A nürnbergi Germanisches Nationalmuseum - de nem egy műértő szemével

Hát nem hittem volna, hogy egyszer pont én fogok teljesen értetlenül állni egy impozáns múzeum közepén és csak azon töprengeni, hogy most meg mi történt? Miért nem tetszik? Pedig így álltam a múlt vasárnap a Nürnberg-i Germanisches Nationalmuseumban, elveszve a rengeteg vallásos témájú festmény és szobor között. Döbbenten vettem észre, hogy nem érdekel. Hogy unom. Túl sok volt ugyanabból. A temérdek vallásos, istenes kép láttán felmerült a kérdés, "ezek régen mást nem tudtak festeni?"
Korai volt a kérdés, mert a múzeum egy másik részén ötmilló portré közt botorkálva ismét nem értettem a világot. Ki ez a rengeteg ember a képeken, mi közöm hozzájuk? A 602-es számú várkapitány és kedves neje, annak nagynénije, a megannyi ilyen-olyan pénzes ember és pereputtyának portréja idegesített.
Egy igazi műértő itt aztán kitombolhatná magát, de én attól tartok, nem.
Az ecsetkezelések, színek, vásznak, stílusok, iskolák és mesterek paradicsoma lehet ez a tárlat annak, aki igazi festészet-freak. Én még pálcikaembereket se tudok rajzolni. Festeni pedig ..... hogy is mondjam, még a teámmal is leöntöm magamat. Az ügyetlenség definiciója a nevemet viseli.
A kiállítással az a gondom, hogy nem hozzám szól. Lehet, hogy túlontúl megszoktam a valakikről szóló kiállításokat, a Habsburgokat Bécsben és az összes magyar vonatkozású múzeumot Magyarországon. Azokat az arcokat (hellyel-közzel) azért ismerem. Tudom ki volt Sisi és azt is, hogy ki volt Petőfi Sándor. A velük kapcsolatos tárgyak érdekelnek, hiszen van hozzájuk "közöm". A falumúzeumok is megérintenek, mert emberek életét tükrözik, a bútorok, a használati tárgyak mesélnek.
Ebben a nürnbergi múzeumban nem találkoztam "ismerőssel", számomra nem volt személyes, nem is fogott meg amit láttam. Az épület gyönyörű, meg is állapítottuk, hogy milyen kár így elcseszni, de klassz lakásokat lehetne benne kialakítani .... má' bocsánat a kultúrbarbárságért. 

A hangszerterem is elkedvetlenített. Számolatlan csemballó áll egymás után hosszú sorban. Mind egyforma, vagy legalábbis annak tűnnek. Legalább egyiken szerepelt volna egy név, hogy ezen a csemballón játszott Mozart, Bach, Wagner, Elvis Presley, James Hunter ... mindegy. Valaki. De nem. "A csemballó valószínüleg egy olaszországi operaházban állhatott" .. ilyenek szerepeltek a kis táblákon. Érdekelt? Nem. A másik, amit hiányoltam, a szinte minden múzeumban már régóta megtalálható, a kor igényeinek, a technika fejlődésének megfelelő interaktív segédeszközök. De jó lett volna mondjuk meghallgatni, hogy is szólnak ezek a csemballók! De semmi. Hegedák és fújós hangszerek regimentje (csemballóékkal sorsközösséget vállalva) szintén a kiállítás részét képezik. Lett volna 3 hegedű, 3 csemballó, még érdekelnének is. Elolvastam volna amit tudni kell(ene) róluk. De így, tömegesen nem érdekelnek. A képen is látható, milyen hosszú a csemballók sora. Mit lehetne mást csinálni, mint végigrohanni mellettük?

Szégyellem, de elegünk lett ebből a múzeumból. Pedig a honlapjukon ez szerepel:  "Das Germanische Nationalmuseum ist das größte kulturhistorische Museum des deutschen Sprachraums" szóval  Németország legnagyobb németnyelvű kultúrtörténeti múzeuma. Nekem meg nem tetszett. Talán túl sok a csemballójuk, nem tudom...

Azért láttunk néhány vigyorognivalót is. Például ezt a lovagi páncélt. Pontosabban a sisakját. Biztosan "Fürth"-ből jött a lovag, ott nézhettek ki így az emberek. Vagy a holdról. Nem édes? :-)
 

Kijött utánunk egy múzeumi dolgozó, (azt mondta, hogy ő a biztonsági főnök), akinek feltűnt, milyen gyorsan újra kijöttünk. Ritkán távoznak a látogatók ilyen rövid idő után. Kiváncsi volt az okra, bár némi tiszteletet véltem felfedezni a szemében. Mivel udvarias a párom, nem a valóságot válaszolta, csak azt, hogy ó, már sokszor voltunk ám bent. Beszélgettünk vele egy-két dologról, kérdeztem is a kiállított aranysüvegről és kezdtem magamnak beismerni, hogy talán jobb lett volna idegenvezetéssel végigmenni.... vagy kevésbé idegesnek lenni .... ah, gyarló az ember. 
Elárulta, hogy nagyon jól tesszük, ha megyünk, mert vasárnap délutánonként olyan fél 3-tól a múzeumban kitör a pokol. Jönnek a látogatók. Sokan. A termekben megfordulni szinte képtelenség. Sok közöttük a kifinomult, hozzáértő, műértő sznob. És ezek a finom emberek könyökkel vágnak utat maguknak, udvariatlanul, gorombán tolják félre a másikat, mindent a művészetért. Jól tesszük, ha megyünk.

Csalódtam a múzeumban, annak megismert részében. Az egész kiállítást természetesen nem láttam, lehet, hogy a csillagok állása, a bioritmusunk minden hibás volt abban, hogy nem tudtuk befogadni a látványt. Most már egyre inkább úgy érzem, hogy ez a szegény múzeum nem tehet semmiről. Nem szeretnék senkit se lebeszélni róla, be kell menni. Remélem más nálunk nagyobb szerencsével fog járni. Úgy érzem, a szemünk és a szívünk ezen a vasárnapon csukva volt. 
De ti menjetek el!  http://www.gnm.de/museum/

Az impozáns épület előtt halad el a Straße der Menschenrechte, azaz az Emberi Jogok utcája. Az oszlopokon különböző nyelveken kerültek bevésésre az ENSZ Emberi Jogok egyetemes nyilatkozatának főbb pontjai. Az utca végén, egy épület falán látható a márványtábla a nyelvekről. Ezen már évekkel ezelőtt kiakadtam, azóta is kiakadok, ahányszor csak arra megyek. Többek között a zulu és a hopi nyelv is képviselve van, de a magyar nem. 
A párom próbált vigasztalni, miszerint az osztrák nyelv se szerepel rajta. 
Ezen a múlt vasárnapon valahogy semmi nem stimmelt. Vagyis dehogynem! Az ebéd jó volt.