Kétnyelvűség II.

Most jön a dolog nemszeretem része. Az, amiről nem szívesen beszélünk, amit nem igazán szeretnénk kiteregetni, főleg nem tudomásul venni, de mégis lényeges pont. Ez a gyerekünk és az ő képességei. 

Bármennyire is imádjuk és tartjuk a világ legokosabb és legintelligensebb gyerekének, nagy valószínűséggel ő sem tökéletes. A gyerekek sem egyformák, különböző képességekkel áldja meg őket az ég, illetve válnak áldozatai, vagy éppen szerencsés élvezői az örökítő géneknek. 

A sok közül most, csak nyelvvel kapcsolatos részt taglalnám. A gyerekek könnyen és teljesen másként tanulnak mint a felnőttek, de az adottságaiknál fogva közöttük is vannak jókora különbségek.

Miért, mi felnőttek egyforma sikerrel tanulunk és sajátítunk el idegen nyelveket? Szerintem nem. Különböznek a képességeink, jobb, vagy rosszabb a hallásunk. 

A nyelvekhez a szavak és a nyelvtan ismeretén kivül még más is kell. A nyelvet érezni kell, annak dallamát, hangsúlyát, ritmusát! Ezt kell tudni kihallani, megérteni, majd  gyakorolni. Hiába egy nyelvtanilag tökéletes mondat, ha rossz helyen van a hangsúly! Èrthetőnek érthető persze, de akkor sem igazi angolos, vagy németes. És itt van a kutya elásva! Az akcentus nélküli beszéd, bizony ez a legnagyobb kihívása minden idegennyelvet tanulónak, de szinte biztos, hogy el lehet felejteni. Nem fog sikerülni maradéktalanul, ha a nyelvet már felnőttként tanuljuk. A hangképző szerveink beálltak a magyar nyelvre, a szavak elejének hangsúlyozása a vérünkben van, tényeg nehéz. Ha más nem szól, szinte észre se vesszük, hogy a másik nyelven rosszul hangsúlyozunk.

Bécsiektől hallott vicc a magyar akcentusról:

- Was is Löffel, Gabel, Messer auf Ungarisch?? / Mi a kanál, villa, kés magyarul?

- Eeeeeeeeeßbeeeeesteeeck / eeeevőőőőeszköz  :)

Benne a tipikusan magyaros hosszan kiejtett e hangok. Az "igazi" Eßbesteck németül másként hangzik.  Röviden kell kiejteni a szótagokat, pattogosan: eszbestek. A magyarok húuuznak rajta, az "e" megnyúlik. 

Hallottam 30 -40 éve Németországban élő emberkéket is, valami bűnrossz eeeßbesteckes akcentussal beszélni, nem ritkaság. (Bár hozzáteszem, hogy nekik általában a nyelvtan se az erősségük, a nyelvet csak "felszedték" az utcán a mindennapok alatt, de soha nem foglalkoztak vele. )  Aztán beszéltem már telefonon egy olyan magyar származású lánnyal, akinél észre se vettem, hogy nem német. Ez nagy szó, mert én általában legkésőbb a második szónál kiszúrom az akcentust.

Ìgy vannak vele a gyerekeink is. Bár általában azt mondják, hogy a kölköcskék szivacsként szívják fel az új nyelvet, nekik ez nem okoz gondot, a szülőket pillanatok alatt le fogják körözni, de itt is vannak kivételek. 

Például ismerek egy kisfiút, a fiam régebbi osztályából. A srác például nem és nem képes akcentus nélkül beszélni. Még ha csak egy icipici akcentus is, de ott van. A mondatszerkesztése, az általa használt kifejezések se vallanak komoly irodalmi német ismeretekre, biztos vagyok abban, hogy nem olvas. A kisgyerek már itt született Dojcslandban, óvodába is járt (soknál sajnos ez is hiányzik!), de mégis meghatározóbb volt a számára az otthon beszélt nyelv, a szülei nyelve. Mivel az anyuka szinte egyáltalán nem, az apuka pedig hellyel-közzel beszél németül (ez se ritkaság), a család nyelve a török maradt. És ez lett a fiú handicapje. Annak ellenére, hogy értelmes, szorgalmas, a nyelv miatt a gimnázium ugrott neki. A gimihez már teljes mélységében és hosszúságában át kell tudni járni a nyelvet, nem lehetnek hiányzó szavak, kifejezések. Nehéz.  Neki már feltétlenül.

Külföldre költözők figyelem! Nagy valószínűséggel a gyerekek könnyen fognak boldogulni az idegen nyelvvel, ez az általános gyakorlat, de tegyük hozzá ilyen is van, amiről az imént írtam.  

Mivel ez a blog mégiscsak a saját, személyes naplóm, ezennel visszakanyarodok hozzám, a saját valóságomhoz, ahol egyből belebotlok a kisfiamba. :)

3 éves koráig egy hangot nem beszélt németül. Csak magyarul tudott. Az élete legelső óvodás napján még egy cetlit adtam le a bécsi óvoda vezetőjének, rajta három kifejezés magyarul és németül. 

"Éhes vagyok, szomjas vagyok, fázom."

Ùgy gondoltam más nem fenyegeti, több kifejezésre nem lesz szükség. Az óvónő nevetett és a papírt eltette. Erre a pár szóra aztán nem is lett soha szükség. Èrtették egymást. :)

A német nyelv a kisfiam életében elsöprő sikert aratott, de sajnos a magyar tudása kárára. Viszont be kell látnom, hogy egyelőre a német a legfontosabb, ezen a nyelven kell vennie az akadályokat. 

Nem minden büszkeség nélkül szeretném megmutatni a múlt héten írt német tesztjét. A 27 gyerek közül csak kettőnek sikerült egyesre (itteni legjobb jegy) megírnia a dolgozatát, de csak egyetlen egy gyereké lett teljesen hibátlan. Ez a gyerek a kisfiam. Maximális pontszámot ért el, hát kérem még az ég is nevetett, annyira boldog volt!

Ez a félig magyar kisgyerek ilyen szinten beszél németül!

.... viszont nagyon rosszul magyarul. :( 

Hogy is van a mondás? Egyik szemem sír, a másik meg üveg nevet ....

Kétnyelvűség

Folytatnám a megkezdett témát,  bár nekem úgy tűnik egyrészt a téma csontig le van rágva, másrészt nem sok embert érdekel. ;) 

Azt már tudom, hogy a kétnyelvűség, többnyelvűség szempontjából kétféle ember létezik: az egyik teljesen evidensnek tartja a többnyelvű családok csemetéinek több nyelven történő nevelését és a másik ..... hát ő is. :)  

A egyetlen különbség a kivitelezés sikerében jelentkezik. Az egyiknek korona kerül a végén a fejére és attól kezdve az egészet a világ legtermészetesebb dolgaként (mert végül is az lenne) interpretálja, míg a másik becsődöl a kölökkel és elkezdi keresni a miértekre a választ. 
A legrosszabb ami történhet az, ha a válaszkereső belefut egy olyan koronás személybe, aki tényleg el se tudja képzelni,  milyen az, ha egy gyerek nem hajlandó az együttműködésre. Ez a fajta Koronás alapból bizalmatlan. Neki sikerült, tehát biztosan a másik csinál valamit rosszul. Biztosan beszélsz eleget a gyerekkel magyarul? Olvasol neki magyar mesét? Jártok magyarnyelvű társaságba? Utazzatok gyakrabban haza! Küldd el a gyereket Magyarországra!

A legfájóbb, legidegesítőbb kijelentések azok, amelyekben leszögezik, hogy az elért eredmények, az azokig vezető út persze Koronáséknak se volt egyszerű, de áldozatot kell hozni a gyerek érdekében, anélkül nem megy. 

Pufff, pofánvágás. Csattan az arcomon az "áldozatvállalás". Mert ez azt jelenti, hogy felelőtlen szülő vagyok, aki még azt a kis áldozatot se tudta meghozni a gyereke érdekében, hogy elcipelje egy olyan magyar klubba amit az a háta közepére se kívánt. Bizony, voltam olyan dög.  Tök idegen felnőttek és gyerekek közé nem kívánkozott, én pedig "rossz" és lelkiismeretlen anyaként toleráltam az óhaját, az azértisnek nem láttam értelmét. 

Arról nem is beszélve, hogy az ide-oda járáshoz ráadásul szükség van egy kis hozzávaló időre, meg rájjavaló pénzre. ;) 

Igazándiból nem szidom én a Koronásékat, csak irígykedek! :) Bár tényleg vannak közöttük nehéz esetek. 

A sikertelen magyartanításommal nem vagyok egyedül, de ahogy már írtam soha, egy percre nem adom fel. A programot folytatom szeretettel és maximális józansággal, remélve, hogy előbb-utóbb célbaérek. Az én óhajom csak annyi lenne, hogy fogadja el a nagyvilág a tényt: van amikor a gyerek akarata erősebb, mint a szülők vágya. 

Összekotortam néhány szösszenetet, amit a témával kapcsolatosan hordtam össze másokkal együtt egy internetes fórumon: 

2008.áprilisa, a gyerekem 8 éves: 
Mióta itt volt az anyu, a kisfiam egyre többször megszólal magyarul. Subidubiduuuuu!  Természetesen odáig vagyok tőle meg vissza, már említettem neki, hogy kap tőlem egy magyar bizonyítványt, amibe már egy 5-öst (magyar osztályozás szerint ) simán beleírhatnék.  Kisnyusz is büszke a teljesítményére, iselyeg-mosolyog. Velem madarat lehetne fogatni, végre itt tartunk, 8 évesen végre megszólal magyarul!  De a csúcsról muszáj beszámolnom: bementem hozzá, ült a fürdőkádban. Rámemelte a szemét és kedvesen, szeretetteljesen ennyit mondott: 
"Szia gyönyörűm! "  Majd fejest ugrottam mellé a kádba

2008.április 09 Különben el se tudom hinni..márpedig a füleim eddig még nem csaptak be....de már egyre több egyszerü mondattal megpróbálkozik. Ma hallottam töle az "én mondtam" röffid mondatot is, ami példa nélküli, hiszen eddig még nem fordult elö a múlt idö alkalmazása az ifiúrnál.  Ma reggelinél odaadta nekem a vajat és azt mondta "parancsolj". Olvadok, érzem hogy olvadok ott szívtájékon. :)

▼

2008. április 13-án reagálás az előzőre egy új fórumtárstól Azt kerdeztem mar, hogy miert nem szimplan csak magyarul beszelsz a fiadhoz?  Lattam mar ilyet, az ismerosom kislanya most elsos, szepen beszel magyarul (kis akcentussal), nemetul meg anyanyelvi szinten. 
▼
Válaszom ugye most csak viccccüsz?  

▼

Fórumtárs Halal komolyan kerdeztem. Mi az akadalya? Gondolom Te beszelsz rendesen magyarul. :) Ha nem hasznalja a nyelvet, tokeletesen el fogja felejteni.  Az egyik kollegam kabe 8 eves koraig csak magyarul beszelt, kijottek, ma mar semmit sem tud, max annyit hogy rendesen ki tudja mondani hogy Mosonmagyaróvár. :)

▼

Az egyik kedves ismerősöm megpróbálja elmagyarázni: A. éknál az a helyzet, hogy A. löki a magyart, a gyerköc apja a németet, a gyerek meg közli, hogy az "Apa az Isten". Amit az tesz, mond, és ahogyan, az a példakép.  Ezért örül A. oly annyira, hogy megszólalt a kis nyuszkó végre magyarul is .

▼

Válaszom, egy kicsivel késöbbről, mivel a sokkot fel kellett dolgoznom :) Komolyan mondom úgy megrázott ez a beírásod, egyszerüen nem tudtam rá válaszolni. Napok óta rázom a fejem, hogy ez nem lehet igaz.  :)
Bizonyára nem olvastál tölem ezzel kapcsolatosan semmit se. Rengetegszer kiveséztem a témát itt a fórumon, írtam többek között a fiam makacsságáról a magyar nyelvet elutasító magatartásáról és a cseles csakazértis fogásaimról úgymint Pöttyös Panni, Frakk, Vuk,.............. és sokszor arról is, hogy soha egy pillanatra se adtam fel a nyelvtanítást!
A feltételezésed sokkolt a beírásodban, hogy miért nem beszélek magyarul a fiamhoz! :))
Ez pedig az általam már említett állati idegesítö szomszédnéni szindróma, akik látatlanba kijelentik: "te vagy a hibás, azért nem beszél a fiad magyarul mert nem beszélsz vele eleget magyarul"..huuuu ettöl pedig a falra mászok!
Akkó mégegyszer: a fiammal csak magyarul beszélek, de mivel apusom (a gyerekem apja) egy hangot nem beszél magyarul, így a hármasunk közös nyelve a német.
Példák erre is, arra is vannak. Egy Californiában élö barátnöm 2 gyereke közül az egyik jól beszél magyarul, igaz amerikai akcentussal és sokszor kicsit fordít angolról magyarra (pl. menj el légyszíves onnan, mert nem tudom látni tévét :) )) ezzel szemben a másik gyereke nem és nem, nem volt hajlandó soha magyarul megszólalni, nem is tud. De azt legalább akcentus nélkül! :) A magyarországi turnék alkalmával az egyik gyerek fordított a másiknak. 

Egyelőre ennyihez volt csak ingerenciám. A témával kapcsolatosan találtam még pár megjegyzésemet a neten, de tartalmukban szinte megegyeznek azokkal a mondatokkal amiket a kétnyelvűség, száznyelvűség témájában már leírtam. A véleményem szinte mindig ugyanaz, a különbség csak annyi, hogy mindig másokkal vitakoztam, ugyanazzal soha. :)) 

Anyanyelve? Magyar! Beszéli is? Nem .. :(

Már régebben ígértem, hogy írok a kétnyelvűség, többnyelvűség témájáról,  de nehéz volt nekiugranom. Nem tudtam hol kezdjem. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évek alatt a témát fórumokon az ügyben érintettekkel, kiváncsiakkal oda-vissza átbeszéltem. Vitatkoztunk is, egyet is értettünk, de a probléma továbbra is fennáll. A gyerekem inkább érti, mint beszéli az anyanyelvét .... nagyon rossz magyarból. 

Ugye mindenki tudja, hogy a gyerekek másként tanulják a nyelveket mint mi felnőttek. A gyerekek utánoznak, remek megfigyelők és rettentően kiváncsiak. A beszéd kialakulásával képesek egyszerre több nyelvet is a magukévá tenni, akár teljes mélységükben. Kialakul és tökéletesedik az a képességük, amellyel a másik nyelv nyelvtanát, annak összefüggéseit, logikáját, dinamikáját, dallamát és ritmusát hibátlanul elsajátítják. A hangképző szerveik is simulékonyan együttműködnek a feladattal. Azokon a nyelveken fognak tudni (jobban-rosszabbul) beszélni, amelyeket a családja, a közvetlen környezete használ. Sőt, személyekhez is képesek kötni. Az olasz anyukával csak olaszul, a francia apukával csak franciául, a bolgár nagynénivel csak bolgárul társalognak.

Ugye? Èn is így tudtam.   

De mi van akkor, ha ezt a szabályt a gyerekünk nem ismeri? Vagy tesz rá magasról?  :) 

Erről jut eszembe! A kisfiam bébikorában rém rossz alvó volt. Nem akart elaludni az istennek se. Több, a témába vágó könyvet szereztünk be, a remélt megoldás után kutatva, a legutolsó a "Jedes Kind kann schlafen lernen" (mindegyik gyerek képes arra, hogy megtanuljon aludni) cimmel. Apus szomorúan emelte fel a vaskos könyvet és megjegyezte: lehet, benne van a megoldás, na de mikor fogja tudna ezt az André elolvasni? :)))

Ìgy vagyok valahogy a többnyelvűséggel is. Elvileg működik. Sőt, persze hogy működik, hiszen vannak rá példák! Foglalkoznak a témával az egyetemen, körbeszakértették pszichológusok, szakemberek és léteznek a témára nézve hasznos tanácsok, megfontolandó útmutatások.  Ez mind igaz, nem is szabad őket lebecsülni. 

Àltalában ezek, illetve hasonlóak a jó tanácsok:

• az (jelen esetben) anyának következetesen csak magyarul szabad a gyerekéhez szólnia! Ha a gyerek más nyelven próbál válaszolni, akkor azt konzekvensen nem szabad érteni, mert csak így rögződik a gyerekben az, hogy az anyuval csak magyarul tudok kommunikálni ..
• olvasni kell magyar meséket, énekelni magyar dalokat, 
• lehetőség szerint eljárni magyarnyelvű klubbokba ...
• amikor csak lehet Magyarországra utazni, a nyelvi környezet nagyon fontos
• a gyereket magyar táborba kéne küldeni, de legjobb egy magyarországi magyar iskola lenne, amit a németorsági iskolai szünetek alatt látogathatna 

Ezek mind ésszerű, normális, jóindulatú javaslatok, nincs is velük gond.  Bár gondolom velük újat nem mondok senkinek se, nekem se voltak azok. Az igazi gondom az, hogy a nagy elvárások és pedagóiai pálcatörések közepette csak egyvalamit felejtenek el a példálózók és márpedigezők, és ez a GYEREK maga! Mi van akkor, ha a gyerekem nem akar magyarul beszélni?

Azt mondják, hogy ha gyerekem nem tud jól magyarul, az az én hibám. Mert rossz anya vagyok. Mivel egy jó anya mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyereke az anyanyelvét megőrizze, ápolja.

Egy győri szomszédnéni is megmondta, hogy olyan nincs! A gyerek annyi nyelven beszél, ahány nyelven a szülei! Az Andi gyerekének két nyelven kellene beszélnie és punktum! :) A szomszédnéni nem beszél más nyelven, soha nem élt külföldön és lövése sincs arról, hogy mit jelent egy "idegennyelvi környezet", milyen erősek a hatásai, azt meg főleg nem understandolja, hogy mit jelent a fő nyelv és mekkora jelentőséggel bír egy olyan vegyesfelvágott családban, ahol csak az egyik fél beszéli mindkét nyelvet. Próbálkoztam a néninél, de viccesen rámlegyintett, hogy nem kell a rizsa (nem rizs! :)) ) a nővéréék egyik ismerősének a kisfia három nyelven beszél, szóval én azt mondok amit akarok, nincs igazam. :)))

Azt a gyereket, amelyik befogja a fülét és nem akar se magyarnyelvű mesét, se éneket hallani, azzal mit kell csinálni? Meg kell verni? Le kell fogni a kurva kölket és most azértis meghallgatod a hóferkét, vagy mit? 

A gyerekem makacsul ellenált minden próbálkozásomnak. Nem akart magyarul válaszolni, főleg nem gyakorolni. Mesék vannak jelenleg is, alig várja, hogy folytassam a Tündér Lalát. Nekem kell felolvasnom, mert nem tudná magyarul elolvasni, nem is akarja. A történetet néha meg kell szakítanunk kis értelmezésekkel. A legelső gondunk a jogar szónál jelentkezett. Bevallom, németül én se tudtam mit jelent. :) Kíváncsi a történetre, egyelőre tetszik is neki. De mindenre nem kíváncsi, úgy értem magyar mesékre. Kivételek voltak: Pöttyös Panni, Frakk, Vukk. Emlékszem 3 évesen (amikor még csak magyarul tudott) énekelte a szállj el kismadarat is lelkesen.  

Azóta csak leépülünk magyarilag. Bár megkozkáztatom, a gyerekem érdeke valójában az, hogy annak az országnak a nyelvét beszélje kifogástalanul, amelyikben él, amelyikben iskolába jár. Mellette a magyar csak hab lenne a tortán.  A német nyelvet magas szinten beszéli, ez lett az igazi anyanyelve....apanyelve.

Haza nagyon ritkán jártunk ....(sajnos nem kell ahhoz az Òperenciás tengeren is túlra kerülnöd, hogy problémáid legyenek), és tény, ezzel egy nagyon fontos dolog esett ki a kisfiam életéből. Pótolhatatlan veszteség az igazi magyar nyelvi környezet hiánya, mégha csak pár hét akkor is felér egy intenzív nyelvtanfolyammal tudom, de nem ment. Tényleg nem mindenkinek van rá lehetősége, és itt nem kizárólag az anyagiakról van szó.

Persze egy percig se adom fel, folytatom továbbra is úgy ahogy eddig. Magyarul beszélek hozzá és szívből örülök minden egyes nyúlfarknyi magyar szónak amit a válaszába belesző. Még akkor is ha ragozatlan! Mert a miénk. :) Akcentusa is van, hiszen a magyar szavakat a német hanglejtésnek megfelelően ejti ki, de oda se neki, ez is a miénk. :) 

Szeretném megnyugtatni a többi, hozzám hasonlóan bűnrossz anyát, nem vagytok egyedül!! Fel a fejjel! Itt vagyok én is minden igyekezetem ellenére. Van ilyen. Nyugodtan fordítsatok hátat az ellenkezőjét bizonygatóknak, felesleges a vita és meddő. Sehova se visz. Nekünk "rossz anyáknak" csak a saját lelkiismeretünkkel kell szembenéznünk, ő fogja megkérdezi: Biztosan megteszel mindent a gyerekedért? Az ő érdekében? Ha a válaszod igen, akkor fel a mellel, ki a fejjel (vagy fordítva :)

Szeretettel, türelemmel folytatni kell a meccset, soha nem feladni. De tudnunk kell, hogy nem vagyunk hibásak, és főleg nem rossz anyák! A gyerek se hibás, az akarát tiszteletben kell tartani! Nem illünk a sablonba ennyi az egész. Persze a veszteség mértékét semmiképpen nem szeretném lebecsülni, mert az valóban súlyos. Nekem különösen fáj, hiszen nagyon szeretem az anyanyelvemet, ami szerintem gyönyörű. Teljesen nonszensz, ilyet el se tudtam volna képzelni, hogy az én gyerekem ne tudjon magyarul, de most ez van. És ezen dolgozom. De nem mint rossz anya, hanem lelkiismeretes és megértő anyucica. Ahogy a kisfiam engem hív: Anyucica. :)

A témához szeretném megmutatni Tihinek, egy nagyon kedves finnországi ismerősömnek a véleményét, aki ennek a közléséhez hozzájárult:

Kedves Andi,

olvastam blogodat "anyanyelv, anyu nyelve..." Amikor gyerekünk született a közös nyelv feleségemmel még a német volt, gondoltam megtanul a gyerek németül is. De nem így lett, ö csak anyanyelvét tanulta és nem volt hajlandó a németet hallani, csak finnül volt hajlandó válaszolni.

Késöbb próbáltam magyarul tanítani, próbáltam olvasni neki magyar meséket, beszélni vele, csevegni magyarul, de befogta újjaival füleit és nem volt hajlandó hallgatni.

Beláttam, hogy gyerekem erösebb mint én és az ö akarata döntö lett. Késöbb már 3-4 éves korában is tanított nekem finnül, rögtön kijavított, ha valamit hibásan mondtam finnül.

Késöbb az iskolában jól tanult nyelveket és nyelvészként végzett az egyetemen angol, francia szakon. Melléktantárgyként németül és magyarul tanult. Ez mind azért, mert ö így akarta.

Kedves Andi, úgy vélem fiad tudja, hogy mit akar.

üdv. Tihi

 A témát folytatom!

Régi történet

Az egyik győri, gyalogosoknak épített híd volt a Repülőhíd. Vagy ahogy hívtuk, Röphíd. Bár nekem a Fahíd is dereng. Egy biztos! Gyalogátjárónak nem neveztük. 

Régi Győr fényképei - Kozma Endre gyűjtése

Vele kapcsolatosan mindig eszembe jut egy tündéri hölgy, egy régi kedves ismerős, Mimi néni.

Naponta kétszer tette meg gyalog az utat az Adyvárosi otthonától a munkahelyéig, majd délután vissza. Kivétel nélkül a Röphídon át. 

Mimi néni idősebb is volt, meg testesebb is az átlagnál, de nagyon szerettem. A férjével időtlen-idők óta együtt voltak, de még mindig imádták egymást. Egy kedves, idős házaspár.  Mimi néni állandó harcban állt a kilóival, de saját bevallása szerint örök vesztesként, mert imádott enni. A férjét a részletektől megkímélte. Egyedül csak neki nem volt szabad megtudnia mit is mutat a mérleg!

A gond a harisnyákkal és a bugyikákkal jelentkezett. A legnagyobb méret is szükségessé vált, elszakadt, tönkrement. Szomorúan mesélte, hogy a harisnyái mind kilyukadtak és a legszörnyűbb az, hogy a férje nem ismerheti a teljes igazságot!

- Mi a baj szivem?

- Már megint elszakadtak ezek a rohadt harisnyák!

- Mimikém, ez gond? Hát vegyél egy másikat! 
- Àh, Papa, nem kapok.
- Dehogynem! Hiszen Te mondtad, hogy az XXL-esek jók 120 kilogrammig!

- Ja, szivem, igazad van. Majd veszek újat.

Miminéni fájdalmasan sóhajtva vallotta meg nekünk az igazságot: Hát hogyan mondjam meg neki, hogy már rég nem vagyok 120 kg? Hogy tehetném tönkre a rólam alkotott képét? Mi lenne, ha megtudná, hogy a felesége ilyen kövér? Nincs nagyobb méret!

A bugyikkal se volt jobb a helyzet, már csak kettő maradt a fiókjában. Ahogy ő nevezte, a "kicsit rongyos" és a "nagyon rongyos". Ezeket viselte felváltva. 

Ahogy a csúszós, utálatos, hideg őszi, téli hajnalokon is a Röphidon át, munkába menet.

Mimi néni többször mesélte, hogy mennyire utálja ezt a csúszós hidat, reggelenként a fagy miatt kimondottan életveszélyes rajta az átkelés. Kénytelen a korlátba kapaszkodni, de az előtte haladó, a 6 órás műszakkezdésre siető  vagongyári munkások a hídat és a korlátot is összeköpködik. 
- Most mondjátok meg, micsoda hülye férfiszokás ez a krákogás és köpködés? - tette fel a kérdést, megjegyzem jogosan.
- Gusztustalan látvány, ahogy a férfiak menetközben köpködnek. Sokszor megpróbálnak leköpni a hídról is, de a mutatvány nem mindig sikerül. A csulák a röptükben elakadnak, a korláton landolnak, majd onnan szépen összefagyva lógnak lefelé fuuuuj .... aztán jön szegény öreg Mimi nénitek, aki ezeket kivétel nélkül kapaszkodás közben végig kell, hogy tapogassa! Ha nem kapaszkodom, pofára esek, kórházba kerülök és akkor ki csinálja meg a göngyöleg elszámolást, hee?
Egyik csúszós, utálatos hajnalban aztán majdnem megtörtént a katasztrófa. 
Mimi néni már majdnem túl volt a nehezén, a hídról lefelé ballagott, amikor érezte, hogy kicsúszik alóla a lába, le fog zuhanni. Tudta, hogy ha ez megtörténik, oltári nagyot fog esni, ember őt egyedül fel nem fogja tudni segíteni, ki fogják hívni a mentőket.
A mentők aztán beszállítják a kórházba, ahol először is megröntgenezik.... 
Eddig jutott a gondolatokkal, amikor beugrott neki az imádott kislánya!
Úr Isten! A Borika! Délelőttös és a röntgenen  (vagyis ahogy ők hívták, a rögönyön) van!
Melyik bugyi van rajtam? Jéézusom, a nagyon rongyos!
A kislányom a röntgenen, az anyukáját meg majd betolják a rongyos bugyijában, és ezt mindenki látni fogja Ezt nem tehetem meg a gyerekemmel, muszáj vigyáznom! Nem eshetek el!
Ès lőn csoda. Mimike nem zuhant le.
Győzött az anya.

Múzeumi hiradó 6 - Gyerekeink és a játékkonzolok

Körbejártuk a kiállítást. A végére teljesen kiszáradt, már-már porzott a torkunk, egy suttyantásra ledöntöttük egy-egy üveg almafröccsöt.  

(off:  Fontos információ a Nürnberg-i múzeumokba készülőknek, főleg a csajoknak, mivel az ilyen elsősorban nekünk lényeges: a DB Múzeum kicsit zúgos, egy pulcsit azért hagyjatok magatokon, de a kabátot mindenképpen tegyétek be az egyik zárható kisszekrénybe! Viszont az Industriekultur múzeumban úgy fűtenek mint az angyalok, semmiképpen ne menjetek be oda kapátban!  uff! )

Vasárnap lévén nyitva állt a gyerekeknek szánt kísérletezős terem és az abból nyíló komputeres játékterem. A kisérletezősön most ugranék, gyerünk a PC-játékokhoz! Van ott régi és új. Atari, Commodor (és nem a hosszúszőrű kommondor ;) ) és persze a jelenlegi high-tech herkentyűk, egy Wii-vel az élen. 

A teremben gyerekek. Sokat közülök egyáltalán nem láttunk a múzeumban, csak itt ülnek. 
Egy szőke kisfiú küzd a Wii-vel egymagában. Profi. Teniszezik, golfozik, csak játszik egyfolytában. Rám néz, összeakad a tekintetünk. Végül is szeretném, ha már abbahagyná és más is, szóval ha mi is kipróbálhatnánk a játékot, de egyből elszégyellem magam. Szegény kisfiú, nehogy félreértse a nézésem! Csúnya felnőttek biztosan azt akarják, hogy menjek innen .... olvasok a kisfiú gondolataiban, és nem tűr halasztást az azonnali reakcióm. Kisfiúra rámosolygok, megdícsérem milyen ügyes és rögtön elfordulok tőle, lehuppanok egy akármilyen géphez flippert játszani. 

Még csak az kéne, hogy szegény gyerek ne tudjon játszani! Ejnye! A felnőtteknek az a dolguk, hogy szépen várjanak a sorukra, nem élhetnek vissza az életkorukkal és a méretükkel.

Próbálgatom a flippert, nézegetek egy másik régi (úgy emlékszem tököm-bökömnek hívtuk) játékot. Azért tököm-bököm, mert a palinak egy várfalon, bástyán kellett átsettenkednie a kiránylányig. Az útját nehezítve jöttek innen-onnan nyílvesszők, illetve egy nehezebb résznél a bástyafokokban megbújó katonák a felfelé lendített lándzsájukkal kvázi tökönszúrták a fickót, aki aztán még kétszer meghalhatott a gameoverig. 

1986 körül jártam az akkori cégünkkel egy Sopron-i kiállításon. A szomszédunk standján volt egy igazi számítógép is. Játszhattunk egy játékkal, megengedték. Lázas izgalommal próbáltuk a játékot újra és újra, ez volt a csúcs, amit addig láttam. Fantasztikus játék volt. Melyik? Most tessék röhögni: a klasszikus "kigyós" Snake játékot nyomtuk lelkesen. :)) Aztán 87-körül saját irodai számítógépnek örülhettünk a munkahelyemen. Az áttörést a Tetris hozta. Imádtuk. Mindenki. Voltak is viták, ezért bevezettünk egy rendszert. A kollégák a reggeli érkezés sorrendjében vezethették fel magukat egy listára, ami aztán feketén-fehéren megmutatta, hogy ki, ki után jön a tetrisben! :) A főnökünk néha csodálkozva állapította meg, hogy a szerződésrögzítő programnak pont olyan hangja van mint a Tetrisnek, bár ha azt  mondom, hogy éppen szerződést rögzítek, akkor az biztosan úgy van, de a hangja akkor is furcsa! :))) Olyan jókat tudtunk nevetni régen, főleg ilyen jópofa emberekkel mint amilyen a főnököm is volt.

Közbe-közbe visszafordulok a Wii-hez, de a kis szőke srác még mindig nyomja lelkesen. Mit tehetünk? Várunk tovább. 

Újabb játékokat próbálok ki, de őszinte vagyok, ezek már tényleg nem olyan érdekesek. Csak retrók.

Elcsípem a teremőr pillantását, aki már kicsit neheztelően pislant a Wiis srácra, láthatóan ő is unja a banánt.

Na jó, elég ebből, kezdem én is unni. Hol vannak ennek a gyereknek a szülei? Nem igaz, hogy nem veszik észre, hogy már mióta játszik a gyerekük ezzel a játékkal?!?!  Mások is szívesen játszanának vele! Körbenézek. Cöcöö, itt nincsenek felnőttek. 

Demonstratíve félkaréjba rendeződünk a Wii-s, egyre unszimpatikusabb kölök mögött és tüntetően várunk. Nem, nem piszkáljuk a gyereket, csak várunk. Aztán már nem bírom és megszólítom.

"Figyi, ha már nem akarsz játszani (ha-ha-ha!!), akkor szólj, mi jövünk utánnad." - veszem kezembe az irányítást. Ha jól látom, a teremőr bácsi mosolyog a bajsza alatt. 

Szőke gyerek a pszichológiai nyomás alatt megroppanva feladja. Elengedi a konzolt. 2 lépésre állunk csak, de majdnem "baj" történik. 3 mini, akik addig egy borzalmasan hangos és hülye autóversenyzős konzolon törték egymás autóit ripittyává, fénysebességgel pattannak fel a székekről és célozzák meg a Wii-t. Na, ezt már nem! Nana, gyerekek, majd utánnunk. Mi eddig vártunk.

A három gyerekből az egyik egy vöröshajú kislány. Ránézésre és hangzásra is óvodás lehet. Bár ő a legszívósabb közöttük, már nem ül vissza, elkezd körözni körülöttünk mint a vércse. 

Körülnézek, remélem a szülei nem értették félre a szituációt, de nem látok senkit se. Szülők se távolban, se közelben. Fura.

Játszom a fiam ellen. Tenisz. Páros. A 3. menetnél járunk még mindig fogalmam sincs, ki mikor jön. A gyerekem magyarázza, de semmi eredménye. Nem értem, nem tudom követni.

Kisvörös legugol, feláll, közelebb jön, arréb lép, vár.

Idegesít.

Feladom. Mégiscsak a gyerekeknek van ez a játék, nem a felnőtteknek! Odaszólok Kisvörösnek, aki szinte a sejhajomban álldigál. 

- "Szeretnél játszani? Gyere, állj be helyettem!" 

A teremőr karbatett kézzel, rezzenéstelen arccal követi a fejleményeket.

A fiam rámnéz, elhúzza a száját, a tekintetében benne van a neeee, szuper, most mit csináljak ezzel a pisissel?

Vöröske mind az öt évével profi. Ellentétben velem, ő tudja, hogy ki-kiután következik, de hála isten nagyon béna! :) Aztán közli, hogy nem akar teniszezni, ő golfozni akar! 

- Majd játszol kicsit később golfot, most ez a kisfiú van soron tudod? - veszítem el a türelmemet és a fiamra mutatok

Kisvörös csalódott, engem meg nem érdekel. Már nem keresem a szüleit, mert tudom, hogy nincsenek ott.

Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a Teremőr, marha nagy szimpátiával a hangjában megszólított.

- Itt játszanak már órák óta. Idejönnek a szüleikkel, azok itt leteszik őket, aztán a fene tudja merre járnak. A gyerekek egyből ide futnak és legszívesebben ki se mennének. Az idejáró gyerekek nagyrészének van otthon is Wii-je, I-phone - ja, mesélik és látszik is a játéktudásukban. Ezek a gyerekek nem mennek be a múzeumba, nem érdekli őket, ők csak itt játszanak. 

- Ez rendszeres? Jellemző? -hüledezek

- Sajnos igen. Nézzen csak oda fel! - mutat fel a galériára. 

- Látja ott az a férfit? Na ez a pali már két és fél órája játszik ott a fiával együtt! Örület! Nem csinálnak semmi mást, csak annál a konzolnál ülnek és játszanak-játszanak. 

Figyelem a hapsit. Tényleg röhejes. Apait-anyait beleadva, halál komolyan, rezdülés nélkül játszik. Èletre-halálra. Fején baseballsapka. Közben a fiának instrukciókat ad. Nem néz rá, a szemét le se veszi a hatalmas kijelzőről. Csak játszik, ő most nem a fiával levő apuka, ő egy játékos. 

Azon gondolkodom, hogy tudnék-e ekkora hülye lenni. Megállapítom, hogy nem. 

Teremőr (most már barátunk) rámkérdez. 

- Látta tegnap a DSDS-t? (Deutschland sucht den Superstar = csillag születikhez hasonló tehetségkutató verseny)

- Dehogy láttam, nem nézek én ilyet, kár az időért! Még megemlíteni is kár!

- Na látja! Ezek a gyerekek itt - és körbemutat a teremben - kivétel nélkül nézik a müsort. Sőt! Tudják mi történt benne, kik a szereplők.

- Ùristen, hiszen ez késő estig megy a tévében és néha elég durva megalázó vélemények hangzanak el a zsűri, elsősorban Dieter Bohlen szájából. 
- Az az. De ezeknek a gyerekeknek ez a mérce. Sztárrá válni, képernyőre kerülni, ez a leghőbb vágyuk. Ezért is szeretik ezt a szart. 

Az DSDS kapcsán. Komolyan érdekelne sok emberke esetében, hogy nekik nincs családjuk? Nincs egy barátjuk, vagy egy őszinte anyukájuk aki azt mondja, hogy Józsikám, szeretlek imádlak, a gyerekem vagy, de kérlek ne röhögtesd ki magad, nem tudsz énekelni! Életreszóló sebeket ejtenek majd rajtad azon a válogaton kell ez neked? 
Kegyetlenek a csatornák, a nézettség érdekében bevetnek mindent. Porig aláznak embereket élő adásban, és ezt imádják a népek. Jönnek a dögszagra és ezzel emelik a nézettségi kvótát. 

A Teremőrrel folytatott kis diskurzusunk éppen elérte Dieter Bohlent, akit nem szeretek. A zenész Dieter Bohlen még nem zavarna (persze csak akkor, ha nem kéne hallgatnom a zenéjét. A puncimókus fiútrilláktól írtózom, márpedig nincs Bohlen szám magas cén vinnyogó hapsik nélkül). De Bohlent, azt az arrogáns, unszimpatikus és beképzelt palit, akinek a nőügyei nélkül nincs nap, azt ki nem állhatom. Az egyre öregedő zenész és az egyre fiatalabb barátnői kapcsán lassan Bohlennek se nőügyei lesznek, hanem pedofil történetei. :) Na itt tartottam gondolatilag, amikor elkezdtünk Bohlenezni. Èppen készültem bevetni a még Bochkor Gábortól hallott jópofa sutkát, miszerint a Modern Talking volt Németország legnagyobb ellenséges csapása a II.világháború óta, de a derekam környékén egy enyhe nyomásra lettem figyelmes és pillanatok alatt kapcsoltam.
Apus már ismerte a poént és figyelmeztett. :) Figyelmetlen voltam, nem vettem észre, hogy a kolléga szereti a zenészbácsit.
És egyből elhallgattam. Jól tettem, mert a Teremőr olyan magaslatokba szárnyallt Bohlen hátán, amikből nagyon nagy szívtelenség lett volna lerángatnom. A micsoda zseniális művész, az egyedül épített fel mindent és az elsöprő nemzetközi siker környékén csak hallgattam és bólogattam.  Jóvanna. Nem kell más örömét elrontani.

Elbúcsúztunk Teremőr barátunktól. Menet közben megkérdezte, hogy melyik az én gyerekem. Rámutattam. 
- Több gyerek nem tartozik magukhoz?
- Nem. Csak ő.
- Látja a többit? Senki nem jelentkezik értük. Itt golyóznak már órák óta és nem hiányoznak senkinek.
Teremőr érthetetlenül megcsóválta a fejét és sóhajtott egy mélyet. Egyáltalán nem rosszindulatúan, csak tényközlősen. Mert ezek tényeg és szomorúak.
A modern high-technika, PC-ék, elektronikus játékok a felelőtlen szülőkkel kézenfogva jelentik a legnagyobb veszélyt a gyerekekre. Önmagukban kevésbé ártalmasak. Egy gyerek soha nem fogja magától kikapcsolni a kütyüket. Erre lenne való a szülő. Aki ráér a gyerekére. 
Esetleg el is vihetné egy múzeumba. :)

A helyszín

Fotó: René Meyer  http://www.spielenutzen.de

Múzeumi hiradó 5 - Nürnberg Industriekultur Museum

Lassan, de biztosan a végére érek! 

A kiállítás kommunikációs része felé közelítünk. Èrdekes. Nekem főleg a képeken is jól látható gyönyörű kék szín tetszik! :)

Aztán végre odaértünk a számítógépekhez, irodagépekhez, amik közül természetesen nem a legújabbak a legérdekesebbek, hanem a múltat idéző ősrégi csotrogányok. 

A régi, izomfejlesztő (ezekhez a mechanikus alkatrészekkel működő csodákhoz kellett egy kis kraft a leütéshez :) ) írógépek közül 3 kipróbálható. Figyeltem, nemcsak az én kisfiam, hanem kivétel nélkül az összes gyerek, illetve felnőtt kipróbálta őket, tetszettek mindenkinek. A gyerekek érdekes módon nem nevették ki ezeket a herkentyűket, ellenkezőleg! Èrdekelte őket. 

a sor végén azt kérdezte a kisfiam, hogy hol az Enter, hogy váltson sort? :)

Aztán régi ismerőseimre bukkantam egy állványon! Nem röhögni, de Ascota  elvtársnővel, illetve egyik Optima unokahugával én magam is dolgoztam 1984-ben a legelső munkahelyem kereskedelmi könyvvelésén! Ilyen asztali számológépek (négyműveletes) álltak nekünk kiskezitcsókolomoknak a rendelkezésünkre. Hangjuk volt az biztos. 

Kérem szépen, a számítástechnikai forradalom hajnalán én  még ilyennel dolgoztam ! Megjegyzem még ma is menne, simán, vakon le tudnám ütni a számokat. Ùgymint az írógépen, a számológépeken is van "alapsor", a 4,5,6. Ezen van három ujjacskánk és innen mozdulnak el le-fel. A jobb kéz kisujjával kell leütni a "motor" billentyűt, ami mára már nevet változtatott Enter-re. Emlékszem ügyvitel-technikán külön vettük a "tizes" és a "nemzetközi tizes" számbillentyűzetet. A különbség csak a nulláknál van, azt kell tudni megkülönböztetni. Nekünk profiknak khmmm, elég egy pillantás és máris vettük az adást arról, hogy háromnullás billentyűje is van. Az agyunk szétosztotta az információt a kéznek és az ujjaknak. 

Az R+ és R- már nem tudom mit jelent, lehet nem is volt az enyémen ..

# = számolás kizáró billentyű (dátum beadására például)

* = végösszeg

♦ = részösszeg

Aztán megláttam őt:

..és felvihogtam, mivel eszembe jutott, hogy az én nagyon szeretett régi főnöknőm még egy hasonlóval szorozta ki az eladott mennyiségek után fizetendő adót. Ùgy dolgozott vele, mint a villám. Tolta a bizbaszt jobbra, vagy balra nem tudom, a lényeg, hogy a megfelelő helyiértékváltáshoz mindig egyet tovább. Aki még nem ismerné ennek a karos, tekerős számológép működési elvét, annak elmondom. A karokkal beállítjuk a szorzandót számot. A tizedesekre tessenek vigyázni! Aztán indul a szorzás. Ha mondjuk 35 a szorzó, akkor először háromszor tekerünk teljes kört (hátrafelé indítva) a jobboldali pirosvégű karral, majd a mozgatható izét egyel jobbra léptetjük és ott ötször tekerünk. Az a szám ami felül a kijelzőn megjelenik, az az eredmény. Ugyebár a szorzás nem más, mint ismételt szorzás.

Az osztás pedig ismételt kivonás. Osztani is lehet a kis okossal, ilyenkor visszafelé kell tekerni. Amikor csenget, akkor hoppá, üzen! Azt üzeni, hogy már nem volt meg az osztandó összeg teljesen a számban, tehát vissza! Egyet vissza kell tekerni és helyiértéket kell egy tosszantással váltani. Itt újra tekerés visszafelé a csöngetésig. :) Az utolsó csöngetés után vissza kell egyet tekerni, az a szám a maradék.  (azt hiszem, de már az osztásban nem vagyok teljesen biztos, 18 évesen láttam ilyet utoljára) . 

Aztán megtörtént a csoda. Selejteztek a cégnél. Ùj gépek érkeztek, asztali elektronikus számológépek, már memóriával. Örültem nekik nagyon, de az én drága (iszonyúan jó humorral és emberséggel megáldott) főnöknöm nem osztotta az örömömet. Mi az, hogy memória?? - kérdezte. Tecccik tudni ..... Néni az tök jó, mert a résszorzatok eredményeit egyből gyűjthetjük a memóriában, nem kell külön összadnunk! 

Mit csinálni, a hol??? - nevetett rám

Hagyjatok békén ezzel az agyrémmel! Nekem ne mondja senki, hogy gyorsabban és pontosabban lehet dolgozni ezekkel a miattam "memóooriás" izékkel, mint az én kis tekerősömmel! :))

De a főnökség nem ismert kegyelmet elvették tőle a tekerős lieblingjét.  Kénytelen volt áttérni az újra, de egyből határozott. Csak a szorzást csináltatja meg vele, a részösszegeket beüti az Ascotába! :))  Nehogy félreértsétek, ő egy szenzációs nő volt, okos, intelligens, ez csak annak a példája, hogy mennyire nehéz áttérni valami másra. A tekerőssel kenterbevágott bárkit gyorsaságban, pontoságban, ez tény, valószínüleg ezért ragaszkodott hozzá.

Megtetszett ez a gép. Ilyennel soha nem dolgoztam, nem ismerem, a fotót, csak a mellette levő szöveg miatt készítettem. Azon Bill Gates 1981-ben elhangzott mondata áll, miszerint 640 kb elég kell, hogy legyen mindenkinek. :)))


Az ígéretemet, miszerint   történet végére érek, és végre kijövök ebből a múzeumból nem fogom tudni betartani, mivel elfogyott az időm. Még egy érdekes téma hátravan, aztán istenuccse kész!

Kezdők a konyhában sorozat: mustáros flecken

Mi a fene legyen vasárnap a falat? Valami, amiből nem lesz grimaszolás, sértődés, valami, ami mindkettőnknek, különböző konyhákon felnőtt embereknek tolerálható, ízlik,  a főzése közben nem kapok dühromatot (gyakran előfordul) és a gyerek is megeszi. 

- Egyszerű! Kniedla (krumpligombóc) valamilyen sülttel, illetve Schäufelével! Ahogy Bajorországban ez vasárnaponként tradicionálisan szokás! -vigyorgott apus mint pék kutyája a melegkiflire.

- Neeeeeeee! Tiltakoztunk ketten is.

- Sniccccci! - kiáltott fel a kisfiam, a rántott husira célozva.

- Ne már megint! - torpedózta meg apus szomorúan az ötletet.

Hogy én ezt már mennyire, de mennyire unom, el nem tudjátok képzelni. Nem esszük ugyanazt, nem szeretjük ugyanazt, egy pokol ez a főzöcske, főleg nekem, aki amúgy se szeret/tud főzni.

Aztán beugrott az ÖTLET. Még soha nem csináltam, de már hallottam róla. Hama-gyorsan utánnakerestem a receptjének a neten és megnyugodtam. Nem tűnt túl bonyolultnak. 

Közöltem a femilivel a remek ötletet. Mustáros flecken!  Csak a nevét mondtam magyarul, máris döbbent csend fogadta a bejelentésemet. Fleckem van nekem is az ingemen, viccüt a párom, tekintettel arra, hogy a Fleck szó németül foltot jelent. 

Miután a szuper poénért megdícsértem ;, következett az örök opportunista, a gyerekem.

Borús arccal, összevont szemöldökkel ízlelgette a kifejezést.

- Ùgy érted husi, amin mustár van? 

- Öhöm ...

- De milyen husi?

- Sertés.

- És finom?

- Szerintem igen, én szeretem. De még soha nem csináltam. Majd vasárnap kipróbáljuk jó?

Láttam a rettenetet a kisfiam arcán. :) Pillanatokon belül készen állt az ötletével:

- Anyu én nem tudom, de mustáros hús??? Egyáltalán nem hangzik jól, ilyet még soha nem is csináltál .., muszáj mindenképpen velünk kísérletezned?! Lenne egy ötletem! Karácsonyról van még 50 euróm amit ajándékba kaptam, meghívlak benneteket! Menjünk enni valahová, én fizetek! :)))

Percekig hahotáztunk.  

Vasárnap akkor is mustáros flecken volt az ebéd. Megettük. Jó volt. Na ja, olyan mustáros hús. Csak tudnám mi legyen a jövő héten? 

Ami  biztosan nem lesz, az a párom álma, a kedvence: Schäufele Kniedlával (Kloß-szal). Nem lehet megérteni, hogy vágyhat valaki egy ilyenre, amikor ott az a finom kis rántott szelet rizzsel! De ő azt nem szereti, inkább valami frank ételt enne ................. és újra visszaértem a történet elejére. :)

 Népeink konyhája, avagy: Elválaszt a gyomrunk!

 Schäufele Kloß-al fotó:Wikipedia

Lehülés a nagyszobában

Hajlamos vagyok nagyszobának hívni a nappalit, mert régen így szoktam meg. A régi 2 szobás panellakásunkban se volt más, csak egy kisszoba és egy nagyszoba, de mindegyik multifunkciós. Játékra, ülésre, alvásra, sőt, a nagyobbik vendégfogadásra is alkalmas volt. Most, hogy megnőtt mi lehet a neve? Nappali? 

Vissza a saját itteni nagyszobámba, a nappaliba. Tény, ez a helyiség a méreteit és fekvését tekintve már felnőtt a feladataihoz. Itt folyik a tévézés, internetezés, gyülünk benne össze, de alvás az nincs. Lehet, ettől nem szoba, csak nappali. Végülis teljesen mindegy, de ha már ennyit írtam a semmiről nem törlöm ki. 

18.15 perckor kezdődött tegnap az a gyilkos kézimeccs, ami miatt erőteljesen lehült a levegő a nappaliban. Jaj borzasztó ám amikor Magyarország és Németország válogatottja játszik egymás ellen, mi pedig szurkolnánk nekik. A szurkolók egyike a magyar csapatnak, a másik az ellenfélnek. A harmadik jelenlevő személy (gyerek) oly mértékben idegesítő a kommentárjaival, hogy nálam majdnem kihúzta a gyufát. Ha vernénk a gyereket (jéeezusom még a gondolata is borzalmas) akkor a tegnapi meccs alatt nyugodtan kioszthattam volna neki 2-3 pofontot. :))  A vitát egy jól irányzott megrovó pillantással és a hozzá tartozó verbális kiegészítéssel oldottam meg, mégpedig ilyenekkel:

"Igen, a Perez nem echte kisalföldi magyar, de magyar állampolgár, ezért játszik a nemzeti válogatottban.  Olyan ez mint Ilkay Gündogán, de főleg a  Cacau (ejtsd: Kakaó :) )  német futballválogatottsága. Náluk ez nem tűnt fel? Egy kicsit gondolkodj el azon amit mondasz és azon meg főleg, hogy mennyire megbántasz vele mást!" 

Apajdagógiának lett ereménye, mert elült a vihar, igaz szájgörbüléssel és sírásra váltó tekintettel, de hála isten ez azt jelzi, hogy megértette és belátta. Sajnálta is biztos, mert csak vicces akart lenni. Márpedig ebben nem ismerek tréfát! Foci, vagy magyar kézi az kérem komoly dolog! Ott nincs kecmec, se vicces beszólogatás, főleg nem teljes identitásvesztett, tiszteletlen átpártolás 100%-osan a német csapat oldalára. :) Egy 50-50 %-os magyar-német gyerektől a megosztottság elvárható kéne, hogy legyen, nem? :) Szegény biztosan nem érti, hogy miért lett az anyukája ennyire "überempfindlich", de tényleg az ilyen sportesemények alkalmával, a feltett kérdések végén levő kérdőjelek akár csak egy hangyányival való eltérése a normálistól már dühít. :) Valószínüleg ezt kéne kezelni, nem a gyereket. :))

Nagyon szeretem a német csapat játékát, állati jók. De mit csináljak, ha már a magyar himnusz hallatán nyelem a könnyeket és magamnak se merem bevallani, de már akkor szívből utálom az ellenfelet. :) Titkon remélem, hogy győőőőőzünk biztosan, de ilyet nem lehet mondani, pontosabban lehet, de csak finoman és jólnevelten, nehogy a másikat megbántsuk. Azt hiszem én se örülnék annak, ha a párom az összes német gól feletti örömében üvöltve táncolna és üvöltené, hogy Toooooooor! :)) Ezért inkább egymást buzdítjuk, vigasztaljuk. De főleg én, mert én szinte egyfolytában beszélek. Sajnálom a szegény kapusukat, akit olyan csúnyán eltalált a labda, együttérzéssel a hangomban ciccegek a kihagyott hétméteres miatt, de jelzem azt is, hogy ejnye, mit csinált ez a Kaufmann? Ez a belemenés azért nagyon nem volt szép tőle ... és semmi buzizás, meg fujjjjogatás. :) Úrinősen viselkedünk.

kép: Bild.de

Normális esetben kritizálni is szoktam a németek edzőjének Heiner Brandt  külsejét is, mivel a lelógó bajszával nekem egyre inkább egy rozmárra hasonlít, de Németország-Magyarország rangadó alkalmával ilyenről szó se lehet! 

A végeredmény: 27:25. Győőőőőőztünk! Jaj, a fene egye meg csak kicsit tudtam neki örülni, csak egy röpke tánc, hujjjuju és iiiiigen!! Nem túl hangos ordításokkal megspékelve, mert ott ült egy másik emberke kérem a közelben, szomorúsággal a szemében. Hát szabad ilyet csinálnom? :)

Örömködés közben persze nyugtatgattam az "ellenfelet", hogy ez így fair, ne akarjon mindig csak Németország győzni, nekik úgyis ott van a foci, és különben is a magyarok már nagyon hosszú évek óta klasszissá fejlődtek és hogy is volt ott Bernben 1954-ben? A biztos befutó magyarok ellen győzött az akkortájt még nem túl erős német válogatott, hát itt most fordítva van .... és lotyogtam még sokáig. Egészen pontosan addig, amíg örömködtem. Hogy a páromnak ne fájjon annyira. :))))

A Nürnberger Zeitung mai számában a meccsről szóló szomorú (nekem jupiiiii!! :) ) beszámoló így kezdődik:

Bundestrainer Heiner Brand war ratlos /tanácstalan/

Kapitän Pascal Hens sprachlos, /nem jutott szóhoz/ und

Regisseur Michael Kraus fassungslos /zavarodott / 

Tetszettek a rímelő sorok.

Izgulnunk továbbra is kell, még nem biztos az olimpiai részvétel, tehát győzni kell a következő meccsen is! Le se merem írni, hogy a németeknek pedig veszíteniük ... :)

Stieg Larsson - végre!!!!

Mielőtt bármivel is továbbmennék, hama egy fontos hír! 

 

Ma este 22:00 -kor kezdik a német ZDF-en adni az én jelenlegi námbör vánom,  

Stieg Larsson Millenium Trilógájának első részét. 

Összesen 6 részre osztották fel a mozifilmet, amit persze én nem láttam. Nem láttam, mert egyrészt nem szeretek moziba járni, másrészt kb. csak 1 hétig vetítették tavaly a filmet és a kezdési időpont olyan este tíz körül volt. Hát nem! Ezek az idők már elmúltak, ilyen későn már nem vagyok hajlandó egy szűk székben, x órán keresztül, felállás, elfekvés, betakarózás, párnicsku és pisilés nélkül ücsörögni. 

De végre jön a tévében is!! Hat egymást követő vasárnap adják a filmsorozatot. Korhatár: 16 ami érthető, mivel kemény történet, de nekem mégis rettenetesen emberi.

A trilógia első könyvét véletlenül vettem meg egyszer Magyarországon, szimplán megtetszett a borítója. Az, hogy az írója svéd,  az főleg szimpatikus volt, mert nagyon szeretem a svéd krimiket. Aztán megtörtént, elolvastam. Már az elején oda és vissza voltam a történettől, Stieg Larsson stílusától, lebilincselő!

Tavaly decemberig kellett várnom arra a bizonyos csomagra Magyarországról (lásd cica nadrág ;) ) , amelyben a két további kötet is végre megérkezett! 

A magyar trilógia címei:

1. A tetovált lány 

2.  A lány aki a tűzzel játszik

3. A kártyavár összedől

A német címek teljesen mások, nem az eredeti svéd címek fordításai.

1. Verblendung

2. Verdammnis 

3. Vergebung

Az egyik legnagyobb könyvüzlet, a Hugendubel belvárosi üzletében fotóztam le a bestsellerek között is bestsellerként kiállított trilógiát, 39,99 euróert. 

Az író, Stieg Larrson nagyon fiatalon, 50 évesen halt meg. Sajnos nem érhette meg a trilógiájának első  kiadását se.  

Egy nagyon szépen összeszedett cikket találtam róla az indexen Valuska Lászlótól, érdemes elolvasni! 

Stieg Larsson

Természetesen 22:00 órai kezdettel nekem már nem adnak filmet a tévében se, de a videjjó már beizzítva! Alig várom a holnap estét, hogy megnézhessük! 

A könyvet pedig minden krimikedvelőnek szívből ajánlom!

Munkaközvetítők és munkerőkölcsönzők. Zeitarbeit Németországban.

Mielőtt folytatom a gyerekem némettudásáról és múzeumról szóló előző beszámolót (és lehet végre be is fejezem ;) ), el kell mesélnem egy újabb személyes történetet. 

fotó: Paul-Georg Meister / pixelio.de

Harcom a német munkerőpiacon folytatódik. Pályázatokkal és állásinterjúkkal edzem magam folyamatosan, és tessék, már megint majdnem bejött egy munkahely. Majdnem. Mi lett volna és mitől majdnem, erről majd bővebben mesélek, de előtte valami másról. 

Mégpedig a közvetítő és munkerőkölcsönzőkről, azaz itteni nevükön a Zeitarbeitsfirmákról:  
Az állásvadászatom kezdetén még nagyobb lendülettel mentem ezekhez az állásközvetítő cégekhez, bíztam a kiterjedt kapcsolataikban, az ügyfeleikben, de mára már rájuk untam.  Sajnos a legprofesszionálisabbtól kezdve a legramatyabbig, mindenki jelen van a piacon. Hirdetnek, emberekre vadásznak. Meg se tudom mondani, hány irodában fordultam már meg. Vannak nagyon koszoskák és nagyon elegánsak, csillogók, de a díszlet majd mindig ugyanaz, a cég reklámjai körbe-karikában. Naptár, plakát, információs kiadvány, reklámtoll. Csak a logóik, meg a színeik különböznek egymástól a Corporate Identityjüknek megfelelően. 
Ja és itt vannak a tollaik! (pssz! Egy új sportot találtam ki magamnak, mégpedig a golyóstollgyűjtést! :) A közvetítő cégeknél ezekből a reklámcuccokból mindig ki van téve egy-két darab, rájuk kaptam. Ha majd elég összegyűlik, nyitok egy kereskedést, de csönd! :) ) 
Az az állati pozitív kisugárzás ami az irodáikban, a falaikon lógó plakátjaikról felénk, kis nyuszi munkakeresők felé áramlik is rettenetes unalmas, mi több, már nem éri el a kívánt pszichológiai célt, marad üres frázis. Azt a rengeteg sikeres céget, amerre csak jártam, úr isten! Velük csak nyerünk, hiszen kizárólag velük tervezhető az eredményes jövő,  a koncepciójukkal és a kompetenciájukkal mindent, de mindent valósággá varázsolnak.... ez a süket duma már lepereg rólam. Először is ez a nagy-nagy kompetencia  elég gyakran nem más, pusztán impotencia. Szerencséjük van, vagy éppen gyorsabbak voltak a konkurrenciánál. :) A plakátjaikról optimistán ránk mosolygó team, a kezüket rázó öltönyös ©Strukik (a Strukturmanagereket hívom Strukiknak, levédtem! :)   ) is deja vu érzést kelt bennem, mivel másoknál már láttam. :)  A marketingesek néha nem figyelnek és sikerül nekik a konkurrenciához hasonlóan ugyan azt a Stock-fotót megrendelniük az ügynökségeknél és a reklámjaikhoz felhasználniuk. Ezért vigyorgok a  Time-Competent Izé GmbH és a Bizé  Impotent-Consult GmbH plakátjait látva. Ök biztosan nem tudják, de én felismerem. A Corporate Identityjük totál identisch! :) 
Amin azonban még én is ledöbbentem: csak Nürnbergben 180 felett van a Zeitarbeitsfirmák száma! Rémületes! (vicces, az is, ahogy a belváros egyik utcájában, a Dr. Kurt-Schumacher utcában  összejöttek, csak ott 25 körüli a számuk!!!). 

A Zeitarbeitsfirmák kölcsönzik ki a munkaerőt a megrendelőjük felé. Mi benne a buli?
Pl. a Szatyorgyártó Vállalatnak szüksége van 5 adatrögzítőre egy lebonyolítandó projekthez. Csak 3 hónapra, aztán ki tudja .... A Szatyrosok semmiképpen nem szeretnének új dolgozókat felvenni, másrészt nem akarják magukat olyan exta munkával és hirdetési, ügyintézési költségekkel leterhelni amivel a megfelelő emberek megtalálása járna. Kiadják a megbízást egy Zeitarbeitsfirmának. Azok aztán hirdetnek itt-ott, behívják az emberkéket, kiválogatják az adott munkára alkalmasakat. A róluk összállított "profilt" elküldik a megbízónak, - jelen példában a Szatyrosoknak -, akik kiválasztják azt a pár személyt, akikkel személyesen is találkozni szeretnének. Találkozás (hasonlóról számoltam be a Bewerberrundes bejegyzésemben), aztán diszkrét döntés születik. A döntésről a Zeitarbeitsfirma értesíti a pácienst. Ha hurrá van és megfeleltél, akkor a Zeitarbeitsfirmával írod alá a munkaszerződésed. A felmondási idő pedig röhejesen rövid, és itt van a kutya elásva! Ha a Szatyrosék veszik fel Julcsit, akkor a felmondási idő lényegesen hosszabb! A törvényben szabályozott, ahogy otthon is. Julcsi felmondási ideje mondjuk további 3 hónap lenne, de a Zeitarbeitsfirmán keresztül a projekt befejezését követő 2 hét és a viszonthallás. Egy valag pénzt, költséget, utánajárást spórol meg a megbízó, ezért kooperálnak a cégek előszeretettel ilyen munkaerőkölcsönzőkkel. Az álláshirdetéseikben gyakran szerepel büszkén az is, hogy eredményes munka, megfelelés esetén lehetőség van X hónap múlva arra, hogy a megbízó a kölcsönmunkást átvegye és a magáévá tegye. Ùgy értem alkalmazza. De ugye ez mind-mind feltételes mód. 

A Zeitarbeitsfirmát a megbízó fizeti, ez az ő bulija.
Évekkel ezelőtt kezdődött a Zeitsarbeitfirmák tündöklése, eleinte sokan nem akarták elfogadni. Ismerősöktől hallottam ilyeneket, hogy csak direkt, cégeknél pályázzák meg a kiírt állásokat, közvetítőkkel nem foglalkoznak. Azóta sajnos minden megváltozott. A piacot ellepték ezek a közvetítők és ahogy írtam, a cégek előszeretettel dolgoznak is velük. Azt, hogy ezekkel én nem állok szóba, már nem lehet kivitelezni. Sajnos.
Magyarországon ez a fajta munkaerőkölcsönzés hála isten még nem müködik ekkora dimenziókban, bár ki tudja mit hoz a jövő ....  nem szeretnék senkinek se tippeket adni, főleg nem ilyet. 
Még valamivel kiegészíteném az előzőeket: ha a Zeitarbeitsfirma kiközvetít egy munkára és az véget ér, akkor azért nézegetnek ám neked újabb bevetési lehetőséget. Ha látják, hogy tényleg semmi, de semmi nincs, akkor mondanak csak fel. 

**** Szombat 13:30. ebben a szent minutumban hívtak fel egy 382. közvetítőtöl, egy pályázatommal kapcsolatosan. Micsoda aktivitás kérem! ****

Amit utálok bennük és amitől gyakran lekonyulók az az, hogy sokszor egyszerűen feleslegesen megyek el a megbeszélt randevúra, a célbavett, megpályázott állásról szó sincs (vagy azért, mert már nem aktuális, vagy azért, mert egyáltalán nem is vettek figyelembe a pályázatnál), csak az adatbankba kerülök. Ezektől pedig herótom van. Találkozásaim az ügyintézőkkel mindentől függetlenül eddig szinte mindig pozitívak voltak, de most csak az emberi oldalát tekintve. A nők (javarészt nők voltak, eddig csak egy férfivel volt dolgom) empatikusok, segítőkészek, kedvesek. Elismerik és felismerik a szunnyadó tehetséget. Bennem is. :)) 
A hét koronáját egy kedves kirendeltségvezető hölgy helyezte a fejemre, aki kezdte a némettudásommal és folytatta az intelligenciámmal. Tudom, hogy büdös az öndicséret, de akkor is jól esett. A hölgyike ráhajolt az életrajzomra és kétségekkel a hangjában tette fel a kérdést: micsoda, 2004-óta él csak itt és így beszél németül?!? Azt hiszem pont a Verknüpfung kifejezés ragadta meg, véleménye szerint átlagember ilyen szavakat nem használ. :) 
Elmesélte, hogy mennyire rossznak tartja a nagyon is gyakori, előítéletekkel teli gondolkodást. Az én esetem egy újabb bizonyíték arra, hogy a "jaaaj, magyar? Inkább ne ..." vélemény mennyire hibás. És ezért elnézést kér. Le van nyűgözve tőlem ...... á, már nem akarom kinevettetni magamat az önfényezéssel, de isten bizony megdícsért! :)
Neki köszönhetem a tegnapi, a megbízójánál folytatott állásinterjúmat, de ez már egy következő történet.