Régi történet

Az egyik győri, gyalogosoknak épített híd volt a Repülőhíd. Vagy ahogy hívtuk, Röphíd. Bár nekem a Fahíd is dereng. Egy biztos! Gyalogátjárónak nem neveztük. 

Régi Győr fényképei - Kozma Endre gyűjtése

Vele kapcsolatosan mindig eszembe jut egy tündéri hölgy, egy régi kedves ismerős, Mimi néni.

Naponta kétszer tette meg gyalog az utat az Adyvárosi otthonától a munkahelyéig, majd délután vissza. Kivétel nélkül a Röphídon át. 

Mimi néni idősebb is volt, meg testesebb is az átlagnál, de nagyon szerettem. A férjével időtlen-idők óta együtt voltak, de még mindig imádták egymást. Egy kedves, idős házaspár.  Mimi néni állandó harcban állt a kilóival, de saját bevallása szerint örök vesztesként, mert imádott enni. A férjét a részletektől megkímélte. Egyedül csak neki nem volt szabad megtudnia mit is mutat a mérleg!

A gond a harisnyákkal és a bugyikákkal jelentkezett. A legnagyobb méret is szükségessé vált, elszakadt, tönkrement. Szomorúan mesélte, hogy a harisnyái mind kilyukadtak és a legszörnyűbb az, hogy a férje nem ismerheti a teljes igazságot!

- Mi a baj szivem?

- Már megint elszakadtak ezek a rohadt harisnyák!

- Mimikém, ez gond? Hát vegyél egy másikat! 
- Àh, Papa, nem kapok.
- Dehogynem! Hiszen Te mondtad, hogy az XXL-esek jók 120 kilogrammig!

- Ja, szivem, igazad van. Majd veszek újat.

Miminéni fájdalmasan sóhajtva vallotta meg nekünk az igazságot: Hát hogyan mondjam meg neki, hogy már rég nem vagyok 120 kg? Hogy tehetném tönkre a rólam alkotott képét? Mi lenne, ha megtudná, hogy a felesége ilyen kövér? Nincs nagyobb méret!

A bugyikkal se volt jobb a helyzet, már csak kettő maradt a fiókjában. Ahogy ő nevezte, a "kicsit rongyos" és a "nagyon rongyos". Ezeket viselte felváltva. 

Ahogy a csúszós, utálatos, hideg őszi, téli hajnalokon is a Röphidon át, munkába menet.

Mimi néni többször mesélte, hogy mennyire utálja ezt a csúszós hidat, reggelenként a fagy miatt kimondottan életveszélyes rajta az átkelés. Kénytelen a korlátba kapaszkodni, de az előtte haladó, a 6 órás műszakkezdésre siető  vagongyári munkások a hídat és a korlátot is összeköpködik. 
- Most mondjátok meg, micsoda hülye férfiszokás ez a krákogás és köpködés? - tette fel a kérdést, megjegyzem jogosan.
- Gusztustalan látvány, ahogy a férfiak menetközben köpködnek. Sokszor megpróbálnak leköpni a hídról is, de a mutatvány nem mindig sikerül. A csulák a röptükben elakadnak, a korláton landolnak, majd onnan szépen összefagyva lógnak lefelé fuuuuj .... aztán jön szegény öreg Mimi nénitek, aki ezeket kivétel nélkül kapaszkodás közben végig kell, hogy tapogassa! Ha nem kapaszkodom, pofára esek, kórházba kerülök és akkor ki csinálja meg a göngyöleg elszámolást, hee?
Egyik csúszós, utálatos hajnalban aztán majdnem megtörtént a katasztrófa. 
Mimi néni már majdnem túl volt a nehezén, a hídról lefelé ballagott, amikor érezte, hogy kicsúszik alóla a lába, le fog zuhanni. Tudta, hogy ha ez megtörténik, oltári nagyot fog esni, ember őt egyedül fel nem fogja tudni segíteni, ki fogják hívni a mentőket.
A mentők aztán beszállítják a kórházba, ahol először is megröntgenezik.... 
Eddig jutott a gondolatokkal, amikor beugrott neki az imádott kislánya!
Úr Isten! A Borika! Délelőttös és a röntgenen  (vagyis ahogy ők hívták, a rögönyön) van!
Melyik bugyi van rajtam? Jéézusom, a nagyon rongyos!
A kislányom a röntgenen, az anyukáját meg majd betolják a rongyos bugyijában, és ezt mindenki látni fogja Ezt nem tehetem meg a gyerekemmel, muszáj vigyáznom! Nem eshetek el!
Ès lőn csoda. Mimike nem zuhant le.
Győzött az anya.

Megihletve a régi Győr által - Jobbrabalra

Köszönet "Régi Győrnek" az ötletéért, aki a Facebookon ezzel a névvel egy szenzációs csoportot indított. Válogatott felvételeket ad közre Győrről, a kedvenc városomról. Majd mind fekete-fehér (1930-1970 között készültek), és a látvány rajtuk sokszor szívbemarkoló. Régi emlékek, utcák, terek, járművek, egykoron élt emberek, valamint már általunk se nagyon ismert épületek. Helyszínek, házak, amiket az idő és a történelem már rég elfújt.

Egyfajta időutazás, a kedvesebbik fajtából.

Győr volt és marad a Városom. A legkedvencebb kedvenc. A kötődésemet ehhez a helyhez már nem lehetne eltépni se szép szóval, se erőszakkal. :) Nem is akarom, de higyjétek el, ha akarnám se menne, a gyökereim túl mélyen vannak a földjében, túl sok mindent történt velem ott. A mai napig is töltekezem a régi emlékekekből.

A képek nézegetése közben természetesen egy csomó régi sztrori ugrott be, amik közül sokat csak lesütött szemmel pironkodva, vagy éppen széles jókedvvel hahotázva lehetne, szabadna csak elmesélni, hát itt van mindjárt egy a vidámabbak közül. Főszereplője az egyik Kazinczy utcai épület. Az épület földszintjén működő egység, a Gül Baba presszó.

1990 környékén járhatunk, már létezett Győrben a Meki, vagy ahogy neveztük, a Fincsi. (hogy mitől volt fincsi ez a műanyag kutya kaja nem tudom, de arra emlékszem, hogy itt "illett" akkortájt mindenkinek megjelennie, sikknek számított). Szombatonkénti programunkhoz általában szervesen hozzátartozott a régi (akkor még nem egyetem) Műszaki Főiskola aulájában tartott diszkó. A bulit a Fincsiben kezdtük (brrr) majd a barátainkkal együtt elindultunk a fősuli felé. Szép hosszú, hülyéskedéssel, vigyorgással teli menet volt ez a belvárosból, a Révfalusi hídon át ... előre menve, lemaradva, a többiekkel egymást keresgélve.  Feltűnt, hogy a kor akkori divatjának megfelelően a barátaink (meg fog ölni, de leírom: a Ferikéék :) ) a mekis üditőspoharat valahogy mindig magukkal vitték, iszogattak belőle, de a legesleginkább feltűnő jelenség, a széles jókedvük volt, ami percekkel később megmagyarázhatatlanul kerekedett. Nem értettük. 

Amikor aztán már jó sokat szórakoztak a naívságunkon, végre maximálisan kiélvezték a szitut, megszántak minket, elárulták a titkot. A Güll Babába tértek be feltünés nélkül, ahol szenzációsan olcsó a tütü. Az ott vásárolt kommersz (szigorúan! :)) ) barack landolt aztán a mekis narancslében. A koktél szívószállal történt fogyasztása után érthető volt a napsütéses hangulatuk. :))

Nem tudtuk elképzelni, hol az a Güll Baba?! Mivel utcanevekből nagyon gyatrán áltunk (legfőképpen én), nekünk aztán hiába is mondták, hogy a Kazinczy utcában, egyből visszakérdeztem, hát az meg hol van??

Ekkor született meg a Güll Baba új neve, és maradt a mi kis őrült társaságunk részére továbbra is, mindörökké: A JobbraBalra.   

Ez a név a lüttyőknek (khmmm :) )  szóló helymeghatározásnak indult: hát mész a Baroson a Kisbarosig, aztán ott jobbra fordulsz, mész egy kicsit tovább, aztán balra! Èrted? Jobbra, aztán balra! Ott van a presszó. Jobbrabalra. :)

Jobbrabalrában szigorú rend uralkodott. Először kassza, elmondva, beütve, kifizetve a rendelés, majd a kapott blokkal a következő sorbanállás a pultnál. A kasszás hölgyet Margitkának hívták. Hozzánk képest jóval idősebb volt, de valamiért a fiúk nagyon kedvelték. Margitka szerette a Hubertuszt. A fiúk elmondása alapján a következő jelenet szokott lejátszódni a Jobbrabalrában. Sor a kasszánál. Sorrakerülés. 

- Helló fiúk!

- Csókolom Margitka! 2 fél barackot kérek.

- Rendben, még valamit?

- Margitka, játszik a Hubi?

- Játszik fiúk!

- Rendben, akkor még Margitkának egy fél Hubertuszt!

- Köszönöm fiúk!

Aztán blokk ide, blokk oda, italok kiadva, egy részük a pocakokban, más részük a mekis üdítős letyekben landolva. Margitka egy hajtásra kiitta a Hubiját és dolgozott tovább serényen. :)

Soha többé nem tudtam azt mondani, hogy Güll Baba, és állandó vigyorgás jött rám, ahányszor csak elmentem a presszó előtt. A kérdést: "Játszik a Hubi, Margitka?" a mai napig  nem felejtettem el, ilyet nem is lehet. . 

Drága Margitka, így utólag és ismeretlenül is: Egészségére!