Hétfő

Ezek a legsz@rabb napok, de komolyan! Utálom a hétfőket  Megfigyeltem, hogy nálam, nálunk mindig akkor történik valami. A pénteken megírt és postára adott rendkívül kellemetlen tartalmú levél hétfőn már a postaládánkban csücsül. (itt szombaton is van posta, levélkézbesítés). A már korábban elküldött boríték is legkésőbb hétfőn megérkezik nálunk. A kritikus telefaxokat és emailokat hétfőre időzíti nálunk a sors. 

Bár egy korábbi amerikai ügyfelünk, a mindent felülmúló emailjaivel általában a hétvégénket cseszte el, kivétel nélkül péntek éjjel tombolt, a leveleit szombat reggelente olvastuk, nem volt kispálya! :) Az ürge privátemberként volt az ügyfelünk, de ettől függetlenül az emailjeit mindig cégesen írta alá, szóval soha nem ügyelt arra, hogy az automatikus aláírás ne kerüljön az elküldött levél aljára. Hagyta a majom, mivel egy hatalmas konszern egyik amerikai gyárának volt az igazgatója, szerintem még erekciója is támadt az elküldött dörgedelmes levelek kapcsán. :)))

Viselkedni nem bírt, nem tudott, de valószínüleg az ekkora pozicióban ülő emberek már nem is tudnak. Kabarészámba mentek az építkezéssel kapcsolatos egyeztetések, mert a faszi egyszerűen nem bírta magát fékezni, néha pusztán csak hisztizett, néha szó nélkül elrohant, de olyan is volt, amikor csak ordított. :) Azóta is szeretjük ezt a fajta bizniszmikulást. :)

A felesége megpróbálta az idegölő felelőséggel és elvárásokkal mentegetni b. férjeurát, de sajnos nem tudta megmenteni. A pali egy "Depp" (egy hülye) lett, aki pontosan úgy viselkedett mint egy Depp, egy Trottl (trottli). 

Senki nem volt tekintettel a szegény ember rettentően magas poziciójára, az érintett felek egymás között őt egyszerűen leelmebetegezték. :) 

Na, vissza a hétfőig. Ma is hétfő van. 

Mondjam? 

:))

Az egyes számú munkahelyemnek lőttek. Bár nem ért meglepetésként, mert magam is láttam, hogy a magyarországi piacon kifejtett tevékenységünk nem igazán éri el a kívánt eredményt. A hirdetésünkre érkező pályázatok messze alulmúlták a vártat mind számban, mind minőségben. Össze tudtam hasonlítani más országok adataival, hát ............ :(

Valaki azért elmagyarázhatná nekem, hogy akkor, amikor egy hirdetésben az szerepel, hogy németül beszélő embereket keresnek és várják a németnyelvű pályázatokat, akkor mi a fészkes fenének küldik el rá Jóskapisták az angolnyelvű jelentkezésüket egy kanyi német hang nélkül???? Németországban németül beszélnek az emberek és nem angolul. 

Na, szóval végetért a munka 1. Már csak a munka 2. maradt, de már az se túl sokáig. 

Kicsit .............. nagyon úgy érzem magam, mint a kislány a képen. 

Szomorú vagyok, és nem tudom hogyan tovább.....

aboutpixel.de / doof hier! © Joana Virck-Alevra

Másnyelvűek között

Hiába, lehet csak én vagyok kivétel, de igenis másként érzem magam egész nap német emberkék között, mintha magyarokkal lennék. Ennek oka persze a nyelv, mivel nem megy az amit szeretnék. Márpedig úgy szeretnék velük kommunikálni, olyan pergőn és  tökéletesen mint magyarul. Pont olyan szeretnék lenni mint a többiek, semmiképpen nem szeretnék kilógni a sorból. Márpedig ez nem működik, én nem vagyok német. 
Ez a megfelelni vágyás nem más, mint okozat. Miből következik? Attól tartok, tudom. Az ok, az állandó bizonytalanságom, félénkségem ami karonfogva jár a talán másnak érthetetlen, nekem viszont jól ismert, sajnos már nagyon régóta meglévő és kínzó, megfelelni vágyásommal. Mindent maximálisan akarok csinálni, szörnyű! :)  Rettentően irigylem a nyugalommal és kellő önbizalommal megáldott embereket. Emlékszem, én már gyerekként is izgultam, ha boltba kellett mennem, ha rámkerült a sor a közértben, ahol a pult mögött álló hölgyektől a vajtól kezdve a 10 dkg parízerig, mindent rendelni kellett. Remegett a bevásárlócetli a kezemben, húúú rettentően izgultam. Persze az izgalomtól mindig elrontottam a rendelést, a feltett kérdéseket pedig szinte nem is értettem, csak gépiesen válaszoltam az igen-igent, elfogadtam én mindent amit a boltosnénik adtak, ajánlottak, dehogy akartam én ott bárkit is zavarni, főleg nem a sort feltartani.

Stressznadrágban vagyok a legelső pillanattól kezdve egészen a Tschüß-ig meg a bis Morgenig, nehogy valamit félreértsek, rosszul halljak, rosszul mondjak. Szörnyű, hogy az ember (izé ... csak én) állandóan a maximumra törekszik és a legkisebb hibát is csúfos felsülésnek érzi. Ezt persze nemcsak a nyelvtudásra értem, hanem mindenre. Az új, a munkához feltétlenül szükséges számítógépes szoftverre se mondanám sohase, hogy nem ismerem oszt kész, hanem azt, hogy még nem találkoztam vele, de garantálom, hogy meg fogom tanulni. És természetesen nekiugranék, beszerezném a hozzávaló szakirodalmat és átküzdeném magam rajta. Olyan nincs, nem lehet, amit valamilyen szinten nem ismerek. Amit nem ismerek, az nyugtalanít, meg kell ismernem feltétlenül.

Ez valahol jó, mert minden érdekel, mindenre nyitott vagyok, sok-sok dolgot megjegyzek, tanulok. Viszont valahol rossz, mert tényleg, mi a fenének kell mindent tudnunk és ismernünk?!  Ráadásul kimerítő is tud lenni, mert ha nekiugrok valaminek, akkor belemélyedek, és  képes vagyok csak azzal foglalkozni napokon keresztül. 

aboutpixel.de © Sophie Hensen

Évekkel ezelőtt (már Dojcslandban) jártam hetente egy pszichológus hölgyhöz, ő állapította meg, hogy ez egy nagy-nagy problémám. 
Elmesélte, hogy ő például magasról tojik arra, ha valamiben esetleg hibát vétett, illetve arra is, ha valamit a legjobb tudása szerint elvégez, de másoknak nem tetszik. Nem magában keresi a hibát. Főleg nem érzi magát leértékeltnek, nem csökken az önbecsülése. Továbbra is értékes embernek érzi magát. A mások véleménye pedig főleg nem érdekli, pontosabban csak annyira nem, hogy elrontsa vele a napját, a hangulatát.

Megfogott egy zöld golyót és felemelte a karját, hogy szemléltesse vele a problémámat. Azt mondta, hogy dolgokat lehet így csinálni, nagyon magas szinten és a kezét a magasba emelte. Viszont lehet tévedni is, dolgokat elrontani, vagy éppen nem túl nagy szinvonalon ügyködni és a kezét leengedte a mélybe.

Ezután rám nézett és megkérdezte, hogy hova helyezném magam? A slendriánságtól, a butaságtól, a nemtörődömségtől írtózom, az igénytelen emberektől (ez alatt most nem a külsőt értem, hanem hozzáállást a másik emberhez, modort, tiszteletet, figyelmet és persze hozzáállást a feladathoz, a megfelelő munkavégzést) herótom van, tehát mindjárt válaszoltam is, hogy az ott lent brrrr számomra szóba se jöhet, el se tudom képzelni, hogy valaha az ilyet tolerálnám.

A pszichológus megkérdezte, hogy akkor a válaszom a fent? 

Persze, csakis! Mindenhez csak maximális odafigyeléssel lehet hozzáálni .....blablabla.

Erre ő nagy levegőt véve hirtelen mozdulatot tett. Megmutatta, hogy micsoda széles sáv húzódik meg a maximalitás és a slendriánság között, hogy vegyem észre mennyi, de mennyi köztes állomás van, mennyire sokféleképpen el lehet még végezni egy munkát, és higyjem el, nem kell minden helyzetben maximálisan teljesítenünk. Nem is lehet. Egyetlen ember se képes erre.

Na ja, az már jó, ha tudjuk mi a bajunk. A baj csak az, hogy ezzel a pszichológus nélkül is tisztában voltam.....

Őszintén megmondom, ez ellen tenni nagyon nehéz. Nem is igen akarok. Szeretnék továbbra is mindent tisztességesen, a maximális odafigyeléssel elvégezni. :) Viszont az árát is megfizetem. Nem vagyok olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, mint a régi pszichológusom. 

Apropó, vele kapcsolatosan volt egy kis vidámság, mivel elmesélte, hogy én vagyok a legutolsó "hosszabbtávú" páciense, a terápia lejárta után befejezi az pályafutását, nyugdíjba megy. Persze nem kis röhögés fogadta otthon a bejelentést, mivel a párom egyből aggodalmát fejezte szegény Doktor S. miatt:

Szegény asszony! Rövid idő alatt tönkretetted, belerokkant a veled való munkába, kénytelen nyugdíjaztatni magát. :))

A maximalitásra törekvésem természetesen visszaköszön az új munkahelyemen (mind a kettőn) is. A füleim folyamatosan hegyezve, nehogy valamit ne halljak meg, az idegrendszerem a maxiális koncetrációra kapcsolva, hogy amit hallottam azt jól is értsem :), stressznadrág tényleg. Az első napok után annyira kész voltam a munka után, mintha 5 órát operáltam volna.

A jelenlegi "másnyelvűim" különben aranyosak, kedvesek, de persze voltak, illetve lesznek továbbra is nekem célzott komoly és vicces beszólásaik, amikkel egyáltalán nem akarnak bántani, csak a tényeket közlik. Ez pedig néha kemény. :)) A németek nem udvariaskodnak, nem futnak felesleges köröket, a mi megszokott tapintatos magyar stílusunkhoz képest, meglehetősen direktek. 

Az egyik ilyen megjegyzés volt az egyik tényleg nagyon aranyos kolléganőmtől, hogy:

"Tudod, az elején nem értettelek, de aztán csekkoltam az akcentusod és azóta mindent értek". - Pufff. :)) Mit mondjak, amikor egyfolytában azon küzdöm, hogy ne maradjon akcentusom, egy ilyen mondat kemény. Főleg azok után, hogy az első perctől kezdve jókat beszélgettem az említett kolléginával, nekem úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. :))) 

Aztán volt egy másik megjegyzés:

"Andrea, hogy tudsz a fiadnak segíteni a gimis anyagban, érted egyáltalán? "  :)))

Aztán egy kellemesebb:

"Úgy tetszik ahogy beszélsz! Megvan a saját kis akcentusod, de néha-néha átjön úgy igazán a fränkisch, tök jó!'

Meg volt egy teljesen kellemes:

"Folyékonyan beszélsz németül, teljesen jól. A szórend az olyan téma, hogy ahhoz születni kell. Egy külfölditől nem is lehet elvárni, hogy 100 %-osan tudja."

Szóval nehéz nekem örök maximalistának, hogy megfeleljek és 100 %-ot nyújtsak olyan területen, ahol ez a százalék eleve kizárt. :) Az órákon át tartó feszült figyelem és a néééééémet fárasztó, higyjétek el.

Barca-ManU

Úgy terveztem ma megírom az egészet. Mármint az egész új történetemet. El is készült a fele, de folytatni képtelenség, mivel foci van! :)

Végetért a Bundesliga, lefutottak a lekerülésért-felkerülésért vívott gyilkos meccsek, ma van az utolsó meccses nap, a hosszú-hosszú szünet előtt.

A nemzetközi élvonalbeli labdarúgásban egyáltalán nem ismerem ki magam, de ezt a Barca-Manchester United meccset egyszerűen muszáj megnéznem, mert nincs más. :))

Gyüvök!!

Nyár a Biergartenban

Egy kis kitérő a fincsi, meleg időjárás miatt: Biergartenben jártunk. Magyarul sörkert, de nem tudom, nekem a kifejezés nem tetszik. Akkor már legyen söröző kerthelyisége. 

De végül is mindegy. :) A lényeg a nedű.

Egészségetekre!

Hétfőtől 30 fokot jósolnak a meteorológusok, úgyhogy akinek nincs otthon medencéje, annak sörrel kell beérnie. :)

Délutános műszak

Ez az oka mindennek! Hát mikor írjak? :)

Az első két, a betanításunkról szóló két napot már bemutattam.

Igazándiból a második nap után csaptak össze a fejem felett a hullámok, mivel naaagy fekete foltok  töltötték ki a logikus és érthető részek közötti űrt az adatfeldolgozás folyamatában. Ezek a foltok képviselték a "nem értem" részeket. Az éjszakám is rosszul telt, mivel rajtuk golyóztam, továbbá a harmadik  napomra is rányomta bélyegét az aggodalom. Próbáltam felidézni a látott példákat is végigkövetni a folyamatot. Rettegve állapítottam meg, hogy nem tudom az egészet magam elé képzelni, te úr isten, mi lesz ebből?

Mindennek tetejébe, pont a harmadik nap délelőttjére esett a másik fél munkám is, ahol az elképzelt viszonylagos nyugalom helyett a stressznadrág fogadott. Az ügyvezető asszony belehomorított, rengeteg munkát adott, amit még akkor, azon a napon el kellett, hogy intézzek. 

Megmondjam mi történt? :) Éreztem, hogy kifut a fejemből a vér, egy pillanat alatt kihűltem. Az ujjaim hideg, jégcsapszerű virgácsokká változtak, a szívem kalapált. Aztán visszatért a vér a fejembe. De már forrón, a megtett útján felmelegedett.  Ráadásul  lüktetett.

Düdümm-düdümmm ... szörnyű volt.

Egyik szememmel az órát lestem, kétségbeesetten figyeltem ahogy telik az idő, másikkal a monitort és a többieket.

Hogy fogok felkészülni a délutáni műszakra, mikor fogok enni (bár egyáltalán nem voltam éhes, az idegrendszerem egyszerre ennyi feladattal nem bírt :) ) , hogy fogom ezt a mai napot este 8-ig kibírni???

Ezzel a nappal kapcsolatban tisztán, csak egyvalamire emlékszem, és ez a pánik. 

A nap délutánján persze volt minden. A sima, egyszerű munkák kezdtek kikristályosodni, de ugyibár mindig a normálistól való eltérések a fincsik és izgalmasak. És ezekből lett aztán hirtelen elég. :)

A beérkező emailokat (amikkel dolgunk van) emberek írják, akik nemcsak a feltett kérdésre válaszolnak (persze arra is millió különböző módon és stílusban), hanem egyéb óhajukat, sóhajukat is beleírják a levélbe, ha egyszer már tasztatúrát ragadtak.  Ezeknek a kéréseknek a megoldásához persze mi még eléggé zölfűlűek voltunk, ahogy még azt se tudtuk meddig ér a jogosultságunk. Mit javíthatunk a rögzített adatokban, mit módosíthatunk, ha egyáltalán adatokat módosíthatuk .....

Azóta viszont eltelt két hét, ez a harmadik hetem. Megszoktam. Sőt! Rettentően jól érzem magam ezen a munkahelyen. A munkatársak tüneményesek, a főnök dettó. Egy Schatzilein sincs a fedélzeten. Apropó Schatzi! Amióta megváltunk egymástól, azóta a harmadik hirdetését olvastam, amelyben munkatársat keres. Olyat mint én. :) Úgy tűnik nincs szerencséje ennek a szegény asszonynak a kínálattal,:) vagy ami még valószínűbb, hogy nagyon nem jön ki az alkalmazottakkal. Előttem is volt jó pár csaj, akik egymást elég sűrűn váltották. A nő tényleg egy kígyó, remélem egyszer valaki már a farkára lép. 

Vissza a mostani helyemre. A beérkező emailok feldolgozásához az első napok 27-30 perces :) átlagával szemben 1 perc 10, ill. 1 perc 40 másodpercre van szükségünk. A munka hogy is mondjam .... azért annyira nem "hochgeistig", a megfelelő gyakorlattal még a kisfiam is el bírná látni. Ami nehéz benne, az az idődrukk. Nincs arra lehetőség, hogy a leveleket szépen lassan végigolvassuk és emésztgessük, nagyon gyorsnak kell lennünk. Pitty-putty koncentráltan végig kell futnunk a levelet és máris cselekednünk kell. A levélíró kérésének megfelelően kell a saját területünkön az adatokat feldolgoznunk, és írásban válaszolnunk. Ha az ügyfél egyéb kéréssel is fordul a céghez, akkor a saját adatfeldolgozásunk és válaszlevelünk után, a megfelelő osztálynak továbbítanunk, transferálnunk kell az eredeti levelet. Ehhez persze újabb megjegyzést kell írnunk a kollégák részére. Na, minderre van max. 2,5 perc. :) Valóban, csak ez jelenti a munka nehezét, és semmi más.

Mint a güzük verjük a billentyűket aztán amint megválaszoltuk az emailt máris jön a következő. Modern rabszolgaságnak hívtam és lélekölőnek a munkát, mert tényleg az. Az a piszok gyorsaság és a pontosság megkíván egy olyan szintű koncentrációt, ami mellett saját, különbejáratú gondolatok még véletlenül se keveredhetnek be a rendszerbe. :) Amint kicsit másra gondoltunk gebasz van, elfelejtettük hol is tartunk, mit is csináltunk eddig. És ez időveszteség. 

Amit viszont nagyon élvezünk, az az ingyenes ásványvíz és kávé minden mennyiségben. Több hektoliter latte machiatót engedtem már le a torkomon, ahogy vizet is. Tornyokban áll a közös konyhában a letyek, finoman hűtve a hatalmas üvegajtós hűtőkben. A kávékat 2 hiperszuper autómata ontja, csak a csészét kell alájuk állítani és nyomkodni a gomjait.

A többiek véleménye szerint, a kávé már sok helyen ingyen van, de ásványvíz nem. És ez nagyon szuper!

Amivel gondom volt, az a késői kezdés. Délután 14.00 órára azért én már rendszerint nem rendelkezem az összes szükséges energiával. Végigzongorázni a dilutánt este 20.00 óráig, az előbb vázolt tempóban, azért nem leányálom. Bár érdekes, a többiek szerint egyáltalán nem rossz a munka (itt térünk el mi keleti és nyugati blokkosok :) ), de az tény, abban igazam van, hogy eléggé lélekölő.

A lányok véleménye (megjegyzem osztom), hogy örülnek, hogy egyáltalán van munkájuk.

A mai naptól hála isten annyi a változás, hogy már 10.00 órától kezdeni tudok és ahogy ezt ma kipróbáltam, mennyei! Délelőtt (ami szinte még reggel), teljesen friss vagyok, mosolyog a nap is feljövőben és nem lefelé elbúcsúzóban.

A "biznisz" parkban ahol dolgozom, mindig gond a parkolás. Eddig kicsit mindig féltem a területfelügyelők látogatása miatt, akik kíméletlenül kiakasztják a 15,- eurós büntetéseket a szabálytalanul parkolóknak. Márpedig többnyire szabálytalanul parkoltam én is, beálltam a maximum 2 órás parkolási időre létrehozott gyorsparkolókba. 2 óra elteltével lerohantam a kocsihoz és  továbbtekertem az autóm ablakába belülről kitett parkolóizét. De mondom, féltem. :)

A cég recepciósa 3 nappal ezelőtt megigérte nekem, hogy amint lesz hely a parkolóházban, küld nekem emailt. Megmondom őszintén kissé szkeptikus voltam, biztos voltam benne, hogy elfelejt.

Aztán ma érkezett tőle egy email, Kedves Andrea megszólítással. Aranyosan fogalmazott, semmi hivatalos trallala, "látod,  milyen gyorsan sikerült? Megvan a parkolókártyád! Csak annyit kell tenned, hogy átjössz ..."

Mindezt ingyenesen. Az egyik barátom szintén ebben a bizniszparkban dolgozik egy másik cégnél. Náluk is van lehetőség a parkolásra, de nem ingyen. 40 euró havonta és ezt köszöni szépen nem kéri. Inkább parkol a nem messze fekvő lakóövezetben, ahogy a többi kollégája is. Erről pedig olvastam az újságban, mégpedig az ottani lakosok felháborodásáról. Szegények nem találnak parkolót a házuk környékén, mert a bizniszpark dolgozói mindent elfoglalnak.

Szóval rendben van minden, végre egy olyan munkahely, ahol minden klappol. 

Vagyis, majdnem minden. A gond az, hogy "befristet", azaz meghatározott időre szól. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy legkésőbb június végén elbúcsúzhatunk egymástól.

Ez van, ha az embert leteperik a munkák

Ismét csak tolom a történeteimet magam előtt tovább. 

Bocsánat, de tényleg ellopták tőlem az időt. Otthon, a hasonló elhavazásokkal kapcsolatosan az "örülök, hogy lyuk van a seggemen" példamondattal szemléltettük (és milyen jól!!) a helyzetet. 

A jelenlegi két munkahelyem közül az egyik óraszámát a napi 3-ról 6-ra feltornászták (hála isten), mert rengeteg a munka. Viszont a munkaidő igencsak beschissen (az emésztés szilárd produktumához köthető kifejezéssel tudnám magyarul kifejezni),  mivel 14-től este 20-ig tart. Ez azt jelenti, hogy a délelőttöm a saját munkáinkkal és a háztartással kapásból kilőve, a délután pedig a halaké. Németül: "für den Hugo" :)

Este a munka után annyira fáradt vagyok, hogy már éhséget se érzek. Szomjúságot persze igen ... khmmmm..... de ezt most hagyjuk. :)

Most is már 21:15. A legjobb akarattal se tudnék a billentyűk közé csapni, mert egyszerűen nem megy. A szememet az előző 6 óra alatt a kettes számú munkahelyemen kinéztem. 

De igyekszem! Mesélnivalóm van dögivel! :)

Hoppsz, most, ebben a szent pillantásban találtam egy olyan nótát Dzsémszitől, amit még never ever hallottam. :)
Tetszik!!

Az izgalom jogos volt.

Még jó, hogy nem írtam le túl korán, azaz a betanítás első napját követően, hogy jól van, minden rendben, nem nehéz a munka! Pedig terveztem a bejegyzés megszületését, de valami azt súgta, ne hamarkodjam el a kijelentést, valami csont biztosan lesz benne. 

Lett is .:)

Az első napi diavetítős magyarázós rész, amit az egyik marketinges főnökféle tartott, egyáltalán nem volt megterhelő. Követni és érteni is lehetett, ráadásul volt bent egy jó csomó információ ami nem is érdekelt. Ezek a társaság forgalmi adatai voltak, a termékeik, a fejlődésük, az üzletnyerésük a világon. Kit érdekel ......
Ez egy multicég. És tegeződünk. Bár én tuti, hogy nem merném a főnökünket letegezni, főleg nem így az elején. Maradok a jól bevált Herrezésnél. A többiekkel persze teljesen más, tegezés van keresztnévvel. 11-en kezdtük együtt a munkát, mindannyian nők. Vicces, hogy van köztünk például egy régész is, aki jelenleg jobb híján, adatot rögzít. További 2 egyetemista erősíti a csapatot, a maradék pedig mind olyan mint én. A kaufmännischer Bereichből, azaz a kereskedelmi, közgazdasági szakmákból

Kaptunk egy vastagabb és egy vékonyabb füzetet, amikben a cégnél használt szoftver kerül bemutatásra. Ahogy írtam, az első napi okosítás után nem voltam nagyon megijedve, mert felfoghatónak tűnt az egész.  Olyasmi mint a SAP rendszer. Logikus, egymásra épülő moduluk, amikkel a különböző részlegek dolgoznak. A beszerzés, az értékesítés is ugyanazzal a rendszerrel dolgozik, csak más-más moduljával. Amit a mi munkánkhoz tudni kell, az csak egy része a nagy egésznek. Nem vagyunk jogosultak erre, meg arra, de ettől függetlenűl, az összes adatot látjuk, hozzájuk férhetünk.
Na, szóval az az első nap csak egy részét érintettük a témának, otthon még legalább egy órát utánaolvastam, fellapoztam a kapott füzeteket és a jegyzeteimet, de nyugodt voltam. Kellő gyakorlással nem lesz gond.
Aztán a második napon már kerekedett a szemem, nyúlt az arcom, és érkezett a nyugtalanság. Úr isten! Ezt mindent tudni kell?!?!
Külön továbbképző teremben kaptuk a kiképzést. Egy hölgyike űlt a kivetítővel összekapcsolt ámítógépnél és lépésről-lépésre levezényelt nekünk egy adatrögzítős folyamatot. Teljesen mást, mint egy nappal korábban a Struki (Strukturmenedzser :) ) Hogy néz ki az email, hol kell bejelentkeznünk, hova kell klikkelnünk, mik közül lehet választani, mit kell választani, hol kell még feltétlenül pipát tenni, aktiválni, beírni, felülírni. Továbbá hol találjuk a kiegészítő adatokat, merre kell járnunk a program végtelen rengetegében .... hát sokkoló volt a mennyiség. Ijesztő volt a hölgyike gyorsasága is, néha azt se tudtam merre jár, hova bökött?
Az emailok megválaszolásához léteznek úgynevezett "Textbausteinek", azaz kész, beszúrható szövegminták. Viszont ezekből létezik több száz, mivel ahogy írtam, az összes részleg ezzel a progival dolgozik. A szövegminták megtalálása tűnt nekem a leglehetetlenebb vállalkozásnak. Rájönni, hogy melyik nagy mappában lehetnek és milyen mélyen.... és a rövidítések borzalmáról nem is írok. 
Izgultam az miatt is, hogy valóban fejben tudom-e majd tartani az összes fontos mezőt, amit ki kell tölteni, meg azt, hogy mi a fenét kell beírni?
Mindegyikünknek oda kellett ülni a géphez és egymás-után egy-egy példát végigcsinálnunk. Én mindenkit magam elé engedtem. Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, sőt! Egyre inkább úgy éreztem, hogy még a végén szégyenszemre becsődölök, és nem fogom tudni ellátni a munkát.
Amikor sorra kerültem, úgy gondoltam nem fog menni.
Odahuppantam a géphez és szemügyre vettem a beérkezett emailt. Átolvastam és hangosan megfogalmaztam, mi vele a teendő. 
- Richtig! - hangzott a biztató válasz.
Aztán éreztem a hidegkirázós bizonytalanságot. Most mi van? Hogyan tovább? Mi a következő lépés, mire, hova kell kattintanom? Rettenetes volt az a pár másodperc, amíg össze kellett, hogy szedjem magamat, a gondolataimat és elűznöm a pánikot. 
Aztán valahogy gatyába ráztam a dolgokat, de volt jó pár állomás, ahol a:
- Neeeeem, azt nem oda ..... - mondatok elhangzása után egyszerűen csak követtem a javasolt megoldást a kiképző csajtól és saját meggyőződés nélkül, értelmezés híján azt húztam/írtam be amit mondott és javasolt. Persze közben éreztem, hogy elönt a forróság, mivel tudtam, hogy később nem fogom tudni magamnak felidézni a példát, így nem fogom megérteni a miértet, hogy mit gondoltam rosszul és miért. Az egész összefolyt. 
Bizonyos részei a programnak, a monitoron látott képnek még mindig sötétek maradtak, komolyan izgultam. Nagyjából a felét értettem teljes biztonsággal, a maradékhoz úgy éreztem további magyarázat kell és idő. Na meg persze gyakorlás. 

...... még folytatom!!

Izgulok újra

Annyi mindent szerettem volna ma írni, tele vagyok megosztani való információkkal. Amúgy A4-es lapokra firkantom rendszeresen a gondolataimat és gyűjtöm egy genotermben (vagy hogy is hívtuk Magyarországon annakidején? műanyag bugyiban :)) ) az újságcikkeket, képeket, amik célja, hogy figyelmeztessenek, emlékeztessenek engem a megírandó anyagra. 

De ezen a hétvégén nem sikerült átadnom magam a csöndes alkotásnak. Először is:  2:0-ra kikapott a Nürnberg, másrészt kicsit ....nagyon izgulok a holnapi nap miatt.

Ez lesz az első nap az új "fél" munkahelyemen. És nem csak dilután 5-től 8-ig, hanem egész nap. Betanításos, oktatásos reggel 8-tól délután 4-ig tartó koncentráció. Nem tudom milyen lesz, mi vár rám.

Izgulok.

Egyedül a városban

kép: aboutpixel.de / Tim Becker

Hát nehogy azt higyjétek, hogy vicces volt! Egyáltalán nem.

Azt hittem, hogy a kisfiammal és a párommal közösen végrehajtott belvárosbeli shoppingolások kizárólag vérnyomáskarbantartásra valók -bár a le-fel futkározó szisztolés értékeim miatt nekem nem igazán ajánlottak :) -, másra nem. Hát tévedtem. Másra is jók. Nevetni, hülyülni, együtt lenni. De ezt csak tegnap óta tudom. 

Eleinte örültem annak, hogy végre nyugalom van, a gyerek anyóspajtinál, a páromnak estig terminjei, juhuu, szabad a vásár! Néhány dologra már feltétlenül szükségem volt, ezért muszáj volt bemennem a belvárosba.  Előre élveztem és kóstolgattam a közeledő élmény ízét: istenem, talpig nyugalomban garázdálkodhatok az áruházban és senki nem fog izgatni 10 perc után az ebből nekem elég vannal és nem fognak megőrjíteni az éhes vagyokkal, meg a nem értem, de ebben az áruházban 10 perc után úgy kapar a torkom, ha perceken belül nem ihatok valamit, nekem végemmel. De nem ám!! Nyugi lesz és jóság!

Ennyit az elméletről.

A gyakorlatban másként nézett ki. Már elhagyatva léptem át a szentély kapuját. Majd mindenki nekem is jött. Megfigyeltem, rendszerint akkor szoktam ilyen láthatatlanná válni mások számára, amikor leértékelve érzem magam, és a magabiztosságom nem viszem magamnal.

Amíg kint a hüssön elkelt, addigra az áruház melegében oltárian sok lett a pulcsim és a kis kabátkám. Kézre, nyakba akasztva, megspékelve a kézitáskával, egyre nehezebbé vált a lavírozás a sorok között.  Ha legalább a kisfiam ott lett volna, hogy várjál Mucikám, fogd meg ezt egy kicsit! ..... de nem. Kiszolgáltatva a ruhaosztály klímarendszerének, annak kénye-kedvének, hát szenvedtem.

A legszörnyűbb az volt, hogy nem volt egy fia ember se, akihez szólhattam volna. Nem volt senki, akinek meglengethettem volna a "Leo-Look"-ban készült nagyestélyit, vagy az iszonyat pávatollas tangabugyit, hogy ezt figyeld!  Nem vigyorgott senki vissza rám.  :( 

Nem kommentálta senki a hatvalagnyi blúz mennyiségét és kinézetét, amikkel bevonultam a próbafülkébe, nem is segített. De legfőképpen nem volt senki, aki megerősített volna a véleményeimben, hogy huuu ez nagyon randa, ezt le is veszem, huuu ez akkora mint egy sátor és legfőképpen ott álltam egyszem humor nélkül. 

Csak egyetlen egy ember, egy frank nénike  szólított meg a pizsamáknál, de engem az idős emberek amúgy is mindig megtalálnak, hozzám mindig szól valamelyikük.   A néni elmesélte, hogy kórházba készül négy napra és erre kell neki pizsama, bár gondja van, mert azt nem tudja eltűrni amelyik ujjatlan, de azt se amelyik újja túl hosszú. Nem is tudja mit tegyen, szerintem melyiket válassza?  Igaz, van még 2 csodálatosan szép hálóingje, még az édesanyjáé volt, aki 1976-ban meghalt, mégis megvan mind a 2 és hibátlanok,  szépek.

Nem hagyhattam ott szegényt, segítettem neki a válogatásban. Átvettem vele egy pár pizsit, de ennek a találkozásnak is végeszakadt, ismét ott álltam elhagyatva a bugyik, zoknik, gatyák és blúzok rengetegében.

De jó lenne, ha itt lennének a fiúk.., vagy legalább az egyik Morgó! Milyen jó, istenem mennyivel másabb velük itt lenni, mint egyedül. :(

20 percig álltam döntésképtelenűl a sálak előtt, a színeken tökörészve. Mégiscsak halványkék, vagy sötétkék legyen? Vagy az a vajszínű? Végre senki nem fogta a fejét és türelmetlenkedett, de ebben az egyedülis állapotomban már ez a fajta szabadság se vigasztalt.  

Aztán felfigyeltem valamire. Kapart a torkom! Kiszáradt! :) Jé, ezt ismerem, ezzel a dumával szoktak kihozni a sodromból a fiúk!  De tényleg, most nekem is. 

Úgy éreztem már csak perceim vannak hátra, mint Zrínyi rohantam ki az áruházból és rontottam be a vele szemben levő kávéházba. Az a 3 dl-es almafröccs (1,60 euro) az életemet mentette meg. A poharat a kezemben szorongatva lehuppantam egy üres asztalhoz és elmerültem a buborékokban. Azt hiszitek egy hajtásra ki tudtam inni? Nem! Egyrészt  nehéz volt nyelnem, mivel a torkom el volt "dugulva" a szárazságtól, másrészt a letyek túl hideg volt. 

Aztán hazametróztam. Rosszkedvűen, egyedül. Este a megbeszélései után felhívott apus. Vidáman érdeklődött aziránt, hogy sikerült-e már kijönnöm az áruházból és ugye nem felejtettem el mindent felpróbálni! :) Meglepődötten fogadta a hírt, miszerint nem volt jó egyedül, nélkülük.

A társas magány is rossz lehet, de én mondom nektek, az egyedüli magány rettenetes! :)

Sietek vissza, de addig is ... Dzsémszi

A Valznerweiheren jártam, és azt is kiderítettem, hogy tud-e Mák Robi magyarul! :)

Herrlich!!! Mondja a német. Szuper!!! Klassz!! - mondjuk mi magyarul. De ez a nap nekem helyi nyelvi behatással herrlich volt. :)

Gyanútlanul ültem be délelőtt az autóba, igazándiból csak egy hátunk közepére nem kívánt nagybevásárlás volt tervezve, előtte egy új ingatlanajánlat körbevizslatása. Mivel a kameránk elég nyekk, állandóan számolnom kell azzal, hogy az aku elbúcsúzik, ezért megpróbáltam a lehető legjobb képeket készíteni. Apus finoman megjegyezte, hogy kíméljem a gépet, nem kell annyi fotó, de őszintén szólva nem értettem, miért. Hát nem mindegy? Ha kikapcsolja magát és elbúcsúzik akkor se érdekes, mert a fontos képek elkészültek

Aztán a munka után fura lett az útvonal. Hova megyünk?

Na ja, gondoltam még van valami elintéznivaló, nem is kérdezősködtem. Aztán amikor megérkeztünk a Valznerweiher-en a "Clubgeländén" (az 1.FCN sportklub területe) a dugig tele parkoló látványa gondolkodásra késztetett. Itt valami folyik! :)) Kiszáltunk és indultunk a "Fan-Shop" felé. Menetközben apus megjegyezte, hogy most aztán fogsz tudni beszélni a kis Mák Robival! Beszélni?? Mit? Hogy?

Ah so, talán autogrammot oszt a Fan-Shopban!

De nem.

Ezen a napon nyilvános edzést tartott az 1.FCN, ez volt a meglepetés.

Az ég kékebb már nem is lehetett volna, a nap is nevetett örömében, rettenetesen élveztem! Istenem, a fiúk, a kedvenceim a közvetlen közelemben! Most már értettem miért próbálta apus óvni a kamerám akkuját! :) A fijúkra kellett volna még kis kraftnak maradnia! :)) Sajnos menetközben kilehelte a lelkét, ezért kénytelen voltam a kisfiam telefonját kikölcsönözni a kezéből (mióta van neki egy ilyen nagyon modern, azóta érdekes módon soha nem felejti el mindenhova magával vinni, sőt be is van kapcsolva! :) ), de az azért nem annyira tuti mint a kamera. (Jó, hogy ezt nem olvassa, mert egyből kikérné magának. Az ő kamerája sokkal több pixeles mint az én régi digikamerám. Lehet. )

2-3 TV-stáb is arrafelé ólálkodott, a FrankenTV-én kívül a Bayrisches Fernsehen és a SAT1 is helyszíni ripotban számolt be a nyilvános edzésről. Lehetővé tették a szurkolóknak (megjegyzem ez a Clubbnál nem ritkaság), hogy a hét folyamán a csapat edzéseit megtekinthessék. Indok volt rá a jelenlegi eufórikus hangulat a csapat példátlan menetelése miatt, és az, hogy kitört a húsvéti szünet az iskolákban. Ugye a hangulat kiváló, a szurkolók már egy jó ideje, a csapat viszont talán csak mostantól veszi egyre inkább elérhető állomásnak és nem távoli álomnak az "Europapokal"-t, azaz a részvételt az európa-ligában. Ahogy Christian Eigler (nekem ő az Eigler Pici, aminek az az oka, hogy amikor valaki ahogy én is, már olyan régóta szívvel-lélekkel szurkol a Nürnbergnek, annak már a játékosok igazi "ismerősei", és ezek a fiúk szeretetből neveket kapnak. Eigler a Picikém. :)) )

Egy fotós-videós stáb is jelen volt, reklámfilmet forgattak az 1.FCN részére. Meglestem őket is. :)

 

A megérkezésünk első pillanataiban kiszúrtam magamnak azt a Clubberert, akit később a tévések meg is interjúvoltak. Nem volt nehéz felfedezni őt, a "testékszere" elárult mindent. :)

Voltak veszélyes helyzetek, főleg amíg az egyik kapu mögött álltam. Már röptiben elkaptam a lasztit a tekintetemmel, tudtam, hogy ide fog jönni! Azonnal cselekedtem persze. Fényképeztem és félreugrottam.  :)

Aztán ahogy mindig minden jónak végeszakad, végetért a tréning is. Mehetünk haza.... Apus javasolta, hogy maradjunk még egy kicsit, így majd lehetőségem nyílik beszélni a Mák Robival. Áh! Én?!??! Hogy odanyomuljak én is a többi szurkolóval együtt?? Dehogy fogom magam égetni, hogyan nézne az ki! 45 éves néni létemre majd persze odaverekszem magam a szurkolók gyűrűjébe és natürlich, majd autogrammért sorbaállok! Ha! Ugyan nem! ...de a vezérhangya már útrakelt. :)

Mák Robi magyartudása pedig nagyon is izgatott. A srác szlovákiából származik, korábban a Manchester City játékosa, jelenleg a Nürnbergé. Mellesleg a szlovák nemzeti válogatott tagja. A név, hogy Mák, hogy Robert, a szlovák származása felébresztett bennem egy gyanút: mi van akkor, ha a srác szlovákiai magyar? Na ja, ezt azért jó lenne tisztázni, ugyanis az egész interneten sehol se találtam erre vonatkozó információt és utalást.

Jöttek a játékosok. Érkezett Eigler Pici. Hmmmm.... már éreztem, hogy mozdulnom kellene, de beszariságom visszatartott. Á, ciki... 50 cm-re az orrom előtt kértek tőle emberkék autogrammot és fényképeszkedtek vele. Istenem, hát itt a lehetőség .... de nem. Lányos zavarom erősebb volt mindennél. Aztán érkezett Raphael Schäfer (a kapus). Odamegyek ... nem megyek..... odamegyek ... nem megyek .... végül is nem mentem. :)

Aztán érkezett A KEDVENCEM: Julian Schieber. Ekkor már mindegy volt, hogy ciki, nem ciki, nem érdekelt semmi, csak az lebegett a szemem előtt, hogy nekem kell egy kép!!

Aztán jött Dieter Hecking az általam (is) nagyon kedvelt tréner, akiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A REJTÉLY: BESZÉL-E MÁK ROBERT MAGYARUL? 

Az exkluzív 20 másodperces :)) interjú a focistával csak nálam olvasható! :))

A szenzációs találkozások után már felbátorodtam és indultam lesre! Megkerestem a pálya szélén, a szurkolók gyűrűjében álló, autógrammot osztó és fényképeszkedő Mák Robikát.

Az összes gyönyörű hófehér fogával mosolygott rám és az arca csak és kizárólag kedvességről és jókedvről árulkodott. Nyoma se volt a türelmetlenségnek, idegességnek, pedig a tűző napon nyomtak le egy 2 órás tréninget. Nem. Az összes játékos kedves volt velünk nézőkkel, szurkolókkal. Örömmel és készségesen írtak alá pólót, clubtrikót, táskát, kezet és állták a sarat a 600-dik "Fan-fényképnél" is. :)

Ahogy már írtam meg voltam szentül győződve Mák Robi magyar származásáról, pontosabban azzal, hogy a családja a szlovákiai magyarok táborát gazdagítja, így biztosan beszél magyarul is.  

Sajnos Robi válasza a következő volt: just english and slowakisch. Sorry. :)) 

Mindegy. Egy tündéri srác. Lányok figyelem! :) (Úgy értem fiatal lányok, nekünk Ötyéknek már egy hangyányit késő az igyekezet. :)

Figyeltem milyen kedves  Eigler Pici a gyerekekkel, a fiatalokkal. Az összes fényképezkedőt átkarolta, szimpatikus volt. Aztán megláttam a közelében azt a két srácot, akikre már korábban is felfigyeltem. Testvéreknek tűntek, de a fiatalabbon nagyon látszott, hogy sérült. Épp odaértek Eigler Picihez. Eigler automatikusan fordult feléjük, a kérésre máris a srác mellé állt, és picit átkarolta. Aztán elcsíptem a pillanatot. Eigler Christian ránézett a mellette álló srácra és egy pillanat alatt csekkolta a fiú állapotát. Amit láttam az megdobogtatta a szívemet. A focista még szorosabban fogta át a kis rajongója derekát, még közelebb kerülve hozzá, nagyon nagy szeretettel és tisztelettel. 

A képen Eigler Christian, de nem az említett sráccal látható.

Aztán a mindig vidám pillanatok. A "profi", jól ismert törzsszurkolók, akik az összes játékost kívülről ismerik, nem hagynak ki egyetlen pillanatot se, a kapcsolatokat folyamatosan ápolják. Szó nélkül nem engednek lemenni senkit se az öltözőkbe a pályáról. :) 

A képen éppen Eigler Pici az áldozat.

Vicces volt az egyoldalú párbeszéd, amikor Julian Schieber került az urak célkeresztjébe. Apus iszonyú jókat vigyorgott rajta, később elmesélte nekem. A szurkolók közül az egyik igazi, brutal fränkische dialektusban beszélt-beszélt Schieber Lieblingemhez, aki persze született svábként (Stuttgartból) az egészből tuti semmit se értett. Apus rettentően élvezte a szitut, Schieber csak mosolygott és bólogatott. Állítja nem értette a bácsit, maximum a mondatok végi "Gell??? " kérdésekre reagálva bólintott. :))

A szurkolók gyűrűjében: Marek Mintal és Eigler Pici

Aztán már csak egy állomás volt hátra, a híres-neves Stuhlfauth-Stuben. ( A Glubb területén működő vendéglátó egység)

Hoppá, most látom, hogy valami történt ezzel a bejegyzéssel, ugyanis eltűnt némi szöveg, valamint a Rocky, a Clubb kutyája. Úgy értem a fényképe. :)

A következő alkalommal pótolom.

Szolgálati közlemény

Gyerekek, 3 napja írom az új történetet, egyszerűen kétségbeejtő, hogy nem jutok vele tovább. Bár már meg kellett tanulnom zajban és zavaró körülmények között is írni, de néha tényleg hihetetlenül idegesítő a tőlem kb. 50 cm-re  (csak este, na de akkor is!) ordító TV. Emiatt sokszor feladom, lementem amit sikerült leírnom és várok a csöndre. :)  

Ha egyszer nagy leszek és sok pénzem lesz, az első amit veszek az egy laptop, és egy új lakás, ahol nekem külön, hangszigetelt szobám lesz!

Nem feladni, jövök!

Valami van a levegőben

Erre varrjatok gombot! Hónapokon keresztül nix, sőt gaaar nix a munka frontján, aztán egyszerre megérkezik a többedik ajánlat!

Tisztességes és kitartó, napi x órában hirdetéseket nézegető, állások után kajtató, pályázatokat küldözgető emberkékkel ilyet csinálni?!?!? Ez nem fair!

A múltkori állásinterjúm jól sikerült, a hölgyemény 20 perc után közölte, hogy közte vagyok a kiválasztottaknak. Májusban kezdek. Persze mindig van "de", ennél az állásnál is. Egyrészt "befristet", szóval nem tart ész nélkül. Csak 6-8 hétig. Azonkívül csak heti 15 óra, de mindegy. Végre valami. Mellette bőven tudok foglalkozni a másik "majdnem" állásommal és a saját vállalkozásunkkal. Apropó, a "majdnem" állásom eszméletlen sok időbe és energiába kerül, nagyon sokat dolgozom vele. De nagyon érdekes és állatira tetszik. 

Mikor persze már minden klappol, akkor hívnak fel egy olyan cégtől, ahonnan már igazándiból elutasítottak egy elegáns köszönjük szépennel januárban, hogy szeretnének megismerni. Pufffff. Rendes 8 órás munka, pont olyan ....khmmm olyasmi :) amit még elvállalnék. De! Erlangenben, túlórákkal és mellette nem férnének bele a napba a majdnem és a félállásaim, se a gyerekem a leckéivel (néha kell kérem a nagydolgozatok előtt gyakorolni). Bár meggondolandó, mert akkor legalább főznöm se kéne hetente többször, amit sajnos utálok.(Mindennap nem főzök, nincs az az isten ami rávenne! ) 

Meggondoltam, megrágtam a témát, de döntöttem, nem. A "majdnem" állásom elég jól néz ki, sokat lehet ott profitálni, arról nem is beszélve, hogy élvezem nagyon. 

A megbeszéltekhez tartva magamat, visszahívtam a nénit és sajnálattal közöltem vele, hogy nem vállalom. Újdonság volt számomra a szomorú hangja és a csalódott válasza: "Oh, kár." Nagyon szimpatikusnak talált, szerinte nagyon beleillenék a teamjébe. 

A valami a levegőben megjelenik a vállalkozásunk mindennapjaiban is, a párom hihetetlen történésekről számol be. Ezekről igyekszem külön beszámolni, mert tényleg viccesek a megfoghatatlanságukban. Éveken keresztűl megy minden lefelé a lejtőn és egyszercsak ....... de tényleg inkább erről majd külön.  

kép: Johnnyb / pixelio.de

Hosszabbra szántam ezt a beszámolót, de egyrészt a szokásomtól eltérően most nem kanyarogtam el jobbra-balra a tárgytól, másrészt a velejét, a lényeget megírtam.

Szóval mondom, van valami a levegőben! Ez a valami pozitív, kellemes, feltöltős, és tuti, hogy nemcsak a tavaszi szél. Bár az is nagyon fincsi, a napocskával együtt. Itt a tavasz!!

Ja, és van egy újabb reklám golyóstollam! :))

Állásinterjún jártam

kép: derateru / pixelio.de

Hát igen, azért izgultam. Meg egy kicsit úgy éreztem, úgyse fognak felvenni. Tapasztalat? Megérzés? Nagy valószínűséggel mindkettő, bár nagyon reménykedtem. 

Már az is nagy dolog, ha egyáltalán eljutunk egy Vorstellungsgesprächig, azaz egy állásinterjúig. 

 

A cég ahol jártam, egy nagyobb ingatlanos társaság, ami egyrészt a szakmámba vág, másrészt a közelben van és nem Kün Bélán. 

 

beevezés egy mellékágba

Kun Béla nevét egy újonnan létrehozott győri lakótelep viselte, ami emlékszem, gyerekkorom csak biciklivel megközelíthető, vadregényes, dimbes-dombos, titkokkal teli sztyeppéjére épült. Akkor még közlekedési kapcsolatok híján valóban messze volt a város magjától, az ismert és régóta lakott részeitől. Ezért a merre van az a Kun Béla lakótelep kérdésre a válasz bánatos legyintés volt és a megjegyzés. Messzi. Künn a pi....ban (már bocsánat). És így lett Kun Bélusból Kün Béla, akinek új neve már magában hordozta a városhoz való távolságának meghatározását is.

visszatérés a folyamhoz

Az üvegajtón túl, a recepciós pult mögött egy csöppet kimért, kedves, de nem vigyorgó, csak udvarisan mosolygó korombeli, hölgy fogadott. Persze nem akárhogy. Az üvegajtón belépve, legalább további 5-7 métert kell tenni nyílegyenesen a nyanya felé, aki persze se az ajtónyitásra, se a közelítő léptekre nem reagált. Olyan komoly munkában volt, egyszerűen fel sem nézett. Ha-ha-ha, jaj ne játszd meg magad! - volt sajnos az első gondolatom a Szőke Hölgyről, hát asszem nem jól indult. 

Amikor már pontosan a pult előtt álltam, felnézett rám és visszaköszönt. Kis hamis, mégiscsak észrevett. :)

Várnom kellett a Herr Ügyvezetőre. Gondoltam, mert láttam. A tárgyaló, ami mellett a bejárati ajtótól a Szőke pultjáig tartó ösvényen végignyargaltam, jobbra volt és üvegfalú. Naná, hogy odanéztem. 

Láttam, hogy ketten ülnek bent. Egy öltönyös pali nekem háttal (előtte papírok és toll), vele szemben pedig egy az ujjait tördelő, feketébe öltözött lány. Biztos voltam benne, hogy VG és nem ügyfél. :) A testbeszéd mindkettőjük esetében egyértelmű volt.

Jaj, de utálom ezt istenem! Szörnyű ez a lóvásár, mikor látod, hogy te vagy az x-dik versenyző, kérem a következőt alapon! Ha nem is megalázó, de elértéktelenítő. Igenis azt hittem, hogy RÁM kiváncsi a Herr, mert valamennyire kiválasztott és nem arra, hogy egy tömeges átszitáláson veszek majd részt. 

A tárgyaló üvegfalának háttal ülve, igyekeztem nem a bent zajló beszélgetés kiszűrődő hangfoszlányaira figyelni, különös tekintettel a: van-e a lánynak akcentusa, vagy echte német? információkra. Ami mégis átjött az számomra mindenképpen előnytelen volt. A jelentkező lány német volt, nix ostblock. 

Aztán végre kijöttek. A Herr már oda is ugrott hozzám, bemutatkozott és beterelt az üvegfal mögé.

Elnézést kért, mondta rögtön jön. 

Leültem a vallató székbe, kb. arra. ahol előttem a Német Lány ült. Aztán kinyilt a bejárati ajtó és megérkezett a harmadik versenyző. Kezében mappa, szemében kérdések. Nyílegyenesen odament a Szőke pultjához, és hangosan megjegyezte, hogy tudja egy kicsit korán jött, de itt lenne. 

Fasza! - gondoltam.

Ha most itt marad, akkor itt fog ülni kint az üvegfal mögött és várni, rám várni, arra, hogy végre már kijöjjek, hát engem ez idegesíteni fog. :( 

Puff. Leült. DE! Szőke közbelépett. Javasolta neki, hogy menjen át egy kicsit a szemben levő kávéházba, ha nincs más elintéznivalója a környéken, mert egy picit korán van. 

Hála isten elhúzott. Különben nem értettem ezt a nőt. Ha 15 óra 20 perckor van terminem, akkor nem megyek be 15 óra 5 perckor, de főleg nem 14 óra 45 perckor, mivel engem nem akkor várnak. Az időt ilyen esetben el szoktam tölteni máshol (autó/kávéház/lépcsőház/kirakatnézegetés), de nem megyek be, hogy csókolom itt vagyok. Bár tényleg, meg lehet kérdezni, hogy esetleg kezdhetnénk-e korábban, mert itt vagyok, de ha azt mondják, sajnos nem, akkor nem ülök le ott és várok.

Na, szóval a csaj (és sajnos ismét német, ohne akzent :( ) elment, a Herr visszatért hozzám. Azzal kezdte, hogy átforgatta ismét a papírjaimat és megállapította, hogy: kérem, látom egy profival van dolgunk!

Bóknak szánta, én viccnek vettem. :)

Mesélte, hogy egy valag pályázatot kaptak, időbe telt mire egyáltalán átválogatták őket. Bemutatta a cégét, mesélt, kérdezett, trallala.

Aztán elővette a lapot a kérdéseivel. A kérdések a van-e gyerek és megoldott-e a felügyelete, valamint a szokásos egyébb rugalmassági témákat feszegették. El tudnám-e vállalni a kieső kolléganő helyettesítését a betegsége, szabadsága alatt, stb.

Hatalmas zöld pipákat húzott válaszként a nevemet viselő papír kérdéseihez, nem volt rossz. Bemutatta a végzendő munkát, ami a klasszikus teamasszisztensi munka (titkárság) és kitértünk az egyéb szükséges ismeretekre. A Photoshoptól kezdve az ilyen-olyan spéci ingatlanos programig minden oké, a telefonos ügyfelezés is, aztán egy kicsit elcsesztem. 

A levélírásnál megjegyeztem (mindig is meg szoktam), hogy az talán nem annyira az erősségem, ezért nekem arra mindenképpen szükségem van, hogy az általam megírt leveleket/emailokat még valaki átnézze, nehogy hiba maradjon benne. Bocsánat, de a német nem az anyanyelvem, így előfordulhat. 

- Semmi gond, nálunk levél ellenőrzés nélkül úgyse megy ki! - biztosított a Herr, de a zöld filctollat felváltotta a kezében a kék golyóstolla és máris megszületett a megjegyzés az addig hibátlan papiromon. :(((

Különben magamban vigyorogtam rajta és csak egy hajszál választott el attól, hogy vele is közöljem:

- Ujujjjj, ha a pipa helyett szavak kerülnek az értékelések közé, az nekem már rosszat jelent. - de nem szóltam, hiszen ez van. Mi a francnak nem tudok 100 %-os biztonsággal német leveleket önállóan fogalmazni, vagy legalábbis mi a francnak vallom be? Ez volt az a pont amikor biztosan éreztem, hogy romlottak az esélyeim. A könyvelési ismereteket feszegető kérdés aztán megadta számomra a kegyelemdöfést. (Könyvelés?! Csak azt ne! Az 1984-es  közgazdasági szakérettségim óta küzdök ellene, csak ezzel ne kelljen foglalkoznom. :) )

Kifelé menet még körbenéztem a terepen és megállapítottam, hogy hideg van az irodában. A hideget meg nem bírom. A Szőke felé is köszöntem kifelé menet, de sajnos nem reagált, annyira dolgozott.

Anyád! - gondoltam és megismételtem hangosan a Tschüüüßt, vagy az Auf Wiedersehent, már nem tudom melyiket. Erre már ő is reagált. Erre már valóban kénytelen volt.

A meghallgatással kapcsolatos emailt az előző bejegyzésben (legelsőként) már olvashattátok.

Ez van. 

Persze megy minden tovább, így szoritást kérek, ma 13:30-kor újabb állásinterjúra készülök!!!! Milyen munka? Majd elmesélem! :))

Egy kis Zusage és sok, sok, sok kis Absage

Aki tud németül az már most érti a címet, aki nem az figyuljon, mindjárt kiderül! Részlet egy a múlt pénteken dilután részemre megküldött emailből:

"Sehr geehrte Frau Èn,

vielen Dank für Ihre Bewerbung und das nette Vorstellungsgespräch vom 05. April 2011. Leider müssen wir Ihnen mitteilen, dass wir uns für einen anderen Bewerber entschieden haben und Ihnen somit keinen positiven Bescheid geben können.
Wir bitten Sie, diese Absage nicht persönlich zu werten und wünschen Ihnen für Ihre berufliche und persönliche Zukunft alles Gute.
Mit freundlichen Grüßen
Illetékes Józsi "

Az írás fontosabb elemei:

vielen Dank = nem fordítom, mindenki tudja :)

Vorstellungsgespräch = állásinterjú

leider = sajnos

Egy újabb emailt kaptam, figyelem!

"Sehr geehrte Frau Már megint Èn ,

für Ihre Bewerbung bedanken wir uns herzlich. Uns ist es nicht leicht gefallen, unter der Vielzahl der Bewerber einen geeigneten Kandidaten für unser Unternehmen auszuwählen.

Leider müssen wir Ihnen mitteilen, dass Sie nicht in die engere Auswahl kommen.

Für Ihren weiteren Berufsweg wünschen wir Ihnen alles Gute.

Mit freundlichen Grüßen ....... "

A szöveget nem fordítom, érthető a nyelvet nem beszélők számára is, hiszen előfordul benne a kulcsszó, a leider.;)

Szóval így néznek ki ezek az "abzágék", az elutasítások. Bebeee, ebből nekem van sok-sok-sok- ........ jól érzem?! Valamiért nem vagytok rám irigyek! Node, ahogy a címben finoman utaltam rá, van azért egy kicsike "cúzágém" is. Zusage ritka mint a fehér holló, főleg az én koromban, az én szakmámban az ostblockos származásommal. De mégis! Az újságban találtam rá az álláshírdetésre. Mivel nem kimondottan a végzettségemet célozta meg, nem is mertem elküldeni a jelentkezésemet, inkább csak telefonon érdeklődtem. 

- Hááát, nem jó sajnos, kimondottan olyanokra számítunk, akik egyetemi végzettséggel rendelkeznek, ez fontos, de.... mégiscsak, tudja mit? Küldje el nekünk a pályázatát!

Rá egy napra csengett a telefonom, mehettem az állásinterjúra. A főnökasszony nem titkolta, rengeteg pályázat érkezett, sok alkalmas jelentkezővel, majd értesít. Pár nappal később újra ott ültem az irodájában és megbeszéltük a hogyan továbbot. 

Engem választott. 
Yeeeeessss!!! :)))

Ès mitől majdnem állás? Attól, hogy nem napi 8 órás, mégcsak nem is részidős, egyelőre csak pár órás hetente. Mivel a projektek most indulnak, nem tudni mi lesz belőlük. Ha beválnak, akkor fellendülés és sok munka, nekem "rendes", nagylányos állás, sőt, haszonrészesedés, ha nem válnak be, a'viszontlátás. Szóval lutri még az egész. Van is munkám, meg nincs is. Pontosabban nem tudni meddig lesz. De vegyük ismét azt a jó kis agykontrollt és kergessük el a felhőket! Tehát?? Egyre jobban!!! Hát nem megint belebeszélt egy másik hang?!?!? Azt mondta, kettőre meg rosszabbul! :)

Hogy lesz tovább majd meglátjuk, ahogy a frankok mondják: schau mer mal! (ejtsd kis helyesen, magyarosan:  schaumomól!  :) )

kép: Markus Hein /pixelio.de

A múltheti állásinterjúról "mindjárt" mesélek!