Mi lesz velem Ramadánkor?

Már előre félek a hétfőtől kezdődő és 30 napig tartó böjti időszaktól.  Dehogy lettem vallásos, csak a közvetlen (és nagyon szimpatikus) kis kollégáim muszlimok, akik szigorúan betartják a Ramadánt. Ez pedig azt jelenti, hogy veszélyben a fincsi kis ebédem. Hetente kétszer-háromszor rendeltünk ebédet az egyik kínai (miattam aztán lehet tai is) étteremből Alig vártam, hogy végre megérkezzen és dudáljon a falatfutár az udvaron! Amint felhangzott az erőszakos (mert finoman a pali soha nem tudta hírűl adni az érkezését) duuu-duuuu, máris beindult a nyálkiválasztás a számban. Amire az elmúlt hosszú évek alatt nem volt példa, az ezen a munkahelyemen ismét megtörtént. Ugyanis rohadt éhes vagyok, már fél 12-kor. Erre a korai és hihetetlen éhségre haloványan emlékszem. 18-19 éves koromban, az első munkahelyemen még létezett vállalati étkezde. Számoltuk a perceket, mikor lesz már dél, rettentően éhesek voltunk. Aztán másodpercre pontosan, déli 12.00-kor ügettünk le az ebédlőbe, az ebédjegyünket szorosan a kezünkben tartva. Mentünk volna korábban is, de sajnos nem volt ebédkiosztás. :-)

Ez az időszak most visszatért. Hihetetlen, mert különben én vagyok az, aki még fél négykor se éhes, ráér az ebéddel.

kép: www.zentrum-der-gesundheit.de

Nagyon szeretem a pekingi levest, ahogy a chop-suey-s (zöldséges izé) pipihusit, de ennek a dőzsölésnek hétfőtől nagyon úgy tűnik, hogy vége.  Legalább 8,-euróért kell rendelni ahhoz, hogy ingyenesen kiszállítsák az ebédet, így Ramadán alatt ez nekem egyedül nem fog menni. 

Próbálkoztam a többiek meggyőzésével, miszerint nem valószínű, hogy Allah Nürnbergben is észrevenné, ha valaki nem tartja be a böjtöt, de csak kedves mosoly volt a válasz. A kollégáim kivétel nélkül Indonéziából származnak és itteni egyetemeken tanulnak. Próbálkoztam a korukkal is, ugyanis még nagyon fiatalok, a huszas éveiket tapossák, nekem még gyerekek. A gyerekekre (ahogy az idősekre, betegekre, kismamákra, meg a mensiző nőkre se) pedig nem vonatkozik kötelezően ez a muszlim böjt. Válaszként szintén kedves, de kitérő mosolyt kaptam, illetve két javaslatot. Rendeljek meg egyszerre két adag ebédet, így már bőven 8,-EUR fölött leszek, oszt kiszállítják. :)) Vagy szövetkezzek E.-vel, aki az indonéz kollégák között egyedüliként katolikus.

Hát majd meglátjuk.

Kiváncsi leszek hogy bírják ezek az emberkék a teljes evés-ivástalanságot egy álló nap. Kérdezősködtem a tapasztalataikról, milyen volt az előző Ramadán, nem voltak rosszul az éhezéstől, nem volt fejfájás, szédülés? A válaszaik meglepőek, ugyanis semmiféle testi panaszról nem számoltak be. Nagyon is el tudom képzelni, hogy ők meg az én kérdéseimet nem igazán tudják hovatenni. Nekik ez egyértelmű és szent dolog, nekem viszont európai (ráadásul a saját vallásának böjtjeit se követő, sőt mégcsak nem is ismerő) emberkének ez nagyon magas dolog. Nem a szentséget látom benne, pusztán a szervezet kínzását.

Az egyikük mesélte nekem, hogy még az se zavarja, ha más eszik. Pffff, ez ám az önfegyelem! 

Tényleg kiváncsi leszek a holnapi naptól kezdődő böjti időszakra, mivel ezek a fiatalok eddig szinte egész nap valamit eszegettek. Számolatlanul itták a kávékat, fagyit és pudingot lapátoltak, kis- és nagy csokikákat eszegettek. El nem tudom képzelni, hogy lehet még folyadék nélkül is kibírni azt a 8 és fél órás munkaidőt, ami alatt elég keményen kell dolgoznunk. A keménysége a teendőkhöz szükséges koncentráltságban és figyelemben rejlik. Monotonsága teszi igazán nehézzé, hibázni nem lehet. Sokat. :-) 

De ettől függetlenül szeretek ott lenni, és bírom ezeket az fiatalokat, akik olyanok mint mi vagyunk (voltunk) magyar fiatalok, elképesztő az egyformaságunk! Az igaz, hogy velük ellentétben a mi fejünkön nem volt kendő, szeretjük és fogyaszthatjuk is a sertéshusit, a szüleink akaratának sokszor elleneszegültünk, de más különbséget nem igazán látok. Az indonéz gyerekek olyanok mint a magyar gyerekek. Vidámak, kedvesek és rettenetesen szeretnek élni. :)

Az első hét után (a la munka)

Kedves Világ, gyere ide, had öleljelek keblemre!! Bizony ilyen a hangulatom, fel vagyok dobva! 

Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen jól fogom érezni magam egy német munkahelyen! Azt hittem, a nyelvi/kultúrális különbözőségek miatt ez eleve ki van csukva.  És ebben az állításomban aztán tényleg nincs semmi előítélet, csak pusztán tapasztalat. 

Aki ismer, illetve olvasta tőlem a Schatziról szóló beszámolómat, azt tudja, hogy milyen mélyen megsebzettként kerültem ki egy korábbi munkaadóm, a Frau Dög (Schatzi) kezei közül. A nő az állandó kritizálásával nemcsak mélyen megbántott, hanem hihetetlenül visszavett az önbizalmamból. Mivel amúgy is állandó önértékelési zavarokkal küzdöttem, hát egy ilyen találkozás (amikor a másik egyértelművé teszi, hogy te egy tehetségtelen hülye vagy :-) )  komoly válságba sodort. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy a Macának még a végén igaza lesz .... és ez azt jelenti, hogy valóban alkalmatlan vagyok mindenre.... :(

Semmi nem passzolt neki, olyan volt mint az APEH. Valahol mindig talált hibát. Ha mondat szórendjében nem talált kivetnivalót, akkor nyüsszent a kiejtés miatt. Ha azzal se volt gond, akkor megkérdezte, hogy miért nem sportolok, meg hány kilót is nyom, Frau Andrea?  Udvariasan és önkritikusan válaszoltam meg a kérdéseit (pedig magamban jól seggberúgtam néhányszor), de a méregfogát nem sikerült elsőre kihúzni. Egy kicsit basztatott még a "de hát mit eszik?" hülyeségével, aztán a többedik válaszom után ujjonghatott, mert ismét hibát vétettem a szórendben, vagy ungarischésch lett a kiejtésem. :))

 Tudom, hogy nem szabad senkinek se rosszat kivánni, mert visszakapjuk mint a bumerángot, de isten bizony mondom, léteznek olyan személyek, akik miatt kedvem lenne kipróbálni, hogy tényleg? :) Scatzinak  nagyon tudnék egy-két dolgot kívánni, de mégse teszem, mert félek, hogy az átkom a rossz szórend miatt nem fog rajta, majd néhány céltévesztett kör után visszatér hozzám. :))

A jelenlegi munkahelyemen megtörtént a csoda: állati jól érzem magam. Viszont a napi 8 és fél óra munka, a közel egy órás utazgatással és a reggeli 3/4 6-os keléssel együtt, kemény próbatétel. Estére elhány erőm, ezért is kések a beszámolóval, ahogy a többek között a Faber-Castellékkel is. :)))

Remélem hétvégére sikerül feltöltenem az akkuimat és ismét a szavak közé vághatok!

Addig is: JÓKEDV!! 

Burul a terv

Beza, és néha csak apró baromságokon!

A múlt pénteken 10.00 órára várt a leendő főnöknőm az új munkahelyemen. Előtte nap apus elvitt autóval a helyszínre, hogy saját szemeimmel láthassam az utcát, a környéket. (Tudja ő jól, hogy Pánik Andi izgalmának csillapítása érdekében minderre szükség van ;-) )  Igen, meg kell néznem, hogy hol a buszmegálló, hol kell bemenni az épületbe, stb.

Elhaladtunk a cím előtt egyszer .... kétszer, amikor megjegyezte, hogy ott vannak bent az udvarban. Mármint a cég.

- Hopp! Hol is? - habogtam

- Leparkoljak? Meg akarod nézni közelről? - kérdezte apus, mivel ismer engem jól :-)

- Dehogy, felesleges! Látom én hol a házsszám, gondolom ott kell valahogy bemenni és hátramenni ..... nem gond, biztosan meg fogom találni .....

- Na még egyszer. Leparkoljak?

- Dehogy..... neeeeem kell ..... nem szükséges ...... Jaj a fenét nem! De!!! Állj meg légyszíves valahol!!

(megjegyzem ez majdnem mindig így történik .. :)) )

Az autót letettük, majd testületileg feltérképeztük a buszmegállókat mint a két irányba, azután sorra vettük a lehetséges hamizókat. Sajnos nincs a környéken egy fia Beck-Caffee, de még egy döneres se. Az egyetlen alternatíva egy Backbude, ami azért megnyugtató, éhen nem fogok halni. 

A megadott házszám alatt a kapubejárón besurrantunk és egészen a hátsói udvarban álló üvegépületig settenkedtünk. Megvan!

Megnyugodva próbáltam memórizálni az irodaház képét. Az utcára kiérve többször visszapillantottam, a retinámra égetve az utcafrontot. Sima ügy, ide fogok találni!

Este aztán a helyi közlekedési társaság, a VGN weboldalán pár kattintással össze is állítottuk az útvonaltervet. Szépen, precízen kidolgoztuk a menetet a lakásunktól a cégig, az összes átszállással. Azt persze tudtam, hogy a sínfelújítás miatt a 7-es villamos vonalán mentesítő buszok járnak, de ez nem lehet gond, hiszen onnan indulnak a buszok is ahonnan a villamosok indulnának.

Elérkezett a péntek. A busz, a metró, minden úgy volt ahogy terveztem. A gebasz a Hauptbahnhof előtt  történt, ugyanis a 7-es busz megállóját nem találtam. A villamospótló busz nem a 7-es villamos megállójából indult. A rossebb vinné el, hát erre nem számítottam. 

4 percem volt az átszállásra .... hát ideges lettem eléggé. Néztem jobbra, néztem balra, semmi! Futottam egy kört mint a mérgezett egér, aztán feladtam. Megrohamoztam az egyik VGN információs hölgyikét, de pechemre egy idősebb pár két lépéssel előttem ért a hölgyhöz. Türelmetlenül hallgattam a tipikus turistás kérdéseiket és a dialektusukból kihallva az észeknémetségüket, pár pillanatig úgy voltam mint a bajorok. Utáltam a poroszokat. :) Mivel nem volt időm, így megszakítottam az állati ráérős beszélgetésüket, schuldibuldiztam az udvariatlanságom miatt, de a húrok közé csaptam. Elmondtam, hogy másodperceken belül indul a buszom, csak nem tudom honnan!

A hölgyike útbaigazított, hát rémülten hallgattam a "vagy ott elől át tetszik menni az úton a másik oldalra, vagy ismét lemegy az aluljáróba és a másik felén feljön .... aztán ott tovább és a sarkon a jobboldalon lesz a megálló" Atya-gatya! Ha még itt le-fel menegetnem kell, az az jelenti, hogy a buszt már el nem érem. Fasza nagyon, mindjárt az első alkalommal elkések. :(

Különben én soha nem szoktam elkésni sehonnan se, sőt überpünktlich vagyok. 

Odavágtáztam a megállóhoz és magamban szitkozódtam. Ennyire nem cseszhet ki velem a világ!

A vége viszont happyend lett, ugyanis a következő busszal pillanatok alatt, a csak 1 megállóra levő címre érkeztem. Talán pár percet ha késhettem, de ez se volt gáz, mert a cégnél a földszinten egy főnökféleségnek kinéző bácsiba botlottam, aki néhány mondatnyi "Smalk-talk" után  lehívta hozzám a főnökasszonyt. Persze az első dolgom az volt, hogy elmeséltem a pár perces késésem történetét, a kinyomtatott útvonaltervet is meglobogtatva. Mit csináljunk akkor, ha mindent előre lejárunk és megtervezünk, de nem találjuk a megállót?! :) A főnöknéni jókat nevetett és csak legyintett, ismeri a szitut és különben is pár perc miatt ....áh ne is csináljak magamnak belőle ügyet.

A majd egy órás megbeszélés után már megkönnyebbülve várakoztam a buszmegállóban, amikor közelített a busz. Széles vigyorral konstatáltam, hogy ugyan az a sofőr, aki idehozott és akivel ritka jól elbeszélgettem az indulásra várva az ideiglenes buszmegállóban és az út alatt. Együtt szidtuk az állandó sín- és útjavításokat, az össze-vissza módosításokat és kezét ökölbe szorítva szurkolt nekem, hogy nehogy elkéssek a terminemről. :)

Megérkezett a busz, a sofőr kinyitotta az első ajtót, felszálltam, ránéztem és vigyorogva megjegyeztem:

- Hát ne ám már megint maga! :)

- ..na meséljen, klappolt minden?  - vigyorgott vissza rám a soför

- Minden a legnagyobb rendben! - válaszoltam nevetve, de ekkor már araszoltam az egyik ülőhely felé.

Körbenéztem, és nagyon jó volt amit láttam: mosolygó utasok néztek vissza rám. :) Igaz nem tudták miről van szó, de ugye a derű, a jókedv ragadós, hát ezen a délelőttön pár embert megfertőztünk.

Én és a 7-es villamospótló busz sofőrje. 

Rólam

Kicsit módosítani készültem a rólam szóló információkat, aktualizálni, kiegészíteni, pontosítani. A végére viszont más is lett belőle. 

Ez itt lent. :)

Mi a fenének kell valakinek internetes naplót vezetnie?!
"A másokkal megosztott élmények fűszerezik meg az életet" - írta Andrew Matthews amerikai író és én teljesen egyetértek vele. ;)

Közlési kényszerem van, imádok beszélgetni- Az élményeimet, gondolataimat a szívem szerint megosztanám az egész világgal, ezért is a blog. :)

Amiről a történetek szólnak: 
Bár az induláskor úgy gondoltam nem fogom elárulni hol is élek, mivel ennek nincs jelentősége, de mára már belátom tévedtem. Történeteim nagy része nagyon is kapcsolódik az általam megismert országokhoz, az ott élö emberekhez, a kultúrákhoz, a nyelvekhez. A néha csetlő-botló, szomorú, vagy éppen vidám mindennapjaimon túl, szeretnék a továbbiakban is érdekes információkat megosztani Nürnbergről, Bécsről, különös tekintettel a fränkisch és a wienerisch dialektusokra és persze hajrá FCN!!  :)

Magunkról: 
A családom vegyesfelvágott.  A párom 100 %-os német (frank), de bécsi szívvel, a kisfiunk  11 éves. Zsenge kora ellenére is már komoly nemzetközi ismeretekkel rendelkezik. Magyarországon született, Bécsben kezdte meg az óvodai tanulmányait, valamint az ismerkedést a der-die-das-szal és a zu + infinitivvel, jelenleg pedig egy nürnbergi gimnáziumban koptatja az itt is elég kopott iskolai padok egyikét. Èn egy magyar kislány volnék, aki véleményem szerint túl későn, 36 éves korában hagyta el Magyarországot. Márpedig ebben a korban már eltéphetetlenek a gyökerek, az átültetés már kínkeserves és az eredménye nem garantálható .....  Persze azért igyekszem.

A családomban a humor kiemelt helyen áll! Szerencsémre mindegyikünk vevő rá, meg értik is. :) Tapasztalatom szerint eddig is főleg ez segített átvészelni a bitang nehéz éveket, amiket ha elmesélnék, el se hinné senki. Pedig nem volt egy leányálom. 

Nyelv:
Itthon németül kommunikálunk egymással, aminek oka a párom, aki egy nyelvi antitalentum. Nem beszél magyarul, így mi többiek rá vagyunk kényszerítve a németre, bár ez csak nekem kényszer. Néha idegesítő, hogy tizenvalahány év után is a több ezerszer hallott "kérsz?" kérdés után értetlenül nézve megismétli németül, hogy mi van a Käse-vel ??? (sajt, kiejtve: kéze) és ilyenkor ideges leszek. :) Nem akarom elhinni, hogy nem érti, márpedig tényleg így van. Fogalma sincs róla, szerinte még soha nem hallotta.  ....huuu néha nehéz ... :)
A kisfiamhoz ugyan magyarul szólok, de a válasza németül érkezik. Bár vannak kísérletei a magyar beszédre,  de ezek általában valamilyen kívánságához köthetőek, az óhaját hivatottak szépen csomagolni.
Átlátok én rajta, ha-ha-ha, én is voltam gyerek! Szinte tudok olvasni a gondolataiban: 
- Az anyu el fog olvadni, ha valamit mondok magyarul, márpedig a számítógéppel mindenképpen szeretnék játszani, szóval Anyuciiiiiiii  ..... 
a cél érdekében pedig mindent bevet, még akár magyarul is beszél. Na ja, maximum 3 szó erejéig. Hogy is mondjam, az anyanyelve nem az erőssége.
A nyelvek keveredése, illetve hiányos ismerete (khmmmm :)) ) is okoz vidám perceket nálunk, rajtam is szoktak vigyorogni a fiúk, de nem gond, mert vissza szoktam nekik adni. :)

Fontos még: csapongó vagyok rendszertelen, "hudri-wudri", de legalább tisztában vagyok vele. A pillanatnyi hangulatom két pillanat alatt módosítja a tervemet és felülírja a sorrendben logikusan következendő, tervezett történetet. Mit csináljak, így vagyok bekötve.
Úgy írok ahogy nekem tetszik és arról amit fontosnak tartok. Ezek a történetek a saját gyermekeim. A megírásukkal nem akarok senkinek se megfelelni, egyszerűen csak ki kell őket írnom magamból, ez egy belső kényszer. Viszont a kedves visszajelzések az idejáróktól, vagy idetévedőktől nagy örömet okoznak. 

Igen, örülök mindenkinek, aki erre járt, bár jó lenne, ha több visszajelzést kaphatnék ..... igaz, én se szoktam másoknak írni, nem igazán olvasok (rendszeresen) blogokat, szóval ezt hagyjuk is. :)  
Opssz, ezzel kapcsolatosan eszembe jutott valami. Sok  helyen találkoztam a "Kedves Olvasóim" ... megszólítással, hát ezen  én mindig .........., de nem szeretnék senkit se megbántani. Valljuk be, egy ígazi író azért egy kicsit más. Ráadásul van ennek a megszólításnak egy kicsit a pór népre a Pilátusról letekintő mellékzöngéje nem? :) (Különösen jópofa, amikor valaki éppen belekezd a blogjába és indításnak mindjárt bemásol egy más által megírt mesét, teszem azt részletet a Kis Hercegből, vagy beteszi a Pajtás gépével az 5 db kókadt tulipánról készített képét, és tehetsége, művészete teljében és biztos tudatában a harmadik bejegyzésében már a "Kedves Olvasóihoz" szól. :) Önbizalomból ötös persze, de sajnos az önbizalom is olyan mint a koleszterin. Van belőle jó és rossz is. :) 
Enyhén kritikus tipus vagyok, magamat se kímélem. Soha nem más a felelős a boldogtalanságunkért, a problémáinkért, mindig csak saját magunk. Az őszinteségnél nincs számomra fontosabb dolog, bármennyire is kellemetlen. Igaz kicsit nehéz dolog lenne teljesen őszintén mindent leírnom az életemről, nem is teszem. A teljesen pőrévé vetkőzést és kitárulkozást nem tartom okos dolognak. A "Tisztelt Kívülálló Olvasók" :) nem is értenék a legszemélyesebb tragédiákat, és nem is tartozna rájuk. Óvatosan kell egyensúlyoznom a mit mondjak el és meddig terjedően mezsgyéjén.
Sajnos a véleményemet akkor is el szoktam mondani, ha más nem igazán azt szeretné hallani, de ez van. Nem kívánok más öngyilkosságához statisztálni. Vannak dolgok amikről kialakult véleményem van és ezeket nem vagyok hajlandó a másik személyéhez passzítani, enyhíteni, körbecukrozni, csak azért, mert neki arról esetleg merőben más a véleménye. Ha valaki nem akarja tőlem azt hallani, hogy nyelvtudás és keresett, piacképes foglalkozás nélkül egy baromság kivándorolni egy idegen országba, ahol az alulképzettek által elvégzendő munkákat alul is fizetik, az ne kérdezzen róla, mert a válaszom nem fog tetszeni. 
Mielőtt nagyon belelendülnék, inkább abbahagyom! :)
Maradok tisztelettel és sokszor anélkül is, de kizárólag egyenesen:

Andrea 
(csak azért nem Andi, ami igazándiból vagyok, mert 45 évesen kicsit olyan hülyén csengene, vagy nem? )
 

Tudom, hogy 35° celsius fok van, de egyik nyári képemen se nézek ki elfogadhatóan, így marad ez a sálas, oszt kész. :)

 

Ùjabb munkahely

Szegény Faber-Castellék története csak nem folytatódott ;-) de kifogásom persze most is van, a szokásos: kissé megsokasodtak a teendőim.

Lesz folytatás, de az az igazság, hogy tényleg nagyon időigényes. Nem csak maga az írás, hanem a téma összeállítása. Jómagam is végigolvasom az összes lehetséges információt velük kapcsolatosan, elmerülök a ceruzakészítés rejtelmeiben, böngészem a képeiket, szóval a forrásmunkára rengeteg időt szánok. Nemcsak azért, mert igen okosnak szeretnék tűnni, hanem tényleg érdekel és nem szeretnék baromságokat írni. Ahhoz, hogy a lényeges pontokat és az össszefüggéseket agyilag fogjam, értelmeznem kell az olvasottakat. Ebben pedig a hajszín és a kor (mindkettő saját ) két, a munkák menetét kedvezőtlenül befolyásoló tényező. ;) 

Az összes infót eszembe sincs leírni, fordítani, csak a lényeges és érdekes pontokat.

A megsokasodott teendők között van kellemetlen is, pl. matek/német/angol nagydogára készülni az Andréval. Bár neki nem az, csak nekem, mert ahhoz hogy feladatokat tudjak adni neki matekból, ahhoz bele kell ásnom magam a füzetébe és a könyvébe, utána kell néznem miről tanulnak. Néha bizony folyik a wasser a hátamon. ;-)

Az angolt élvezem, gyakorlok vele magam is, az nem teher. A németet hanyagolom, lövésem sincs. :))

Kellemetlen időtöltés még az orvoshoz járkálás. Ma is jártam egynél, egy "Vénaorvosnál". Az utóbbi időben többször előfordult, hogy beduzzadt a bokám. Kabaré ahogy először észrevettem. Ültem gyanútlanul a feredőben a jó kis meleg vízben, amikor rápillantottam a lábikóimra. Jé de muris, milyen dagi! Hogy felnagyítja optikailag a víz! Aztán kiemeltem őket a vízből és kissé ideges lettem a látványuktól, ugyanis a levegőben ugyanúgy néztek ki, mint a víz alatt. Amorfék.

A dokinéni ma ultrahanggal meg herkentyűkkel történt mérések után közölte a diagnózist, gyenge vénák, azonkívül semmi. 

Kellemes teendőim közé elsősorban a megsokasodott munkáink (itt a vállalkozásról van szó) miatti extra műszakok bevezetését említeném. Valamiért beindultak a dolgaink, nem tudom miért, de fasza. :) Viszont ez azzal jár, hogy már kora reggel dolgoznom kell a terveken és a doksikon, ha nincs kész és muszáj, akkor éjjelig. De ez értünk van és én ráadásul imádom ezt a munkát.

Mivel már mindenről lefetyeltem, ezért talán visszakanyarodhatnék a címadó gondolathoz, szóval lett egy új munkám. Ha pártunk, kormányunk és a Krisna is úgy akarja, hétfőtől kezdve 3 álló hónapig napi 8 órában dolgozhatok kedvemre egy irodában, persze ismét a Data-managementben. Ez így annyira elegánsan hangzik, meg is hagyom. A munka valójában tipikus egyszerű, trottlimunka, amihez nem kell Haward, ezért inkább meghagyom a Data-Management kifejezést, mert az mégiscsak jobban cseng. :))

fotó: aboutpixel.de / © Melanie Opalka

James Hunter - Goldmine (az aktuális kedvenckém)

Több éve várom szívrepesztve Dzsémszi új CD-jét. Mára már tudom azt is, hogy kiadása tényleg a küszöbön áll. (igaz nem tudom milyen messze van ez a küszöb ... )

Ezt az infót nem a neten csipegettem össze, de nem ám! A hírek direkt Mr. Hunter közvetlen közeléből szálltak felém bebeeee! :) A részleteket hagyom, csak annyit jegyeznék meg, hogy észveszejtő ez az internet. Egyszerűen fantasztikus, ahogy az egymást soha nem ismert, látott, hallott, szagolt embereket a közös érdeklődésüknél fogva összehozza. Ezeknek az új ismerettségeknek, találkozásoknak, barátságoknak nagyon örülök. Persze sok marhának és kellemetlen embernek már nem, hiszen velük is tele van a pálya, de hála ég, előbb, vagy utóbb megszabadulok tőlük, messze sodorta és sodorja őket a világháló.

James Hunter junius 28-i, londoni fellépésén készült az alábbi felvétel. Utalva az előbb írt ömlengésemre, azt tenném még hozzá, hogy hála a netnek, azt is tudom ki készítette, mégpedig az egyik nagyon aranyos internetes virtuális "barátnőm" igazi (nem csak internetes) ismerőse! :)

Végül is tök mindegy. A lényeg, hogy nagyon szeretem ezt a számot. Is! :)

Elvarázsolva - A Faber-Castell story 2.

A kastélyt évek óta készültünk megtekinteni, de mindig elfelejtettük..... Korábban csak minden hónap 3. vasárnapján volt nyitva a nagyközönség számára, de idén a fenállásuk 250 éves jubileuma miatt már minden vasárnap nyitva.

Az előző hetek egyik vasárnapján azon ment a vita, hogy mit csináljunk még azon a napon? Mit nézzünk meg?  Ketten kastélyt akartunk a Fränkische Schweizben, a harmadik (a legkisebb) pedig földalatti járatokat Nürnbergben. (Historische Felsengänge)

Hát ment a vita.

De megoldottuk. Ráadásul én győztem! Ugyanis ismervén a két makacs bácsit (apuka és fia) tudtam, hogy se ez, se az, hanem egy harmadik, azaz a C-megoldás lesz a legjobb a nyugalmunk megőrzésének érdekében.

A C-variáns pedig, a "Há' mé' nem menük át a Stein-i kastélyba?" - egyszerű és ártatlan kérdés formájában került terítékre.

Hummogás, kummogás, de mivel határeset, elfogadták.

kép a Wikipediaból. Fotós Rolf Krahl (Rotkraut)

Hülye esős és kissé hűssss idő volt ezen a napon, alig vártuk, hogy az éppen elállt esőt kicselezve, a rohadt széllel szembeszállva bevágtázhassunk a kastély kapuján. Hála isten nem Schönbrunn, szóval a "kertajtótól' a bejárati ajtóig csak pár méter az út. Bent ért minket az első meglepetés, mivel elég sokan voltak az aulában. Erre nem számítottunk. Aztán kiderült, hogy csak tárlatvezetéssel lehet bemenni, így várnunk kellett 10 percet a következő csoport indulásáig. Persze utólag beláttuk, hogy csak így, idegenvezetővel van értelme az egésznek, különben csak ész nélkül végigkeccsűtünk volna a kastélyon, oszt szép volt, megnéztük. :)

A Führerinünk (nem rosszra gondolni, ez nem "az" a jelentés!) már az első teremben információk zuhatagát eresztette ránk a Faber család felmenőiről és itt lett az egész érdekes.

Faber Kaspar (1730 - 1784) bácsival indult a család története, aki asztalosként beállt az egyik helyi ceruzakészítő szolgálatába. (By the way: bizonyíthatóan 1660-ra datálódik az első nürnbergi cerkakészítők megjelenése. ) Kaspar a ceruzakészítéssel eltöltött boldog munkaórákat követően a szabadidejében is gyárt ceruzákat a saját költségén. A saját maga által létrehozott cerkák olyan sikeresek, hogy Kaspar egy kis műhelyt nyithat. Ebből a szerény kis műhelyből indul el a Faber-történet a világhír felé.

Kaspar halála után fia, Anton Wilhelm Faber (1758-1819) veszi át az addigra elég tisztességessé fejlődött üzem vezetését. 

Megszerzi az akkor még a Stein-i terület határán álló (ma már sokkal nagyobb a település) telket egy műhellyel, ami néhány év alatt egy remekül működő manufaktúrává növi ki magát. A terület a mai napig is az A.W. Faber-Castell cég központja. És ezzel meg is fejtettük, hogy mi az az A.W. a cég nevében: Anton Wilhelm nevének iniciáléi. (A Castell névről majd később. )

A korabeli dokumentumok alapján a céget ekkor már az "Bleistiftfabrik" azaz "Ceruzagyár" néven jegyezték.

Anton Faber még életében átadja fiának Georg Leonhard Fabernek (1788 - 1839) a cég vezetését. A fiú az akkori nehéz politikai és gazdasági időkben is próbálja becsülettel vinni az üzemet, de a gazdasági visszaesést nem tudja megakadályozni.

A Faber üzemben még mindig a hagyományos módon történik a ceruzák gyártása, pedig Franciaországban 1790-ben Nicolas Conté francia kutató már kifejlesztette az új, modern ceruzagyártást, amit le is védetett. A francia tudós megfigyelte, hogy ha a grafitot agyaggal keverik, akkor annak eredménye olyan ceruzák, amikkel sokkal jobban és szebben lehet írni. A grafitot (ami ha kémiailag nézzük egy szénszármazék), különben egy ismeretlen ember fedezte fel Angliában (a Seathwaite völ­gyben) 1564-ben. A tiszta grafitból készült cerkák egyrészt nagyon drágák voltak, másrészt a grafit kifogyóban volt.

Faberék nem tudtak az angol rendkivül tiszta és kiváló minőségű grafit ceruzákkal konkurálni, a másik probléma pedig ahogy írtam az volt, hogy még mindig a régi eljárással dolgoztak.

Egy érdekessék a névhez: a ceruza németül Bleistift, amiből a Blei= ólom, a Stift=ceruza. A Blei, azaz az ólom onnan jön, hogy az elején hibásan Bleierz-nek, azaz ólomércnek hívták a grafitot. Mára már tudjuk, hogy a grafit nem ólomérc, de a név maradt. :)

...Georg Leonhardról is van még mondanivalóm, a történetnek folytatása következik.

Multikulti itthon

Rátérek egy mellékvágányra: A tervem az volt, hogy megszakítások nélkül folytatom a Faber családról szóló történetet, de nem fog menni, mivel annak megírásához sok idő kell, a rövid "jut eszembe" mesélnivalómhoz meg általában kevés, ezért, ha azt akarom, hogy utóbbiakról se feledkezzek meg, le kell írnom. :) Természetesen Faberék folyamatosan íródnak a háttérben, de ahogy említettem, ez rendkívül időigényes.

.... és már vissza is tolatok a célhoz vezető sínpárra 

Az én kis családomból sikerült "multikultit" csinálnom a magyarosch származásommal. Ha jól megnézzük itt van a párom, teljes németckije felmenőkkel, sehol egy beütés a bőmöktől, délsvédektől, vagy akár franciáktól, de főleg nem a magyaroktól. Nyilegyenes vérvonal. Aztán tessék. Itt a kisfiunk. A többedik német, ill. (tülem nézve) a magyar generáció apró kis Mucipucijának már két ország a hazája, és két nyelve van. Jó pár évvel ezelőtt ez a találkozás eleve kizárt lett volna: az NSZK-s hapsi és a cucilasta Magyarországról származó csaj találkozása még-még, de a hosszútávú  kapcsolatuk egyenlő lett volna a lehetetlennel.

A mi multikulti familynkben, pont a bennünket megkülönböztető nyelvekből adódik a legtöbb engem idegesítő, elkeserítő és dühítő szitu, de persze rengeteg poénnak is a forrása. Mi a dühítő? Hát amikor a másik nem értékeli Zorán, az LGT .... stb. zenéjét, szövegét. Amikor nem érti és nem is érzi, hogy miért nem lehet csak úgy, egyszerűen meghallgatni (azaz miért kell tökig feltekerni a hangerőt és együtténekelni ;),  a "Madarak jönnek, madarak jönnek, halál esőt permeteznek ....." és a többi Popfesztiválos számot, ahogy azt se, hogy miért csordul ki a könny, ha Zorán az Apám hittébe és a Csík zenekar a Most múlik pontosan-ba belekezd. Egyszerű a válasz, de kegyetlen. Neki egyik se mond semmit, számára semmiféle töltéssel nem rendelkeznek a nóták, a szövegét pedig egyáltalán nem is érti. Ez nem az ő története. A zenék, a mondatok nem részei a történelmének, nyelvének, gyerekkorának, fiatalkorának, semmit nem érez a hallgatásuk közben. A legrosszabb az, amikor kimondottan idegesítőnek találja az általam imádott zenéket. Szörnyű érzés, nekem elhihetitek. :) A zenétől függök, imádom. Teljesen nyitott vagyok német, ill. angolnyelvű zenék felé is mert ezeket nagyjából értem (persze nem mindenre) de nekem a magyar zene szent. Apus mégcsak meg se próbálja a magyar zenék kostolását, mert nem érti, nem beszél magyarul. Ez pedig sokszor "vita" tárgya, ugyanis néha olyan, de olyan sz@r érzés az, amikor éppen rácuppanok a Fenyő Mikis filmre, annak dalaira, vagy éppen a Presser Gábor és a Csík zenekar közösen előadott gyönyörűségére és a háttérben nem együttörülés fogad, meg tánc és rockandroll és hujujujuuuu,  hanem méla ... nem undor, de közömbösség. Lelombozó amikor a széles mosolyomra és a "na ezt hallgassátok meg"-re zavart krákogás, meg udvarias "aha" a válasz és látom, hallom, érzékelem, hogy már alig várják, hogy vége legyen. Na ilyenkor szokott a kisebb sértődéssel egybekötött vita kitörni, aminek már a szele közeledtén a legszívesebben felülnék a repülőre, vagy (inkább) a repülő szőnyegre, hogy minél gyorsabban elmehessek innen.

Bár voltak a zenében is szerencsés átfedéseink, de ezeket az újjaimon meg tudnám számolni. Egy ilyen volt a Republic, amit a párom is nagyon szeretett. Igaz nem értette a szövegét (hozzáteszem, én se), de a zene kivételesen megfelelt neki nagyon.

Vita tárgya többek között a folyamatos rádiózás az autóban, miven nekem nem kell. A hirek rendben vannak, de a sok ökör és egyre inkább üvöltő reklámra nem vagyok kíváncsi. Továbbá hiába mondják, hogy "ugyan már mindjárt vége, nem kell ezen annyira kiakadni ", nem és nem vagyok meghallgatni semmiféle Madonna meg Máj KellDzsekszon számot, mert ki nem állhatom őket. Nekem nem muszáj állandóan mennie a rádiónak, mert előfordulhat, hogy éppen becsúszok egy Áj láv jú-ba ettől a Jackson gyerektől és attól kimondottan ideges leszek. :) CD-imet szeretem hallgatni, de erre csak akkor van lehetőségem, ha egyedül autókázom. Ha én vagyok a sofőr és velem utazik a család, akkor azért tekintettel vagyok rájuk. Nem (tényleg csak ritkán :) ) muszáj nekik az én kedvenceimet hallgatniuk, de a rádió gombjain ilyenkor kiméletlenül zongorázom.  Ne adj isten kezdődne egy olyan nóta amitől a hajam égnek áll, máris nyomom át a ládikót a következő állomásra. Ha nincs szerencsém (általában nincs), akkor a további 6 adón se találok fogamravalót.

Nem tudom hogyan élik meg más vegyespárok a különböző kultúrák ütközését, nekem a zene mindig is egy fájó pont marad.

A zenén kívül, a többi témában szerencsém van, maximális érdeklődés és figyelemben van részem. A párom az összes Magyarországgal kapcsolatos hírt elolvassa a német újságokban és az interneten, egy pisszenés nélkül nézi meg az összes Magyarországról szóló dokumentumfilmet és képes róla még napokon keresztül is velem beszélgetni, mert érdekli. Egy, a pusztán élő egyszerű emberek életét bemutató potréfilm például neki is könnyeket csalt a szemébe, mert azonosulni tud velünk magyarokkal, szereti Magyarországot.

De ez a zene gyerekek! Őrület! :))

Ahogy írtam, a nyelvi különbözőségekből azért rengeteg poén születik. Majd ha eszembe jutnak, el fogom őket is mesélni. :)

A kisfiam hála isten már tudja/érti, hogy bizonyos kifejezéseket, mondatokat néha egyáltalán nem lehet lefordítani a másik nyelvre. Mégha le is tudnánk fordítani, akkor se lenne semmi értelme. 

Bár néha akkor is megpróbálkozik a lehetetlennel. Ahogy a napokban is.

Az esti fürdések után kivétel nélkül ezzel a csatakiáltással szokta elhagyni a fürdőszobát:

Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! - kiáltja és rettenetesen élvezi a rímelő szavakat és a saját hangerejét.

Az egyik este csak az apukájának próbálta meggyőzően előadni ezt hülye kis mondást, persze németül

Trillázva érkezett:  "Hier bin ich, glänze ich, wie der schwarze Asphalt ....." aztán már az utolsó szavaknál levitte a hangsúlyt, megadóan legyintett, inkább hagyjuk. :)))

Ha már a zenéket említettem, akkor az egyik (új) nagy kedvencem nem maradhat ki a sorból. Szívet szorító nóta, de leginkább azért, mert értjük.

Magyarul van. A nyelvünkön szól a lelkünkhöz. Más ezt úgysem érti.

Elvarázsolva - A Faber-Castell story 1.

Sorsomnak hála, a napokban egy olyan család történetet ismerhettem meg, ami levett a lábamról, teljesen elvarázsolt. Napok óta nem hagy nyugodni ez a szerintem hihetetlenűl lebilincselő téma. Egyfolytában bújom a netet, még többet szeretnék megtudni erről a családról, a történetükről, erről a meséről.

Ami a figyelmemet és a fantáziámat a legelején megragadta, az egy kastély, és annak úrnőjének története. Itt kezdődött a kaland.

A hölgy neve: Ottilie (bár én folyton Ottiliának hívom) von Faber-Castell.

Gondolom a Faber-Castell név ismerősen cseng sokunknak. A honnan kéne, hogy ismerős legyen?  kérdésre a válasz: a képről kiderül.

A kastélyuk, a különben Steiner Schlossnak hívott csoda, tőlünk kb. 10 percnyi járásra fekszik. (Stein egy önálló település, ami igazándiból Fürth-höz tartozik, de Nürnberggel szorosan összeépült. ) A kastélyparkba gyakran átjárunk biciklivel, gyalogosan jó kis hely. Szeretjük a park tavában élő kacsákat is etetni, kabaré amit a falat érdekében művelnek. Vizisí, verekedés, raffinált hátulról támadás, mindenre képesek. :) A múltkor érdekes jeleneteket láthattunk. A kacsamami a gyerekeihez közel eső falatokat elkapigáló felnőtt kacsákat keményen megbüntette. :) Sőt utánuk is úszott, majd elég arrogánsan figyelmeztette őket a kisebbekkel való viselkedés illemtanára. De olyat is láttunk, amit még soha. Két felnőtt kacsa rivalizált egymással, veszekedtek. Aztán a párom szólt, hogy gyorsan nézzek oda, ő még ilyet nem látott: az egyik kacsa szabályosan a víz alá nyomta és ott is tartotta az ellenfelét. Majdnem egy gyilkosság szemtanúi lettünk. 

A kastélyról néhány kép:

Fotó:  http://geop.hlipp. de © Copyright Günter Fremut

A kastélypark egy részlete a tavacskával

 

Az etető kisfiú

 és a kacsák

Amint megneszelik, hogy falat érkezik, máris indulnak az etetők irányába. Maximális sebbeségre kapcsolva húzzák a csíkot a vízben.

 

 

Ellenfelük is akad kacsáéknak, mégpedig a vízben élő pontyok, akik legalább annyira éhesek, mint a kollégák. :) A vízbedobott zsemledarabokra ők is igényt tartanak. Megfigyeltük, a kacsákat sikerül is néha elijeszteniük. A halak magasan kiemelkednek a vizből, úgy csócsálják, illetve teszik magukévá a zsákmányt. 

Megpróbáltam lefényképezni őket, de sajnos a kameránk a végét járja. Mire bekapcsolódik és üzembehelyezi magát, addigra a halat már rég kifogták, sőt, lehet már meg is ették. Az alábbi fotón elvileg ott a hal. Gyakorlatilag is ott van, bár tudom, nem igazán felismerhető.

Szóval itt élünk nem messze ettől a kastélytól és annak parkjától. Többször tekertünk át a parkján és autóztunk el mellette, de a kastély egy méltató pillantást mindig is kiérdemelt tőlünk. Bent a  kastélyban a múlt vasárnapig viszont még nem jártunk.

Apropó, a kastélyban a látogatásunkkal nem zavartunk senkit sem, mivel a "háziak", a Farbel-Castell család 1939-óta nem lakja a kastélyt. Azt, hogy ennek mi az oka és mi is történt a családdal, Ottilié-vel (Ottiliával :) ), mindent el kívánok mesélni! 

Ismét a román étteremben jártunk ... bár most kevesebb szerencsével mint az elmúlt héten

De az éttermesek nem tehetnek róla, mi húztunk mellé.

A párom egy tipikus frank ételt választott (bár ugyibár a kérdés automatice adódik, hogy mi a fenének? :) A német étteremben én se kérek ungarische gulyáslevest. ). Én belevágtam a töltöttkáposztába, gyerek maradt a korábban már kipróbált lángosnál, de tejföl nélkül kérte, ugyanis a korábbi lángoson levő mennyiség az éves szükségletét bőven betakarta. :)

Az eredmény: 

Apus szerint ehető volt a töltött marhatekercs, nem volt rossz, csak teljesen más ízű mint az itteniek általában. Viszont a hozzá szervírozott krumpligombóc pont olyan volt mint ahogy a nagykönyvben megírták. 

A töltött káposztümről. Hát nagyon örültem a hozzá extra rendelt salátának, mert azt betömtem az utolsó falatig és ízlett is. A töltött káposzta teljes mértékben savanyúkáposztából készült, amibe legalább 2 zacskónyi feketeborsot öntöttek. A borsok kikerülése és kituszkolása a villával komoly nehézséget okozott, legalább 8 darabra haraptam rá. A fasirt izesítése teljesen más volt, én a töltött káposztát nem így ismerem. Mindegy, legalább nem volt drága. 

Az étlapon a falatom különben polentával áll, de előrelátóan "Salzkartoffeln"-el kértem és csak egy pici kóstolót abból a bizonyos polentából. Mit csináljak, nem ismerem ...... Már a jó múltkor kacérkodtam a gondolattal, hogy megkóstolom ezt a bizonyos polentát, de hibás voltam, megkérdezhettem volna az egyik erdélyi barátnőmet, aki ráadásul a konyhák tündére és ehhez mérten egy remek gasztroblogot vezet: Egy Konyhatündér Brassóból, hogy mi a fene ez az izé? :)

A nagyon kedves pincérlány aki különben Aradról jött, megpróbálta nekem elmagyarázni, mi is ez. Azt mondta, hogy ez a puliszka, de sajnos ilyet tényleg soha életemben nem ettem, okkal féltem. 

A polentát apus Olaszországból ismerte, arra emlékezett, hogy ott létezik, de hogy milyen??? Egyszer talán régen evett is olyat, de már nem emlékszik rá. Az pedig, hogy később soha többet nem evett az olaszoknál ilyet, szerinte elég információ kéne, hogy legyen. ;)

Hát igen. Most már tudom, miután megkóstoltam. Asszem a polenta meg én ........ nem harmónikázunk.

Az André a "langosch" felét tudta csak lebírkózni, többre az éhsége ellenére se volt képes. A kérdésemre, hogy mi a fenének kértél már megint lángost? - beleegyezően bólogatott és kijelentette, hogy ezentúl inkább Schnitzit fog kérni. 

A lángos (nem tudom, tényleg nem akarom leszólni, de ezek szerint a románok Pizza Hut szerű vastag tésztát szeretnek lángosként? ) nekem se nyerte el a tetszésemet, de én nem igazán vagyok mérvadó, én nem különösebben lépek érte. Tele volt fokhagymával, az jó volt benne!! :)) 2 házi stampelt nyomtam le a szagra, és a gyomorégésre, isteni volt! :) 

 

A leveseknél pedig az áll, hogy fehérkenyérrel, tejföllel és pepperónival szervírozzák őket. Hát az állam leesett! 3 fiatalember rendelt (indításnak) levest és mindegyik kivétel nélkül valami eszméletlen mennyiségű tejfölt lapátolt bele. Tejfölös bablevesbe oké, de nem húslevesbe?!?! Meg nem az a mennyiség amit a srácok beleküldtek a levesekbe. Nem értem. Ennyire eltér a román konyha a magyartól? 

És persze újra kezünkbe vettük az étlapot!

Az italoknál időztünk és vigyorogtunk. 

Persze még vannak hibák az étlapon, de megyünk még oda, hozunk még képeket! :)

A Bläbele igazándiból: Bläbberla

Elcsesztem!!! Bocsánat!!

Lehet, hogy emberek tízezreit taszítottam a hibás útra? Asszem nem. ;)

Bocsánat, de a Bläbelét tegnap rosszul írtam. Megpróbáltam hallás után ( mivel a neten nem találtam) leírni és így lett belőle Bläbele. 

De ma, a párom felhomályosított, hogy azt nem így írják. Igaz tegnap még ő se tudta, hogy írják rendesen, de ma már tudja. :)

Szóval Bläbberla a helyes.

És itt a magyarázat hozzá a Frank Wikiből: 

"Aufkleber, Etikett oder Anhänger, z.B. an einem Koffer bzw. Kleidungsstück." vagyis ahogy már írtam, felragasztott bizbasz (cimke, ár), vagy ligő-lógó információs cetli, például egy kofferen, vagy ruhadarabon.

Mindenképpen ajánlom a Franken-Wiki ezen oldalát, mert itt lájf hallhatjátok  "blebberlát" originál fränkischül kiejtve. :)

Ide tessék klikkelni:  Bläbberla

Fränkisch haladóknak: Bläbele

Vártuk, hogy a sorban előttünk álló anyuka végre-valahára fizessen és mennnyen má a két kislányával .... hazafelé. 

A gyerekek elég idegesítőek voltak, úgy tűnt, hogy a visszatolásra váró mini bevásárlókocsijuk, valamint az elpakolásra váró megvásárolt áruhegyek megoldhatatlan logisztikai problémát jelentenek. 

Nem tehetek róla de nem bírom a sorokat feltartó gyerekeket, de főleg nem a rohadtul ráérő anyukákat, akik ezt valamiért nem tudják kezelni, egyszerűen nem képesek arra, hogy rászóljanak a gyerekekre. Pedig nem kell túl sokat tenniük, csak elmagyarázni a csemetéknek, hogy :

- Iitt most boltban vagyunk, nem, nem játékból, hanem igaziból. A boltozás célja pedig csak az, hogy az emberek bemennek, megveszik amire szükségük van és távoznak. 

Mivel a felnőtteknek általában nincs idejük, ezért nagyon nem szeretnek sorokban ácsorogni, főleg nem akkor, amikor mások mindenféle baromsággal indokolatlanul feltartják azt  sort. :)) 

Szóval némi (de erősen indokolt) sürgetéssel néztük anyukát a gyerekekkel és szívből kívántuk, hogy hagyjon már fel az egyik leány azokkal a végtelenül bugyuta kérdéseivel, amikkel anyukáját fárasztotta. Izgultunk, hogy sikerüljön anyukának jól válaszolnia és azzal talán végetér a kis conversationjuk, végre koncentrálhat a számlája kifizetésére. :) Abban a válaszban, hogy 

"Légyszíves most ne zavarj, fizetek a néninél! Majd utána megbeszélünk mindent, jó?" - már nem is reménykedünk, mert erre a maiak már nem képesek. Ugyanis anyukának se tűnik fel, hogy mögötte már rángatózik annak a különben nagyon szimpatikus néninek az arca, hogy a tökörészésükkel feltartanak embereket. Ja, én álltam mögötte. :))

Aztán hirtelen érkezett az enyhülés:

Apus hirtelen jókedvre derülve hozzám fordult és széles mosollyal ismételte meg az egyik kislány, anyukájához intézett (3-szor is hangosan megismételt) kérését.

- Bläbele!!! Ez az!! Bläbele!! - és mosolygott elismerően, jókedvűen.

- Heeeee?!? - kérdeztem rá így konkrétan, mert nem értettem egy szót se belőle.

- Nem hallottad mit mondott a kiscsaj? Azt mondta Bläbele!

- És az mit jelent? 

Ebben a pillanatban újra megtörtént a dolog: a kislány éppen az előtte kierőszakolt plüssálatot tartotta fenyegetően a kezében és azt tuszkolta folyamatosan az anyukája orcájába a folyamatos ordítással:

- Vedd le róla a Bläbelét! 

- Tudod mi az a Bläbele? Hát az a kis információs cimke, ami lóg a kis dögön, ezt akarja leszedetni az anyjával a gyerek! - kaptam a magyarázatot. (de jelenti a termékre ráragasztott árcimkét is)

 Nagyon tetszett apusnak a párosítás: 3-4 éves mai modern kis csirke, fején egy olyan IzéKittys rózsaszin biciklis védősisak és hozzá egy ősrégi, tipikus frank kifejezés!  

Yeees! Ez az! Nem fog kihalni a frank dialektus, meg vagyunk mentve! :))

A kislány & The Family felmentődött a rosszalló pillantások alól, hiszen az aki Bläbelét mond, az tisztességes ember! :) 

...... juj, hibát észlelt a Két Lábon Járó Nagyszótáram (apus :) ) ebben a bejegyzésben, muszáj javítanom! A következő bejegyzésben megteszem: konkrétan ebben

Poén ... de csak annak, aki tudja ki a Jogi Löw :)

Apus történeteiből:

A Nagy Rohanás első napján Drezda felé menet hallgatta az autóban "Waggerlét" és a rádiót.  Ez a Waggerlä nem más, mint a nénink a naviban, akinek be nem áll a szája. Itt fordulj be, fordulj vissza.... stb.

Waggerlä ist ein Kosewort für ein kleines Kind. Verliebte Franken titulieren damit auch manchmal ihre Freundin, zumindest vor der Ehe; danach heißt sie "Alde". (forrás: Itt meg is lehet hallgatni, hogy szól fränkischül) 

Jelentése magyarul: kisgyereket jelentő becéző kifejezés, olyan mint mondjuk a Kisnyuszi és Mucipuci. :) Szerelmes frankok hívják szintén Waggerlänek a barátnőjüket, de csak a házasság előtt. Azután a hölgyeményből "Öreg" lesz. :)

Amíg a Waggerlä csöndben maradt, élvezni tudta a rádió műsorát, amiben a két hét múlva kezdődő női futball világbajnokság volt témaként a terítéken. 

A német válogatott öltözőjét meglátogatja a Császár, Franz Beckenbauer.

- Jaj lányok, de büdös van ebben az öltözőben, szörnyű! Muszáj nektek a parfümöket literszámla magatokra locsolni? - méltatlankodik és fintorog Beckenbauer.

- Nem mi voltunk, a Jogi Löw volt itt az előbb! :))

Jogi Löw (tisztességes nevén: Joachim Löw),  a német fociválogatott edzője, a Bundestrainer személyesen, akinek közismert a piperkőcsége. :)  

Nekem különben tetszik a hapsi a sálaival, meg a gyönyörű, hófehér ingeivel együtt. :)

kép:  http://www.az-online.de

A Nagy Futás

Biztos mindenkinek vannak zsúfolt napjai, nekem hála isten nem túl gyakran, nem is bírnám. Amúgy szervezni se szeretek, de nem is tudok. Amikor túl sok minden intéznivaló esik egy napra, attól ideges leszek. :)

A tervszerű, pontos beosztástól szerintem már születésem óta idenkedek. Nehezen tűrök minden kötöttséget. Példának okáért: nagyon szívesen eljárnék biciklizni, úszni, de képtelen lennék ezt hetente kétszer, mondjuk kedden és csütörtökön, pontban 4 óra 30 perces kezdéssel megtenni.  Brrr. Menjünk ma úszni! Okés, gyerünk. Vagy: isteni idő van! Ki kéne mennünk egyet bicajozni! Gyerünk!

De mi van akkor, ha kedden állati nagy kedvem van úszni menni, de egy héttel később a pokolba kívánom? Oka: a fene tudja, valahogy nem esett jól az ebéd, kicsit olyan furán érzem magam, nincs kedvem semmihez, megy a fene úszni!

A spontanaitás az elemem, a rend, a rendszeresség az ellenségem. 

Az elmúlt két napban a kis spontán kedvencemet sajnos hanyagolnom kellett, mert az ellenségem, a precíz szervezés vette át az uralmat.

Tegnap nem is lett volna akkora a probléma, ha lenne még iskola. De mivel pünkösdi szünet van (2 hetes) ezért a Juniur Chef itthon leledzik. Ez pedig annyit jelent, hogy foglalkozást, beszélgetést, játékot, törődést és élelmet igényel. A páromnak üzleti útra kellett mennie, nekem délelőtt dolgoznom, a kérdés adta magát: mit csináljunk az Andréval???

Az első variációt, miszerint együtt kel útra az apukájával hamar elvetettük, mert a 600 km-nek csak úgy láttuk volna értelmét, ha az üzleti dolgok mellett egyéb másra is lett volna idő, megnézni ezt, meg azt, de ez nem volt kivitelezhető. Amihez pedig ragaszkodtam volna egy ilyen hosszú út kapcsán, az az ott alvás. De nem ment, mivel a következő nap délelőttjén fontos tárgyalás várt apukára Nürnbergben, mindenképpen haza kellett jönnie. Az Andrénak egy ekkora út, X óra az autóban ülve nem igazán lett volna kellemes, szóval határoztunk, a gyerek marad. Jó, de hol? :))

Hála isten vannak nagyon jó barátaim a szomszéd lépcsőházban,  az unokájuk a fiam barátnője és osztálytársa, az ajtajuk a részünkre mindig nyitva áll. Elég volt egy telefonhívás, már meg is volt beszélve az egész.

Nekem pedig kezdődött a stressz. Nekifeküdtem a menetrendeknek és összehoztam a tervet. Ha ekkor sikerül kijönni az irodából, akkor még elérem az ottani buszt, amivel a végállomásig eljutok. Ott aztán 8 perc áll a rendelkezésemre a másik busz indulásáig. Ez alatt a 8 perc alatt kell bevágtáznom a bevásárlóközpontba és a hentesnél gyorsan virslit vennem ami a készülő paprikáskrumpli, elnézést: burgonya fontos kelléke. A reggeli készülődéstől, a "jaj szegény gyerek, de szépen alszik" korai felkeltésétől, a zsemléjének piritásától, szóval az indulástól kezdve tiszta ideg voltam. Ideg, hogy klappoljon minden.

A vérnyomásom is ennek megfelelően alakult. Majd seggre ültem a tegnap reggel 8.15 perckor mért 151 es felső érték láttán. Mit mondjak, megijedtem.

Délelőtt a munkában nem tudtam kiverni a fejemből az utolsó hét kisebb rosszulléteit, amik a magas vérnyomással karöltve hirtelen másik dimenziót öltöttek. A félelemét.

Úr isten! Mi ez?

A doktornőmről tudtam, hogy szabadságra készül, de megpróbáltam a lehetetlent. Felhívtam és időpontot kértem. Csodák-csodájára kaptam is egy nappal későbbre délelőttre. Hopp, de akkor dolgozom! Mindegy, majd megyek később. De hopp, ha később megyek, akkor csúszni fog az egész és nem érek be délután 3-ra a városba a Frau G.-hez, akinél már kétszer elhalasztottam a megbeszélést?!?!?

Pfuuuuuuu

De vissza tegnapig. A délelőtti programom: rosszullét, idegesség, munka, időpont az orvosnál lebeszélve, mindjárt mennem kell.

Tervszerűen működött minden,  busz elérve, rohanás a virsliért, és még éppen elértem a másik buszt, amivel hazamentem. Persze a kellemes közérzethez hozzájárult a levegő kb. 200 %-os páratartalma, a rövid zuhék, tökéletesen passzolt az esőerdős klima a hangulatomhoz. :)

Hagyma- és krumplipucolás, hama-hama, majd felhívtam a kisfiamat, hogy jöhet haza. Nem jött, mert éppen pizzát ettek és különben is még nem voltak kész a játékkal. Órákkal később jött haza a barátnőjével, akivel este 6-ig játszott. És nem volt éhes, mert evett. :)

Én meg kicsit szomorúan lapátoltam a magára hagyott paprikáskrumplit és közben megállapítottam, hogy teljesen felesleges volt ez a rohanás, ez a főzöcske.

A mai nap aztán folytatódott a Tervszerűség. Minden ki volt percre számítva. Ez persze nem azt jelenti, hogy így is fog működni, csak annyit, hogy így kéne! :))

A 9.30-as orvosi terminem olyan olajozottan működött, mint még soha. Alapesetben háromnegyed órát kell várni a kis doktornőmnél, ma kérem 30 perc alatt átbeszéltünk mindent, megvizsgált, meggyógyított, sőt még vért is vettek tőlem. 10.00-kor már robogtam kifelé a rendelőből és pattantam be az autóba, amiben a családom várt. A párom a papírjait kiterítve telefonált-telefonált az egész idő alatt, dolgozott. A gyerek meg rajzolt. :)

Leszállítottak a munkahelyemnél, ahol mivel minden klappolt,  10.30-kor el is tudtam kezdeni a munkát. A munka 3 órás, tehát 13.30-ig tart. Elvileg. Gyakorlatilag 15-20 perccel mindig több, ennyi kell az összes egyéb munka elintézésére. De ma erre nem volt lehetőség, ugyanis 13.30-kor mindenképpen a távozás hímes mezejére kellett lépnem, ha nem akartam azt, hogy a párom, aki lent várt rám ne érjen oda időben a 14.00 órakor kezdődő megbeszélésére. :) Ugye nem kell mondanom, hogy az utolsó percekben csődöt mondtam, az a program amiből kiléptem, abba véletlenül újra visszaléptem, az az email amit naponta el kellett küldenem a főnöknek ma nem akart sikerülni :) ..........

5 perces késéssel tudtam csak elhagyni az épületet, folyt a wasser a hátamon. :)

Apus 14.00 órás terminje előtt 3 perccel érkeztünk meg az épülettel szembeni parkolóházba. A megbeszélést háromnegyed órásra saccolta, de tévedett. Tovább tartott.

Én pedig kezdtem ideges lenni, ugyanis annál a bizonyos cégnél, ahova készültem, már kétszer elhalasztottam a megbeszélést, nem igazán kívántam harmadszorra is. Aztán nem maradt más lehetőségem. Fel kellett őket hívnom. :)

Előre elnézést kértem az esetleges késésemért. Jujjj de ciki volt. 

Aztán versenyfutás az idővel, rohanás át a belvároson és finis! Pár percces késéssel, de megérkeztem az utolsó tervbevett állomáson is, boldog voltam. :)

Jelenleg úgy érzem magam, mint egy jóllakott napközis, széles mosoly és elégedettség, de őszinte leszek, szívből uuuutálom az ilyen napokat, ez a stressz már nem nekem való. :)