a Mák Robival. Áh! Én?!??! Hogy odanyomuljak én is a többi szurkolóval együtt?? Dehogy fogom magam égetni, hogyan nézne az ki! 45 éves néni létemre majd persze odaverekszem magam a szurkolók gyűrűjébe és natürlich, majd autogrammért sorbaállok! Ha! Ugyan nem! ...de a vezérhangya már útrakelt. :)

Mák Robi magyartudása pedig nagyon is izgatott. A srác szlovákiából származik, korábban a Manchester City játékosa, jelenleg a Nürnbergé. Mellesleg a szlovák nemzeti válogatott tagja. A név, hogy Mák, hogy Robert, a szlovák származása felébresztett bennem egy gyanút: mi van akkor, ha a srác szlovákiai magyar? Na ja, ezt azért jó lenne tisztázni, ugyanis az egész interneten sehol se találtam erre vonatkozó információt és utalást.

Jöttek a játékosok. Érkezett Eigler Pici. Hmmmm.... már éreztem, hogy mozdulnom kellene, de beszariságom visszatartott. Á, ciki... 50 cm-re az orrom előtt kértek tőle emberkék autogrammot és fényképeszkedtek vele. Istenem, hát itt a lehetőség .... de nem. Lányos zavarom erősebb volt mindennél. Aztán érkezett Raphael Schäfer (a kapus). Odamegyek ... nem megyek..... odamegyek ... nem megyek .... végül is nem mentem. :)

Aztán érkezett A KEDVENCEM: Julian Schieber. Ekkor már mindegy volt, hogy ciki, nem ciki, nem érdekelt semmi, csak az lebegett a szemem előtt, hogy nekem kell egy kép!!

Aztán jött Dieter Hecking az általam (is) nagyon kedvelt tréner, akiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A REJTÉLY: BESZÉL-E MÁK ROBERT MAGYARUL? 

Az exkluzív 20 másodperces :)) interjú a focistával csak nálam olvasható! :))

A szenzációs találkozások után már felbátorodtam és indultam lesre! Megkerestem a pálya szélén, a szurkolók gyűrűjében álló, autógrammot osztó és fényképeszkedő Mák Robikát.

Az összes gyönyörű hófehér fogával mosolygott rám és az arca csak és kizárólag kedvességről és jókedvről árulkodott. Nyoma se volt a türelmetlenségnek, idegességnek, pedig a tűző napon nyomtak le egy 2 órás tréninget. Nem. Az összes játékos kedves volt velünk nézőkkel, szurkolókkal. Örömmel és készségesen írtak alá pólót, clubtrikót, táskát, kezet és állták a sarat a 600-dik "Fan-fényképnél" is. :)

Ahogy már írtam meg voltam szentül győződve Mák Robi magyar származásáról, pontosabban azzal, hogy a családja a szlovákiai magyarok táborát gazdagítja, így biztosan beszél magyarul is.  

Sajnos Robi válasza a következő volt: just english and slowakisch. Sorry. :)) 

Mindegy. Egy tündéri srác. Lányok figyelem! :) (Úgy értem fiatal lányok, nekünk Ötyéknek már egy hangyányit késő az igyekezet. :)

Figyeltem milyen kedves  Eigler Pici a gyerekekkel, a fiatalokkal. Az összes fényképezkedőt átkarolta, szimpatikus volt. Aztán megláttam a közelében azt a két srácot, akikre már korábban is felfigyeltem. Testvéreknek tűntek, de a fiatalabbon nagyon látszott, hogy sérült. Épp odaértek Eigler Picihez. Eigler automatikusan fordult feléjük, a kérésre máris a srác mellé állt, és picit átkarolta. Aztán elcsíptem a pillanatot. Eigler Christian ránézett a mellette álló srácra és egy pillanat alatt csekkolta a fiú állapotát. Amit láttam az megdobogtatta a szívemet. A focista még szorosabban fogta át a kis rajongója derekát, még közelebb kerülve hozzá, nagyon nagy szeretettel és tisztelettel. 

A képen Eigler Christian, de nem az említett sráccal látható.

Aztán a mindig vidám pillanatok. A "profi", jól ismert törzsszurkolók, akik az összes játékost kívülről ismerik, nem hagynak ki egyetlen pillanatot se, a kapcsolatokat folyamatosan ápolják. Szó nélkül nem engednek lemenni senkit se az öltözőkbe a pályáról. :) 

A képen éppen Eigler Pici az áldozat.

Vicces volt az egyoldalú párbeszéd, amikor Julian Schieber került az urak célkeresztjébe. Apus iszonyú jókat vigyorgott rajta, később elmesélte nekem. A szurkolók közül az egyik igazi, brutal fränkische dialektusban beszélt-beszélt Schieber Lieblingemhez, aki persze született svábként (Stuttgartból) az egészből tuti semmit se értett. Apus rettentően élvezte a szitut, Schieber csak mosolygott és bólogatott. Állítja nem értette a bácsit, maximum a mondatok végi "Gell??? " kérdésekre reagálva bólintott. :))

A szurkolók gyűrűjében: Marek Mintal és Eigler Pici

Aztán már csak egy állomás volt hátra, a híres-neves Stuhlfauth-Stuben. ( A Glubb területén működő vendéglátó egység)

Hoppá, most látom, hogy valami történt ezzel a bejegyzéssel, ugyanis eltűnt némi szöveg, valamint a Rocky, a Clubb kutyája. Úgy értem a fényképe. :)

A következő alkalommal pótolom.

Szolgálati közlemény

Gyerekek, 3 napja írom az új történetet, egyszerűen kétségbeejtő, hogy nem jutok vele tovább. Bár már meg kellett tanulnom zajban és zavaró körülmények között is írni, de néha tényleg hihetetlenül idegesítő a tőlem kb. 50 cm-re  (csak este, na de akkor is!) ordító TV. Emiatt sokszor feladom, lementem amit sikerült leírnom és várok a csöndre. :)  

Ha egyszer nagy leszek és sok pénzem lesz, az első amit veszek az egy laptop, és egy új lakás, ahol nekem külön, hangszigetelt szobám lesz!

Nem feladni, jövök!

Valami van a levegőben

Erre varrjatok gombot! Hónapokon keresztül nix, sőt gaaar nix a munka frontján, aztán egyszerre megérkezik a többedik ajánlat!

Tisztességes és kitartó, napi x órában hirdetéseket nézegető, állások után kajtató, pályázatokat küldözgető emberkékkel ilyet csinálni?!?!? Ez nem fair!

A múltkori állásinterjúm jól sikerült, a hölgyemény 20 perc után közölte, hogy közte vagyok a kiválasztottaknak. Májusban kezdek. Persze mindig van "de", ennél az állásnál is. Egyrészt "befristet", szóval nem tart ész nélkül. Csak 6-8 hétig. Azonkívül csak heti 15 óra, de mindegy. Végre valami. Mellette bőven tudok foglalkozni a másik "majdnem" állásommal és a saját vállalkozásunkkal. Apropó, a "majdnem" állásom eszméletlen sok időbe és energiába kerül, nagyon sokat dolgozom vele. De nagyon érdekes és állatira tetszik. 

Mikor persze már minden klappol, akkor hívnak fel egy olyan cégtől, ahonnan már igazándiból elutasítottak egy elegáns köszönjük szépennel januárban, hogy szeretnének megismerni. Pufffff. Rendes 8 órás munka, pont olyan ....khmmm olyasmi :) amit még elvállalnék. De! Erlangenben, túlórákkal és mellette nem férnének bele a napba a majdnem és a félállásaim, se a gyerekem a leckéivel (néha kell kérem a nagydolgozatok előtt gyakorolni). Bár meggondolandó, mert akkor legalább főznöm se kéne hetente többször, amit sajnos utálok.(Mindennap nem főzök, nincs az az isten ami rávenne! ) 

Meggondoltam, megrágtam a témát, de döntöttem, nem. A "majdnem" állásom elég jól néz ki, sokat lehet ott profitálni, arról nem is beszélve, hogy élvezem nagyon. 

A megbeszéltekhez tartva magamat, visszahívtam a nénit és sajnálattal közöltem vele, hogy nem vállalom. Újdonság volt számomra a szomorú hangja és a csalódott válasza: "Oh, kár." Nagyon szimpatikusnak talált, szerinte nagyon beleillenék a teamjébe. 

A valami a levegőben megjelenik a vállalkozásunk mindennapjaiban is, a párom hihetetlen történésekről számol be. Ezekről igyekszem külön beszámolni, mert tényleg viccesek a megfoghatatlanságukban. Éveken keresztűl megy minden lefelé a lejtőn és egyszercsak ....... de tényleg inkább erről majd külön.  

kép: Johnnyb / pixelio.de

Hosszabbra szántam ezt a beszámolót, de egyrészt a szokásomtól eltérően most nem kanyarogtam el jobbra-balra a tárgytól, másrészt a velejét, a lényeget megírtam.

Szóval mondom, van valami a levegőben! Ez a valami pozitív, kellemes, feltöltős, és tuti, hogy nemcsak a tavaszi szél. Bár az is nagyon fincsi, a napocskával együtt. Itt a tavasz!!

Ja, és van egy újabb reklám golyóstollam! :))

Állásinterjún jártam

kép: derateru / pixelio.de

Hát igen, azért izgultam. Meg egy kicsit úgy éreztem, úgyse fognak felvenni. Tapasztalat? Megérzés? Nagy valószínűséggel mindkettő, bár nagyon reménykedtem. 

Már az is nagy dolog, ha egyáltalán eljutunk egy Vorstellungsgesprächig, azaz egy állásinterjúig. 

 

A cég ahol jártam, egy nagyobb ingatlanos társaság, ami egyrészt a szakmámba vág, másrészt a közelben van és nem Kün Bélán. 

 

beevezés egy mellékágba

Kun Béla nevét egy újonnan létrehozott győri lakótelep viselte, ami emlékszem, gyerekkorom csak biciklivel megközelíthető, vadregényes, dimbes-dombos, titkokkal teli sztyeppéjére épült. Akkor még közlekedési kapcsolatok híján valóban messze volt a város magjától, az ismert és régóta lakott részeitől. Ezért a merre van az a Kun Béla lakótelep kérdésre a válasz bánatos legyintés volt és a megjegyzés. Messzi. Künn a pi....ban (már bocsánat). És így lett Kun Bélusból Kün Béla, akinek új neve már magában hordozta a városhoz való távolságának meghatározását is.

visszatérés a folyamhoz

Az üvegajtón túl, a recepciós pult mögött egy csöppet kimért, kedves, de nem vigyorgó, csak udvarisan mosolygó korombeli, hölgy fogadott. Persze nem akárhogy. Az üvegajtón belépve, legalább további 5-7 métert kell tenni nyílegyenesen a nyanya felé, aki persze se az ajtónyitásra, se a közelítő léptekre nem reagált. Olyan komoly munkában volt, egyszerűen fel sem nézett. Ha-ha-ha, jaj ne játszd meg magad! - volt sajnos az első gondolatom a Szőke Hölgyről, hát asszem nem jól indult. 

Amikor már pontosan a pult előtt álltam, felnézett rám és visszaköszönt. Kis hamis, mégiscsak észrevett. :)

Várnom kellett a Herr Ügyvezetőre. Gondoltam, mert láttam. A tárgyaló, ami mellett a bejárati ajtótól a Szőke pultjáig tartó ösvényen végignyargaltam, jobbra volt és üvegfalú. Naná, hogy odanéztem. 

Láttam, hogy ketten ülnek bent. Egy öltönyös pali nekem háttal (előtte papírok és toll), vele szemben pedig egy az ujjait tördelő, feketébe öltözött lány. Biztos voltam benne, hogy VG és nem ügyfél. :) A testbeszéd mindkettőjük esetében egyértelmű volt.

Jaj, de utálom ezt istenem! Szörnyű ez a lóvásár, mikor látod, hogy te vagy az x-dik versenyző, kérem a következőt alapon! Ha nem is megalázó, de elértéktelenítő. Igenis azt hittem, hogy RÁM kiváncsi a Herr, mert valamennyire kiválasztott és nem arra, hogy egy tömeges átszitáláson veszek majd részt. 

A tárgyaló üvegfalának háttal ülve, igyekeztem nem a bent zajló beszélgetés kiszűrődő hangfoszlányaira figyelni, különös tekintettel a: van-e a lánynak akcentusa, vagy echte német? információkra. Ami mégis átjött az számomra mindenképpen előnytelen volt. A jelentkező lány német volt, nix ostblock. 

Aztán végre kijöttek. A Herr már oda is ugrott hozzám, bemutatkozott és beterelt az üvegfal mögé.

Elnézést kért, mondta rögtön jön. 

Leültem a vallató székbe, kb. arra. ahol előttem a Német Lány ült. Aztán kinyilt a bejárati ajtó és megérkezett a harmadik versenyző. Kezében mappa, szemében kérdések. Nyílegyenesen odament a Szőke pultjához, és hangosan megjegyezte, hogy tudja egy kicsit korán jött, de itt lenne. 

Fasza! - gondoltam.

Ha most itt marad, akkor itt fog ülni kint az üvegfal mögött és várni, rám várni, arra, hogy végre már kijöjjek, hát engem ez idegesíteni fog. :( 

Puff. Leült. DE! Szőke közbelépett. Javasolta neki, hogy menjen át egy kicsit a szemben levő kávéházba, ha nincs más elintéznivalója a környéken, mert egy picit korán van. 

Hála isten elhúzott. Különben nem értettem ezt a nőt. Ha 15 óra 20 perckor van terminem, akkor nem megyek be 15 óra 5 perckor, de főleg nem 14 óra 45 perckor, mivel engem nem akkor várnak. Az időt ilyen esetben el szoktam tölteni máshol (autó/kávéház/lépcsőház/kirakatnézegetés), de nem megyek be, hogy csókolom itt vagyok. Bár tényleg, meg lehet kérdezni, hogy esetleg kezdhetnénk-e korábban, mert itt vagyok, de ha azt mondják, sajnos nem, akkor nem ülök le ott és várok.

Na, szóval a csaj (és sajnos ismét német, ohne akzent :( ) elment, a Herr visszatért hozzám. Azzal kezdte, hogy átforgatta ismét a papírjaimat és megállapította, hogy: kérem, látom egy profival van dolgunk!

Bóknak szánta, én viccnek vettem. :)

Mesélte, hogy egy valag pályázatot kaptak, időbe telt mire egyáltalán átválogatták őket. Bemutatta a cégét, mesélt, kérdezett, trallala.

Aztán elővette a lapot a kérdéseivel. A kérdések a van-e gyerek és megoldott-e a felügyelete, valamint a szokásos egyébb rugalmassági témákat feszegették. El tudnám-e vállalni a kieső kolléganő helyettesítését a betegsége, szabadsága alatt, stb.

Hatalmas zöld pipákat húzott válaszként a nevemet viselő papír kérdéseihez, nem volt rossz. Bemutatta a végzendő munkát, ami a klasszikus teamasszisztensi munka (titkárság) és kitértünk az egyéb szükséges ismeretekre. A Photoshoptól kezdve az ilyen-olyan spéci ingatlanos programig minden oké, a telefonos ügyfelezés is, aztán egy kicsit elcsesztem. 

A levélírásnál megjegyeztem (mindig is meg szoktam), hogy az talán nem annyira az erősségem, ezért nekem arra mindenképpen szükségem van, hogy az általam megírt leveleket/emailokat még valaki átnézze, nehogy hiba maradjon benne. Bocsánat, de a német nem az anyanyelvem, így előfordulhat. 

- Semmi gond, nálunk levél ellenőrzés nélkül úgyse megy ki! - biztosított a Herr, de a zöld filctollat felváltotta a kezében a kék golyóstolla és máris megszületett a megjegyzés az addig hibátlan papiromon. :(((

Különben magamban vigyorogtam rajta és csak egy hajszál választott el attól, hogy vele is közöljem:

- Ujujjjj, ha a pipa helyett szavak kerülnek az értékelések közé, az nekem már rosszat jelent. - de nem szóltam, hiszen ez van. Mi a francnak nem tudok 100 %-os biztonsággal német leveleket önállóan fogalmazni, vagy legalábbis mi a francnak vallom be? Ez volt az a pont amikor biztosan éreztem, hogy romlottak az esélyeim. A könyvelési ismereteket feszegető kérdés aztán megadta számomra a kegyelemdöfést. (Könyvelés?! Csak azt ne! Az 1984-es  közgazdasági szakérettségim óta küzdök ellene, csak ezzel ne kelljen foglalkoznom. :) )

Kifelé menet még körbenéztem a terepen és megállapítottam, hogy hideg van az irodában. A hideget meg nem bírom. A Szőke felé is köszöntem kifelé menet, de sajnos nem reagált, annyira dolgozott.

Anyád! - gondoltam és megismételtem hangosan a Tschüüüßt, vagy az Auf Wiedersehent, már nem tudom melyiket. Erre már ő is reagált. Erre már valóban kénytelen volt.

A meghallgatással kapcsolatos emailt az előző bejegyzésben (legelsőként) már olvashattátok.

Ez van. 

Persze megy minden tovább, így szoritást kérek, ma 13:30-kor újabb állásinterjúra készülök!!!! Milyen munka? Majd elmesélem! :))

Egy kis Zusage és sok, sok, sok kis Absage

Aki tud németül az már most érti a címet, aki nem az figyuljon, mindjárt kiderül! Részlet egy a múlt pénteken dilután részemre megküldött emailből:

"Sehr geehrte Frau Èn,

vielen Dank für Ihre Bewerbung und das nette Vorstellungsgespräch vom 05. April 2011. Leider müssen wir Ihnen mitteilen, dass wir uns für einen anderen Bewerber entschieden haben und Ihnen somit keinen positiven Bescheid geben können.
Wir bitten Sie, diese Absage nicht persönlich zu werten und wünschen Ihnen für Ihre berufliche und persönliche Zukunft alles Gute.
Mit freundlichen Grüßen
Illetékes Józsi "

Az írás fontosabb elemei:

vielen Dank = nem fordítom, mindenki tudja :)

Vorstellungsgespräch = állásinterjú

leider = sajnos

Egy újabb emailt kaptam, figyelem!

"Sehr geehrte Frau Már megint Èn ,

für Ihre Bewerbung bedanken wir uns herzlich. Uns ist es nicht leicht gefallen, unter der Vielzahl der Bewerber einen geeigneten Kandidaten für unser Unternehmen auszuwählen.

Leider müssen wir Ihnen mitteilen, dass Sie nicht in die engere Auswahl kommen.

Für Ihren weiteren Berufsweg wünschen wir Ihnen alles Gute.

Mit freundlichen Grüßen ....... "

A szöveget nem fordítom, érthető a nyelvet nem beszélők számára is, hiszen előfordul benne a kulcsszó, a leider.;)

Szóval így néznek ki ezek az "abzágék", az elutasítások. Bebeee, ebből nekem van sok-sok-sok- ........ jól érzem?! Valamiért nem vagytok rám irigyek! Node, ahogy a címben finoman utaltam rá, van azért egy kicsike "cúzágém" is. Zusage ritka mint a fehér holló, főleg az én koromban, az én szakmámban az ostblockos származásommal. De mégis! Az újságban találtam rá az álláshírdetésre. Mivel nem kimondottan a végzettségemet célozta meg, nem is mertem elküldeni a jelentkezésemet, inkább csak telefonon érdeklődtem. 

- Hááát, nem jó sajnos, kimondottan olyanokra számítunk, akik egyetemi végzettséggel rendelkeznek, ez fontos, de.... mégiscsak, tudja mit? Küldje el nekünk a pályázatát!

Rá egy napra csengett a telefonom, mehettem az állásinterjúra. A főnökasszony nem titkolta, rengeteg pályázat érkezett, sok alkalmas jelentkezővel, majd értesít. Pár nappal később újra ott ültem az irodájában és megbeszéltük a hogyan továbbot. 

Engem választott. 
Yeeeeessss!!! :)))

Ès mitől majdnem állás? Attól, hogy nem napi 8 órás, mégcsak nem is részidős, egyelőre csak pár órás hetente. Mivel a projektek most indulnak, nem tudni mi lesz belőlük. Ha beválnak, akkor fellendülés és sok munka, nekem "rendes", nagylányos állás, sőt, haszonrészesedés, ha nem válnak be, a'viszontlátás. Szóval lutri még az egész. Van is munkám, meg nincs is. Pontosabban nem tudni meddig lesz. De vegyük ismét azt a jó kis agykontrollt és kergessük el a felhőket! Tehát?? Egyre jobban!!! Hát nem megint belebeszélt egy másik hang?!?!? Azt mondta, kettőre meg rosszabbul! :)

Hogy lesz tovább majd meglátjuk, ahogy a frankok mondják: schau mer mal! (ejtsd kis helyesen, magyarosan:  schaumomól!  :) )

kép: Markus Hein /pixelio.de

A múltheti állásinterjúról "mindjárt" mesélek!

Majdnem állás

Tudom, hogy a James Hunter koncertről és a St.Pölten-i útról kéne már elvileg beszámolnom, de én másként vagyok bekötve. Nekem mindenhez ihlet kell. Jelenleg pedig újra a munkakeresés a sláger, azzal van tele a fejem.

kép: Dieter Schütz/pixelio.de

Hónapokkal ezelőtt számoltam be a munkaközvetítőkről és a velük kapcsolatos új hobbimról, a reklámtoll gyűjtéséről. Mivel későn eszméltem így csak sajnos öt darabbal dicsekedhetek. :) 

Szintén hónapokkal ezelőtt történt, hogy majdnem sikerült egy állást találnom. Az egyik kedves nürnbergi ismerősöm kérte mondjam már el, hogy mitől nem jött össze ez a "majdnem állás"? Hát ezzel aztán ötletet adott, úgy gondoltam a történetet megosztom itt is mindenkivel. :)

A majdnem állásról

A majdnem állásnak mindig egy baja van: az, hogy legalább tizedmagammal jelentkezem rá. Még a leghülyébb állásra is vannak nálam még hülyébbek, akik jobban megfelelnek. :)
A szóban forgó lehetőség csak egy pár hónapos projektmunka lett volna. A feladat: csak és kizárólag adatrögzítés, illetve a már meglévő adatbank ellenőrzése. Hát gondolhatjátok, hogy nem kell hozzá Harward. :) Rádásul nem is Nürnbergben, hanem a világ végén, méltán reménykedtem abban, hogy nem fogják túl sokan megpályázni az állást.
Természetesen első körben a Zeitarbeit-nél vizsgáztattak, és boldogan közölték, hogy elsőrangúan megfelelek erre a posztra! (kicsit jó volt, mert dícsértek, másrészt marha ciki volt, hogy egy adatrögzítésre megfelelnék ..... )
Mindegy, a cél a munkavégzés, és ebbe az adatrögzítés (mivel már végeztem ilyet) bőven belefér. Egy biztos, akármilyen "trottel" munkának is hallatszik, német nyelvtudás nélkül még beleszagolni se lehetne. 
A megbeszélt termin előtti napokon az autónk természetesen furán köhögött. Ùgy döntött nem tölt. (Általában mindig nagyon jókor jönnek a hasonló műszaki problémák .... ) Irány egy autószerelő, aki kézrátétellel megállapította az akkumulátor éveinek elmúlását. Csak néztünk, mivel az aksi még egy éves se volt. :( Erre aztán hozzátette, hogy akkor sajnos előfordulhat az is, hogy a Lichtmaschine (akkor nem tudtam mi a fene lehet, de nem telt bele egy nap és sajnos megtanultam magyarul is: a generátor ) a bűnös. Ès az húzós. 500,-EUR körüli szervízköltséggel kell számolnunk. 
Mi persze ilyen összegekkel nem számolunk, szóba se jöhet!
.... másnapig.
Amikor is a vadi új akkumulátor kezdett lemerülni és nem töltött rendesen. ;) Szerelő. 
Sajnos a Lichtmaschine. Hogy én ezt mennyire utálom .... :(
Az állásinterjúra pedig ki kellett valahogy jutnom. Az Öffikkel (öffentiche Verkehrsmittel = tömegközlekedés) lehetetlen. Ha velük mennék, vagy 2 órával korábban ott lennék, vagy 2 órával későbben. Odafelé a buszok, a HÈV, a repülő :) a reggeli tisztességes munkakezdésre vannak összehangolva, nem a későn kelők délelőtti kényekedvére. Azaz, szükség volt egy autóra, mivel a sajátunk a szervízben éppen a szívműtétjén esett át.
Általában a szervízek rendelkeznek kölcsönautókkal, amiket a szervízelés ideje alatt igénybe lehet venni. Itt is volt kettő. De mind a kettő már foglalt.
Egy jó barátnőm apukája hívott fel telefonon és felajánlotta az autóját. Nagy szerencsém volt. Egy férfi, aki az imádott autóját kölcsönadja?!? Persze azt hozzátette, hogy csak a párom  vezetheti, mert .... áh, mondtam neki hagyjuk, ezen nem fogok megsértődni. :) Próbálta menteni a szituációt és hozzátette, hogy azért gondolja, mert az autója autómata váltós és azzal nem tud mindenki bánni. Nem bírtam ki, elárultam neki, hogy a saját autónk is autómata váltós, valamint éveken keresztül vezettem két autót felváltva. Egy sima kuplungosat és egy automatát. De semmi gond, értem az aggodalmát! :) A nők nem tudnak vezetni! :))

Eljött a Nagy Nap. Az állásinterjú napja. Izgatottan ültem a kölcsönkocsiban, úgy éreztem most végre sikerülni fog! Kiértünk a tett színhelyére. 
Bementem. Bemutatkozás, beszélgetés, kérdések, válaszok. Vége.
Szimpatikus volt a főnök is. Nagyon közvetlen, emberi. 
Azt mondták tetszettem nagyon, majd szólnak. 
Kifelé menet egy nagyon "assozi" (asszociál kinézésre is és szagra is:) ) hölgy haladt el mellettem, aki halk köszönésemet észrevételre se méltatva sodort el az útjából. Èrtem ezt szó szerint, a termetével továbbpeckelt. Bár örömmel töltött el, hogy nem ő volt a soványabb. :)
Elgondolkodtam rajta. Micsoda önbizalom, és rémes szag! Szegény, biztos, hogy semmi esélye ....

Valahogy meg voltam győződve arról, hogy itt nem veszthetek semmit, bőven meg fogok felelni. Délután aztán már nézegettem az öffis (közlekedési) kapcsolatokat, mikor, hogyan tudok oda és visszajutni ...  és nagyon vártam a hívásukat, ami meg is érkezett. Felhívtak azzal, hogy mennyire "szeretnek" :) és milyen igennagyon szimpatikus voltam és talán a munkára túlképzett és köszönik azt a szót, hogy Öffis, egyszerüen odavannak töle meg vissza, a Herr Projektvezetö úr azon a napon kivétel nélkül, minden újabb pályázónak feltette a kérdést, az immáron (tölem tanult) új szóval, hogy: és mivel jött? Autóval, vagy az öffikkel? :))) De ...... sajnos-sajnos, volt 2 hölgy a pályázók között, akik az elmúlt 3 évben (ha nem az egész életükben) csak és kizárólag adatot rögzítettek, a tapasztalat nagyon sokat jelent .... khmmm.

Bumm. Szájlegörbül, de egy pillanattal a bőgés előtt érkezett a felmentő gondolat: úgyis csak 3 hónapos munka lett volna! Ráadásul künnnnn a pecsában (ahogy itt mondják: Arsch der Welt, szóval a világ seggében, a világ végén) napi 3 órás buszozással, metrózással, hévezéssel, nem vesztettél semmit!

De őszinte leszek, kezdtem lassan tényleg elveszteni a kedvemet, úgy éreztem úgyse fognak engem felvenni seháse. :(( Ha utcaseprésre jelentkeznék, oda se vennének fel, mert nincs benne gyakorlatom! :)

......kis szünet, hiszen a fenti történet óta eltelt pár hónap, szóval folytatnám: azóta azért már sikerrel jártam. Van egy félig helyem. Nem teljes, de szerencsére semmiképpen majdnem. :) Na, ez meg mi lehet, igaz? :) El fogom mesélni!

De most kérek szépen szorítást! Ma 15.20-kor ismét egy testközeli állásinterjún veszek részt, nagyon szeretném, ha sikerülne! Ha felvesznek, akkor ott is lenne egy részmunkaidős helyem + a félig helyem és máris jól vagyok! :)

Reklámok, amik kivételesen nem idegesítenek ...még :)

Nem vagyok Dortmund rajongó (egyáltalán nem!), de szerintem ez a reklám aranyos. 

 Az új Passat reklám "Dártvédere" szintén aranyos, bár nagyon remélem, hogy nem fogják túl gyakran adni a tévében. Annyira azért egyik reklám se jó. :)

Az 1.FCN sikerkonceptje

Mielőtt folytatnám a történeteket, muszáj egy kis kitérőt tennem a foci irányába. Az oka a mai Nürnberger Zeitungban megjelent rajz, GYMMICK-től. A név egy nürnbergi művészt takar, akinek jópofa rajzai 2006-óta rendszeresen jelennek meg a nevezett újságban.

A rajzairól és az egyéb művészeti tevékenységéről a weboldalán lehet informálódni: GYMMICK

Az ominózus kép:

kép: Nürnberger Zeitung

Ein echtes Erfolgskonzept: egy igazi sikerkoncept

Schäfer im Tor : Juhász(ok) a kapuban és

Wolf in der Abwehr: Farkas a védelemben.

Mi ebben a poén? Hát az 1.FCN játékosainak valódi nevei! A kapusunk nem más, mint Raphael Schäfer, a csapatkapitány, a hátvédek oszlopos tagja pedig személyesen a csapatkapitány: Andreas Wolf.