A padlón /a psziché hatalma/

Már megint összegyűlt egy csomó olyan dolog a fejemben és a cetliken, amikről feltétlenül írni szeretnék, de nem érem magam utol. Èrzem, megint kapkodás lesz a vége.

A másik problémámat a rendszeres írással és azok témájának kiválasztásával a hangulatváltozásaim okozzák.  Sajnos a fennálló problémáim miatt a kedélyállapotom jelenleg (is), úgymint az asszony, ingatag. :) 

Az egészről egy régi történet jutott ismét az eszembe, amit a korábbi szándékaimmal ellentétben, mégiscsak megírok.  Hogy miért? Talán intelemnek, talán bátorításnak, talán ijesztegetésnek?  Valamire csak jó lesz a mások számára is!

A lelkünk mélységeiről szólnék, de most nem a kellemes agykontrollos pozitív gondolatok által kézbentartott tudatalattink tükrében, hanem a pokolról. 

Fiatalabb koromban éltem át egyszer egy szörnyű időszakot. Depresszió? Nem tudom. A régi bús napjaimat (szégyellem, de bevallom) egy szerelem, pontosabban egy kapcsolat végetérése váltotta ki érthetetlen módon. A fiúval (akivel egy rövidebb ideig együtt is éltem) tartó kapcsolatomat én magam fejeztem be. Voltak gondok, kicsik is nagyok is, nem láttam se a közös jövőnket, de lassan már a jelenünket se. Ùgy éreztem ennek nincs értelme, inkább váljunk el. Sajnáltam egy kicsit a másikat, de biztos voltam benne, hogy ez a legjobb megoldás, ő se fogja túlontúl nagy tragédiaként megélni.  Márpedig fájt neki, egy komoly beszélgetést is kért tőlem amin a miértekre szerette volna megkapni a választ. Nem örültem neki, szinte mérges voltam rá, nem igaz, hogy nem fogadja el, hát nem illünk össze, oszt kész! Agyő!

Már majdnem el is felejtettem őt, amikor egy szép (???) napon ismerősök súgták meg nekem, hogy a volt pozicióm már nem üres, úgy néz ki betöltődött. A fiú mellé egy új lány érkezett.  
Innentől aztán valami történt. Érthetetlen módon reagált az idegrendszerem, félelmetes volt. Hirtelen fontos lett nekem ez a fiú és vissza akartam mindent csinálni. Persze nem ment. A fiú befejezettnek tekintette a dolgot. Valahogy úgy fogalmazott, hogy ő nem egy fiók, amit én a hangulatomnak megfelelően toligálhatok ki és be. Fájt neki, hogy "fiókként" betoltam, de ezzel őt be is zártam. Többet kihúzni nem fogom.

Azt tudom, hogy pillanatok alatt sikerült 50 kg -ra letornásznom az akkortájt amúgy se túl magas versenysúlyomat. Az étvágyam mint olyan, megszünt. A háziorvos B-vitamin injekciózásra (nem pszichó, csak vitamin!) fogott, azt ugye tudjátok, hogy a B6, ill. a B12 (nem tudom melllik, valamellik) az idegrendszer fontos támasza, szükség van rá.  

(Hoppsz erről jut eszembe Réka J.-nak egy, a közelmúltban  elküldött vicce:

Matektanár a patikában:

- B12 vitaminra lenne szükségem.

- Csak B6 vitaminunk van.

- Sebaj, akkor két dobozzal kérek!)

A régi "szerelem" utáni gyötrelmes napok legsúlyosabb tünete és velejárója az állandó sírási kényszer, a befeléfordulás, idegesség, étvágytalanság és az az elképzelhetetlen szomorúság volt, amire az életemben soha, se a történtek előtt, se utána nem volt többé példa. Az érzelmek, érzések kontrolálhatatlan túlbuzgása (egyszerűen nem tűnik elképzelhetőnek igaz?) uralkodott felettem, nem tudtam őket se befolyásolni, se mérsékelni. Egyfajta veszteségérzet volt, gyász, kínzó hiány. A gondolatok csak az elvesztett ember körül csapdostak. Az őrületes érzéseket az se tudta enyhíteni, hogy ez az én döntésem volt az elején. Az érzelmek a "normális" medrüket elhagyták.  Ez maga volt az őrület, szó szerint. 

kép: aboutpixel.de © Walter Dannehl

Nem használt semmi. Senki nem tudott segíteni, a biztató és építő szavai a barátaimnak, a családomnak, és az egy darab pszichológusnak úgy peregtek le rólam mint a kiszáradt vakolat a ház faláról. Semmi, de semmi nem maradt a javaslatok, tanácsok közül hasznosíthatóan a  gondolataim között, egyre csak rosszabbá vált a helyzetem, szomorúbbá a szívem. 

Próbáltam ellene kormányozni, de nem úgy a tudatom! Betartott nekem,  és mivel ez idő  tájt az ő kezében volt a kormánykerék, hát úgy forgatta ahogy akarta. Rendszerint ellenem. Ha egy pár percre sikeresen megfeledkeztem a kínzó gondolatokról, hát tett róla a pszichém, hogy ne érezzem magam annyira jól! Azzal kezdte, hogy összerántotta a gyomromat, jeges hideg érzést küldött a nyakszirtemre, csak át kellett adnom magam a rémületnek, már jött is a gondolat. Ùr isten, a Zoli! (nem így hívták ;) ) .... és már helyben voltam.

Ha más mesélt volna nekem ilyen történetet, biztosan nem hiszem el, ilyen nincs. Ennyire hülye nem lehet valaki! De. Lehet. Én ezt mind átéltem. Azóta tudom, hogy mennyire nem ismerjük a tudatalattinkat, micsoda rejtélyesen mély és különleges a pszichénk! A saját történetemen keresztül bepillantást persze nem nyertem mások pszichéjébe, ahogy azt se tudhatom, mit érez és gondol a többi kedélybeteg, idegösszeroppanásos, de egyvalamit biztosan tudok. Minden megtörténhet. Mennyire vagyunk a pszichénknek kiszolgáltatottak? Nem tudom. Gondolom egy neurózisabb, érzékenyebb, álmodozóbb, a realitásokkal kevésbé foglalkozó, állandóan töprengő lélek, mint amilyen én is vagyok veszélyeztetettebb. Egy erős akaratú személy (olyan például, aki egy az interneten folytatott veszekedés után, azt lesz@rva, akár méreg nélkül is simán el tud aludni :) ) az kevésbé veszélyeztetett. 

A saját anyukám az egésszel nem tudott mit kezdeni. Nem hát, hiszen ő egy csodálatos ember, egyenes, de rettenetesen kemény. Azt, hogy valaki sirdogál egy veszteség miatt érti, de azt, hogy engem  ezek a gondolatok így beborítsanak? Ezzel nem tudott mit kezdeni. Egyszer végighallgatott és összefoglalta. 

- Nézd, te döntöttél így, felismerted, hogy ez az ember nem hozzád való. Örültem a döntésednek, mivel én az első perctől kezdve így láttam. Sírni lehet, mert elmúlt, de tessék arra gondolni, hogy fiatal vagy, vár rád az élet.  Na, kellj fel szépen az ágyból, hagyd abba ezt a hülyeséget!
Ráadásul még azt is hozzátette, hogy:
- Vannak házaspárok akik a válásuk után egymás közelében maradva, a legrosszabb esetben még azonos lakásban is, nap mint nap szembesülnek a volt párjuk újabb választásával, az új baráttal, barátnővel, hát le kell nyelniük!
- Ki nem bírnám! - válaszoltam a szokott módon
- Miért mit kéne csinálniuk? Lőjék főbe magukat?! Kész, az élet megy tovább! - próbált meggyőzni engem az anyu, de semmit se ért el vele, csak rosszabb lett. Elvesztettem egy harcostársat. :)

- Jééézusom, az anyukám se ért meg! - gondoltam annak idején. Most már azt mondom, hogy ő is csak az egyetlen logikus és nagyon normális választ fogalmazta meg, de értitek, egy felajzott léleknek, egy irreálisan gondolkodó embernek a normális válaszok nem akceptálhatóak.  Más kell, több! Sőt egyfajta dühöt váltott ki bennem mások meg nem értése.  Mind hülye, aki nem érzi át ezt a tragédiát. 
Volt egy születésnapi buli az egyik barátunknál. Àtmentem, próbáltam magam jól érezni, de elég hamar érkezett a torkomat szorító érzés, sírnom kellett. Mivel nem akartam elcseszni a többiek jó kedvét hazamentem. A barátaim nem tudtak a szituval mit kezdeni, azt hitték hazudok. Mi a francnak kell valakinek ok nélkül bőgnie?? Meg voltak rám sértődve. Nehéz időszak volt.
 A nagymamám (drága Fürtike) "ápolt". Nála voltam. Jórészt feküdtem egész nap.... és sírtam. Nagyon sokat sírtam.  A nagypárna mögé bújva, mert nem akartam, hogy észrevegye, de ő  átlátott a szitán. Az én drága Fürtikém egy igazi érző  lélek, ő maga a Csupaszív. Ùgy csináltam mintha aludnék, de ő  elhúzta rólam a párnát és leleplezett. 

- Andi, Andi már megint sírsz. Hidd el, ennek nem lesz jó vége, felhívom az anyukádat jöjjön el, beszéljen veled, én már nem tudlak megvigasztalni, de ez így nem mehet tovább! Tönkremész teljesen!

Drága Fürtikém hívta nekem az orvost is, hogy segítsen, és ő  volt az aki naponta, ha kellett kétszázszor is végighallgatta a gyötrelmemet. 
Meghallgatott és válaszolt. 
Tette mindezt határtalan szeretettel, megértéssel és odafigyeléssel.

Erre nem hiszem, hogy sokan képesek lennének. 
Valóban, ha belegondolok, hányan lennének képesek segíteni a másik embernek önfeláldozó hallgatással, csak ott ülni a másik közelében és ráfigyelni? Szerintem szinte senki. Már nincs időnk a másikra, idegesek vagyunk, ha a másik egy picivel több időt rabol el tőlünk a személyes problémáival, gondolataival, mint amennyit erre szántunk volna. Na meg persze a legfontosabb: eredményre vágyunk. Az akinek még mindig gondja van vessen magára, hiszen mi megmondtuk mi a teendő! Ennél többet ne kérjen senki. :((

Az emberi kapcsolatok elhalványodtak, nagyon rossz irányba haladunk! Nincs türelmünk.  Én magam is függővé váltam, hibáztam.  De legalább észrevettem, felismertem, hogy micsoda szoros indákat font körém az internet! Beleestem a csapdába, amiből igyexem kikászálódni. Mi történt? Hát csak annyi, hogy nincs időnk másokra, magunkra, a családunkra, mert hív a facebook, a fórum, ahol jó lenni!  Emberekkel lehetünk! :) 
A saját emberünk pedig lassan lekapcsolja a tévét amit egyedül nézett, tisztálkodik és halkan becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját. Még olvas egy kicsit mielőtt elalszik. Èn pedig még mindig ülök egy doboz előtt és örülök mások társaságának, akikkel jókat lehet vigyorogni, beszélgetni... sietni kell közéjük vissza. Másnap aztán töviről-hegyire elmesélem neki nevetve, ámulva, vagy éppen felháborodottan, hogy mit olvastam, mit írtak mások és nem veszem észre, mert nem mondja és az arcára sincs írva, hogy semmi köze az egészhez és valójában egyáltalán nem érdekli, de a világért meg nem sértene, ezért illedelmesen meghallgat. Neki még van ideje rám.  Nekem meg már csak másokra...
Szörnyű eddig a felismerésig eljutni, de hála az égnek, talán még időben tettem. 
A mércét kell újra megtalálni, az egészséges egyensúlyt. 

Visszatérve a történetemre. Aztán lassan elmúlt. Engedett a szorítás. Persze a gyászt követte a rettenetes düh. Mindenre képes lettem volna. Emlékszem akkoriban éppen Kanadába akartam kivándorolni. 80.000 forint lett volna a repülőjegy, csak az volt a cél. Elmenni, messze és majd persze visszatérni, de addig is legalább felejteni! Ha őszinte vagyok, akkor azért a kanadai tervek .... álmok végén mindig a fiú állt. A terv nagyjából úgy nézett ki, hogy kikerülök Kanadába szegény lányként, aztán munka,  szerencsés véletlenek, meg-meg-meg és nagyon hamar kiránylányként térek vissza Magyarországra. Pénzem addigra mint a tenger, a világ legklasszabb életét élhetem és akkor jön majd ő!! A nagybetűs ő, aki addigra belátja, micsoda kincset vesztett el és természetesen visszajön hozzám. Aztán holtodiglan-holtomiglan, élünk boldogan és gazdagon! (Miért nem írok inkább hülye meséket?! :) )

Körülbelül 2 évvel a történtek után már a pillám se rezzent, ha Zolit (aki nem Zoli volt) megláttam az utcán. Sőt. Semmit, de semmit se éreztem. Iszonyú nem? 
Ìgy múlnak el az érzéseink, így válik levegővé egy korábban szinte megsemmisítő érzés?! Miért volt ez az egész? - kérdezem Hiszen legalább a tudatalattinknak illene tudnia, hogy kár a gőzért, elmúlik, akkor meg miért??
A válaszról az X akták óta tudjuk, hogy az igazsággal együtt odaát van. :)

De egyet, az egyik orvos intelmét megjegyeztem. Azt mondta, vigyázzak, mert ami történt veszélyes lehet a jövőre nézve! Ha egy ilyen "kicsinység" miatt képes voltam így kiborítani magamat, akkor előfordulhat az is, hogy a későbbiek folyamán elég lesz egy kisebb megrázkódtatás és ismételten padlót fogok. Ennek az esetleges újabb "esésnek" aztán kiszámíthatatlan lesz az ereje. 
Azóta ettől a jóslattól azért tartok. Igyekszem menekülni a problémák elől. Ha nincs megoldás, akkor az a legjobb, ha oda se nézek, nem foglalkozom vele. :) 
Struccpolitikát folytatok bizonyos tekintetben, de nem tudom magamat állandóan becsapni. Néha feltörnek a gondolatok, mint a gyomorsav és azokat aztán kíséri az égő érzés, jön a szűkölés. Igen, a bizonytalanság mummusai, az egzisztenciális gondok, a kilátástalanságtól való rettegés, a jövőtől való félelem, ők mindannyian,  időnként el szoktak kapni. Erejük más mint a régi szerelemnek, össze se hasonlíthatóak vele, de léteznek. 
Kiváltó ok? Néha elég egy szomorú megjegyzése a kisfiamnak, aki azzal aztán akaratlanul a legmélyebb pokolba küld. Vagy ahogy a múlt héten, egy ártalmatlan mondatomra E. -től (párom) érkezett válasz és a mögöttes tartalom. Ez az ember a világ legkedvesebb, legcsendesebb és legmegértőbb embere. Engem ő mentálisan állandóan csak újrabetonoz. Nem be a földbe, úgy értem megerősít. :) Amikor elfogyott a hitem, ő segít. Talál szavakat arra, hogy miben érdemes bizakodni. Bár nekem az is elég, ha látom ő milyen bizakodó. Nincs gond egy szál se! 
De a múlt héten egy szerencsétlen pillanatban (akkor még nem tudtuk, hogy egy alapos megfázásnak néz elébe), rossz közérzetében szinte nyugtázta az éppen kimondott aggodalmamat és megerősítette azt. 
Arra emlékszem, hogy egy pillanatra megállt az idő. A hangom is elment. Erre mondja a művelt latin, hogy az ember szinte összesz@rja magát. Attól kezdve a nap folyamán többször szorult el a torkom és jött rám a bőgés, amit persze kivétel nélkül vissza tudtam folytani, de onnantól az a nap már másként nézett ki.
A pszichém már nem volt szabad. A hatása a mai napig tart.
Ìgy néz ki, ennyire veszélyes.
Végezhetünk 101 tanfolyamot az önszuggesztióról, a pozitív gondolkodásról, ha már születésünk pillanatában (vagy lélekként már az előtt is) megbélyegeződünk egy külső akarat által, vagy akár saját magunkat megbélyegezve, már ilyen "überempfindlichként", azaz extrém érzékenyként születünk erre a világra. Kódolva vagyunk az aggodalomra, a búskomorságra. Az éppen aktuális helyzetünk a világban ezt persze nagyban befolyásolja. Egy minden szempontból kiegyensúlyozott élet során nem fognak senkit se leteríteni a psziché gonosz ördögei, de ott ahol szabad résre lelnek, ott már csússzannak is kifelé. Ez a rés keletkezhet éppen a munkahely, illetve partner elvesztése miatt érzett szomorúság miatt, ahogy ütheti más lelki sokk is.
Ellene tenni? 
Már azzal komoly adu kerül a kezünkbe, ha ezeket a mummusokat felismerjük, elismerjük. Ezzel már elkaptuk a grabancát. A többi egyéni. Kinek elég ellene a sport, új munkahely, egy új szerelem, másnak személyreszabott kezelésre van szüksége egy pszichológusnál, vagy pszichiáternél. 
De lebecsülni a pszichét nem szabad! Rettenetes ereje van, amivel sajnos nemcsak felfelé lehet elérni a csillagokat, hanem lefelé is a poklot.

Bocsánat, most látom igencsak hosszú lett ez a történet és azt hiszem nincs ahhoz erőm, hogy az összes helyesírási hibát kijavítsam benne. Az elkövetett hibákért elnézést kérek a tudatalattim nevében is! :)

Németül tanulóknak

Első és legfontosabb tanács: nyugi, nem kell ezt az egészet annyira halálosan komolyan venni! :) 

Tényleg felesleges a görcsölés, hónapok alatt úgyse fog sikerülni. Lassan, apránként kell kétvállra fektetni az idegen nyelvet, ami majd úgyis csak az igazi nyelvi közegben fog kikristályosodni. A nyelvtan természetesen szükséges, de attól nem félni kell, hanem alkalmazni. Hogyan? Hát gyakorolni kell a példamondatokkal, újra és újra átrágni, emésztgetni, kérdezni, ha valamiben nem vagyunk biztosak! Ùjságokat kéne olvasni idegen nyelven, rádiót hallgatni, tévét nézni és BESZÈLNI! 

És ez a második fontos tanács: A beszédtől nem kell félni! 

Mindegy milyen hibásan beszélünk, ez is csak a gyakorlás része! Ha beszélni próbálunk, azzal segítünk a legtöbbet magunknak, hiszen ezzel tökéletesedik a szókincs, a mondatalkotási készség. Ha megpróbálunk német mondatokat összetákolni úgyis egyből rájövünk, hogy hol a gebasz, mi nem megy. Ha hiányzik egy kifejezés, akkor azt gyorsan írjuk fel egy papírra, de játszuk azt, hogy az megvan és fogalmazzuk tovább készre a mondatot.

Lám, kész. Ìrjuk le. Keressük meg hozzá a szótárban a hiányzó kifejezést, hogy ő se hiányozzon.  Hopsz, már a mondat leírásánál érezzük, hogy azt kimondani egyszerűbb volt! :)

Fura érzés kerít a hatalmába, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jól fordítottam. A fene tudja, lehet megint magyarul gondolkodtam ezért nagyon is elképzelhető, hogy nem igazán németes a sorrend. (A Satzstellung) 

Vegyünk egy példát: Kérek egy erős, nagy kávét!  Hoppsz, itt nem vagyok biztos, ha kérek egy nagy és erős kávét, akkor milyen szabály vonatkozik is rá? 

A melléknevet is kell ragoznom, vagy csak a főnevet? Ja, tényleg, persze kell azt is! De ebben a mondatban kettő melléknév is szerepel, hogy is volt? 

Az alanyeset jó, vagy inkább...... ó hát persze, valamit kérek, akkor az tárgyeset, szóval akkusativ. 

Te jó Isten, de ott van az is, hogy "egy"! Ezzel mit kell csinálnom?!? Konjugálni kell őt is?  Igen, de hogy? Marad ein, vagy einen lesz?? Követi a "Kaffee" der-jét? Oh, Du großer Gott, egyáltalán hány f és hány e a kávé?! :)

Ès máris eljutottunk a töprengésünkben a felismerésig. Rájöttünk arra, hogy  a hiányzó szavakon túl melyik nyelvtani részt illetve táblicskut kell megnéznünk hozzá (kezdőként még kikeresni, haladóként már csak ellenőnizni az alkalmazott ragozást), és ezzel a nyelvtan ismételten rögzül. 

Az én módszerem a bonyolultabb formulákra abból állt, hogy egyszerűen megjegyeztem mi az amit soha nem tudok, mi az amit állandóan összekeverek és azt igyekeztem kerülni. :) 

Van ilyen még ma is. Nem tudom, hogy a "sämtliche" után hogyan kell ragozni a a főnevet. Erősen? Gyengén? Vagy vegyesen? Mindegy! A szótáramból kiűztem a sämtlichét, van helyette másik kifejezés, amit alkalmazni tudok. (az is lehet ám, hogy csak egyszer kéne ismét megnéznem ezt a szabályt nyugodtan, odafigyelve, és máris tudnám, de ugyebár a lustaság fél egészség ..)

Bár megnyugtatásként elárulom, hogy a nehéz és eleinte állandóan elfelejtett nyelvtani elemek egy idő után leüllepednek, mégiscsak rögzülnek a fejecskénkben. Persze attól függően, hogy mennyi hely maradt még benne üresen, és mennyire tartjuk azt fontosnak. :)

Vannak persze szavak, amiktől magam is tartózkodom és ezek a hasonló hangzásúak közül valók. A Krapfen és a Karpfen. Horror! :) Egyszer felcseréltem őket és azóta rettegek!! Nem merem kimondani őket, nehogy mégegyszer megtörténjen a szörnyűség, amikor is a ponty helyett fánkot kértem Pékné módra az étteremben. :) Azóta csak akkor merem kiejteni őket, ha előtte megbizonyosodtam arról, hogy a megfelelővel van dolgom, tehát, vagy az étlapról olvasom fel a kedves nevét, vagy a pékség árjegyzékéröl. :)

Az aktív némettanulásos időszakomban, én se tudtam mindent. Akkor a mentségemre szolgált, hogy összesen csak 2 évig, heti 1 órában tanultam a nyelvet a barátnőm anyukájánál, aki általános iskolai némettanárnő. Végigmeneteltem az alapfokú A-n és B-n egészen a középfokúig. A 80 % feletti teljesítményeim mellett ott állt a legutolsó, a legrettegettebb, a középfokú írásbeli, a maga 5 órás időtartamával és az állati nehéz és rém hülye tesztjeivel. 61 pontom lett. (Psszt, másnak el ne áruljátok, de ez volt a határ, 61 ponttal volt meg a középfokú B!! :))

Most se tudok mindent, de mentségemre szolgáljon .... áh, hát találjatok ki nekem valamit! Akármit, bármit! :)) Nem vagyunk tökéletesek és kész. Nem vagyok egy nyelvzseni, a napi gyakorlatot elsősorban a családom tagjainak köszönhetem, akik nem hajlandóak velem magyarul szóba állni. :)

Egy kedves, jelen pillanatban is egy intenzív kurzuson lelkesen németül tanuló ismerősünkkel találkoztunk a múlt szombaton. Szegény, már rázta a fejét, mert én állandóan kijavítottam...... ahogy engem a párom. Hiába is nyugtatgattam, hogy ne izguljon én ugyan ezeket a hibákat követtem el régen (khmmm, most is néha :) ) azért könnyű nekem őket felismerni ..... de ő inkább egyre bánatosabb lett, egyre nehezebbnek ítélte a helyzetét.

De E. (apus) mindannyiunk megnyugtatására közölte, hogy nem kell aggódni, csak arról van szó, hogy most Attila vette át erre a pár órára a helyemet és került a táplálkozási lánc legalsó szintjére. :)) A németül tudók  (a párom és a kisfiam) álltak meginghatatlanul a csúcson (bár nem éreztették) , én felkerültem a középmezőnybe, és ezzel Attila sajnos átvette a helyemet ennek a bizonyos láncnak az alján. :))

Régen (aktív nyelvtanuló koromban) természetesen megvettem én is számos kiadványt a német nyelvtani összefoglalókról, vonzatos és visszaható igékről. Beszereztem nyelvkönyveket, tesztfüzeteket, de csak elenyésző részüket forgattam valóban át. Manapság gyakrabban előfordul, hogy előveszek egy-egy ilyen kötetet, vagy azért, mert valaminek utána szeretnék nézni (khmmm elfelejtettem ...) vagy azért, mert valamilyen apropóból aktualitást nyert, sokszor éppen a kisfiam gimnáziumi németórái kapcsán. Ilyenkor széttúrom a gyűjteményem, fellapozom a cuccot és vigyorogva bemutatom a megtalált anyagot. Hasonlítunk, néha tényleg érdekes, hogy tanultam én és hogy tanulják ugyanazt az anyagot a német derekek a gimnáziumban.  

Az egyik könyv, Szabó Katalin: Wer? Was? Wo? Wie? (Ki? Mi? Hol? Hogy? ) c. könyve. 

Régen egyáltalán nem, csak mostanság tűntek fel nekem, hogy milyen jópofa rajzok vannak benne!

  

 Itt van mindjárt a jelen és második múlt idő szemléltetése az énekelni igével:

Ich singe = énekelek 

Ich habe gesungen = ènekeltem

A határozatlan névmások és határozatlan számnevek kapcsán egy remek kép, amelyből kiderül, hogy a hölgyek "egyike" nagyon csini. :)

De a kedvencem, az oly sok magyar embernek a saját nyelvén is oltári problémát jelentő ba/be-ban/ben helyhatározó.

(Ijesztő mennyiségű helytelen ragozással találkoztam az elmúlt időszakban különböző internetes fórumokon. A népek kint vannak "Berlinbe", "Nürnbergbe", megérkeztek "Bécsbe" .... szörnyű! ) 

Pedig ez nem olyan nehéz, vagy tévedek??

Hova kérdésre a válasz ba/be,

hol kérdésre pedig ban/ben.

Bár legalább ennyire elborzasztanak a "megyünk németbe", "utazunk olaszba" formulák. Véleményem szerint ezek nem a "nemtudás", a butaság gyerekei, pusztán az igénytelenségé, mégpedig magasfokon.

A német magyarázat: 

Hova lövi a golyót? A szájába. A szemébe.

/In + Akkusativ, azaz tárgyeset./

Hun a goló?  A szájában és a szemében!

/In + Dativ, azaz részeshatározós eset./

Az Artikeleket, azaz a névelőket most hagynám. Arra majd rátérek. Ha valami nehéz a német nyelvben, akkor azok bizony a derdiedaszék! 

A nyelv magasszintű elsajátításához szervesen kapcsolódó helyes kiejtés, szintén állati fontos, messze nem elhanyagolható! Viszont erről a témáról már írtam a kétnyelvűség kapcsán, ezért azt most nem ismétlem.

Az idegen nyelvhez, annak nyelvtanának leüllepedéséhez, megértéséhez, hogy azt használni, alkalmazni tudjuk időre van szükségünk. Az ami az első percben könnyűnek és logikusnak tűnik, lehet 2 nappal késöbb egy dzsumbujjá válik és belekeveredünk az egészbe, mint foxi a lábtörlőbe, de ez teljesen normális! 

Ezen szerintem átment mindegyikünk,  épp ezért nem szabad, hogy bárkit is elriasszon! 

Az utolsó szívhez szóló jótanácsként pedig azt üzenem a nyelvtanulóknak, hogy soha ne adják, még egy fél másodpercig se! Menni fog az! ;)

Séta Nürnbergben

Az elmúlt hét a születésnapok miatt (gyerek+mink) egy kicsit húzós volt. A menetnek még nincs vége, vasárnap lesz az André születésnapi bulija a közlekedési múzeumban (9 gyerek összesen, közülük csak egy kislány) hát asszem utána jól fogunk aludni.

A múlt heti mozival kapcsolatosan még valami eszembe jutott, egy jópofa szöveg a filmből:   Konrad Koch felhívja a gyerekek figyelmét egy nagyon fontos dologra, ami az angoltanulásnál nélkülözhetetlen!  

"Azt a személyt, aki nem tudja kimondani a "tiédzset" (th),  már megbocsássanak a kifejezésért, de Angliában egy trottliként fogják kezelni. :)) "

Bizony megszívlelendő! :)

A moziban különben összesen 4-en ültünk. Mi hárman, plussz a mögöttünk levő sorban egy idegen férfi. Persze jókat vigyorogtunk azon, hogy klassz dolog egy születésnapra kibérelni az egész mozit. 

Beweisfoto  / bizonyíték .... amiről hiányzik 2 személy.

 A film után egy kicsit körülnéztünk a belvárosban. 

Szembejött velünk a Lorenzkirche kétszer

A "Hotel 3 Raben" azaz a három varjú 

Ès a Frauenkirche a Hauptmarkton, azaz a főtéren.

 

A várról és a környékéről is készültek felvételek, de azokat most lusta vagyok rendszerezni, majd máskor. :)

Az utolsó kép mosolyt csalt az arcunkra. Végre! Efcéeeeeeen!!! 

Hol is készülhetett volna máshol, ha nem Nürnbergben! Felhívnám a figyelmet a kamion "elejéről" ránk tekintő Heiner Stuhlfauthra, a Nürnberg legendás kapusára. Róla, a tradiciók ápolásáról, a régi hősök tiszteletben tartásáról már írtam.

Egy szép kis mese, egy majdnem igazi történet

Moziban voltunk. Èn is, és ez tényleg kivételes alkalom, mivel nem szeretem a mozit. Az egyik helyi mozitól (Admiral) az ott regisztrált gyerekek minden évben köszöntő kártyát kapnak a születésnapjukra, benne egy ingyenes mozilátogatásra és egy gyerekmenüre (pattogatott kukorica+üdítő) jogosító utalvánnyal. A jegy, csak a születésnapi előtti, ill. utáni hétre érvényes, érdemes kihasználni.

Miután az Andrénak is megérkezett a küldemény, egyből megkukkeroltuk, milyen filmeket játszanak, de elcsüggedtünk, egyik se csigázta fel az érdeklődésünket. Aztán mégis, hurrá rátaláltunk egyre! Végre már nem rajzfilm ;), meg nem is amerikai hiperszuper háromdimenziós eksön, csak egy egyszerű történet, egy német film.

Der ganz grosse Traum - azaz a Nagy álom (vagy a hatalmas álom, vagy az igazán nagy álom )
A történet a futballról szól és egy tanárról, Konrad Kochról aki 1874-ben elhozta Angliából Németországba a focit. Egy rendkivül bájos történet!

1874. Németországban császár bácsi uralkodott. Az iskolákban az akkori időknek megfelelően dúlt a hazaszeretet, a dicső háborúról való zengedelem, és persze mindenek felett fegyelem.
Egy fiatal tanár Konrad Koch érkezik a Braunschweiger-i Martino-Katharineum iskolába, angol nyelvtanárként. Koch éveket töltött Angliában, kiválóan beszél angolul és délutánonként persze teázik.
Ez idő tájt Németországban akkor még sehol nem tanultak angolul. Minek? A császári csapatok előbb-utóbb úgyis leigázzák az angolokat, akikröl a gyerekek ezt tudják:

Az angolok barbárok, mert: 

- nyershúst esznek borsmenta mártással brrr!
- elveszik a többi ország négerét!

- és nő náluk a császár!

Konrad Koch más mint az akkori tanárok. Az egyetlen, aki még mosolyogni is tud, ami fel is tűnik a gyerekeknek.

Részlet a www.tagesspiegel.de cikkéböl:

"Die Schüler sind verwirrt. So einen Lehrer haben sie hier noch nie gesehen. „Lächelt der etwa?“, fragt ein Junge. „Vielleicht eine Kriegsverletzung“, antwortet sein Sitznachbar."

A gyerekek össze vannak keveredve. Egy ilyen tanárt még soha nem láttak. "Csak nem mosolyog?" - kérdezi az egyik fiú. "Talán egy háborús sérülés" - feleli a padszomszédja.

Az alábbi filmrészletben többek között láthatóak és hallhatóak fenti kijelentések, Koch első találkozása az osztállyal.

A nemes, illetve gazdag családból származó fiúkon kivül van egy kis proletárgyerek is az osztályban (egy édes kis pofa), akinek az élete a történet elején még elég nehéz. A többiek megpróbálják kiutálni. Koch megismerteti a focival az osztályt, amibe természetesen a gyerekek beleszeretnek. A focival nemcsak az angol nyelv ismerete érkezik, hanem gondolatok reformálódnak a srácok fejében. A fairplay, a teamspirit életre kell! 
A focit az iskolában természetesen betiltják, Kochnak mennie kell ..... nem mondok mást. Meg kell nézni a filmet! 

Hogy miért majdnem igazi a történet? Mert valódi adatokon alapul, valóban részben az igazi Konrad Kochnak köszönhető a németországi futball megteremtése, de nem egészen a filmbeli történet alapján. A film  szabad fantáziszárnyalása a történet írójának, amire csak azt tudom mondani, hogy hála neki! Egy édes kis történet, régen nem élveztem ennyire mozit!

Psszt! Es bőgtem is rajta! 
Szívből ajánlom!

kép: www.spielfilm.de

Fränkisch nyelvlecke

Gerd Bauer, a nürnbergi karikatúrista szellemes rajzait a szombati kiadványaiban rendszeresen megjelenteti a Nürnberg-i Abendzeitung.

A legújabb, az 1.FCN- ről filozófáló szurkoló, akinek a gondolatmenetét, gyors eszmefuttatását követhetjük a drámai felismerésig. Ez az ember kérem aggódik! Tapasztalatból beszél. Bezony ám, és igaza van, az aggodalom jogos!  Ugyanis akkor szokott bekövetkezni a "Tragédia" a csapatnál, amikor éppen a legjobban megy. Ahogy most is. Jól játszanak nagyon a fiúk, ideje aggodalmaskodni! :)

Vegyük át a szöveget! Először "Hochdeutschra", majd onnan magyarra.

Es leffd subber= Es läuft super = szuperül megy minden







Immer wenns subber leffd = Immer wenn es super läuft =  mindig, amikor szuperül megy










Schdaingmer ab! = Steigen wir ab! = kiesünk! (az első ligából!)

Szülinap

foto: aboutpixel.de/ © marshi

Ùjabb Club Sieg!

Vagyis:  ismét győzött az 1FCN! Hihetetetlen, fantasztikus érzés, tiszta eufórikus állapot egy ilyen győzelemmel végződő meccs!

Amúgy egy Clubberer élete elég nehéz, a mélyrepülésekről kivétel nélkül gondoskodik a Club. De most valami megváltozni látszik. A negyedik meccs zsinórban, amit megnyertek és nemcsak úgy, hogy: na ja, szerencsével sikerült berúgniuk egy gólt, hanem pazar, bámulatos focival, szinte kakivá verve az ellenfeleket. 

Oda vagyok tőlük meg vissza, eszméletlen jól játszanak. Látszik, hogy valóban egy csapat, szívvel és lélekkel.

Az edző Dieter Hecking szenzációsan passzol a játékosokhoz, ért a nyelvükön, a bizalom, megértés kölcsönös. A hapsi eleve egy rendkivül természetes, finom modorú, intelligens ember, aki képes világosan fogalmazni és másokat nem megsértve nyilatkozni. Teljesen az ellentéte például Van Gaalnak (Van Ghhhhhaaaall) az arrogáns Bayern München arrogáns edzőjének. :) Különben vicces, amikor a Nürnberg-i stadionban az éppen folyó meccs alatt megjelentetik a kijelzőn a párhuzamosan folyó játékok állását. Ha ott vagytok a stadionban rá se kell pillantani a kijelzőre, a szurkolók boldog kórusüvöltése elárulja: gólt rúgtak a gyűlölt Bayernnek. Persze ez nemcsak Nürnbergben van így, Németország további 8 stadionjában ugyanígy örülnek a szurkolók annak, ha a Bayernt pofára ejtik. :) Miért van ez így? Egy ilyen külföldi sztárokkal felpumpált "Übermanschaftot" nem is lehet szeretni. Nem a mi fiúnk.

Az edzőjükre a Van Gestenre :)  visszatérve. A faszi holland (ugyanúgy mint az állandóan természetellenesen vigyorgó -ezért általam "Grinzinek" hívott- és az egészet a kameráknak így arcjátékkal túljátszó "csodacsatár" a Robben) és a hollandok valami eszméletlen hülyén beszélnek németül. A Van Gaaaaaaalnak nem tudom miért nem adnak órákat, a szentségit tanulja meg már kimondani, azt hogy spiel! :)) Itt van már legalább egy éve és egyfolytában pöszéz. Öööö, wir haben öööö ein szönesz szpiel ööö geszpielt. :))  Az egyik rádiós szerint, amikor a Van Gal és a hollandok németül beszélnek, úgy hangzik mint amikor a delfinek vinnyognak. :)

A Nürnberg trénere Dieter Hecking maximálisan a fiatalok játékba való beválogatása mellett áll és úgy tűnik, a sportpolitikája remekül bevált. Ahogy már írtam, az 1FCN-nek nincs pénze milliókért sztárjátékosokat vásárolni, így részben hozott anyaggal dolgoznak, azaz a saját utánpótlással.

Itt van mindjárt Philipp Wollscheid (születetett 1989-ben) bár korábban más csapatoknál kezdte, végül is az 1FCN-nél landolt az ifiknél. Innen emelte fel az edző és tette be a nagycsapatba. A srác eszméletlen, úgy játszik, ahogy sok öreg róka nem képes: szinte hiba nélkül. Kiváló teljesítményt nyújt meccsről-meccsre, rajta keresztül aztán nem megy labda tovább. 

Vissszatérve a tegnapi meccre. 3:0-ra verte a csapat a Frankfurt csapatát. Az első gólt az én kis Schieberem rúgta, aki végre örülhetett is neki! ;) A gólt sajnos tegnap a kisfiam miatt nem láttam, mivel kéz a kézben sétálva útközben voltunk a "kocsmából" hazafelé. :)

Már napok óta mérlegeltem a helyzetet, tudtam, hogy nekünk a bíró 20:30 -kor már egy kicsit későn fúj bele a sípjába, hogy kezdés. Nyuszkó csak otthon képes nap mint nap a mutatványra: akármeddig fennmaradni. Mi szülők már rég kidőltünk, ő még trillázik. Az a baj, hogy nem tudom hol kell belőle kiszedni az elemet. 

Viszont én is voltam gyerek, Tudom hogy van ez! Határtalan optimizmussal indul: menni fog, még szép, hogy ki fogom bírni! Aztán érkezik a rettenetes fáradtság, a fázós reszketés a hirtelen ránktörő álmosság. Ilyenkor nincs mit tenni. Aludni kell menni. 

A kisfiamnak felajánlottam, hogy amint úgy érzi elég, megyünk haza kettecskén. Áh, Anyu, ki fogom bírni, semmi gond! Ha-ha-ha. A félidőben már láttam rajta, hogy annyi meg egy bambi, hiába is állította, hogy még bírja. Minek kéne szegénynek bírnia? 

Indultunk hazafelé a zuhogó havasesőben. Beszélgettünk, vigyorogtunk, annyira édes volt, mivel állandóan elnézést kért, hogy elcseszte a focinézésemet. Persze megnyugtattam, hogy ő semmit nem cseszett el és ő csak egy gyerek, aki én is voltam, pontosan tudom hogy van bekötve. Anyuként pedig főleg tudnom kell, hogy 10 évesen este 3/4 10-kor az ember, bármennyire is klassz kisfiú, nem bírja.

Azért azt megjegyeztem neki, hogy sokkal nyugodtabb lennék persze, ha a Club az első félidőben már egy-két gólt berúgott volna, mert így null-nullás állásnál ugyibár akármi is lehet, de persze a legrosszabb ami történhet, hogy éppen most rúgnak gólt! Ráadásul a kis Schieberem, mi meg itt bandukolunk az utcán és nem látjuk!

10 perc alatt hazaértünk, felrohantunk az emeletre, be a számítógéphez, ahol már ment egy lifestreameren a meccs. És mi állt a jobb felső sarokban? 1:0 a Club javára!!!! :))))))))

Ilyen nincs, ez nem lehet igaz!! Ki rúghatta a gólt?!? Klikk ide-oda.... jawohl. :) Naná, hogy Julian Schieber. :)

Jókat vigyorogtam, mivel ma mások is ugyan arról számoltak be, amit én magam is átéltem, Ugyanis hihetetlen módon, szakítva az évek óta tartó hagyományokkal, alig várjuk, hogy kezdődjenek a tévében a sportösszefoglalók, újra és újra meg szeretnénk nézni a gólokat, méghozzá örömittasan! :)

Bezzeg pár hónapja ez még nem így volt! Továbbkapcsoltunk, akarta a rosseb mégegyszer megnézni, hogy kaptunk ki. :) 

Végre nem azzal kell foglalkozni, hogy még hány pont választja el a Clubot az első ligából való lecsúszástól, hanem azzal, hogy még mennyi kell a legalább 5. helyhez, azaz az Europakupához! :) 

Most megyek, jönnek a tévében a Bundesliga összefoglalók! :)

fotó: www.fcn.de

Mire jó a PageMaker?

Ahogy már írtam, a profik már nem használják, csak én. :) (Az InDesign mindent vitt. De nálam még nem. :) )

Az alábbiakban három születésnapi meghívó. Mindhárom PageMakerral született. Az utolsó kettőhöz annyit, hogy a "keki"-lila volt az André ötlete, de meggyőztem, hogy a lila túl lányos, változtassunk a színeken. Ìgy lett belőle narancssárga, ami szintén lányos, de legalább az én kedvencem. :) 

Szerintem a képeken jól látszik, hogy mennyi mindent lehet vele buherni. A háttérszínektől kezdve .... nem írom tovább, mert hosszú a lista és unalmas lenne. :)

Dehogy bonyolult!

Az előzőekkel kapcsolatosan. Tényleg nem bonyolult ez az egész, csak első hallásra tűnhet kicsit annak.

Akkor válasszuk ketté a témát!

Egyszer legyen a Photoshop, ami egy szuper kis program. A segítségével a fotókat lehet gatyába rázni, feljavítani, módosítani, egymásra pakolni, feliratozni. A blogom headerjét is azzal csináltam, 3 képet fektettem egymásra, persze a méretüket és a fekvésüket is módosítva. Az alapképre rápakolt képeknek adtam egy kis árnyékot és fehér keretet.

Aztán a másikkal, a kiadványszerkesztőnek is becézett PageMakerral, vagy InDesignnel pedig magukat a doksikat hozzuk létre. Háttérszín, hasábtördelés, úgy képzeljétek el, mint egy újság, prospektus megszerkesztését.

De vissza a Photoshopra. A "Müttyögéseim" bejegyzésben feltettem már egy példát, ide akkor most újra beszúrom. Mert mire van szükségünk az ingatlanos szakmában? Ha csak a vállalkozásunk egyik ágát, a klasszikus közvetítést nézzük, akkor ugyebár ott vannak a lakások/házak/telkek, amiket szeretnénk eladni. Róluk készülnek felvételek és ezekhez tartoznak továbbá helyszínrajzok, valamint a házas ingatlanok esetén az alaprajzok. Na és ez nem mindegy, hogy hogyan mutatnak. Még a legszebb ingatlanról is lehet szar képet csinálni, nem is kell hozzá különösebb tehetség. :) Fotózásból sajnos nem rendelkezem ismeretekkel, a gépem se túl jó, ezért a képek készítésekor marad csak a megérzés, a szemem, az izlés és a végén a Photoshop. :) 

Ugyanezzel a programmal természetesen nemcsak fényképeket, hanem minden más dokumentumot is meg tudok gyurmázni. Csak annyi a lényeg, hogy a PS számára érthető legyen a formátuma, tehát pl. jpg, tiff, pdf, png.

Ha van egy régi, igen randa, összemaszatolt, összefirkált pecsétes alaprajzod, azt nem igazán nyerő. Sokan nem tudnak vele mit kezdeni, de én az életben nem adnék ki egy ilyen munkát a kezemből! A rajzot beszkenelem és a programmal a foltokat kiradírozom. Továbbá áthúzom újra a vonalakat és szinekkel kitöltöm a felületeket. Ìgy egyrészt barátságosabb lesz a külseje, másrészt gusztusosabb. 

Elmondanám, hogy erre már ipar is alapult! Léteznek oldalak, ahol némi money ellenében a feltöltött alaprajzokat lehet kozmetikázni. Bár nem tudom, hogy a felesleges firkákat hogyan tüntetik el róla, mert nem próbáltam egyet se, de nem is fogok, meg tudom oldani házilag. ;) 

A jó minőségű alaprajzokkal nincs gond, lehet színezni, de a régieknél, amiket már többször fénymásoltak, faxoltak, ott már nem mindig folytonosak a vonalak, azoknak még sok mindenre szükségük van. 

Az alábbi képen (már voltak) egy iroda alaprajza szerepel. Az irodát mi szerettük volna kivenni és a cél csak az volt, hogy elkülönüljenek a helyiségek, hogy tervezni tudjuk, mi és hova férne be.  

Az egyik képen az eredeti átfaxolt, leevett, lekávézott alaprajz, a másikon a letisztázott változata. Hogy melyik-melyik, nem árulom el. :)

Természetesen nemcsak erre használom a Photoshopot. A privát felvételeimhez is jól jön, hiszen egy belógó lófej, egy zavaró kuka, vagy pattanás eltüntetésére is kiváló!

A PS-el letörlöm az arcokon csillogó izzadságot, fehérítem a fogakat, és szüntetem meg a szemek pirosát. Alkalomadtán szelek is le falatokat a túl kövér karokból, sonkákból. :)

A PS-el szoktam jönni akkor is, amikor valaki valamilyen lehetetlenséget kér tőlem, mint például főzzek ezt, vagy süssek azt. :) Azt szoktam mondani, hogy ilyet ne kérjetek tőlem, nem fog menni, de Photoshoppal megcsinálom! Olyan filésteaket rittyentek, fóliás krumpkival a képernyőre, hogy ihajj!  :))

Kedvteléseim

Bezony, többek között a képbuzerálás. Bár messze nem úgy mint a profik akik portréfotózással foglalkoznak, majd a kész felvételeket felturbozzák, retusálják. Én csak kicsiben űzöm az ipart. Arra használom a Photoshopot, amire szükségünk van. 

Elsősorban a munkáinkhoz, másodsorban ehhez a bloghoz. 

Bár az arányok az utóbbi időben durván eltolódtak a blog javára. Ez azért kár, mert azt jelenti, hogy kevés tennivalóm akadt....... És ezzel a mondattal azt hiszem válaszoltam is a kedves régi ismerősnek, aki 2 év után újra jelentkezett nálam emailban. :) L. ugyanis kedvesen érdeklődött a vállalkozásunk eredményességével kapcsolatosan  és ezt írta: " Aztán gondoltam, biztosan annyira elfoglalt vagy, hogy nem jut idöd semmi másra. Csakhogy akinek blogolni van ideje az mégsem lehet olyan elfoglalt "  Ezt leszámítva, különben nagyon örültem a levelének és örülök, hogy újra hallatott magáról! :)))) Ès puszi is neki!

A mai világban simán Word-del nem lehet szép munkákat szerkeszteni. Bár ennek a kisfiam ellentmond, véleménye szerint ő mindent meg tud oldani a szövegszerkesztővel, de ilyenen csak nem fogunk vitatkozni? Ráhagyom. 

Egy szinvonalasabb expozé, főleg egy flyer, vagy prospektus a Worddel nekem nem menne.  Bár a nem túl modern PageMakert használom, ami a mostani ötcsillagos InDesign (mindkettő Adobe termék) elődje, de remekül lehet vele dolgozni! Viszont hozzá a beszúrt képeket előtte Photohoppal át kell gyúrni.  

Az InDesign sokkal profibb szoftwer, ötvözi magában a kiadványszerkesztőt és a Photoshopot. A kívánt effektekhez (árnyék, képszegély, belső fény, külső fény, stb.) nincs szükség a képek előzetes variálásához.  Ha szeretnék például egy képnek árnyékkal mélységet adni, ezt a Page Makerral nem tudom megcsinálni, de az InDesignnel igen. 

Egy sreenshot az InDesign-ról  

http://i1-win.softpedia-static.com

Ez pedig a a PageMaker-om. 

Lényegesen egyszerűbb mint az utódja.

http://screenshots.en.softonic.com

Ìgy néz ki az én kis régi 6.0-ás Photoshopom is 

www.activewin.com

 

 

Az összes fogást, ismeretet könyvekből, illetve az internetről tanultam, lestem el.  Èvek óta folyik az autodidakta képzésem, de egy PS-t soha nem lehet teljesen megtanulni. Èn legalábbis folyamatosan új dolgokat tanulok hozzá. Majdnem mindig a "jééé" effektussal. Jééé, ezt se tudtam! Jééé, hogy ez a bigyó ezt is tudja? :))

Végigmentem a tanulás ösvényén, az elején a bonyolultnak tűnő fogalmakat kapásból kihagytam. Ilyenek voltak többek között a rétegek és a maszkok. Első hallásra tényleg furák, a rétegeket nem is tudtam elképzelni, ehhez hónapokra volt szükségem. Mindent egy rétegen csináltam, tényleg tiszta amatőr módon, de az alapok megértéséhez egy réteg is elég volt. Változtattam színt, csökkentettem a csúcsfényeket (bár ezt még ma se tudom, hogy mi :) ), vettem le a színélességből, sötétítettem, vettem le a kontrasztból, helyeztem át objektumokat ide-oda, retusáltam a sziklák repedéseit, borítottam be a völgyben álló házakat fákkal, rettenetesen élveztem a gyakorlást. Èlvezem most is.

Ha  valakit érdekelne a téma, vagy szüksége lenne egy kép megváltoztatására, feljavítására, akkor írjon nyugodtan. (Rendkivül rossz minőségű, életlen képpel én se tudok mit csinálni, ezt már jól előre mondom.)

Bár az ígéreteimmel azt hiszem egy kicsit óvatosabban kéne bánnom,  mivel beugrott, hogy egyszer nagyvonalúan ajánlottam "Sofynak", hogy segítek neki eladni a lakásukat, aztán nem lett belőle semmi. Egy darabig még tudtam róla, addig folyamatosan elnézést is kértem a késésért, majd csöndben maradtam. Sajnos elfelejtettem.  :)

Elnézést Sofy! :) Akkor ezt a témát majd átvesszük újra privátban. 

Az alábbi képen jól látható, hogy a gyűjteményem büszkeségei nem fiatal versenyzők, ahogy az is, hogy keverednek a nyelvek, de ez mind az enyém! (Egy könyv hiányzik, az irodában felejtettem a polcon.) A német nyelvű PS Biblia nagyon klassz kis vásárlás volt, az Ebay-en sikerült megcsippentenem, 1 euró 50 centért!! A licitnél az én ajánlatom volt a legmagasabb. :))

 A Photoshop Biblia se csak egy "víkonyka" füzetecske. :)

A Photoshop jelenleg már a CS5-ös verzióval nyargal, de én még mindig csak a 6.0-al élek nagy egyetértésben. (ez után jött a 7.0-ás, aztán a CS- széria) A gond csak az a közel 1.200,-EUR, amibe kerül. Kerülne... ;)

A kis Lieblingem: Julian Schieber

Majd elfogom azt is mesélni, hogyan történhet meg az, hogy valaki, akit egyáltalán nem érdekel a foci, sőt idegesítőnek, és végtelen primitív dolognak tartja, egyszercsak kivetkőzzön magából és 180°-os fordulattal focifüggővé váljon, jó? Első kézből valók az információim, magamtól, magamnak. :)

A hogyan lettem focifan történetem ismerete nélkül (mondom, majd jön), csapjunk bele a közepébe. 

In medias res : imádom a focit!

Többször írtam a Nürnberg-i fociklubbról, az 1FCN-ről. Hát igen, velük kezdődött az egész és nagyon úgy tűnik, hogy számomra velük is zárul a labdarúgás. Hozzájuk nőttem.

Valami lehet ebben a mondásban hogy: "einmal Clubberer immer Clubberer", szóval aki egyszer Clubbererré vált, az örökké az is marad. Mi az a Clubberer? Hát Clubbfan. És nem valamelyik Clubbé, hanem a nürnbergi futballklubbé. 

kép : www.stuttgarter-zeitung.de

 

Az idei évadban játszik a Clubbnál  egy páratlan kis tehetség, egy ránézésre is végtelenül normális, komoly fiú, Julian Schieber, aki ráadásul nekem még tetszik is! :)

El nem tudtam volna képzelni, hogy ennyire megkedveljek valakit - főleg nem egy focistát! :) -, azt hittem ezek az évek már elmúltak. :) 

Na ja, ha jobban belegondolok, itt van ez a James Hunter is ..... szóval nincs gond. Maradtam amilyen voltam, határtalanul tudok lelkesedni mindenért ami nekem tetszik, örömet okoz.  

Kétségkívűl a zene vezeti nálam a listát de mostanra felzárkózott Hunter bácsi mögé a kis Lieblingem, Julian Schieber. 

Julian igazándiból a Stuttgart-i futballcsapat, a VfB játékosa, akit erre a szezonra a Nürnbergnek kikölcsönöztek. A kölcsönjátékosokkal való lyuktömögetés nemcsak az 1FCN sajátja, mások is rákényszerülnek. Az oka prózai, mindig csak az a piszok pénz. Vannak csapatok a német Bundesligában, amelyekben olyan sztárok játszanak, akik a pénztől szinte már futni se bírnak :), de mégsem viszik előbbre a csapatukat. Ha egy csapat nem tud csapatként működni, ott a világklasszisok se tudnak segíteni.

A sztárjátékosokat felvonultató,  (bár elsősorban a lényeg, hogy őket megfizetni tudó :) nagy klubbok mellett működnek alacsony büdzsével rendelkező "szegényebbek" is, mint például az 1FCN. Egészen egyszerűen nincs rá lehetőségük, hogy milliókért csodacsatárokat vásároljanak. A játékosokat a saját utánpótlásból szerzik (bár a tehetség ilyenkor sajnos nem párosul bundesligás tapasztalattal), illetve kölcsönöznek. A Clubbnál jelenleg több kölcsönjátékos is játszik. Azt hiszem 3, vagy 4.  Egy biztos, Julian mellett a másik állandó tag, úgy értem szinte az összes meccsen játszó fiatal reménység: Mehmet Ekici, akit a Bayern München kölcsönzött ki. Ezeknek a tehetséges fiataloknak is megéri inkább máshol játszaniuk, mint az anyaklubnál a padon üldögélni. Nem tudom, hogy mikor játszhatna a tehetséges Ekici  (kicsi Ekicsi :) egy Roberyvel (azaz Robben-nel és Ribery-vel :))) teletűzdelt Bayernban. 

Schieber Julian különben a Stuttgart saját utánpótlásából való, aki feljutott a szamárlétrán és elérte a nagycsapatot. De erre a srácra ippen nem volt szükség a egyesületénél, a komoly pénzekért beszerzett sztárok között igazán nem jöhetett szóba. :) (pl:  Pavel Pogrebnyák, és megemlíteném a magyar Hajnal Tamást akit a Dortmuntól csábítottak a Nokedli zabálókhoz. Mi ez a baromság? A svábokat a tipikus ételük, a Spätzle, azaz nokedli után Spläzlefressereknek nevezik a német szlengben. )

Nem vették észre a kimagasló tehetségét, vagy egyszerűen tényleg csak a sokadik lehetett volna a nagy nevek mellett, így kölcsönbe adták az 1FCN-nek. A srác a Nürnbergnél eltöltött időszak alatt aztán fantasztikus teljesítményt nyújtott. A kezdőcsapat stabil játékosai közé tartozik, méltán élvezi a sportvezetés bizalmát. 

A Stuttgart pedig egyre rosszabbul áll. Az elmúlt 6 hónap alatt a harmadik edzővel próbálják menteni ami még esetleg menthető. A csapatot a kiesés fenyegeti az első ligából.

Aztán elérkezett a múlt hét. Szombaton meccset játszott egymás ellen az 1FCN és a VfB Stuttgart. Julian Schieber a Nürnberg mezében és képviseletében a "saját" egyesülete ellen.

Már az elején megmodta, hogy ha gólt rúgna, nem fog neki ovációval örülni.

Julian Schieber, és az egész 1FCN remekelt. Valami eszméletlen szép futballt játszottak ezek a fiúk, akik lehet, hogy nem a legkimagaslóbb sportcsillagok, de a szívükkel és a lelkesedésükkel nagyobbakká válnak bármelyik szupersztárnál. Ezért is jó Clubberernek lenni, ennél a csapatnál még ég a láng. 

Julian Schieberrel természetesen megtörtént az, amitől egy hangyányit tartott. Természesesen gólt rúgott. Pontosabban fejesgólt.  

A labdát a többi nézővel együtt egyértelműen bent láttuk a hálóban, fel is ugrottunk hiánytalanul, kezeket fel, és hurrráztunk és boldogan kiabáltuk, hogy góóóóól, de látva Julian Schieber kámpicsorodott arcát, bizonytalanokká váltunk, kezeket le és értetlenkedve pillogtunk, hogy mivan? Mégsem? Pedig úgy nézett ki. Aztán pár másodperc alatt tiszta lett a kép. Ehhez viszont látni kellett, a többi játékos örömtől sugárzó és éljenző arcát. Valóban góóól volt, csak Julian ennek nem örült. Tekintettel volt a Stuttgartiakra. Viselkedett. Hát nem aranyos?

Annyira, de annyira édes volt, ahogy a gólja után csak feküdt mind egy jólakott napközis és nézett körbe-karikába, a szemében mérhetetlen szomorúsággal.

A videón 1:04-nél indul az akció. Tényleg érdemes megnézni ezt a szomorúságot, minden benne van. :)  

Szinte lehet olvasni a gondolataiban:

Pff, ezt jól megcsináltam...
Ùr isten, lehet, hogy pont én és pont ezzel a góllal rúgtam be a csapatot és vele saját magamat a második ligába?!
A fene vigyel el, de tudnék örülni ennek a gólnak, de nem tehetem, hiszen a Stuttgart is a csapatom!

 

Thimothy Chandlert is gólhoz segítette egy fantasztikus gólpasszal. Mind a két esetben a Stuttgart egyik sztárja, Serdar Tasci volt az ellenfele.A "Zweikampf"-ot azaz két játékos, a labda megszerzéséért folytatott közelharcát a sportriporter az egyik akciónál valami hasonlóval jellemezte.  Csata Schieber és Tasci között .... de végül is milyen harc?? Nincs itt semmi! :)))))  Mert mi is történt? Schieber éppen rohant a labdával, amit az előbb említett Tasci  megpróbált elvenni. Schiebernek ez a "sztár" egyáltalán nem jelent akadályt, simán elment mellette, megkerülte, még arra is volt ideje, hogy feltérképezze a játékostársai helyzetét, körülnézett, és pontosan az érkező Chandler elé rúgta a labdát, aki aztán góóóóól!!! :))) 1:3!!!

A videón kb. 2:05-nél indul az akció, érdemes megnézni. Szuper!

Bruno Labbadia-nak, a Stuttgart edzőjének szemében észrevehetőek voltak a könnycseppek. Van egy csapata amelyik bűn rosszul játszik és egy fantasztikus fiatal tehetsége, aki meg iszonyúan jól. Csak momentán ellenük.:)  

Megy ugyebár a tervezgetés, a Nürnberg szeretné megtartani Juliant (hát még én! :), de a Stuttgart már jelezte, hogy nyáron vissza kell neki térnie. De mi van akkor, ha Julian szerződése a VfB-vel csak az első ligára szól?! Nem tudni. Àllítólag a második ligára is érvényes, így csak reménykedhetünk, hogy a Stuttgart tekintettel lesz a srác fantasztikus tudására és egyben arra, hogy azt a Bundesliga első osztályában kamatoztathassa.

Szeretem ezt a kis Julian Schiebert. :)

Es még sokáig itt szeretném szeretni Nürnbergben!