2011. szeptember 25., vasárnap

Istenem, azok a kis kezek!

Otthon voltam Győrben. Igaz 2 és fél napnál több nem jutott nekem, de végre láthattam újra az én két kis angyalomat: az Anyukámat és a Fürtikémet.
 

Az augusztusi állapotához képest igen nagy dolog az, hogy az anyukám képes volt koordinálni a kezét és vissza tudta szorítani a kezemet. Pedig Istenem, még mindig csak 44 kg....... ez nem is súly .... :-((( 



A szoba másik lakója (a különben nem fekvőbeteg, a kép megtévesztő) drága kis Nagymamám, mind a 89 évével. 

Fürtikémben egy tündér veszett el. A jósága, embersége sugárzik mindenkire.

Van mit mesélnem.
Fogok is. 

Anyuci, Fürtikém! Sietek vissza hozzátok! Addig is, az ég vigyázzon rátok!! Nagyon szeretlek benneteket.

2011. szeptember 14., szerda

A hal, amit köszönünk de nem kérünk: Pangazius

Tudom, hogy nem illik a megkezdett történeteim sorába, sőt lényegesen fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mással van tele a fejem és a szívem, de ez a pangazius hirtelen aktuálissá vált. A halat már többször szóba akartam hozni, de más mindig fontosabb volt ...... meg persze szokás szerint elfelejtettem.

Az előbb láttam a neten egy belőle készült receptet, így már nem várhatok vele. 
Legelőször egy itteni kedvencem, Christian Rach étteremtesztelős műsorában hallottam róla. Egy halódó étterem étlapját tanulmányozva jegyezte meg elhúzott szájjal, hogy "jajjajaj, pangazius hal .... természetesen itt sem hiányozhat az étlapról ez a Vietnámból származó mélyhűtött hal, ami a kedvező ára miatt elég népszerű". (Egy észak-németországi étterem étlapja volt, ami azért is ciki, mert arrafelé aztán lehetne bőven ajánlani friss, helyi fantasztikus halakat, de nem ezt a mélyhűtött, több ezer kilométerről utaztatott izét.) Persze érthető, az  íze és az  olcsósága varázsolja nagyon sok étterem konyhájára. Errefelé Nürnbergben is rendszeresen belebotlok. Christian Rach nem mondott mást, nem is mondhatott, Vietnam akár be is perelhetné őt a tévéadóval együtt hitelrontás, rágalmazás címén, de a téma szöget ütött a fejünkben. 
Aztán a kezembe került egy egész oldalas újságcikk a vietnami pangazius hal tenyésztésének körülményeiről. Volt egy dokumentumfilm is az ARD-ben (német tévé), de erről sajnos lemaradtam. Az előbbi NZ újságcikkben szerepel 2 videó az ARD-s filmből. A filmeket nem lehet lejátszani, a megjelenő üzenet szerint kormányzati kérésre kerültek letiltásra.

A lényeg, hogy a hatalmas kereslet miatt a helyi tenyésztők ráálltak a bizniszre rendesen. Kihasználva minden cseppnyi vizet a Mekongban, egymás hegyén-hátán tenyésztik ezeket a halakat.  Extrém tumultusban és egymás kakijában, vérében vergődnek ezek a szegény halacskák. (Mások kakijában és szennyében is, ez az alábbi videóból ki fog derülni.)


Ezek után döntse el mindenki maga, hogy van-e hozzá gusztusa. 
Mi már régóta nem eszenünk pangaziust. 
És nem is fogunk.
És erről nem a szegény halacskák tehetnek.

2011. szeptember 11., vasárnap

Mesélnivaló

Van. Persze, hogy van. Pontosabban csak lenne, mivel az időmet hozzá rövidre szabták.

Az Anyuról csak nagyon röviden: a múlt hétfő óta egy gondozóház lakója, ahol tegnap egy kisebb csoda történt. Képes volt egy rövidebb sétát tenni az egyik gondozóhölggyel a folyosón. Ez egy fantasztikus hír, miután az elmúlt hetekben egyre rosszabb lett az állapota, már egy percig se bírt ülni az ágyban. Ehhez képest a tegnapi teljesítménye valóban egy csoda, ahogy az is, amit egy kedves régi barátnőmtől hallottam. Bent volt az anyunál és megírta nekem, hogy képes volt pár kanállal önállóan enni! 
Nekem ez a menyország. Bár ha belegondolok, pár hónappal ezelőtt az Anyukám, ha a fél kezét bedugta volna a sejhajába, akkor is ledolgozott volna mindenkit. Most pedig örülök annak, ha 3 kanálnyi falatot önállóan magához tudott venni, meg segítséggel felállt...... 

Úgy folytatnám ezt a történetet, de nem megy, késő van, holnap hajnalban újra wake up, irány a jelenlegi mókahely. Azért jelenlegi, mert felmondtam. Nem azért mert öngyilkos hajlamom van, hanem azért mert találtam egy újat és ezen az új helyen sokkal nagyobb szükség van rám, mint a mostanin. Fel kellett mondanom, különben nem várt volna rám az új Herr Főnök.

Többek között erről is, meg a kabarészámba menő magyarországi okmányirodai ügyintézésről is kívánok mesélni, remélem hamarosan sikerül is!

Egyelőre nehéz az idővel a versenyt tartanom.


2011. augusztus 27., szombat

Időjárás

Szerencsére holnap szombat, így nem kell reggel a 7.20-as "bászt" elérnem. Máskülönben nagy gondban lennék az öltözékkel.
Egész héten recccckenő 30-35 fok körüli hőmérséklet leledzett errefelé, az esőerdőknek megfelelő páratartalommal. 
A saját levünkben főttünk az irodában. Félpofának irányított ventillátorral kívántam biztosítani a légáramlást, ami nem is igazándiból a hűtést volt hivatott megoldani, pusztán csak a létezést, a friss, éltető levegő illuzióját. Telearcra (premier planra) nem lehetett irányítani, mert nem gesztenyesütőként, hanem irodai alkalmazottként dolgozom, így sajnos papírhegyek állnak az íróasztalomon. A ventillátor idomíthatatlan vadállatként kéjes örömet talál az iratok szétfújásában. Szép szóra, ostorra nem hallgat (mondom, hogy hülye), ezért egyszerűen félre kell állítani. :-)

A nyári gatya, szellős blúz (nálamnál karcsúbbaknak póló) és papucs többnapos vendégszereplésének holnapra vége, de tényleg nem tudom, hogy az életbelépő 16 celsius fok, az milyen???? Hideg? Vagy csak kevésbé meleg? 
Papucs elmegy, vagy inkább cipő? És abba kell valami? Úgy értem a lábikómra. Pamut-, vagy elég a nylonzokni? Mi a fenének nem tud fokozatosan lehülni a levegő, miért kell közel 20 fokot lefelé zuhannia?

Azt hiszem az lesz a legjobb, ha legalább 10 órai alvást "áldozok" az értékes időmből a probléma álombeli megoldására.
Az se baj, ha nem találok megoldásra, legalább kialszom magamat.
De hogy holnap mi a fenét vegyek fel???



2011. augusztus 25., csütörtök

Nehéz a szívem ...

mert mázsás köveket cipelek benne. A kövek őrzik az Anyukám tekintetét és mindazt amit láttam. :(
Istenem, a kis kezei! Erőtlen kis lepkék. Megfogtam őket, megszorítottam, de nem jött tőle válasz, viszontszorítás.... és nem azért mert nem akarja....  :(

Hősiesen végigcsináltam mindent. Csak egyszer bőgtem el magam, de ő ezt nem látta. Csak a párom és a kisfiam. Történt ugyanis: 

Az utolsó nap reggelén tudtam, hogy mielőtt elutazunk, még reggelit kell készítenem az Anyunak és ügyelni arra, hogy bevegye a gyógyszereit. Akkor segített nekem és készítette elő a drága kis Fürtikém a hűtőszekrényből a falatokat. (A kis Fürtikém különben a nagymamám, aki a nevét az édes kis fürtjeiről kapta tőlem évekkel, talán évtizedekkel korábban, de nem viccből, hanem szigorúan szeretetből. Ezért is engedi meg, hogy így hívjam. De csak nekem szabad. Mástól ez szemtelenség lenne, egyszer így fogalmazott. Korábban ő volt az ellátott a lakásban, az anyu vásárolt be, főzött, mosott rá, de az előző hetek óta minden a múlté. Most neki kell újra gondoskodó anyává válnia és vigyáznia a kislányára ..... szörnyű .... :(  
Drága szivem megpróbál mindent megadni neki, de mindez 89 évesen sok tekintetben lehetetlenség.  90 % szellemi frissesség és értelem, de van 10 % korral járó amortizáció, ami miatt főleg minden nehéz.  Istenem, órákon át ül az Anyu, az ő kislánya ágya mellett egy kényelmetlen konyhaszéken, nézik együtt a mindegy mi van benne tévét, csak szorítja a kis botját, a látvány több mint szomorú .... )
Ezen a szombat reggelen adta nekem a kis Fürtikém a reggelirevalót. Ebben van löncs, abban kis sonka .... tette ki a papírba csomagolt felvágottakat az asztalra. Felbontottam az egyiket. Sötét színűre és kő keménységűre száradt felvágottat rejtett. A kezemben tartottam, és kezdtek ömleni a könnyeim.
A Nagymamám a rossz látása miatt már nem látja rendesen milyen állapotban van a falat. Az anyukám látja, de ő annak milyenségét már nem tudja megítélni ...... talán meg is enné. :(
A sonytyorodott szalámikkal ért véget a gyerekkorom végérvényesen és kezdődött valami kegyetlen, kizárólag felnőtteknek való játék amiben pedig én nem akartam résztvenni ......
Megtörténtek olyan dolgok amiktől hirtelen fel kellett nőnöm.

Az isten óvja a világ összes Anyukáját és Nagymamáját!
Kívánom nektek, ahogy mindenkinek: soha ne kelljen felnőnötök, úgy hirtelen felnőtté válnotok mint nekem!

2011. augusztus 14., vasárnap

Anyu, fogjad a kezem még sokáig! Könyörgöm!

Anyukám, drága anyukám, mi lesz velünk? Miért kell mindennek elromlania, elmúlnia, mondd miért? Neked tudnod kell a választ, hiszen te az én okos és intelligens anyukám vagy, aki ráadásul gyönyörű! Akár irigy is lehettem voltam a természetes szépségedre, a fantasztikus alakodra, arra, hogy miért muszáj egy anyukának sokkal szebbnek lennie mint a lányának és még mindennek tetejébe okosnak is?! Kreol bőr, sötét haj, az ellentétem. Mindenben.

Igaz, már nem járunk kéz a kézben mint régi reggeleken az óvodába menet, meg délutánonként amikor végre engem is (általában a legutolsó ovist, mert dolgoztatok ahogy mindenki más) hazavittetek, de továbbra is összetartoztunk. Az évek múltak és Te jól tudtad, hogy a kezemet már semmilyen értelemben se kell fogni, nem is szabad, megállok már egyedül is.
Belátom, hogy márpedig nem sikerült mindig állva maradnom, néha leszédültem az útról, de erről te nem tehetsz, ez az én utam, nekem kell járnom.
Az elmúlt hosszú évek alatt de sokszor nyúltam mégis a kezed felé, de sokszor kellett a segítséged, a tanácsod, a figyelmes hallgatásod ..... az embernek néha hihetetlenül szüksége van az Anyukájára, egy Anya örök. Ez a szoros anya-gyerek kapcsolat túlmutat minden dimenzión, definiálhatatlan és megfoghatatlan, hiszen maga a Szeretet.  Egy feltétlen, mély és szavakon túli kimondhatatlan szeretet, aminek létezésére, meglétére oda se figyelünk, hiszen annyira egyértelmű.
Ez az végtelen összetartozás a köldökzsinór átvágásával se szűnik meg, csak fizikai értelemben. A láthatatlan köldökzsinórunkat soha, semmilyen erő nem lesz képes egymástól elszakítani.
Nem is tudjuk, hogy micsoda mennyei idők azok, amíg nevetve legyinthetünk az anyukánkkal folytatott telefonbeszélgetés után, hogy jaj, az Anyu!! Ha röhöghetünk, dumálhatunk vele órákat, vagy mérgeskedhetünk, a látogatása, vagy látogatásunk kapcsán felmerül nézeteltérések miatt, istenem! Nem is tudjuk milyen kincs birtokában vagyunk.

Az anyukám beteg lett. Súlyos. Félek a tekintetétől. Félek őt látni, félek a szemétől, a tekintetétől, mi áll majd benne? A sajátométól pedig rettegek.  Mit fog elárulni az én szemem? Lesz-e benne elég tapintat, bölcsesség? Az anyukám biztosan tudná mit kell mondani, hogyan kell viselkedni, de őt nem kérdezhetem. Leszek-e képes hazudni neki? Lesz-e erőm mindehhez? Hogyan tovább? Félek. A hangjától is megijedtem, az is más lett, ahogy a szavai is ......  Rossz most nekem nagyon.
Azon gondolkodom, hogy láttam-e már valaha kétségbeesést, vagy elkeseredettséget az anyukám szemében? Nem. Soha! Maximum megilletődöttséget, félénk pislogást, de az én anyukám (ebben is ellentétben velem) egy nagyon erős emberke. A problémákat szerintem direkt neki találták ki, ő mindent elrendez. 
A "Jézusom, hát ez nem lehet semmi ...!" megjegyzéseimre gyakran érkezett a válasza, hogy
"Hajajj Andikám, de sokat ki kell ám bírni az életben!" - ami bizony közhelynek tűnik, de nem az! Ő tényleg megcsinált és kibírt mindent. 
Honnan vette azt a rengeteg energiát és életkedvet az anyukám, nem tudom. Örökmozgó, fáradhatatlan és nagyon társasági ember. Imád másoknak segíteni, igazi angyal.

Emlékszem gyerekkoromban a vasárnapi termállátogatásokra télen és ősszel. Reggel elmentünk otthonról, majd késő délelőtt a kiadós úszkálás után hazamentünk és mégis mindig volt ebéd! Akkor is megfőzte a komplett vasárnapi ebédet tokostól-vonostól. Talán a levest már szombaton előre? Nem tudom, de a rántott pipim rizzsel és sültkrumplival, meg persze a kétféle salátával (uborka, paradicsom) ott álltak az asztalon. Hogy csinálta nem tudom, de nem morgott, nem dühöngött, nem volt se fáradt, se stresszelt mint én manapság. A vasárnapi ebéd persze nem merült ki csak egyfélében, rendszerint a rántotton kivül volt még ott sültcsibe is. Gyerekként azért ez a tökéletesség némi rémülettel töltött el. Ahogy az is, hogy az anyu kötőtanfolyamot is tartott, mert még kézimunkázni is tudott, én meg mindenféle ügyesség híján természetesen semmihez nem értettem. Kézügyességem a nullával egyenlő, így amikor a gyakorlati óra keretében kötni és varrni tanultunk az általánosban, hát rámjött a frász. Nem arról van szó, hogy nem akartam, hanem tényleg nem tudtam megfogni ezeket az izéket. (Izé= kötőtű, horgolótű, varrótű és persze bővíthetném a mezőnyt a fakanálig). Emlékszem, egy tarisznyát kellett kötnünk, és osztályozásra leadnunk. Valamennyit összehoztam belőle, viszont a határidő sürgetése miatt átadtam az anyunak, hogy legyen olyan kellemes és fejezze be. Megpróbálta, de kifogott rajta, mivel nem tudta úgy folytatni, ahogy én elkezdtem. Az én kötésem kicsit más volt mint az övé. Az egyik szemet állati szorosra meghúztam aztán a következő kettőt  pedig túl lazára fogtam, aminek az eredménye egy rendkivül egyenletlen és "randa" munka lett. Az ő szép kötésével, egyenletes hurkolt egyforma szemeivel nem tudta az én randa összevissza munkámat folytatni, szóval a végén látszott, hogy nem egy kéz követte el a tarisznyát. Elvált a szar a májától.

De vissza a vasárnapi többfogásos és déli 12.00 -ra pontosan elkészített ebédekhez. (Ekkor szokott az anyu engem kelteni ..... khmmm...... ) Már ekkor tudtam, hogy hasonló teljesítményre én soha az életben nem leszek képes. Ezt persze rendszeresen meg is szoktam jegyezni, ami után mindig volt egy kis morfondírozás, hát el tudom képzelni milyen idegesítő lehettem az állandóan hajtogatott mondataimmal:
- Hát én ezt tuti nem csinálnám! Én aztán nem fogom a vasárnapjaimat főzőcskével elcseszni!
- Miért? Akkor nem is fogsz enni?!
- Dehogynem! Főznek jókat az étteremben!
- Persze, csak azt ki kell tudni fizetni!
- Hát majd kifizetem! Egy biztos, én ezt a főzőcskélést nem fogom csinálni, mert ez embertelen. 
- Embertelen, embertelen, mi van ebben embertelen?
- Az, hogy én képtelen lennék ennyi időt rászánni és különben se tudnám elkészíteni a falatokat, mert nem tudok főzni és nem is akarok megtanulni.
(Most mondjátok meg, ugye de hülye voltam akkoriban? :-) Ebben persze már bent volt egy nagy adag kamaszos lázadás is.)
Az anyu válaszát ekkor még semmiképpen nem tudtam elfogadni:
- Hidd el nekem, hogy az éttermekben nem tudják mindazt a finom ételt megfőzni és pontosan úgy elkészíteni, ahogy szereted! Én ezerszer inkább megeszem a saját magam által készített falatot, mert pont így ízlik és pont így szeretem. Nem biztos, hogy egy szakács által készített étel úgy, vagy jobban ízlene a sajátoménál.
- Áh, biztos vagyok benne, hogy egy bélszínt nálamnál sokkal jobban elkészít egy profi szakács! - folytattam a vitát
- De ki beszél itt bélszínről? Teljesen hétköznapi rakottkrumpliról, székelykáposztáról, meg mondjuk krumplistésztáról beszélek, ilyeneket étteremben aztán nem fogsz kapni, biztos lehetsz benne!
- Hát nekem nem fog hiányozni semmiféle káposzta .....blablabla ... 
Úr isten, de idegesítő lehettem, pfff.  Hogy miket le nem kellett nyelnie szegény anyunak régen, istenem de jó fej volt!

Azóta persze elmúlt jó néhány év. És idén júliusra megtörtént a legszörnyűbb dolog ami történhet. Az én anyukám beteg lett. Nagyon beteg. Körülbelül azzal egy időben történt a baj, hogy elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen. Napok alatt ismét bejártam a poklot, a tehetetlenség és az őrületes aggodalom vezetésével. Szörnyű nappalok, még szörnyűbb éjszakák. Az új munkahelyemen reggel 8 ill. fél 9-től kezdve, az ebédidő kivételével egészen délután ca. 17.00 óráig nincs megállás. Munka van, nem lehet se elbújni, se mást csinálni, főleg nem internetezni, emailozni és nincs nagyon idő telefonálásra se. Nem lehet azonnal táskát pakolni, hogy megyek az Anyuhoz, mert köt a munkaszerződés. Kétségbeesve teltek az első napok, talán akkor kezdtem megnyugodni, amikor hazaengedték a kórházból. Azt hittem, hogy mostantól már sinen vagyunk. Aztán egyre inkább feltűnt a furcsa beszéde, a nem igazán tartalmas válaszai, valami nagyon nem tetszett. A kórház utáni héten valami egyre rosszabb lett. Pontosan éreztem, hogy gond van a láthatatlan köldökzsinórunkon keresztül. Vasárnap este még beszéltem vele, de nagyon-nagyon furcsa volt. Kedvetlen, a hangja halk, kissé rekedtes és nem mindig értettem a szavait. :-(
Hétfőn egész nap tűzforró voltam, szinte lázat produkáltam, egy pillanatra se tudtam megnyugodni, vettem az anyu segélykiáltását. 
Az anyukámat mentővel vitték be ismét a kórházba. Ezt persze csak nagy sokára tudtam meg, az őrület határán járva, ugyanis senkit nem tudtam elérni telefonon. Az, hogy az anyu nem vette fel a telefonját, se otthon se a mobilt, az, hogy a Körit (a huga) se értem el, számomra egyértelműen csak azt jelentette, hogy nagy a baj, valami rossz történt.
Azon az éjjel sikerült telefonon beszélnem egy nagyon aranyos és roppant emberséges doktornővel, aki aztán ellátott elég információival. Aztán napokra volt szükségem, hogy a kapott információk hallatán feltörő kétségbeesésemen felülkerekedjek. Nem is láttam a megoldást.

A cégnél biztosítottak arról, hogy az anyukám betegségére való tekintettel természetesen kapok szabit, alá fogják írni. Jövő héten indulunk. Melyik nap, még nem tudom. De félek. 
Már más vár rám otthon mint régen. Ahogy írtam, félek a látványtól, a tényektől.
Én az anyukámat akarom, aki nevetve kinéz az ablakon, hogy mi van Mucikám, megérkeztetek végre, úgy izgultam! Az anyukámat akarom, aki a konyhában elkészíti 5 perc alatt a tökfőzeléket, mert tudja, hogy ki vagyok rá éhezve (errefelé nincs ilyen tök), az  anyukámra vágyom, aki azt mondja, hogy "Andikám, semmi gond, megcsináljuk, holnap korán indulunk!", az anyukámra, aki fáradhatatlanul csak ad, és feltétlenül szeret.  Az én Drága, aranyos Anyukámat szeretném viszontlátni.
Az én anyukám nem szokott egész nap az ágyban feküdni és elkeverni a dolgait. Az én anyukámmal olyan nem történhet meg, hogy egy nap nem főz. Az anyukám egy csodálatos ember.
Szeretném már újra a kezemben tartani a végtelenül karcsú kis kezét, amiről tudom, hogy mostanra már csontsovány lett. 
Szeretném ha még sokáig foghatnám a kezét, ha még sokáig vigyázhatnék rá, ahogy ő tette velem az egész eddigi életében.

Anyu, bocsáss meg minden szóért, tettért amivel akarattal, vagy akaratlanul is megbántottalak, és csak gyógyulj, kérlek!

Anyukám.
Szeretlek.

2011. július 31., vasárnap

Mi lesz velem Ramadánkor?

Már előre félek a hétfőtől kezdődő és 30 napig tartó böjti időszaktól.  Dehogy lettem vallásos, csak a közvetlen (és nagyon szimpatikus) kis kollégáim muszlimok, akik szigorúan betartják a Ramadánt. Ez pedig azt jelenti, hogy veszélyben a fincsi kis ebédem. Hetente kétszer-háromszor rendeltünk ebédet az egyik kínai (miattam aztán lehet tai is) étteremből Alig vártam, hogy végre megérkezzen és dudáljon a falatfutár az udvaron! Amint felhangzott az erőszakos (mert finoman a pali soha nem tudta hírűl adni az érkezését) duuu-duuuu, máris beindult a nyálkiválasztás a számban. Amire az elmúlt hosszú évek alatt nem volt példa, az ezen a munkahelyemen ismét megtörtént. Ugyanis rohadt éhes vagyok, már fél 12-kor. Erre a korai és hihetetlen éhségre haloványan emlékszem. 18-19 éves koromban, az első munkahelyemen még létezett vállalati étkezde. Számoltuk a perceket, mikor lesz már dél, rettentően éhesek voltunk. Aztán másodpercre pontosan, déli 12.00-kor ügettünk le az ebédlőbe, az ebédjegyünket szorosan a kezünkben tartva. Mentünk volna korábban is, de sajnos nem volt ebédkiosztás. :-)
Ez az időszak most visszatért. Hihetetlen, mert különben én vagyok az, aki még fél négykor se éhes, ráér az ebéddel.
kép: www.zentrum-der-gesundheit.de
Nagyon szeretem a pekingi levest, ahogy a chop-suey-s (zöldséges izé) pipihusit, de ennek a dőzsölésnek hétfőtől nagyon úgy tűnik, hogy vége.  Legalább 8,-euróért kell rendelni ahhoz, hogy ingyenesen kiszállítsák az ebédet, így Ramadán alatt ez nekem egyedül nem fog menni. 
Próbálkoztam a többiek meggyőzésével, miszerint nem valószínű, hogy Allah Nürnbergben is észrevenné, ha valaki nem tartja be a böjtöt, de csak kedves mosoly volt a válasz. A kollégáim kivétel nélkül Indonéziából származnak és itteni egyetemeken tanulnak. Próbálkoztam a korukkal is, ugyanis még nagyon fiatalok, a huszas éveiket tapossák, nekem még gyerekek. A gyerekekre (ahogy az idősekre, betegekre, kismamákra, meg a mensiző nőkre se) pedig nem vonatkozik kötelezően ez a muszlim böjt. Válaszként szintén kedves, de kitérő mosolyt kaptam, illetve két javaslatot. Rendeljek meg egyszerre két adag ebédet, így már bőven 8,-EUR fölött leszek, oszt kiszállítják. :)) Vagy szövetkezzek E.-vel, aki az indonéz kollégák között egyedüliként katolikus.
Hát majd meglátjuk.
Kiváncsi leszek hogy bírják ezek az emberkék a teljes evés-ivástalanságot egy álló nap. Kérdezősködtem a tapasztalataikról, milyen volt az előző Ramadán, nem voltak rosszul az éhezéstől, nem volt fejfájás, szédülés? A válaszaik meglepőek, ugyanis semmiféle testi panaszról nem számoltak be. Nagyon is el tudom képzelni, hogy ők meg az én kérdéseimet nem igazán tudják hovatenni. Nekik ez egyértelmű és szent dolog, nekem viszont európai (ráadásul a saját vallásának böjtjeit se követő, sőt mégcsak nem is ismerő) emberkének ez nagyon magas dolog. Nem a szentséget látom benne, pusztán a szervezet kínzását.
Az egyikük mesélte nekem, hogy még az se zavarja, ha más eszik. Pffff, ez ám az önfegyelem! 
Tényleg kiváncsi leszek a holnapi naptól kezdődő böjti időszakra, mivel ezek a fiatalok eddig szinte egész nap valamit eszegettek. Számolatlanul itták a kávékat, fagyit és pudingot lapátoltak, kis- és nagy csokikákat eszegettek. El nem tudom képzelni, hogy lehet még folyadék nélkül is kibírni azt a 8 és fél órás munkaidőt, ami alatt elég keményen kell dolgoznunk. A keménysége a teendőkhöz szükséges koncentráltságban és figyelemben rejlik. Monotonsága teszi igazán nehézzé, hibázni nem lehet. Sokat. :-) 
De ettől függetlenül szeretek ott lenni, és bírom ezeket az fiatalokat, akik olyanok mint mi vagyunk (voltunk) magyar fiatalok, elképesztő az egyformaságunk! Az igaz, hogy velük ellentétben a mi fejünkön nem volt kendő, szeretjük és fogyaszthatjuk is a sertéshusit, a szüleink akaratának sokszor elleneszegültünk, de más különbséget nem igazán látok. Az indonéz gyerekek olyanok mint a magyar gyerekek. Vidámak, kedvesek és rettenetesen szeretnek élni. :)

2011. július 27., szerda

Az első hét után (a la munka)

Kedves Világ, gyere ide, had öleljelek keblemre!! Bizony ilyen a hangulatom, fel vagyok dobva! 
Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen jól fogom érezni magam egy német munkahelyen! Azt hittem, a nyelvi/kultúrális különbözőségek miatt ez eleve ki van csukva.  És ebben az állításomban aztán tényleg nincs semmi előítélet, csak pusztán tapasztalat. 

Aki ismer, illetve olvasta tőlem a Schatziról szóló beszámolómat, azt tudja, hogy milyen mélyen megsebzettként kerültem ki egy korábbi munkaadóm, a Frau Dög (Schatzi) kezei közül. A nő az állandó kritizálásával nemcsak mélyen megbántott, hanem hihetetlenül visszavett az önbizalmamból. Mivel amúgy is állandó önértékelési zavarokkal küzdöttem, hát egy ilyen találkozás (amikor a másik egyértelművé teszi, hogy te egy tehetségtelen hülye vagy :-) )  komoly válságba sodort. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy a Macának még a végén igaza lesz .... és ez azt jelenti, hogy valóban alkalmatlan vagyok mindenre.... :(
Semmi nem passzolt neki, olyan volt mint az APEH. Valahol mindig talált hibát. Ha mondat szórendjében nem talált kivetnivalót, akkor nyüsszent a kiejtés miatt. Ha azzal se volt gond, akkor megkérdezte, hogy miért nem sportolok, meg hány kilót is nyom, Frau Andrea?  Udvariasan és önkritikusan válaszoltam meg a kérdéseit (pedig magamban jól seggberúgtam néhányszor), de a méregfogát nem sikerült elsőre kihúzni. Egy kicsit basztatott még a "de hát mit eszik?" hülyeségével, aztán a többedik válaszom után ujjonghatott, mert ismét hibát vétettem a szórendben, vagy ungarischésch lett a kiejtésem. :))
 Tudom, hogy nem szabad senkinek se rosszat kivánni, mert visszakapjuk mint a bumerángot, de isten bizony mondom, léteznek olyan személyek, akik miatt kedvem lenne kipróbálni, hogy tényleg? :) Scatzinak  nagyon tudnék egy-két dolgot kívánni, de mégse teszem, mert félek, hogy az átkom a rossz szórend miatt nem fog rajta, majd néhány céltévesztett kör után visszatér hozzám. :))

A jelenlegi munkahelyemen megtörtént a csoda: állati jól érzem magam. Viszont a napi 8 és fél óra munka, a közel egy órás utazgatással és a reggeli 3/4 6-os keléssel együtt, kemény próbatétel. Estére elhány erőm, ezért is kések a beszámolóval, ahogy a többek között a Faber-Castellékkel is. :)))
Remélem hétvégére sikerül feltöltenem az akkuimat és ismét a szavak közé vághatok!

Addig is: JÓKEDV!! 





2011. július 17., vasárnap

Burul a terv

Beza, és néha csak apró baromságokon!

A múlt pénteken 10.00 órára várt a leendő főnöknőm az új munkahelyemen. Előtte nap apus elvitt autóval a helyszínre, hogy saját szemeimmel láthassam az utcát, a környéket. (Tudja ő jól, hogy Pánik Andi izgalmának csillapítása érdekében minderre szükség van ;-) )  Igen, meg kell néznem, hogy hol a buszmegálló, hol kell bemenni az épületbe, stb.
Elhaladtunk a cím előtt egyszer .... kétszer, amikor megjegyezte, hogy ott vannak bent az udvarban. Mármint a cég.
- Hopp! Hol is? - habogtam
- Leparkoljak? Meg akarod nézni közelről? - kérdezte apus, mivel ismer engem jól :-)
- Dehogy, felesleges! Látom én hol a házsszám, gondolom ott kell valahogy bemenni és hátramenni ..... nem gond, biztosan meg fogom találni .....
- Na még egyszer. Leparkoljak?
- Dehogy..... neeeeem kell ..... nem szükséges ...... Jaj a fenét nem! De!!! Állj meg légyszíves valahol!!
(megjegyzem ez majdnem mindig így történik .. :)) )

Az autót letettük, majd testületileg feltérképeztük a buszmegállókat mint a két irányba, azután sorra vettük a lehetséges hamizókat. Sajnos nincs a környéken egy fia Beck-Caffee, de még egy döneres se. Az egyetlen alternatíva egy Backbude, ami azért megnyugtató, éhen nem fogok halni. 
A megadott házszám alatt a kapubejárón besurrantunk és egészen a hátsói udvarban álló üvegépületig settenkedtünk. Megvan!
Megnyugodva próbáltam memórizálni az irodaház képét. Az utcára kiérve többször visszapillantottam, a retinámra égetve az utcafrontot. Sima ügy, ide fogok találni!
Este aztán a helyi közlekedési társaság, a VGN weboldalán pár kattintással össze is állítottuk az útvonaltervet. Szépen, precízen kidolgoztuk a menetet a lakásunktól a cégig, az összes átszállással. Azt persze tudtam, hogy a sínfelújítás miatt a 7-es villamos vonalán mentesítő buszok járnak, de ez nem lehet gond, hiszen onnan indulnak a buszok is ahonnan a villamosok indulnának.
Elérkezett a péntek. A busz, a metró, minden úgy volt ahogy terveztem. A gebasz a Hauptbahnhof előtt  történt, ugyanis a 7-es busz megállóját nem találtam. A villamospótló busz nem a 7-es villamos megállójából indult. A rossebb vinné el, hát erre nem számítottam. 
4 percem volt az átszállásra .... hát ideges lettem eléggé. Néztem jobbra, néztem balra, semmi! Futottam egy kört mint a mérgezett egér, aztán feladtam. Megrohamoztam az egyik VGN információs hölgyikét, de pechemre egy idősebb pár két lépéssel előttem ért a hölgyhöz. Türelmetlenül hallgattam a tipikus turistás kérdéseiket és a dialektusukból kihallva az észeknémetségüket, pár pillanatig úgy voltam mint a bajorok. Utáltam a poroszokat. :) Mivel nem volt időm, így megszakítottam az állati ráérős beszélgetésüket, schuldibuldiztam az udvariatlanságom miatt, de a húrok közé csaptam. Elmondtam, hogy másodperceken belül indul a buszom, csak nem tudom honnan!
A hölgyike útbaigazított, hát rémülten hallgattam a "vagy ott elől át tetszik menni az úton a másik oldalra, vagy ismét lemegy az aluljáróba és a másik felén feljön .... aztán ott tovább és a sarkon a jobboldalon lesz a megálló" Atya-gatya! Ha még itt le-fel menegetnem kell, az az jelenti, hogy a buszt már el nem érem. Fasza nagyon, mindjárt az első alkalommal elkések. :(
Különben én soha nem szoktam elkésni sehonnan se, sőt überpünktlich vagyok. 
Odavágtáztam a megállóhoz és magamban szitkozódtam. Ennyire nem cseszhet ki velem a világ!

A vége viszont happyend lett, ugyanis a következő busszal pillanatok alatt, a csak 1 megállóra levő címre érkeztem. Talán pár percet ha késhettem, de ez se volt gáz, mert a cégnél a földszinten egy főnökféleségnek kinéző bácsiba botlottam, aki néhány mondatnyi "Smalk-talk" után  lehívta hozzám a főnökasszonyt. Persze az első dolgom az volt, hogy elmeséltem a pár perces késésem történetét, a kinyomtatott útvonaltervet is meglobogtatva. Mit csináljunk akkor, ha mindent előre lejárunk és megtervezünk, de nem találjuk a megállót?! :) A főnöknéni jókat nevetett és csak legyintett, ismeri a szitut és különben is pár perc miatt ....áh ne is csináljak magamnak belőle ügyet.

A majd egy órás megbeszélés után már megkönnyebbülve várakoztam a buszmegállóban, amikor közelített a busz. Széles vigyorral konstatáltam, hogy ugyan az a sofőr, aki idehozott és akivel ritka jól elbeszélgettem az indulásra várva az ideiglenes buszmegállóban és az út alatt. Együtt szidtuk az állandó sín- és útjavításokat, az össze-vissza módosításokat és kezét ökölbe szorítva szurkolt nekem, hogy nehogy elkéssek a terminemről. :)

Megérkezett a busz, a sofőr kinyitotta az első ajtót, felszálltam, ránéztem és vigyorogva megjegyeztem:
- Hát ne ám már megint maga! :)
- ..na meséljen, klappolt minden?  - vigyorgott vissza rám a soför
- Minden a legnagyobb rendben! - válaszoltam nevetve, de ekkor már araszoltam az egyik ülőhely felé.
Körbenéztem, és nagyon jó volt amit láttam: mosolygó utasok néztek vissza rám. :) Igaz nem tudták miről van szó, de ugye a derű, a jókedv ragadós, hát ezen a délelőttön pár embert megfertőztünk.
Én és a 7-es villamospótló busz sofőrje. 

2011. július 12., kedd

Rólam

Kicsit módosítani készültem a rólam szóló információkat, aktualizálni, kiegészíteni, pontosítani. A végére viszont más is lett belőle. 
Ez itt lent. :)


Mi a fenének kell valakinek internetes naplót vezetnie?!
"A másokkal megosztott élmények fűszerezik meg az életet" - írta Andrew Matthews amerikai író és én teljesen egyetértek vele. ;)

Közlési kényszerem van, imádok beszélgetni- Az élményeimet, gondolataimat a szívem szerint megosztanám az egész világgal, ezért is a blog. :)

Amiről a történetek szólnak: 
Bár az induláskor úgy gondoltam nem fogom elárulni hol is élek, mivel ennek nincs jelentősége, de mára már belátom tévedtem. Történeteim nagy része nagyon is kapcsolódik az általam megismert országokhoz, az ott élö emberekhez, a kultúrákhoz, a nyelvekhez. A néha csetlő-botló, szomorú, vagy éppen vidám mindennapjaimon túl, szeretnék a továbbiakban is érdekes információkat megosztani Nürnbergről, Bécsről, különös tekintettel a fränkisch és a wienerisch dialektusokra és persze hajrá FCN!!  :)

Magunkról
A családom vegyesfelvágott.  A párom 100 %-os német (frank), de bécsi szívvel, a kisfiunk  11 éves. Zsenge kora ellenére is már komoly nemzetközi ismeretekkel rendelkezik. Magyarországon született, Bécsben kezdte meg az óvodai tanulmányait, valamint az ismerkedést a der-die-das-szal és a zu + infinitivvel, jelenleg pedig egy nürnbergi gimnáziumban koptatja az itt is elég kopott iskolai padok egyikét. Èn egy magyar kislány volnék, aki véleményem szerint túl későn, 36 éves korában hagyta el Magyarországot. Márpedig ebben a korban már eltéphetetlenek a gyökerek, az átültetés már kínkeserves és az eredménye nem garantálható .....  Persze azért igyekszem.

A családomban a humor kiemelt helyen áll! Szerencsémre mindegyikünk vevő rá, meg értik is. :) Tapasztalatom szerint eddig is főleg ez segített átvészelni a bitang nehéz éveket, amiket ha elmesélnék, el se hinné senki. Pedig nem volt egy leányálom. 

Nyelv:
Itthon németül kommunikálunk egymással, aminek oka a párom, aki egy nyelvi antitalentum. Nem beszél magyarul, így mi többiek rá vagyunk kényszerítve a németre, bár ez csak nekem kényszer. Néha idegesítő, hogy tizenvalahány év után is a több ezerszer hallott "kérsz?" kérdés után értetlenül nézve megismétli németül, hogy mi van a Käse-vel ??? (sajt, kiejtve: kéze) és ilyenkor ideges leszek. :) Nem akarom elhinni, hogy nem érti, márpedig tényleg így van. Fogalma sincs róla, szerinte még soha nem hallotta.  ....huuu néha nehéz ... :)
A kisfiamhoz ugyan magyarul szólok, de a válasza németül érkezik. Bár vannak kísérletei a magyar beszédre,  de ezek általában valamilyen kívánságához köthetőek, az óhaját hivatottak szépen csomagolni.
Átlátok én rajta, ha-ha-ha, én is voltam gyerek! Szinte tudok olvasni a gondolataiban: 
- Az anyu el fog olvadni, ha valamit mondok magyarul, márpedig a számítógéppel mindenképpen szeretnék játszani, szóval Anyuciiiiiiii  ..... 
a cél érdekében pedig mindent bevet, még akár magyarul is beszél. Na ja, maximum 3 szó erejéig. Hogy is mondjam, az anyanyelve nem az erőssége.
A nyelvek keveredése, illetve hiányos ismerete (khmmmm :)) ) is okoz vidám perceket nálunk, rajtam is szoktak vigyorogni a fiúk, de nem gond, mert vissza szoktam nekik adni. :)

Fontos még: csapongó vagyok rendszertelen, "hudri-wudri", de legalább tisztában vagyok vele. A pillanatnyi hangulatom két pillanat alatt módosítja a tervemet és felülírja a sorrendben logikusan következendő, tervezett történetet. Mit csináljak, így vagyok bekötve.
Úgy írok ahogy nekem tetszik és arról amit fontosnak tartok. Ezek a történetek a saját gyermekeim. A megírásukkal nem akarok senkinek se megfelelni, egyszerűen csak ki kell őket írnom magamból, ez egy belső kényszer. Viszont a kedves visszajelzések az idejáróktól, vagy idetévedőktől nagy örömet okoznak. 

Igen, örülök mindenkinek, aki erre járt, bár jó lenne, ha több visszajelzést kaphatnék ..... igaz, én se szoktam másoknak írni, nem igazán olvasok (rendszeresen) blogokat, szóval ezt hagyjuk is. :)  
Opssz, ezzel kapcsolatosan eszembe jutott valami. Sok  helyen találkoztam a "Kedves Olvasóim" ... megszólítással, hát ezen  én mindig .........., de nem szeretnék senkit se megbántani. Valljuk be, egy ígazi író azért egy kicsit más. Ráadásul van ennek a megszólításnak egy kicsit a pór népre a Pilátusról letekintő mellékzöngéje nem? :) (Különösen jópofa, amikor valaki éppen belekezd a blogjába és indításnak mindjárt bemásol egy más által megírt mesét, teszem azt részletet a Kis Hercegből, vagy beteszi a Pajtás gépével az 5 db kókadt tulipánról készített képét, és tehetsége, művészete teljében és biztos tudatában a harmadik bejegyzésében már a "Kedves Olvasóihoz" szól. :) Önbizalomból ötös persze, de sajnos az önbizalom is olyan mint a koleszterin. Van belőle jó és rossz is. :) 
Enyhén kritikus tipus vagyok, magamat se kímélem. Soha nem más a felelős a boldogtalanságunkért, a problémáinkért, mindig csak saját magunk. Az őszinteségnél nincs számomra fontosabb dolog, bármennyire is kellemetlen. Igaz kicsit nehéz dolog lenne teljesen őszintén mindent leírnom az életemről, nem is teszem. A teljesen pőrévé vetkőzést és kitárulkozást nem tartom okos dolognak. A "Tisztelt Kívülálló Olvasók" :) nem is értenék a legszemélyesebb tragédiákat, és nem is tartozna rájuk. Óvatosan kell egyensúlyoznom a mit mondjak el és meddig terjedően mezsgyéjén.
Sajnos a véleményemet akkor is el szoktam mondani, ha más nem igazán azt szeretné hallani, de ez van. Nem kívánok más öngyilkosságához statisztálni. Vannak dolgok amikről kialakult véleményem van és ezeket nem vagyok hajlandó a másik személyéhez passzítani, enyhíteni, körbecukrozni, csak azért, mert neki arról esetleg merőben más a véleménye. Ha valaki nem akarja tőlem azt hallani, hogy nyelvtudás és keresett, piacképes foglalkozás nélkül egy baromság kivándorolni egy idegen országba, ahol az alulképzettek által elvégzendő munkákat alul is fizetik, az ne kérdezzen róla, mert a válaszom nem fog tetszeni. 
Mielőtt nagyon belelendülnék, inkább abbahagyom! :)
Maradok tisztelettel és sokszor anélkül is, de kizárólag egyenesen:

Andrea 
(csak azért nem Andi, ami igazándiból vagyok, mert 45 évesen kicsit olyan hülyén csengene, vagy nem? )
 
Tudom, hogy 35° celsius fok van, de egyik nyári képemen se nézek ki elfogadhatóan, így marad ez a sálas, oszt kész. :)
 

2011. július 7., csütörtök

Ùjabb munkahely

Szegény Faber-Castellék története csak nem folytatódott ;-) de kifogásom persze most is van, a szokásos: kissé megsokasodtak a teendőim.
Lesz folytatás, de az az igazság, hogy tényleg nagyon időigényes. Nem csak maga az írás, hanem a téma összeállítása. Jómagam is végigolvasom az összes lehetséges információt velük kapcsolatosan, elmerülök a ceruzakészítés rejtelmeiben, böngészem a képeiket, szóval a forrásmunkára rengeteg időt szánok. Nemcsak azért, mert igen okosnak szeretnék tűnni, hanem tényleg érdekel és nem szeretnék baromságokat írni. Ahhoz, hogy a lényeges pontokat és az össszefüggéseket agyilag fogjam, értelmeznem kell az olvasottakat. Ebben pedig a hajszín és a kor (mindkettő saját ) két, a munkák menetét kedvezőtlenül befolyásoló tényező. ;) 
Az összes infót eszembe sincs leírni, fordítani, csak a lényeges és érdekes pontokat.

A megsokasodott teendők között van kellemetlen is, pl. matek/német/angol nagydogára készülni az Andréval. Bár neki nem az, csak nekem, mert ahhoz hogy feladatokat tudjak adni neki matekból, ahhoz bele kell ásnom magam a füzetébe és a könyvébe, utána kell néznem miről tanulnak. Néha bizony folyik a wasser a hátamon. ;-)
Az angolt élvezem, gyakorlok vele magam is, az nem teher. A németet hanyagolom, lövésem sincs. :))

Kellemetlen időtöltés még az orvoshoz járkálás. Ma is jártam egynél, egy "Vénaorvosnál". Az utóbbi időben többször előfordult, hogy beduzzadt a bokám. Kabaré ahogy először észrevettem. Ültem gyanútlanul a feredőben a jó kis meleg vízben, amikor rápillantottam a lábikóimra. Jé de muris, milyen dagi! Hogy felnagyítja optikailag a víz! Aztán kiemeltem őket a vízből és kissé ideges lettem a látványuktól, ugyanis a levegőben ugyanúgy néztek ki, mint a víz alatt. Amorfék.
A dokinéni ma ultrahanggal meg herkentyűkkel történt mérések után közölte a diagnózist, gyenge vénák, azonkívül semmi. 

Kellemes teendőim közé elsősorban a megsokasodott munkáink (itt a vállalkozásról van szó) miatti extra műszakok bevezetését említeném. Valamiért beindultak a dolgaink, nem tudom miért, de fasza. :) Viszont ez azzal jár, hogy már kora reggel dolgoznom kell a terveken és a doksikon, ha nincs kész és muszáj, akkor éjjelig. De ez értünk van és én ráadásul imádom ezt a munkát.

Mivel már mindenről lefetyeltem, ezért talán visszakanyarodhatnék a címadó gondolathoz, szóval lett egy új munkám. Ha pártunk, kormányunk és a Krisna is úgy akarja, hétfőtől kezdve 3 álló hónapig napi 8 órában dolgozhatok kedvemre egy irodában, persze ismét a Data-managementben. Ez így annyira elegánsan hangzik, meg is hagyom. A munka valójában tipikus egyszerű, trottlimunka, amihez nem kell Haward, ezért inkább meghagyom a Data-Management kifejezést, mert az mégiscsak jobban cseng. :))

fotó: aboutpixel.de / © Melanie Opalka

2011. július 5., kedd

James Hunter - Goldmine (az aktuális kedvenckém)

Több éve várom szívrepesztve Dzsémszi új CD-jét. Mára már tudom azt is, hogy kiadása tényleg a küszöbön áll. (igaz nem tudom milyen messze van ez a küszöb ... )
Ezt az infót nem a neten csipegettem össze, de nem ám! A hírek direkt Mr. Hunter közvetlen közeléből szálltak felém bebeeee! :) A részleteket hagyom, csak annyit jegyeznék meg, hogy észveszejtő ez az internet. Egyszerűen fantasztikus, ahogy az egymást soha nem ismert, látott, hallott, szagolt embereket a közös érdeklődésüknél fogva összehozza. Ezeknek az új ismerettségeknek, találkozásoknak, barátságoknak nagyon örülök. Persze sok marhának és kellemetlen embernek már nem, hiszen velük is tele van a pálya, de hála ég, előbb, vagy utóbb megszabadulok tőlük, messze sodorta és sodorja őket a világháló.

James Hunter junius 28-i, londoni fellépésén készült az alábbi felvétel. Utalva az előbb írt ömlengésemre, azt tenném még hozzá, hogy hála a netnek, azt is tudom ki készítette, mégpedig az egyik nagyon aranyos internetes virtuális "barátnőm" igazi (nem csak internetes) ismerőse! :)
Végül is tök mindegy. A lényeg, hogy nagyon szeretem ezt a számot. Is! :)

2011. július 3., vasárnap

Elvarázsolva - A Faber-Castell story 2.

A kastélyt évek óta készültünk megtekinteni, de mindig elfelejtettük..... Korábban csak minden hónap 3. vasárnapján volt nyitva a nagyközönség számára, de idén a fenállásuk 250 éves jubileuma miatt már minden vasárnap nyitva.
Az előző hetek egyik vasárnapján azon ment a vita, hogy mit csináljunk még azon a napon? Mit nézzünk meg?  Ketten kastélyt akartunk a Fränkische Schweizben, a harmadik (a legkisebb) pedig földalatti járatokat Nürnbergben. (Historische Felsengänge)
Hát ment a vita.
De megoldottuk. Ráadásul én győztem! Ugyanis ismervén a két makacs bácsit (apuka és fia) tudtam, hogy se ez, se az, hanem egy harmadik, azaz a C-megoldás lesz a legjobb a nyugalmunk megőrzésének érdekében.
A C-variáns pedig, a "Há' mé' nem menük át a Stein-i kastélyba?" - egyszerű és ártatlan kérdés formájában került terítékre.
Hummogás, kummogás, de mivel határeset, elfogadták.

kép a Wikipediaból. Fotós Rolf Krahl (Rotkraut)

Hülye esős és kissé hűssss idő volt ezen a napon, alig vártuk, hogy az éppen elállt esőt kicselezve, a rohadt széllel szembeszállva bevágtázhassunk a kastély kapuján. Hála isten nem Schönbrunn, szóval a "kertajtótól' a bejárati ajtóig csak pár méter az út. Bent ért minket az első meglepetés, mivel elég sokan voltak az aulában. Erre nem számítottunk. Aztán kiderült, hogy csak tárlatvezetéssel lehet bemenni, így várnunk kellett 10 percet a következő csoport indulásáig. Persze utólag beláttuk, hogy csak így, idegenvezetővel van értelme az egésznek, különben csak ész nélkül végigkeccsűtünk volna a kastélyon, oszt szép volt, megnéztük. :)
A Führerinünk (nem rosszra gondolni, ez nem "az" a jelentés!) már az első teremben információk zuhatagát eresztette ránk a Faber család felmenőiről és itt lett az egész érdekes.

Faber Kaspar (1730 - 1784) bácsival indult a család története, aki asztalosként beállt az egyik helyi ceruzakészítő szolgálatába. (By the way: bizonyíthatóan 1660-ra datálódik az első nürnbergi cerkakészítők megjelenése. ) Kaspar a ceruzakészítéssel eltöltött boldog munkaórákat követően a szabadidejében is gyárt ceruzákat a saját költségén. A saját maga által létrehozott cerkák olyan sikeresek, hogy Kaspar egy kis műhelyt nyithat. Ebből a szerény kis műhelyből indul el a Faber-történet a világhír felé.

Kaspar halála után fia, Anton Wilhelm Faber (1758-1819) veszi át az addigra elég tisztességessé fejlődött üzem vezetését. 
Megszerzi az akkor még a Stein-i terület határán álló (ma már sokkal nagyobb a település) telket egy műhellyel, ami néhány év alatt egy remekül működő manufaktúrává növi ki magát. A terület a mai napig is az A.W. Faber-Castell cég központja. És ezzel meg is fejtettük, hogy mi az az A.W. a cég nevében: Anton Wilhelm nevének iniciáléi. (A Castell névről majd később. )
A korabeli dokumentumok alapján a céget ekkor már az "Bleistiftfabrik" azaz "Ceruzagyár" néven jegyezték.



Anton Faber még életében átadja fiának Georg Leonhard Fabernek (1788 - 1839) a cég vezetését. A fiú az akkori nehéz politikai és gazdasági időkben is próbálja becsülettel vinni az üzemet, de a gazdasági visszaesést nem tudja megakadályozni.
A Faber üzemben még mindig a hagyományos módon történik a ceruzák gyártása, pedig Franciaországban 1790-ben Nicolas Conté francia kutató már kifejlesztette az új, modern ceruzagyártást, amit le is védetett. A francia tudós megfigyelte, hogy ha a grafitot agyaggal keverik, akkor annak eredménye olyan ceruzák, amikkel sokkal jobban és szebben lehet írni. A grafitot (ami ha kémiailag nézzük egy szénszármazék), különben egy ismeretlen ember fedezte fel Angliában (a Seathwaite völ­gyben) 1564-ben. A tiszta grafitból készült cerkák egyrészt nagyon drágák voltak, másrészt a grafit kifogyóban volt.
Faberék nem tudtak az angol rendkivül tiszta és kiváló minőségű grafit ceruzákkal konkurálni, a másik probléma pedig ahogy írtam az volt, hogy még mindig a régi eljárással dolgoztak.

Egy érdekessék a névhez: a ceruza németül Bleistift, amiből a Blei= ólom, a Stift=ceruza. A Blei, azaz az ólom onnan jön, hogy az elején hibásan Bleierz-nek, azaz ólomércnek hívták a grafitot. Mára már tudjuk, hogy a grafit nem ólomérc, de a név maradt. :)


...Georg Leonhardról is van még mondanivalóm, a történetnek folytatása következik.

2011. június 28., kedd

Multikulti itthon

Rátérek egy mellékvágányra: A tervem az volt, hogy megszakítások nélkül folytatom a Faber családról szóló történetet, de nem fog menni, mivel annak megírásához sok idő kell, a rövid "jut eszembe" mesélnivalómhoz meg általában kevés, ezért, ha azt akarom, hogy utóbbiakról se feledkezzek meg, le kell írnom. :) Természetesen Faberék folyamatosan íródnak a háttérben, de ahogy említettem, ez rendkívül időigényes.
.... és már vissza is tolatok a célhoz vezető sínpárra 

Az én kis családomból sikerült "multikultit" csinálnom a magyarosch származásommal. Ha jól megnézzük itt van a párom, teljes németckije felmenőkkel, sehol egy beütés a bőmöktől, délsvédektől, vagy akár franciáktól, de főleg nem a magyaroktól. Nyilegyenes vérvonal. Aztán tessék. Itt a kisfiunk. A többedik német, ill. (tülem nézve) a magyar generáció apró kis Mucipucijának már két ország a hazája, és két nyelve van. Jó pár évvel ezelőtt ez a találkozás eleve kizárt lett volna: az NSZK-s hapsi és a cucilasta Magyarországról származó csaj találkozása még-még, de a hosszútávú  kapcsolatuk egyenlő lett volna a lehetetlennel.

A mi multikulti familynkben, pont a bennünket megkülönböztető nyelvekből adódik a legtöbb engem idegesítő, elkeserítő és dühítő szitu, de persze rengeteg poénnak is a forrása. Mi a dühítő? Hát amikor a másik nem értékeli Zorán, az LGT .... stb. zenéjét, szövegét. Amikor nem érti és nem is érzi, hogy miért nem lehet csak úgy, egyszerűen meghallgatni (azaz miért kell tökig feltekerni a hangerőt és együtténekelni ;),  a "Madarak jönnek, madarak jönnek, halál esőt permeteznek ....." és a többi Popfesztiválos számot, ahogy azt se, hogy miért csordul ki a könny, ha Zorán az Apám hittébe és a Csík zenekar a Most múlik pontosan-ba belekezd. Egyszerű a válasz, de kegyetlen. Neki egyik se mond semmit, számára semmiféle töltéssel nem rendelkeznek a nóták, a szövegét pedig egyáltalán nem is érti. Ez nem az ő története. A zenék, a mondatok nem részei a történelmének, nyelvének, gyerekkorának, fiatalkorának, semmit nem érez a hallgatásuk közben. A legrosszabb az, amikor kimondottan idegesítőnek találja az általam imádott zenéket. Szörnyű érzés, nekem elhihetitek. :) A zenétől függök, imádom. Teljesen nyitott vagyok német, ill. angolnyelvű zenék felé is mert ezeket nagyjából értem (persze nem mindenre) de nekem a magyar zene szent. Apus mégcsak meg se próbálja a magyar zenék kostolását, mert nem érti, nem beszél magyarul. Ez pedig sokszor "vita" tárgya, ugyanis néha olyan, de olyan sz@r érzés az, amikor éppen rácuppanok a Fenyő Mikis filmre, annak dalaira, vagy éppen a Presser Gábor és a Csík zenekar közösen előadott gyönyörűségére és a háttérben nem együttörülés fogad, meg tánc és rockandroll és hujujujuuuu,  hanem méla ... nem undor, de közömbösség. Lelombozó amikor a széles mosolyomra és a "na ezt hallgassátok meg"-re zavart krákogás, meg udvarias "aha" a válasz és látom, hallom, érzékelem, hogy már alig várják, hogy vége legyen. Na ilyenkor szokott a kisebb sértődéssel egybekötött vita kitörni, aminek már a szele közeledtén a legszívesebben felülnék a repülőre, vagy (inkább) a repülő szőnyegre, hogy minél gyorsabban elmehessek innen.
Bár voltak a zenében is szerencsés átfedéseink, de ezeket az újjaimon meg tudnám számolni. Egy ilyen volt a Republic, amit a párom is nagyon szeretett. Igaz nem értette a szövegét (hozzáteszem, én se), de a zene kivételesen megfelelt neki nagyon.

Vita tárgya többek között a folyamatos rádiózás az autóban, miven nekem nem kell. A hirek rendben vannak, de a sok ökör és egyre inkább üvöltő reklámra nem vagyok kíváncsi. Továbbá hiába mondják, hogy "ugyan már mindjárt vége, nem kell ezen annyira kiakadni ", nem és nem vagyok meghallgatni semmiféle Madonna meg Máj KellDzsekszon számot, mert ki nem állhatom őket. Nekem nem muszáj állandóan mennie a rádiónak, mert előfordulhat, hogy éppen becsúszok egy Áj láv jú-ba ettől a Jackson gyerektől és attól kimondottan ideges leszek. :) CD-imet szeretem hallgatni, de erre csak akkor van lehetőségem, ha egyedül autókázom. Ha én vagyok a sofőr és velem utazik a család, akkor azért tekintettel vagyok rájuk. Nem (tényleg csak ritkán :) ) muszáj nekik az én kedvenceimet hallgatniuk, de a rádió gombjain ilyenkor kiméletlenül zongorázom.  Ne adj isten kezdődne egy olyan nóta amitől a hajam égnek áll, máris nyomom át a ládikót a következő állomásra. Ha nincs szerencsém (általában nincs), akkor a további 6 adón se találok fogamravalót.

Nem tudom hogyan élik meg más vegyespárok a különböző kultúrák ütközését, nekem a zene mindig is egy fájó pont marad.
A zenén kívül, a többi témában szerencsém van, maximális érdeklődés és figyelemben van részem. A párom az összes Magyarországgal kapcsolatos hírt elolvassa a német újságokban és az interneten, egy pisszenés nélkül nézi meg az összes Magyarországról szóló dokumentumfilmet és képes róla még napokon keresztül is velem beszélgetni, mert érdekli. Egy, a pusztán élő egyszerű emberek életét bemutató potréfilm például neki is könnyeket csalt a szemébe, mert azonosulni tud velünk magyarokkal, szereti Magyarországot.
De ez a zene gyerekek! Őrület! :))

Ahogy írtam, a nyelvi különbözőségekből azért rengeteg poén születik. Majd ha eszembe jutnak, el fogom őket is mesélni. :)

A kisfiam hála isten már tudja/érti, hogy bizonyos kifejezéseket, mondatokat néha egyáltalán nem lehet lefordítani a másik nyelvre. Mégha le is tudnánk fordítani, akkor se lenne semmi értelme. 
Bár néha akkor is megpróbálkozik a lehetetlennel. Ahogy a napokban is.
Az esti fürdések után kivétel nélkül ezzel a csatakiáltással szokta elhagyni a fürdőszobát:
Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! - kiáltja és rettenetesen élvezi a rímelő szavakat és a saját hangerejét.
Az egyik este csak az apukájának próbálta meggyőzően előadni ezt hülye kis mondást, persze németül
Trillázva érkezett:  "Hier bin ich, glänze ich, wie der schwarze Asphalt ....." aztán már az utolsó szavaknál levitte a hangsúlyt, megadóan legyintett, inkább hagyjuk. :)))

Ha már a zenéket említettem, akkor az egyik (új) nagy kedvencem nem maradhat ki a sorból. Szívet szorító nóta, de leginkább azért, mert értjük.
Magyarul van. A nyelvünkön szól a lelkünkhöz. Más ezt úgysem érti.

2011. június 23., csütörtök

Elvarázsolva - A Faber-Castell story 1.

Sorsomnak hála, a napokban egy olyan család történetet ismerhettem meg, ami levett a lábamról, teljesen elvarázsolt. Napok óta nem hagy nyugodni ez a szerintem hihetetlenűl lebilincselő téma. Egyfolytában bújom a netet, még többet szeretnék megtudni erről a családról, a történetükről, erről a meséről.

Ami a figyelmemet és a fantáziámat a legelején megragadta, az egy kastély, és annak úrnőjének története. Itt kezdődött a kaland.
A hölgy neve: Ottilie (bár én folyton Ottiliának hívom) von Faber-Castell.
Gondolom a Faber-Castell név ismerősen cseng sokunknak. A honnan kéne, hogy ismerős legyen?  kérdésre a válasz: a képről kiderül.

A kastélyuk, a különben Steiner Schlossnak hívott csoda, tőlünk kb. 10 percnyi járásra fekszik. (Stein egy önálló település, ami igazándiból Fürth-höz tartozik, de Nürnberggel szorosan összeépült. ) A kastélyparkba gyakran átjárunk biciklivel, gyalogosan jó kis hely. Szeretjük a park tavában élő kacsákat is etetni, kabaré amit a falat érdekében művelnek. Vizisí, verekedés, raffinált hátulról támadás, mindenre képesek. :) A múltkor érdekes jeleneteket láthattunk. A kacsamami a gyerekeihez közel eső falatokat elkapigáló felnőtt kacsákat keményen megbüntette. :) Sőt utánuk is úszott, majd elég arrogánsan figyelmeztette őket a kisebbekkel való viselkedés illemtanára. De olyat is láttunk, amit még soha. Két felnőtt kacsa rivalizált egymással, veszekedtek. Aztán a párom szólt, hogy gyorsan nézzek oda, ő még ilyet nem látott: az egyik kacsa szabályosan a víz alá nyomta és ott is tartotta az ellenfelét. Majdnem egy gyilkosság szemtanúi lettünk. 

A kastélyról néhány kép:




Fotó:  http://geop.hlipp. de © Copyright Günter Fremut


A kastélypark egy részlete a tavacskával
 

Az etető kisfiú

 és a kacsák

Amint megneszelik, hogy falat érkezik, máris indulnak az etetők irányába. Maximális sebbeségre kapcsolva húzzák a csíkot a vízben.

 
 

Ellenfelük is akad kacsáéknak, mégpedig a vízben élő pontyok, akik legalább annyira éhesek, mint a kollégák. :) A vízbedobott zsemledarabokra ők is igényt tartanak. Megfigyeltük, a kacsákat sikerül is néha elijeszteniük. A halak magasan kiemelkednek a vizből, úgy csócsálják, illetve teszik magukévá a zsákmányt. 
Megpróbáltam lefényképezni őket, de sajnos a kameránk a végét járja. Mire bekapcsolódik és üzembehelyezi magát, addigra a halat már rég kifogták, sőt, lehet már meg is ették. Az alábbi fotón elvileg ott a hal. Gyakorlatilag is ott van, bár tudom, nem igazán felismerhető.


Szóval itt élünk nem messze ettől a kastélytól és annak parkjától. Többször tekertünk át a parkján és autóztunk el mellette, de a kastély egy méltató pillantást mindig is kiérdemelt tőlünk. Bent a  kastélyban a múlt vasárnapig viszont még nem jártunk.
Apropó, a kastélyban a látogatásunkkal nem zavartunk senkit sem, mivel a "háziak", a Farbel-Castell család 1939-óta nem lakja a kastélyt. Azt, hogy ennek mi az oka és mi is történt a családdal, Ottilié-vel (Ottiliával :) ), mindent el kívánok mesélni!