Elmentél

Nagymamámnak, szeretettel

Drága Fürtikém, elhiszed, hogy fel se merült bennem, hogy ez megtörténhet? Ès ugye azt is, hogy még mindig nem hiszem el... ?  
Egy pillanatra se gondoltam én ilyenre, hogy veled valami is történhet ...... Hogy történhetne, hiszen mióta az eszemet tudom, Te mindig is léteztél. Igaz, az elmúlt hónapokban, ha beszéltünk telefonon, csak-csak mondogattad, hogy:
"nem is tudom, de erőtlennek érzem magad, ráadásul olyan szédülős is lettem, de máris nevettél és hozzátetted, kislelányom, mit lehet tenni, el kell fogadni, ez bizony a kor."  Bizony drágám a Te korodban már miért ne lehetne az ember egy kicsit aluszékonyabb? 

Májusban otthon jártam, láttam én, tudtam, hogy nem kelsz fel, nem kívánsz enni, inni, de buta, önző módon azt gondoltam (azt akartam gondolni), hogy semmi több, csak egy picit erőtlenebb lettél. A korodon kivül persze az időjárás volt, amivel még takaróztunk. Mindenre volt magyarázat. 
Kerestem.
Csak feküdtél drágám, megismerted mindegyikünket, mosolyogtál ránk, örültél nekünk nagyon. Próbáltál még egy-két dolgot elmesélni, de nem igazán volt érhető, néha a szavak nem sikerültek úgy, néha maga a történet. Hogy örültél az arckrémnek, istenem! A test nem kivánt már semmit, a lélek elfáradt, de a Nő! Ő bizony jelen maradt. Kérted, vagyis inkább, csak engedted, hogy bekrémezzük a kis arcodat és hidd el úgy örültem, mert boldog voltál, örültél, hogy jaj de szép lesz a bőröm, mint egy hercegkisasszonynak! Az arcodra finom krémet kentünk, a kis vékony, madárcsontú kezeidet is bekrémeztük bőrápolókrémmel, hogy szép legyél és ápolt .... de még ezen a délután körberohantam a várost felvekvés elleni sarokpárnáért, mert már megjelentek a vérkeringés hanyatlásával és a folyamatos ágybanfekvéssel járó felvekvéses sebek. Drágám, sziszeregtél, hogy a sarkad, a lábfejed fájdogál .... másnak már ennyi is elég lenne, de Te két pillanat alatt újra mosolyogtál, mert örültél nekünk. Azt mondtad, ez van, ezt kell szeretni. Örülök, hogy még májusban, amikor még értettél, a kis kezedet fogva, el tudtam neked mondani, hogy Te vagy az életem egyik legnagyobb ajándéka, egy igazi tündér, akit nagyon köszönök a sorsnak. Néztük egymást és nem sírtam, csak majdnem. Hajszálnyira voltam a bőgéstől, a gombóc a torkomban volt, a beszéd már nem ment volna, de fegyelmeztem magam: ne légy hülye Andi, tisztára olyan szinezete van az egésznek, mint egy búcsúzás, a jóistenedet, nehogy megijeszd a Fürtikét!
Most már tudom, hogy az volt. Azzá lett ez a bensőséges néhány perc. Búcsúzó. Hiszen tudnod kellett, mennyire sokat jelentesz nekem, mennyire szeretlek és legfőképpen azt, hogy milyen nagyszerű ember vagy!

A doktornő elmondta a telefonban, hogy áttértek a szilárd táplálékról a "tápszerre" és csodát nem lehet ... szabad várni, Te egy nagyon szép kort éltél meg, de éppen ezért innentől, főleg, ha az állapot romlik, már minden lehetséges. Ezt se akartam meghallani. Kínoztam a doktornőt, a 
"persze, persze, de akkor is, elképzelhető, ugye, hogy újra sokkal jobban lesz?" kérdéseimmel. Szegény, mit mondhatott mást, mint azt, hogy természetesen. 
Megkönnyebültem. Ezt akartam hallani.
Tudtam, hogy minden rendben lesz, ezt Te megcsinálod. Nem volt se kórház, se ügyelet. Csak a 90 éved. Infúzióra azonban szükség volt. Amikor a kis kezeden megláttam a tapaszt, már mesélted is, hogy igen, megböktek, mert valami vérfrissitőt kaptál .... cicám, ezt már nem igazán tudtad nekem elmesélni, a kifejezések és az egész miértje már neked nem volt teljesen tiszta. Az infúzión nem akadtam fel, hiszen ahogy a többi idős ember, úgy Te sem ittál eleget, kézenfekvő magyarázat volt, hogy pótolják az hiányzó folyadékot, de azt, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat lenne és egy szörnyűség felé haladunk, erre nem gondoltam. A korom ellenére se.

Valószinű, nem is akartam. Nem történhet meg Veled, pont Veled, hogy egyszercsak megszűnsz létezni! Önző voltam, tudatosan tiltakoztam a valóság ellen a tudatalattimat is teljesen meghülyítve, nem akartam engedni a gondolatokat, nem akartam nekik energiát adni. Bedugtam a fejemet a homokba, csak egy dologban voltam biztos. Te nem hagyhatsz el engem.
A mi kapcsolatunk a hagyományos unoka-nagymama kapcsolatnál sokkal mélyebb volt. Ennek szimpla, a múltban gyökerező okai vannak, hiszen a mi életünk többször is találkozott, lényegesen többet éltünk együtt, vettünk részt egymás életében, mint általában az unokák a nagyszülőkkel. De sok évet éltünk mi így együtt! Emlékszel? De mindig Te voltál az, aki engem ellátott, aki rólam gondoskodott. Te vigyáztál rám. Soha nem fordítva. Annak amit adtál, a töredékét se kaptad tőlem vissza, soha. Azt a tengernyi szeretetet, törődést képtelenség is lenne, egy élet alatt nem lehet törleszteni.

Emlékszem éveken keresztül mielött dolgozni mentem, felkeltettél, a finom reggelim már az asztalon állt. Takarítottál, bevásároltál, mostál, vasaltál, mindezt különösebb erőlködés nélkül, mosolyogva. Neked ez nem volt semmi. Még csak el sem fáradtál. Amire Te képes voltál, én soha nem lennék képes. Önzetlenül és szívesen adni, mindig csak adni, ettől én még nagyon messze vagyok. Az életed egy példa volt. És maradt az utolsó percig ......  Fürtikém, bocsáss meg, tényleg annyira hülye voltam, hogy egy percre se jutott az eszembe, hogy valami is történhet!

Miért voltam ennyire vak? Tudod, ehhez ismernie kell az előző évek tragédiáját. Emlékszel? Az anyu lebetegedett. Amikor bekerült az egyik otthonba, akkor szinte "halni" vitték. Még max. három napot adtak neki. Azóta visszatért közénk. Csoda történt vele, csoda. Viszont lélekölő és lélekpróbáló évek voltak ezek. Az anyukám látványa, néha az állapota .... szörnyű volt. Fürtikém, Te szintén bekerültél ebbe az otthonba, 89 évesen nem maradhattál otthon egyedül, ez érthető, de Te nem voltál beteg. Te voltál az egyik legegészségesebb nénike az otthonban. Gyógyszert se szedtél. Te csak idős voltál, csak idős, néha alvósabb, néha kever-kavarósabb, de csak idős. És ahogy már többször mondtam, egy pillanatra se merült fel a fejemben az, hogy veled valami is történhet ......Az anyu volt a tragédia, Te csak ott jöttél-mentél, léteztél, aranyosan, ahogy mindig is.
A hajad, istenem a hajad, mindig olyan szép volt! Drága szívem. A hajad, a gyönyörű fürtjeid miatt neveztelek el egyszer kis Fürtösnek, Fürtikének. És tetszett neked ez a név annyira, hogy megtartottad. Az unokák közül csak én hívhattalak így, a többieknek csak a mamát engedted. Kérdésükre, hogy miért csak az Andinak szabad, elmondtad: "azért, mert ö adta nekem ezt a nevet, szeretetből. Más szájából gúnynak hangzik." 
Azóta megtartottad ezt a nevet és a két otthonban is már Te magad ajánlottad fel, hogy szólítsanak nyugodtan csak Fürtikének ..., mert Marika-néniből több is van.

A legnagyobb tragédiám, ami a legjobban bánt, hogy nem tudtam, képtelen voltam méltóbb utolsó éveket biztosítani neked. A Te helyed, annyi másokat kiszolgáló év után nem egy idősek otthonában "leadva" lett volna, hanem azok körében, akiknek mindenedet adtad. A családod körében.
Bocsáss meg.  
Tudom, hogy szeretettel és gondoskodással vettek körül ott ahol voltál, foglalkoztak veled, nem voltál egyedül, de Te akkor is haza szerettél volna menni. Haza a kis otthonodba. Elképzelni se tudtad, hogy ott egyedül nem tudnál létezni, Te akkor is csak haza kívánkoztál. A nagymamám egyetlen, neki rettenetesen fontos kérését se voltam képes teljesíteni.
Bocsáss meg.
A helyzeted aztán elfogadtad, beletörődtél, alkalmazkodtál. A felénk sugárzó szereteted és az elfogadásod nagyobb volt az egyéni vágyaidnál. Megértően viselted sorsodat.

Rettenetesen örülök és hálás vagyok, hogy Te voltál a nagymamám, hogy ismerhettük egymást, hogy találkozhattunk. Nagyon sokat tanultam tőled, de utánozni nem tudnálak. A közeledbe se érek. Valamiért nem is lehetne. Te azért jöttél a földre, hogy a tanítóm legyél. Nem mentél el, csak alszol. Érzékellek, ha akarom látlak és hallak is téged. Mi túlontúl össze vagyunk kötve. Akár lehetnék a negyedik gyermeked is.

Az utolsó utadon ott volt az anyu is, biztosan nagyon örültél volna ha láthatod, a Te okos, szép kis lányod visszatért az életbe! Együtt mentünk utánad. Szörnyű volt. Lehajtott fejjel kísértünk téged azokon az utakon, ahol sokszor veled együtt bandukoltam, mentünk locsolni és virágokat rendezni. Már nem küldesz a kúthoz a műanyag kannával ...... én nem akarok ebbe a temetőbe soha többé kimenni. Nélküled soha!!
Ezen a júniusi délelőttön gurult a temetkezési vállalkozó autója veled .... mögötted  az anyu, akit én toltam a kerekesszékben. Egymás kezét fogtuk az utolsó percekben. Tragédia téged elveszíteni. A közös tragédiánk.

Gondolj néha rám, nagyon hiányzol. Nem tudnálak soha se elfelejteni.
Kérlek nézz ki ott fent egy nagyobb helyet, hogy ha majd mi is megyünk hozzád, elférjünk.

Drága Fürtikém, Te már biztosan találkoztál ott fent Aptyukommal, a szüleiddel és a 7 testvéreddel .... soha nem leszel egyedül, ne félj! 

Köszönöm, hogy voltál és én az unokád lehettem. 

Nagyon szeretlek. Visszavárlak.

Álmodj szépeket drágám, még találkozunk!

A búcsúztatód óta nem tudom ezt a dalt könnyek nélkül meghallgatni. Az utolsó utadon ez is szólt.. Rád emlékezem most is

Gerry & The Pacemakers - You'll Never Walk Alone von scootaway