Akar a fene!

Drezdába menni. Úgy értem a Herr Főnökkel. Mert vele igazi büntetés lenne. 3 órás út fel Drezdába, ott blablablabla majd valamikor visszatérés. 8-10 órás kirándulás, köszönöm nem. 
Az autója vadi új, minden elektronyos, meg hangvezérlésű benne, állatira élvezi (nem mondja, de tuti), én pedig nem vagyok kiváncsi a 600 lóerős járműre, az iszonyatos gyorsulásokra, a kanyarokra. Tudom hogy vezet, eddig is féltem, mert az enyémtől khmm jóval eltérő a stílusa. Egy ilyen új szupercsodában ötször jobban félnék, mert én se lennék különb, biztosan meg kívánnám mutatni a közönségemnek, a benne ülőknek, mennyire harap a gép és mi mindent tud. És, természetesen még mindig csak 7 litert fogyaszt! :-) Ezen a fogyasztásos mizérián be szoktam pöccenni, mert egyszerűen nem tudom megérteni, hogy emberek, akik tele vannak zsozsóval, megvehetik akármelyik XXXL kategóriás szuperverdát, olyan arckifejezéssel, mintha az életük múlna rajta, drámai hangon és elhomályosuló szemekkel közlik, csak 7,4 liter a fogyasztása! Akkor is, ha mind a négy kerék megy (vagy meghajtott? :-) Basszus, hát neked miért nem mindegy? Akkor mi lenne, ha 8,429 litert csócsálna be 100 km-en, mondd mi? Visszavinnéd a szalonba és váltanál havibérletet buszra? Áh!

Szóval új a chefe verdája és nekem járt volna osztályrészemül (büntetésül) a holnapi Drezdai út. 
Isten bizony kivert a víz, amikor közölte, hogy holnap megy oda és jobb keze mutatóujjával váratlanul rám mutatott: És te, Andrea jössz velem.
Nem vagyok jó színész, de nem is akarok színészkedni, ezért nem sokáig tököltem azon, hogy hogy mondjam és milyen szavakat használjak.
- Neeeeeein, bitte neiiiin! - és úgy érzem magyarázatként elég volt a képemre írt kétségbeesés. 
Kicsit kérette magát, de győztem. Tudod én telefonon keresztül is tolmácsolni, nem lesz gond. 

A múlt héten már volt egy utam Herr Főnökkel az új státusszimbólumában, markolásztam néha az ülés szélét. Nem volt veszélyes, mert nem egy vadorzó, de szokatlan. A telefonálásos akciója röhögésbe fulladt, a következő miatt. Ráhajolt a kormánykerékre, amin több bizbasz van mint amit auf einen Blick fel lehet fogni, majd szépen tagoltan közölte a kormánnyal (micsinájjak, tisztára így néz ki, mintha a kormánnyal és az ablakkal beszélgetne), hogy "Telefonkönyv".
A fedélzeti komputer pofás kis kijelzőjén egyből megjelent a Telefonkönyv, majd a kormány, bájos női hangja visszakérdezett, bár az is lehet, hogy csak mondta.
"Telefonkönyv"
Herr Főnök közölte a nevét a felhívandónak. 
A kormánykerék (de hülyén hangzik, de nekem tetszik ) visszakérdezett.
"Az irodai, vagy a mobilszámát?"
Ha! Eddig jutottunk a műveletben. A főnök tőlem más várt. Teljesen mást. Leesett állat, kimeredt szemeket,  bugyuta arckifejezést ... de nem ezt kapta. 
Én kinevettem. Elővettem a telefonomat (ami természetesen szintén nem az enyém, hanem a cégé, de ezt kértem, így ezt kaptam) és ugyan ezt a kunsztot bemutattam vele.
A kis beszélője (szintén aranyos néni hang, sőt a nevemet is tudja, azon szokott szólítani) megkérdezte, hogy az illető melyik telefonját hívja fel nekem. Áh, tudod mit Sziri (ez a neve a kis dögnek) írj egy emailt Minta Lajosnak. 
A főnökömhöz fordultam és negédesen mosolyogva, a szívébe döftem a tőrt. 
"Hát ezért kár volt ám egy egész autót megvenni, látja, tud ilyet a mobiltelefonom is! Sőt, emailt is ír! "
A főnöknek van humora (ami tényleg szenzációs, imádom, imádjuk, eszméletlen jókat tud mondani), így nem sértődött meg. Azóta bárkivel is beszél és az autójára terelődik a beszélgetés, ő egyből közli, hogy sajnos eléggé elhamarkodott döntés volt a tütűt megvennie ... ha tudta volna, hogy a kéz nélküli telefonálásra egy iphone is alkalmas, hát biztosan nem autót vesz, hanem mobiltelefont. Csak későn tudta meg. És jókat vigyorgunk hozzá.

Mindegy, a holnapi Drezdai utat megúsztam. Vigyáznak rám az angyalok. Bár Drezda gyönyörű, fantasztikus város, ismét el szeretnék oda jutni, de nem fél órára egy építkezésre a főnökömmel, hanem mondjuk 2 napra a családommal. Van benne minőségi különbség.

Drezdáról eszembe jutott egy valóban megtörtént story.
Egy nénike kívánt vonatjegyet venni, Lipcsében élő fiát szerette volna meglátogatni. A nemzetközi járatok ablaknál az ügyintéző elkezdte keresni a néninek a menetrendben. Emlékeztek? Anno domino még ezek a vastag könyvecskék voltak a hivatalos menetrendek, lapoztunk bennük lelkesen, próbáltuk értelmezni a kis fekete négyzetet, a kalapácsot, az üres kört és minden egyebet, amivel kiokoskodhattuk, mikor megy a vonat és meddig. 
Szóval nénike vár a válaszra.
A MÁV-os hölgyike forgatja, forgatja a nemzetközi menetrendet.
- ".. és mondja aranyos, biztos, hogy Lipcsében lakik a fia?"
- "persze, hogy biztos, 20 éve ott él" - már voltam kint náluk"
- "nem értem, tényleg lenne ilyen város, hogy Lipcse?"
a nénike kezdett megijedni .... 
Okkal.
A MÁVos néni befejezettnek tekintette az érdeklődést. Megállapította, hogy abba a városba, ahol a néni fia él nem megy vonat és kész.
Ilyen, hogy Lipcse nem szerepel a menetrendben.
Olyan nem. Csak Leipzig.
Csak ezt a mávos kezitcsókolom nem tudta.

Szegény nénike lehet Drezdába se kapott volna jegyet, mert olyan sincs. Csak Dresden. Ahova én holnap juhuuuuu nem megyek a főnökkel!!

A számítógép is ember!

A miénk is az. Jelenleg beteg ember. De már a javulás útján. Azt már tudjuk, hogy egy ventillátora nyekk. Ki kéne cserélni.

A képen látható, hogy a hűtését a CPU-nak (a fiamtól tudom, hogy létezik ilyen, ő az agya a gépnek és milllen fontos! :-) már megoldottuk a hajszárítóval.

Az adatokat átmentettük a hamarjában vásárolt externe Festplattéra (magyarul külső adattároló?), de valahogy nem vagyunk tovább. (csak, hogy érzékeltessem mennyire hülék vagyunk a hardwerhez: a párom nézett egy ilyet a szakáruházban, az állt rajta 1 terrabájt. Mivel nem tudta (ahogy persze én se), hogy ez sok, vagy kevés, inkább vett egy számmal nagyobbat, 2 terrabájtosat. :-)) )

De a géppel továbbra se tudunk dolgozni, nem merünk. Az időszakos levelezést és egy-két fontos hírt arra a bizonyos kék színű "f-es" közösségi portálra, a telefonjainkról küldtem. Mert már ilyeneket is tudunk, bezony! Még nem is dicsekedtem vele, de a céges mobiltelefonom egy ilyen hiper-szuper kütyü, tegnap hallottam, hogy a legújabb modellje, amivel most jönnek ki a gyártóék, 600,-EUR-t fog kóstálni. Komolyan kérdezem: ki a fene ad ki érte ennyi pénzt? Biztosíthatok mindenkit, én ennyit soha a büdös életbe ki nem adnék egy handyért, legyen akár milyen víkonka, meg okos. Teljesen felesleges. Ennyit nem ér meg. 600 euró.... úr Isten!

Az internetezés persze se a céges okoskáról, se a kisfiam Ipodjáról nem nagy élmény. Az ember nem látja a bötüket a kijelzőn, a virsli ujjainkkal pedig mindig mellényomunk, áh! Mivel a kisfiam a legutóbbi matekdolgozatok eredményeinek logikus és egyetlen következményeként teljes számítógép+Ipod+egyéb ketyere megvonást "élvez", jelenleg az ő ámítógépénél ülök. De itt se lehet nyugodtan írni, megőrjít a folyamatos topogása. Állandóan feltűnik a fülem mögül, behajolva kontrollálja, mit művelek a gépével. Sóhajtozik, láthatóan és hallhatóan szenved. És roppant idegesítő, a szitu azt hiszem mindenki számára világos.

Éppen hangosan pakolja össze az iskolatáskáját, mellettem jobbra kotorászik a fiókban, méltatlankodva a még vissza nem kapott dolgozatok miatt, megjegyezve, hogy biztosan beteg lesz megint a töritanárnő, na de hol van a matekfüzet, merre lehet a latinkönyv, ..... végig dumál! :-)))

Látom már mennem kell. Én ezt nem bírom. :-)

Feladom.

Ügyintézzünk tovább!

A posta gyors reagálásától feldobva, megpróbálkozom a lehetetlennel, megszólítom az Évgyűrűket is a blogomon, hátha!  Bár attól tartok, ez a társaság kimeríti a németül Saftladen-nek nevezett kategóriát. Ha valakit érdekel, a Saftladenről áll néhány sor a Wikipédiában. Itt.

Mi a bajom az Évgyűrükkel? Miért Saftládenezem őket? Mert tojnak rám! Nem válaszolnak.

Az első próbálkozásom 2011.augusztus 31-éről:

----- Original Message -----
From: Andrea xxxxxxxxx
To: ugyfelszolgalat@evgyuruk.hu
Sent: Wednesday, August 31, 2011 6:51 PM
Subject: Èrdeklödés

Tisztelt Èvgyürük!

aztán a levél szövege, a problémámról blablabal .......semmiféle információ nem áll a rendelkezésemre, ezért fordulok Önökhöz, és kérem szíves tájékoztatásukat: ........ blablabla

Mivel külföldön élek, így nem áll módomban bemenni a helyi kirendeltségükre.

Aztán megadtam az összes adatomat, név, cim, anyukám neve, belépés jogcíme, a dátuma, az egyéni számla száma annak státusza, TAJszam, adoazonosito, minden.

És már előre örültem:

Szíves válaszukat elöre is köszönöm!

Nem gyütt semmi.

Ezt a levelet kis ráhagyással egy újabb követte, amiben már kezdtem szemtelenné válni, gondolván, úgyis tök mindegy.

----- Original Message -----
From: Andrea XXXXXXX
To: ugyfelszolgalat@evgyuruk.hu
Sent: Saturday, November 26, 2011 1:00 PM
Subject: Fw: Èrdeklödés

Tisztelt "Èvgyürük" !

Régebb óta külfölfön élö magyarként kicsit elszoktam az otthoni nehézkes ügyintézéstöl, de látom semmi nem változott.
Igazán nem mondhatják, hogy nem vagyok türelmes, mivel még csak most érdeklödöm az augusztus 31-én küldött levelemmel kapcsolatosan, amire a mai napig nem érkezett Önöktöl válasz.

Kérdésem még mindig aktuális, várom szíves válaszukat, visszajelzésüket, bármit ... :-)

Köszönettel:

én
 

 Hát, kiváncsi vagyok ...... hátha történik valami? Lehet rossz az email cím? Ki tudja? Én nem. Én csak várok, várok, várok, várok ..............

A Posta válasza

Kellemes meglepetés ért, ugyanis személyesen a Magyar Posta Zrt szóvivője küldött nekem egy aranyos emailt, reagálva az előző bejegyzésemre.

• Meglepetés 1: egyáltalán foglalkoztak velem
• Meglepetés 2: megpróbálták kideríteni mi okozta a küldemény csúszását
• Meglepetés 3: a hangnem

 A levél utolsó mondatát ídézném, példás:

"Kérem, amennyiben bármilyen észrevétele van szolgáltatásainkkal kapcsolatban, írjon nekem, keressen, hiszen mi is úgy tudunk fejlődni, ha ügyfeleink visszajelzéseit látjuk."

Akárhogy is nézzük, ügyfélközpontúsággal állunk szemben.

Kedves K., köszönöm még egyszer!

Magyar Királyi Posta

Amúgy is húzósak a napjaink az irodában, de bérelszámolásos időszakban aztán tetőzik az őrület.

Tegnap többek között egy 115 euróról kiállított elismervény okozott egy kisebb fennakadást. Az egyik dolgozónk részére került kifizetésre bizonyos költségek előlegeként. Ezeknek az elismervényeknek különben az a sorsa, hogy vagy megsemmisítődnek a kezecském által, vagy maradnak és képezik a bérből történő levonás bizonylatát. Persze kiskacsóm csak akkor gyilkolja meg őket, ha a rajtuk szereplő összeg ellenszámlákkal alátámasztható.... Azt hiszem értelmetlenebbül és bonyolultabbul nem is lehetett volna ezt megfogalmazni, de most már hagyom mások elborzasztására. :-)))

Még egyszer nekifutok.

A felvett összeg egy előleg. Játszuk azt, hogy ebből fizeti ki az emberke a munkaruházatát, meg az üzemanyagot, ami mondjuk pontosan 115 euróba kerül összesen. A  dolgozó aztán az erről szóló számlát, számlákat megküldi nekünk. A számla bekerül a könyvelésbe, az előlegről kiállított elismervény pedig megsemmisítésre kerül, mivel elszámolt a dolgozó. (A differenciákat most hagyjuk, jobb lesz így, ma nagyon bonyolultak a gondolataim. :-) )

Szóval ott volt egy 115 euróról szóló Quittungunk, amihez hiányoztak a számlák. Mit tegyünk? Természetesen felhívtam a kollégát, aki biztosított arról, hogy márpedig a megbeszélésnek megfelelően az ellenszámlákat még decemberben postán a részünkre elküldte. 

- "Biztos?" - próbálkoztam nála. 

- "Nem lehet, hogy ...........?"

- "Nem, Andrea. Feladtam. És már nagyon régen. Decemberben."

- "Jó, majd utánanézek."

Átforgattunk mindent. Sehol a boríték. Szinte biztos voltam benne, hogy a főnök tette el valahová. El is kezdtem piszkálni, nem hagytam egy percre se békén. 

- "Izé, Herr X, nem lehet, hogy bevitte a másik irodába?"

- "Nem."

- "Biztos?"

- "Biztos."

- "Nem lehet, hogy össszefogta valamivel és ....... "

- "Nem!"

Már ciki volt, nem mertem tovább forszírozni a témát, pedig biztos voltam abban, hogy a főnöknél lesz a megoldás kulcsa. Hát kinél másnál? :-)

Mi legyen? Nem kellett sokáig gondolkodnom, biztos voltam a dolgozónk becsületességében, így kiálltam mellette. Közöltem a kollégákkal és a Herr Főnökkel, hogy az elismervényt érvénytelenítem, a bérből nem vonunk le semmit. A javaslatot egyetértés fogadta, a kollégáról mindenkinek jó véleménye van.

Pár perccel később a főnök a kezembe nyomta az aznapi postát. Többek között ott volt az a levél is, amit kerestünk, ugyanis a tegnapi postával végre megérkezett.

Hát volt vigyorgás mit mondjak.

A monarchiás idők, a postakocsik és postagalambok felemlegetésével, a megtett út és idő elemzésével újra volt egy pár vidám percünk. 

Tessék kérem megnézni. A bélyegző alapján tavaly, december 20-án adták fel a levelet, ami tegnap, január 10-én, nem egész egy hónap alatt meg is érkezett. :-)

Fel és le

Áh, folyamatosan! 

Élet, gondok, benyomások, élmények, aztán ezekből következően indul ismét a hullámvasút. Néha akár órákig is jupiiiii felfelé, aztán elég egy levél, vagy egy telefon és pafffffff. Seggreülés szindróma, "hogyazajó" sziszegéssel.

Most tényleg csak nagyon röviden, csak addig, ameddig az a rohadt székelykáposzta valamennyire ki nem hül, hogy végre bevághassam a hűtőbe. Na ja, szegény nem tehet róla, hogy Anyucicá-nak (ez a nevem itthon) sokáig tart a munkaideje és a falatfőzésnek csak este tud nekiállni. 

Nem szoktam főzni, nem is tudok, de néha rámjön, megkívánok ezt, meg azt, mert eszembe jut, hogy ilyen is van, meg néha furdal is a lelkiismeret, mivel az anyukák, meg főleg az Anyucicák általában olyan főzősek. 

Amilyen az Anyukám is. Mindig főzött. És nemcsak háromféle ételt mint én, hanem mindent!

Tegnap óta a fejemben kering a savanyú káposzta képe és az íze. Terhes asszonyoknál is rosszabbul tűrtem a hiányát, úgy éreztem, ha nem ehetek savanyú káposztát, C-vitamin hiányban fogok elhalálozni. Házi híján (ismét utalnék a munkaidőmre, aminek végeztével a zöldségesek, már réges-régen tentikélni mentek) kénytelen voltam egy hiper-szuper bolt polcán az előrecsináltak után kajtatni.

Vettem is egy nem túl drágát, de pont olyan volt, mint amitől féltem.

Előreizélt, összecsinált, bóti szar.

Erre ma mivel lepett meg Apus? Vett nekem házi-finom savanyú káposztát. Ezt már a vonatmegállóban elárulta, amikor értem jött. Éreztem, nem bírok a véremmel. Juhuuuuuuu!

De spórolós (hát igen, az élet néha nehéz) emberke lévén máris rohantak a gondolataim tovább.... pffff tuti be fogok belőle zabbantani 10-20 dekát (opppardon, errefelé grammban beszélnek), de mi lesz a többivel?? Követi a tegnapi bóti kollégát a kukába??? Olyan jól azért nem megy a hasunk!

Hasznosítsuk a többit!

Így lett a kis maradékból és a hentesnél hozzávásárolt húsból székelykáposzta. Ahogy itt és a német nyelvterületen mindenhol "Szegediner"-nek (szerintem elég hülyén hangzik) hívják.

Na ez a Szegediner hűlhetne azért egy kicsit gyorsabban is.

Tudom, hogy a pitlit beleállíthatnám hidegvízbe is a mosogatóba, de ehhez el kéne mosni a mosogatóban lébecoló, a sorsa jobbrafordulására váró tojásrántottasütőt, és ehhez állatira nincs kedvem. :-)

Apropó falat! A múlt pénteki céges karácsonyi vacsorán volt szerencsém kenguru- és strucchúshoz is. Nem tudom milyen volt, szerintem semmilyen. Cipőtalp. De legalább kipróbáltam.

Azóta kicsit féltve őrzi a kisfiam Sallyt a plüsskengurut, az egyik nagy kedvencét.

Pedig nem kéne félnie. Annyira azért nem ízlett nekem a kenguru-steak. Szőrállatokat meg főleg nem kívánok a tányéromra, dehát a gyerek, az gyerek.

22 óra 36 perc.

Nem vagyok száz, az biztos! Már rég aludnom kellene.

Megyek is, de előtte utoljára mégegyszer lejátszom az egyik kedvencemet. 

Éljenek az 50-es évek!! 

Hajrá székelykáposzta, hűljél gyorsan!!

A Nagy Futás

Biztos mindenkinek vannak zsúfolt napjai, nekem hála isten nem túl gyakran, nem is bírnám. Amúgy szervezni se szeretek, de nem is tudok. Amikor túl sok minden intéznivaló esik egy napra, attól ideges leszek. :)

A tervszerű, pontos beosztástól szerintem már születésem óta idenkedek. Nehezen tűrök minden kötöttséget. Példának okáért: nagyon szívesen eljárnék biciklizni, úszni, de képtelen lennék ezt hetente kétszer, mondjuk kedden és csütörtökön, pontban 4 óra 30 perces kezdéssel megtenni.  Brrr. Menjünk ma úszni! Okés, gyerünk. Vagy: isteni idő van! Ki kéne mennünk egyet bicajozni! Gyerünk!

De mi van akkor, ha kedden állati nagy kedvem van úszni menni, de egy héttel később a pokolba kívánom? Oka: a fene tudja, valahogy nem esett jól az ebéd, kicsit olyan furán érzem magam, nincs kedvem semmihez, megy a fene úszni!

A spontanaitás az elemem, a rend, a rendszeresség az ellenségem. 

Az elmúlt két napban a kis spontán kedvencemet sajnos hanyagolnom kellett, mert az ellenségem, a precíz szervezés vette át az uralmat.

Tegnap nem is lett volna akkora a probléma, ha lenne még iskola. De mivel pünkösdi szünet van (2 hetes) ezért a Juniur Chef itthon leledzik. Ez pedig annyit jelent, hogy foglalkozást, beszélgetést, játékot, törődést és élelmet igényel. A páromnak üzleti útra kellett mennie, nekem délelőtt dolgoznom, a kérdés adta magát: mit csináljunk az Andréval???

Az első variációt, miszerint együtt kel útra az apukájával hamar elvetettük, mert a 600 km-nek csak úgy láttuk volna értelmét, ha az üzleti dolgok mellett egyéb másra is lett volna idő, megnézni ezt, meg azt, de ez nem volt kivitelezhető. Amihez pedig ragaszkodtam volna egy ilyen hosszú út kapcsán, az az ott alvás. De nem ment, mivel a következő nap délelőttjén fontos tárgyalás várt apukára Nürnbergben, mindenképpen haza kellett jönnie. Az Andrénak egy ekkora út, X óra az autóban ülve nem igazán lett volna kellemes, szóval határoztunk, a gyerek marad. Jó, de hol? :))

Hála isten vannak nagyon jó barátaim a szomszéd lépcsőházban,  az unokájuk a fiam barátnője és osztálytársa, az ajtajuk a részünkre mindig nyitva áll. Elég volt egy telefonhívás, már meg is volt beszélve az egész.

Nekem pedig kezdődött a stressz. Nekifeküdtem a menetrendeknek és összehoztam a tervet. Ha ekkor sikerül kijönni az irodából, akkor még elérem az ottani buszt, amivel a végállomásig eljutok. Ott aztán 8 perc áll a rendelkezésemre a másik busz indulásáig. Ez alatt a 8 perc alatt kell bevágtáznom a bevásárlóközpontba és a hentesnél gyorsan virslit vennem ami a készülő paprikáskrumpli, elnézést: burgonya fontos kelléke. A reggeli készülődéstől, a "jaj szegény gyerek, de szépen alszik" korai felkeltésétől, a zsemléjének piritásától, szóval az indulástól kezdve tiszta ideg voltam. Ideg, hogy klappoljon minden.

A vérnyomásom is ennek megfelelően alakult. Majd seggre ültem a tegnap reggel 8.15 perckor mért 151 es felső érték láttán. Mit mondjak, megijedtem.

Délelőtt a munkában nem tudtam kiverni a fejemből az utolsó hét kisebb rosszulléteit, amik a magas vérnyomással karöltve hirtelen másik dimenziót öltöttek. A félelemét.

Úr isten! Mi ez?

A doktornőmről tudtam, hogy szabadságra készül, de megpróbáltam a lehetetlent. Felhívtam és időpontot kértem. Csodák-csodájára kaptam is egy nappal későbbre délelőttre. Hopp, de akkor dolgozom! Mindegy, majd megyek később. De hopp, ha később megyek, akkor csúszni fog az egész és nem érek be délután 3-ra a városba a Frau G.-hez, akinél már kétszer elhalasztottam a megbeszélést?!?!?

Pfuuuuuuu

De vissza tegnapig. A délelőtti programom: rosszullét, idegesség, munka, időpont az orvosnál lebeszélve, mindjárt mennem kell.

Tervszerűen működött minden,  busz elérve, rohanás a virsliért, és még éppen elértem a másik buszt, amivel hazamentem. Persze a kellemes közérzethez hozzájárult a levegő kb. 200 %-os páratartalma, a rövid zuhék, tökéletesen passzolt az esőerdős klima a hangulatomhoz. :)

Hagyma- és krumplipucolás, hama-hama, majd felhívtam a kisfiamat, hogy jöhet haza. Nem jött, mert éppen pizzát ettek és különben is még nem voltak kész a játékkal. Órákkal később jött haza a barátnőjével, akivel este 6-ig játszott. És nem volt éhes, mert evett. :)

Én meg kicsit szomorúan lapátoltam a magára hagyott paprikáskrumplit és közben megállapítottam, hogy teljesen felesleges volt ez a rohanás, ez a főzöcske.

A mai nap aztán folytatódott a Tervszerűség. Minden ki volt percre számítva. Ez persze nem azt jelenti, hogy így is fog működni, csak annyit, hogy így kéne! :))

A 9.30-as orvosi terminem olyan olajozottan működött, mint még soha. Alapesetben háromnegyed órát kell várni a kis doktornőmnél, ma kérem 30 perc alatt átbeszéltünk mindent, megvizsgált, meggyógyított, sőt még vért is vettek tőlem. 10.00-kor már robogtam kifelé a rendelőből és pattantam be az autóba, amiben a családom várt. A párom a papírjait kiterítve telefonált-telefonált az egész idő alatt, dolgozott. A gyerek meg rajzolt. :)

Leszállítottak a munkahelyemnél, ahol mivel minden klappolt,  10.30-kor el is tudtam kezdeni a munkát. A munka 3 órás, tehát 13.30-ig tart. Elvileg. Gyakorlatilag 15-20 perccel mindig több, ennyi kell az összes egyéb munka elintézésére. De ma erre nem volt lehetőség, ugyanis 13.30-kor mindenképpen a távozás hímes mezejére kellett lépnem, ha nem akartam azt, hogy a párom, aki lent várt rám ne érjen oda időben a 14.00 órakor kezdődő megbeszélésére. :) Ugye nem kell mondanom, hogy az utolsó percekben csődöt mondtam, az a program amiből kiléptem, abba véletlenül újra visszaléptem, az az email amit naponta el kellett küldenem a főnöknek ma nem akart sikerülni :) ..........

5 perces késéssel tudtam csak elhagyni az épületet, folyt a wasser a hátamon. :)

Apus 14.00 órás terminje előtt 3 perccel érkeztünk meg az épülettel szembeni parkolóházba. A megbeszélést háromnegyed órásra saccolta, de tévedett. Tovább tartott.

Én pedig kezdtem ideges lenni, ugyanis annál a bizonyos cégnél, ahova készültem, már kétszer elhalasztottam a megbeszélést, nem igazán kívántam harmadszorra is. Aztán nem maradt más lehetőségem. Fel kellett őket hívnom. :)

Előre elnézést kértem az esetleges késésemért. Jujjj de ciki volt. 

Aztán versenyfutás az idővel, rohanás át a belvároson és finis! Pár percces késéssel, de megérkeztem az utolsó tervbevett állomáson is, boldog voltam. :)

Jelenleg úgy érzem magam, mint egy jóllakott napközis, széles mosoly és elégedettség, de őszinte leszek, szívből uuuutálom az ilyen napokat, ez a stressz már nem nekem való. :) 

Időszűke (tisztára mint a nadrágaim :) )

A kettes számú állásom, a meghatározott időre szóló szerződés alapján június 10-vel lejárt. De hála isten, meghosszabbították egy újabb héttel, bár elég alacsony az óraszám. Mindegy, kaptam még egy kis időt, aminek tényleg nagyon örülök, szeretem ezt a munkát.

A munkatársaim, a csajok valami olyan fantasztikusan jól összejött csapat, léleküdítőek! Normálisak, kedvesek és kaphatóak minden vigyorgásra. 

Van közöttük 2-4 olyan emberke, akikkel kivételes módon pendülök egy húron, el se tudtam volna képzelni, hogy ez így is működhet.

Velük teljesen megszünt az állandó izgalmam, szabadságra mentek a különben állandó háttérgondolatként a fejemben forgolódó: "juj, jól mondom németül, érthető?" mondatok.

Nekik köszönhetően újra átélhettem kabaréba való humoros perceket, holott előtte azt tartottam, hogy ez az idő örökre elmúlt, hasonló élményekben csak otthon lehetne ismét részem. Szinte bizonyos voltam abban, hogy az idegen nyelvi közeg és a származásunkból adódó kultúrális és egyéb különbözőségek miatt nagyobb összaborulások, szimpátiák, majdnem barátságok  itt bizonyára nem várnak rám, de tévedtem! Természetes, hogy a németeknek nem lesz érthető a párttitkáros vicc, se az úttörős, se a fideszes, se az emeszpés, szóval teljes azonulásra semmiképpen nem lehet számítani, hiszen évek, szokások, tradiciók és a történelem választ el bennünket,  teljesen mások vagyunk. Meg kell találni a közös pontjainkat, azokat a témákat, amelyek aránylag semlegesek, így mindenkinek érthetőek, és amiket nem kell okvetlenül elmagyarázni (ugyanis a magyarázat fárasztó és a kutyát se érdekel. :) )  Ez megkönnyíti mind a két oldalnak a lazább kommunikációt. Az aktuális, magával a munkával kapcsolatos élmények, kérdések megtárgyalása, a munkahelyen átélt sztorik elmesélése, az ilyen jellegű állandó cseverészés közel hozott bennünket, hiszen ebben kivétel nélkül mindnyájan egyformán érintettek voltunk.

Viszont humorban, nevetésben hála isten bőven volt részem az elmúlt hetekben. Jó néhányszor szúrt az oldalunk és folyt a könnyünk a röhögéstől, szenzációs volt újra önfeledten vigyorogni mindenen, csipkelődni, ökörködni. Nem javítottak, nem néztek rám felhúzott szemöldökkel, hogy "heee???" hanem toleráltak úgy ahogy vagyok és ez nagyon nagy szó. Mindent megértettek amit mondtam, mert érteni is akarták. 

Bármit kérdezhettem, ha valakihez azzal fordultam, hogy "opsz, hát ezt nem egészen értem, megnéznéd ezt a levelet?" abban a pillanatban már gurult is a megszólított a székével hozzám és egyből végigolvasta a számomra kérdéses fogalmazást, és javaslatot tett a megoldásra. Egyetlenegy egyszer se várakoztattak, egyetlenegy egyszer se vontak vállat, hogy nem az én problémám, pedig az ő idejüket raboltam és ahogy az előző posztban beszámoltam róla, ez a munka szigorúan időre ment.

Kettőnek közülünk pénteken lejárt a szerződése, őszintén mondom, nehezek voltak az utolsó órák, a búcsúzás. Könnycsepp itt, könnycsepp ott. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy összeterelt ezekkel az emberkékkel, úgy érzem ismét sokat tanultam.

Az időszűke tehát azt hiszem érthető, munka délelőtt, munka és family délután. Ráadásul kitört a 2 hétig tartó pünkösdi szünet, jó pár program vár ránk, valamit  nyújtani kell Mucinak, mivel jelenleg nem tudunk elutazni nyaralni. A szünet első hetében még dolgozni fogok, a másodikon viszont mindenképpen szeretnénk valami "maradandót" átélni, tervbe van véve egy pár nap ....... inkább nem írok róla, nehogy ne sikerüljön. :) 

Ma kipróbáltunk egy román éttermet. A kisfiamat azóta távoltartom magamtól. A fokhagymaszag miatt. Ugyanis "langoscht" kért, nagyon szereti. A lángosért nem lépek, viszont a fokhagymát imádom. De csak magamon. :)

Ne hagyj egyedül a röntgenképpel!

Nyugodtan kijelenthetem, hogy nálamnál jobban senki nem fosik, (hoppárdon) fél az orvosnál. Mit mitől?! Hát attól a diagnózistól, amire nem vagyok felkészülve! Odamegyünk teljesen egészségesen, mit sem sejtve a dokihoz, ő pedig felállít egy kórképet és megmondja mi a bajunk. Szörnyű!

Tetszik a mondás, miszerint nem kell mindennel orvoshoz futkosni, de ezt sajnos a többi hipochonderségre hajlamos pácienssel együtt nem tudom a magamévá tenni. Mit tegyünk a bajainkkal, a hirtelen fellépő sosemvolt szimptómáinkkal? Az őrület eleve otthon kezdődik, a megfejtés utáni vadászattal az interneten. A találatok, a lehetséges betegségekről minden elképzelést felülmúlnak. Nekünk félőseknek nem akceptálható az ésszerű magyarázat, ismerősök nyugtató szava, nem. Mi tudjuk, hogy valami nagy baj van. A tüneteinkhez köthető betegségeket aztán meg is találjuk a neten. Ha széles a skála, azaz a rossz testtartástól kezdve a megfázásig minden lehet, akkor se nyugszunk meg. Addig keresünk, addig módosítjuk a keresést, amíg meg nem jelennek a gyilkos kórok nevei is. Tessék. Tudtam!! :)

Ehhez hasonló az u.n. medikus-betegség is, amikor az orvostanhallgatók az éppen tanult betegséget képesek diagnosztizálni saját magukon.

Megjegyzem ezek a dolgok átmenetiek. Amíg jól telnek a napjaim, nincs izgalom. De amint az életben gondjaim támadnak, jelentkeznek. Van munkám, jól megy a vállalkozás (legalábbis reményteli ;) ) nincs egészségügyi problémám. Beüt a krach, jönnek a nyűgök. Nem egyből persze, de jönnek. Leképeződik a mummus. 

Ìgy lett idén is, de igazán az elmúlt két hónapban csúcsosodott ki az orvoshozjárós statisztikám. Volt köztük olyan is ami muszáj volt  (pl. a fogorvosi kontroll), különben elveszítem a biztosításnál nagyon is sokat jelentő bónuszpontjaimat. A nőgyógyászati rákszűrés is novemberben, decemberben szokott nálam sorra kerülni, mivel vége az évnek, így tovább már nem tudom toligálni.  

kép: aboutpixel.de / © Alexander Kreher

Tegnap azonban új műsorszámként kardiológiára voltam hivatalos, 24 órás EKG volt betervezve. Bár a doktornőm megmondta előre, hogy minden rendben lesz, nem fognak semmit se találni, de el kell rá mennem, a vizsgálatra szükségem van ahhoz, hogy megnyugodjak! :)  A psziché mindenek felett! 

Egyedül orvoshoz nem tudok elmenni, kísérőre szükségem van mindenképpen. Nekem a váróban beszélnem kell valakivel, mindegy miről, beszélnem kell, le kell foglalnom magam.  Az áldozat rendszerint apus, aki egy hang nélkül kísér engem ezekre a vizsgálatokra.  Örülni persze nem örül, mert tudja, hogy feleslegesek, ussssincs semmi bajom, másrészt rengeteg időveszteséggel járnak. A kardiológus kvázi az egész délelőttünket elfogyasztotta, miközben apus ki-be járkált telefonálni. Murphy bácsi törvényei nálunk fokozottan müködnek, az összes olyan fontos visszahívás megérkezett nála, amire már napok óta várt. A telefonja nem csöng, nem zenél, nem brukkokol, nem ad ki semmiféle hangot, csak a kijelzője villog. Vannak fontos emberek, akik mindenhol mobiltelefonoznak, de mi nem szoktunk. Mi nem vagyunk olyan fontosak, mást pedig eszünkbe se jutna zavarni. 
A váróteremben ülök és érzem, hogy eluralkodik rajtam a rémület. De csak rajtam van stressznadrág. A többiek lapozgatják a magazinokat, békésen várnak a sorukra. Nincs ott izgalom, kétségbeesés csak az enyém. Figyelgetem a recepciós lányokat is, hallgatom a telefonhívásokat és az újonnan érkező páciensekkel folytatott beszélgetésüket. Mintha egy cukrászdában lennénk. Csendes, kellemes a környezet ... másnak. A gondolataim cikáznak, ez mi, az mi, jaj legyek már túl rajta! Nehezen viselem ezeket a perceket. Aztán végre szólítanak. Be még mindig nem mehetek, de már közelebb kerültem a Nagy Fehérköpenyeshez. Egyelőre újabb székben kell helyetfoglalnom a folyosón, de ez már a vizsgálók, öltözők területe. Rémes. Asszisztens lányok jönnek-mennek, kezükben kartonok, röntgenfelvételek. Kínkeservesen próbálkozom velük kapcsolatba kerülni, ácsingózom legalább egy félmosoly iránt, de a lányok nagyon profik (vagy nagyon buták) és egyetlen pillantással se méltatnak. Elsuhannak előttem, de nem is látnak. Pedig annyira félek, olyan jó lenne egy kis biztató mosoly, valami!
Aztán feltűnik az egyikük, a kezében levő mellkasröntgent tartja menet közben fel a fényhez, jól láthatóan tűnődik rajta. Megnézem magamnak a képet. Balra a bordák alatt egy nagyobb fehér "felhő". Ez mi lehet? A lány odaér a kolléganőjéhez, mutatja neki a képet. 
- Van szerinted rajta valami feltűnő? - kérdezi a másikat
- Hááát egy kicsit furcsa .. - válaszolja a kérdezett 
De már nem érek tűnődni a látottakon, mert Fehér Köppeny hív személyesen. A pali első ránézésre unszimpatikus. Másodszorra meg nagyon. Magas, sovány. Jó eséllyel indulok nála én, a megtestesült Rizikófaktor. El tudom képzelni hogy utálhatja a "stabilabb" embereket. Az ilyen típusoknak mint a doki a túlsúly tabu, megbocsáthatatlan dolog. 
A vizsgálatokat nem mesélem, nem túl érdekesek, csak a rend kedvéért a felsorolásuk: szív-UH, terheléses EKG, mellkasröntgen. Ide-oda cikázok az egyik szobából a másikba, majd újra várnom kell a folyosón. Aztán újra bekísérnek az egyik rendelőbe, ahol pár percet várnom kell a dokira. Az íróasztalnál ülve, sajnos tökéletes rálátásom nyílik a rólam készült röntgenképre, ami felfüggesztve várja a sorsom beteljesülését, a borzalmas ítéletet, a diagnózis kíméletlen közlését. Ùristen az ott mi? A torkomban dobog a szívem amint megpillantom a már korábban, egy másik felvételen is látott "felhőt" ott a szív alatt .... érzem, ahogy nagy hirtelen elindul a vízkiválasztás a hátamon, majd ahogy lezúdul a kispatakká összeállt wasser lefelé. Egyedül maradtam a világmindenség összes kínjával, első helyen a röntgenképemmel és sehol senki akit kérdezhetnék.
Ezek a kínzó várakozásban eltelt percek nem közönséges percek. Ezek veszélyeztetik rendesen az egészségemet. :) Aztán nemszimpatikus, de mégiscsak orvos be hozzám. Széles mosoly és megnyugtató mondatok. Úgy fogalmaz, hogy Sie sind kerngesund! szóval Ön tökéletesen egészséges!
Hátpatak kiszárad, remegés el, szárnyak ki!
Öröm!
Èlet! 
Habostorta! :) !

Bewerberrunde

Bizony, már ilyenen is voltam! Hogy mi ez? Sofort mesélem, csak előtte a bevezető. :) Aki még nem tudná, annak elmondom, hogy évek óta munkát keresek. Még arra is képes voltam (40 felett), hogy elmenjek egy kaufmännische (kereskedelmi, közgazdasági) továbbképzésre. Erre az itteni képzésre égetően szükségem volt ahhoz, hogy az önéletrajzom "up to date" legyen, tehát tök friss és naná, hogy német vonatkozású. Persze az is szempont volt, hogy az iskolai végzettségem ne az 1984-es ungarische cucialista tervgazdálkodásos közgáz-érettségiben csúcsosodjon ki. :) Az, hogy Magyarországon mit csináltam mit nem, az itt a "hol volt hol nem volt" kategória, a kutyát se érdekli. A német munkahelyek számítanak, és persze érvényes a "messziről jött ember ...." ;)

Nem voltam nagyon meglepődve az osztálytársaim láttán, csak kicsit megrémített a dolog. Ò te jó ég! Német, korombeli férfiak, nők, hasonló közgazdasági végzettséggel mint én és ők se találnak munkát? Akkor mi lesz velem ostblockkos nénivel? Magyarországon sokan el se hiszik, hogy milyen komoly gondot jelent Németországban a munkanélküliség. Fura volt életemben először németül tanulni. Sok kifejezést a régi közgázas időkből persze felismertem, de az itteni anyag már tényleg nem a cucialista tervgazdálkodást taglalta. :) A marketinges részt és a logisztikát már teljesen németül tanultam, és az anyagban már rengeteg az olyan kifejezés, aminek a magyar megfelelőjét már nem ismerem. A tanfolyást 2 hónap kötelező gyakorlat követte egy cégnél, amit szintén önállóan kellett megtalálnom/nunk. Ezek a Praktikumplatzok  (gyakornoki) helyek is rágós falatok, ki tudja ki lesz az, akinek egyáltalán szüksége lesz egy gyakornokra, még akkor is, ha semmibe se kerül. Bizony, itt ember hegyek pitiznek gyakorlatok alkalmával a helyért, mert másként nem megy! Ha beváltál és jól muzsikálsz, akkor maximum kapsz egy jó praktikumos bizonyítványt (akár 44 évesen is ;) ) ha még ennél is nagyobb szerencséd van, akkor még az is megtörténhet, hogy átvesznek, alkalmaznak.

Az elmúlt éveket összefoglalva elmondhatom, hogy több száz pályázatot küldtem el, résztvettem jó néhány állásinterjún.... de nix. Vannak olyan munkák amire tényleg mindenkit felvennének, de ezek általában vállalhatatlanok. Ha úgy érzem szerencsém van, végre valami jó, ami örömmel vállalható, akkor meg kifogom a Schatzit. :)))).  Puff.

Ez a munkakeresés az én koromban, az én szakmámban, meg az ostblockos származásommal szinte reménytelen errefelé. Pedig feltétlen szükségünk lenne (lett volna) rá. A vállalkozásunkat egy hajóhoz tudnám hasonlítani, ami egyrészt állandóan léket kapott, másrészt átgázoltak rajta nagy tengerjárók és ahhoz, hogy újra feltúrbórudizzuk, kéne egy kis tőke. A tökeerős (szigorúan rövid ö ;) )  menyasszony szerepét én játszanám.
De aztán megtört a jég! :) A jégtörő ez a bizonyos többlépcsős, többszemélyes "Bewerberrunde" volt, amiről eredetileg írni szerettem volna, de nem megy. Nem, mert elfáradtak az ujjaim, a szemeim és a szavak se jönnek. Majd holnap mesélem tovább. :) Gute Nacht mindenkinek!

Esetem a Windows XP-vel

15 éve, napi szinten nyüstölöm a gépet. Sőt! 3-4 -et egyszerre, soha nem volt gond, a beállításokkal. Nem úgy mint a párom, aki még azt se engedi, hogy megváltoztassuk a háttérképet, vagy a színt, mert azt mondja az már nem a megszokott és nem talál semmit se a helyén! :))

Nekem ezidáig nem nagyon volt gondom, hamar átállok egy másik gépre. XP, windows7, vagy Mac, no problem. Azt hittem már mindent tudok. :)

Jó, az tény, hogy a hardwerhez gőzöm sincs, az azzal kapcsolatos információkban nem is szoktam turkálni, úgyis mindig elfelejtem mit jelent a RAM, meg milyennek kell lennie a processzornak.

De mezei júzerként ötösöm van a felhasználói ismeretekből! Erre mi történik?

Az irodai gépben megpróbáltam egy új felhasználót (fiókot) kialakítani. Megcsináltam ügyesen, felruháztam admin jogokkal (másként nem is engedte a rendszer), aztán csókoltatott engem a Windows, mert az előző Admin-fiókom láthatatlanná vált. Magával vitte az Office programokat és az összes egyéb beállítást. Feladtam. Fogalmam sincs mit lehet tenni. Aztán hab volt a tortán, hogy az internetet is kilőttem a gépből. :)

Ma se mentem be az irodába. Egyrészt minek? Nincs megoldás a mai napig, nem működik semmi....:))), másrészt meg jönnek a "falkiszárítós" :) munkások az átázott fal miatt.

De lőn ámulat, délelőtt az alábbi emailt kaptam az irodából:

Szia, 2 x Klick - und ich war drin!! Okosch Kutya, gell!!!!

Szóval a páromnak sikerült!!!!! Megy a net! Arra a kérdésre, hogyan, miképp ????? Ez volt a válasz:

..... na ja, über Systemsteuerung die Netzwerkverbindung gecheckt , up- und aufgedatet - input und output, dann kaputt -dodal easy für eine PC-Freak, eh kloar!!

:)))) Neki, mint PC-Freaknek (ha-ha-ha) a hálózati kapcsolat ellenőrzése, frissítés fel- és le, input, output, majd a "kaputt", tök egyszerű volt.

Sajnos nem tudtam neki ismételten válaszolni, mert kivágtam az egyik itthoni gép segítségével az internetet. :))) Persze már azóta megcsináltam. Értek hozzá.  :)

Ettől függetlenül nagyon szívesen vennék ötleteket az adminjogos Benutzerverwaltungra, nagyon szeretném visszakapni az office-programokat, ahogy a beállításokat is.  Ha nem kapok segítséget, akkor továbbra is muszáj lesz maradnom a homoffiszomban. Ezt meg nem akarhatjátok!

Kié a gyerekem?

Talán ez volt az az akciójuk ami a legjobban felháborított, mivel a személyemet érintette.  Kiknek-kiknek? Kérdés volt? :)) Hát a különbejáratú lépcsőház-maffiámnak! :) 

Ìme a történet: 

Egyszer Gréti nagyon kedvesen (már vigyázzni!! ) és sajnos ismét túl közel hozzám, belesuttogott az orcámba:

- Mondja kedves Frau ... az André a maga gyereke?

Kerekedett a szemem, emelkedett a pulzusom a felháborodástól, de csak hüledeztem a teljesen hülye, érthetetlen és megfoghatatlan kérdésen. De újra a szokott szitu: okosan, frappánsan válaszolni nagy hirtelen nem tudtam, tényleg annyira váratlanul ért a kérdés. Csak ennyire tellett:

- Persze, az én fiam! Miért? Mégis kié lenne?

- À, tetszik tudni, itt ezt beszélik a házban .........

Hopp, megvan!! Már értem! Ez nem "valakik", meg  "lakók a házban", ezek már megint ti vagytok "lég"keverők! Blocki és Csapata. 

- ... kik? Kik mondanak ilyeneket, kik ezek a betegek? (kicsit ideges voltam) Honnan vesznek ilyet egyáltalán?

- Azt gondolják (természetesen nem ő, csak kizárólag mások, a házban! :), hogy a párom a gyerek apja, mert a vezetéknevük azonos, de mivel engem másként hívnak, így nem lehetek az édesanyja. Sőt, azt is megfigyelték "azok itt a házban", hogy szegény gyerekkel én nem is foglalkozom, csak az apukája megy ki vele sétálni.  

Eléggé indulatosan válaszoltam neki, bár örülhet, hogy nem vágtam rá az ajtót. 

- Mi vagyunk a szülők, de nem vagyunk összeházasodva, ezért hívnak engem másképpen. Az pedig, aki azt mondja, hogy a gyerekkel én nem foglalkozom, az nem normális, nem tudok mást mondani. 

- Gréti még űzte-fűzte egy kicsit a témát, hogy jajjjajaj tessék elfelejteni, jaj de kár, hogy megmondtam, jaj ne is tessék vele foglalkozni, de már nem volt visszaút. Azóta utálom az egész bandát. 

 Itthon aztán a párom rávilágított a lényegre. Németországban a korábbi törvények másként szabályozták a gyerek névadását mint otthon. A kisfiam még Magyarországon született és  mivel mi nem vagyunk összeházasodva, ezért a gyerek születése előtt a Gyámügyi Hatóságnál a páromnak apasági nyilatkozatot kellett tennie, amiben a gyereket a magáénak ismerte el.  A kiállított hatósági irat alapján a kismucit a születése után, az apja neve után anyakönyvezték. Itt Németországban ez nem volt lehetséges. A "lányként" gyereket szülő nők gyerekei az anya családnevét kapták. (Ez azóta megszünt, itt is olyanná vált a szabályozás mint Magyarországon.) 

Tehát megvan! Maffiáék ebből indulhattak ki! Ezt még úgy ahogy megérteném, bár a kérdésfeltevésen sok minden múlik. Márpedig olyan szemérmetlenül pimaszul és udvariatlanul ahogy Gréti nekem a kérdést feltette, arra szép és iskolázott válasz semmiképpen nem jár.

El tudom képzelni mit golyózhattak a kérdésen. Kié lehet a gyerek? Volt-e már a hapsi nős? Mi történhetett a gyerek anyjával? :)))

Vasárnap délutánonként rendeztem meg magamnak rendszeresen a "Bügelpartyt", szóval a vasaló partit. Ilyenkor örültem nagyon, ha a fiúk kicsit elmentek sétálni (ők úgy hívták: Männer-Tour és roppantúl élvezték) én pedig ez idő alatt a 3 m³ vasalandót a magamévá tudtam tenni. A lépcsőházi elmék ezeket a Männer-Tour-okat valószínüleg újabb, a teóriájukat megerősítő bizonyítékként kezelték: nem elég, hogy nem az övé a gyerek, de mégcsak nem is foglalkozik vele! Segény gyerek, szegény apukája!

Istenem, de szívesen sejjjhajon tudtam volna őket billenteni, de tényleg nem azért, mert azt hitték, hogy nem én vagyok az Anyuuuu, hanem a feltételezésért, hogy a gyerekkel én nem foglalkozom, hogy én őt elhanyagolom! Ez olyan igazságtalan feltételezés volt ami rettenetesen fájt és dühített. Dühös voltam azért is, mert ez a Boszi csak kerülgette a forró kását, hogy másoktól hallotta...trallala, holott tudtam jól, hogy a Triumvirátus keze van ismét a dologban. Ez az egyetlen hobbijuk maradt: másokat megfigyelni, kritizálni, befeketíteni, de ez egyszer nálam tényleg túl messzire mentek. 

A párom ötlete volt, hogy szögezzem ki ezeknek a majmoknak a Pinnwandra, szóval a lépcsőházi üzenőfalra a fiunk születési anyakönyvi kivonatát! :)))) 

Kép: aboutpixel.de / Was guckst du? © der_original

Gréti nyomoz, avagy az új lakó rejtélye

Az előbbi történetnek még nincs vége, csak már túl sok volt egy postra. :)

Gréti egy szép napom betöltötte előttem az összes rendelkezésre álló szabad felületet és nagy ijedtségemre mesélni kezdett.

Elmondta, hogy kinyomozta az iskola telefonszámát és fel is hívta őket!

A titkárságon az új lakó nagynénjének adta ki magát, aki pusztán csak meg szerette volna kérdezni, hogy tényleg úgy van-e, ahogy ez a Robika/Ferike/Tutuka mesélte neki, mondja meg aranyos, tényleg ott tanul maguknál?

- A titkárnő visszakérdezett, hogy tényleg családtag a hölgy?

- Hát persze, miért mit gondol, ismeretlen vagyok és csak nyomozok utána?

- Jaj, hát persze, nem is azért.....bla-bla-bla, .... - a titkárnő megerősítette az infót, igen Putyuka náluk vesz részt a felnőttképzésben.

Gréti nem vett észre semmit a döbbenetemből, de rettenetesen ki voltam akadva. Neki nem mondtam semmit, de ettől a pillanattól azt mondtam magamnak, hogy nem. Ezt a nőt a jövőben messzire el kell kerülni, nemcsak kellemetlen, ez a nő veszélyes. Hihetetlen, ennyire messzire képes elmenni, úr isten, utána telefonál valakinek, érdeklődik, információkat kutat .... ki tudja, mi csinált már a mi esetünkben? Ki tudja merre nyomozott utánunk, mire szeretett volna választ kapni??? 

Szegény Schwuli, ha tudná, mennyi mindent "köszönhet" a lépcsőházi maffiának! :) 

Tegnap észrevettem egy  beázást a falon, Schwuli konyhájából jöhetett a víz, de ő nem volt otthon. Felhívtam a házkezelőnket, aki megkérdezte, hogy mi a neve a szomszédnak? Egy tizedmásodpercen múlt. Majdnem kimondtam. Schwuli. :))))) Vigyázni kell az ilyenekkel! :)

Gréti (Frau Szomszéd) és Blockiék újabb kalandjai

A lépcsőházi maffiánk tagjai: Blockwart és Frau Blockwart a másodikról, valamint Gréti. Hivatásos embermegfigyelők, valamint lépcsőházi információs szakemberek. 

2 éve elköltöztek a szomszédaink. Na róluk  gyorsan:  4 évig éltünk közvetlen szomszédságban. A házaspár Ossi volt, azaz ex-DDR-esek. 1988-ban menekültek ide a városba, akkor még nem tudhatták, hogy 1989-ben már jöhettek is volna szabadon. :))  Nem tudom az  endékás rendszer miatt váltak gyanakvóvá, vagy csak egyszerűen így voltak bekötve, de arra mindig kínosan ügyeltek, hogy magukról egy szót se! Ha a lépcsőházban, vagy a mélygarázsban összefutottunk, már szaladtak is fel a lakásba, csak úgy porzott a lábuk. Azon kívül, hogy  "Grüß Gott!", meg  "De szép időnk van ma se!" másról nem volt szó. Iselyegtek-mosolyogtak, de amint lehetett, már csattant is az ajtó mögöttük. Van ilyen, akceptáltuk, nem mindenki szeret letyelótyálni mint én. :)) Aztán egy szép nap megjelent a teherautó. Ossiék elköltöztek. Vissza a (ex) DDR-be. Es egy hangot nem szóltak, nem csengettek be, nem köszöntek el. Apus aki született "Wessi" a felháborodásomra csak ennyit mondott: tja, mit vársz tőlük? Ossik! :)) (Ebben a mondatban benne van a 40 éves kibékíthetetlen, feldolgozhatatlan kelet-nyugat ellentét. Politikailag nagyon nem helyes ezt tudjuk, de azt hiszem mindenki tudja miről van szó. Kár lenne nagyoperettnek előadni a nagy német egyesítést. Ahogy a régi nyugatnémetek "viccesen" mondják, a német újraegyesítés napja az nem ünnep, hanem gyásznap. A falakat nem lerombolni, hanem magasabbra kellett volna húzni! :))  Mindezek hátterében persze ott vannak a mai napig ki nem húzott méregfogacskák, mint például a csak a Wessiket sújtó "szolidaritási adó",  amit rendszeresen a fizetésből vontak le és utaltak a keletnémetek megsegítésére. Aztán ott volt a keletnémet márka, amit egy az egyben válthattak be az ossik nyugatnémet márkára. Valami horribilis összeg került akkor beváltásra, valahol már olvastam róla. Majd utánanézek. 

De persze az ellentét nem ennyire éles, szó sincs komoly konfliktusokról, mindezeken csak jókat lehet dünnyögni, zsörtölődni. Ami viszont tényleg zavaró, az a sächschisch, a szász dialektus. :) Baromi. Borzalmas. Erről majd még fogok értekezni. :)

Szóval Ossiék elköltöztek és helyükre érkezett egy egyedülálló fiatalember. Akkor még macskával. A macsek kóborolt a lépcsőházban, a ház környékén, a fiú este füttyentéssel hívogatta hazafelé. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége! :)) A lépcsőházi maffia akcióba lendült, bár nem voltak teljesen összehangoltak. Gréti kedveli a macsekokat, neki a fiú magánélete volt a lényeg. Blockiék verbálisan és más apró jelekkel adták tudtára az újonnan érkezettnek, hogy a "dögöket"  (Fich) nem szeretik a lakók, mivel ezek a dögök csak mocskot jelentenek, amit nekik (hös Blockiék) kell eltakarítaniuk. Blocki megpróbált engem is bevonni a csapatmunkába, de én ellenáltam. Ellenáltam már akkor is, amikor egy korábbi lakó kutyáját szerette volna eltakaríttatni. Nem voltam hajlandó aláírni a papírját, amin aláírást gyűjtött a lakóktól. Szerintem akkor húzhattam ki nála a gyufát, mert azt mondtam, hogy engem nem zavar a kutty. :) A szomszéd fíú macskájáról pedig rémtörténeteket zengett. Felhívta a figyelmemet, hogy a Fich (dög) odajár hugyozni (brunzen :))) a házunk mögé a fűbe és a csúzdához, ahol az én kisfiam is játszik a sátrával. Csak a vállam vonogattam, hogy ez van sajnos, ezt nem lehet kikerülni, ki tudja még milyen állatok brunzeneznek éjjel a pázsiton? Nem fertőtleníthetem a füvet, a gyerekeknek a koszt is kell tűrniük, különben nem lesznek ellenálóak. :))  

Blocki harca nem tűnt szélmalomharcnak, mivel a srác egy idő után kizárólag személyes felügyelettel vitte le "legelni" a macsekot, már nem merte egyedül kint hagyni. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy van-e oka a szigorú felügyeletnek? Azt mondta sajnos igen. Szó nélkül rámutattam az éppen arrafelé kapirgáló Blockira, majd a macsekra és miután a lábammal egy bizonyos rúgó mozdulatot imitáltam, kérdőn néztem a fiúra. Erre ő azt mondta, hogy neeeem, ezt azért nem, de minden mást kinéz belőle! :))))

Gréti és a maffia egy idő után nyugtalan lett. Nem tudták megfejteni a szomszéd fiú rejtélyét: mit csinálhat? Dolgozhat? Mindig otthon van, miből él? Gréti engem is kérdőre fogott, mit tudok a szomszédról, mit csinál? Fogalmam se volt, igaz a téma nem is érdekelt. Gréti próbálta felcsigázni az érdeklődésemet, elmesélte, hogy a szomszéd fiú azt mondja, hogy jelenleg képzésre jár egy bizonyos iskolába. 

 - Akkor Frau Szomszéd, megvan, úgy lehet ahogy a fiú mondja. Tanul.

- Az nem lehet, akkor miből fizeti a lakást, meg az autót??? Tudja maga, hogy kik járnak ehhez a fiúhoz?!?! 

- Nem figyeltem. Amit eddig véletlenül láttam az nem volt különleges. Fiúk, lányok, ismerősei, barátok - válaszoltam

....és ismét következett a jól ismert üvöltése:

- Fííííírfiak!!!!! Frau X,  ne legyen már vak, ez az ember schwul (buzi)! :)))

Annyira kellett röhögnöm, azt a felháborodást a nő arcán!

- À, Frau Szomszéd, de miért lenne a fiú buzi? Lányok is járnak hozzá!

...üvöltés újra

- A Herr (Blocki) pontosan rálát föntről a srác erkélyére! Mindent lát!! Èbredjen már fel!!

Kész voltam az emberi hülyeségtől.

De ugye nem kell mondanom, hogy a lakótársunkon a név rajtamaradt. :( Sajnos azóta mi is így hívjuk, de nem azért mert zavarna, vagy akár érdekelne is minket, hogy teszem azt meleg, hanem egyszerűen a lépcsőházi maffiának köszönhetően a csúfnév rajtaragadt. De nem ám brutál módon, hanem kedvesen, becézve mint egy kis plüssmacit: úgy hívjuk Schwuli, vagy Schwuli-buli.

Gréti a Stasi Knecht

Itt van újra Grétike, a szomszédok gyöngye, már meséltem róla.  Istenem de szeretnék egy olyan igazi, magyaros szomszéd nénit, akikből Győrben nagyon sokat ismertem!  Itt Nürnbergben sajnos nem jutott nekem szomszéd néni, csak szomszéd nő. Ilyen Gréti is. Hogy miért haragszom rá ennyire? A rosszindulata miatt. Ha nem is félek, de azért tartok tőle. Az ideköltözésünk idején még örömmel vettem a társaságát, de ezek a találkozók általában rosszul sültek el. Nem, nincs itt kérem összejárkálás, csak a közös használatú szárítóban futottunk össze jó néhányszor. Èn balga persze az összes feltett kérdését őszintén megválaszoltam, naívan bízva a Frau Nachbarin valós érdeklődésében és emberségében. Pedig hiba volt, tudhattam volna, a németek nem szoktak egymással bizalmaskodni, a privát információkat mindenki megtartja magának. A jó napot, meg a visszhalláson kivül nincs is igazán más smalk talk. 

Akkor miért álltam le beszélgetni Grétivel? Mert becsapós volt a mimikája! :) Majdhogynem kedves! :) Például megkérdezte kedvesen és mosolygósan, hogy szoktam-e ungarische ételeket főzni? Az arca jóindulatot tükrözött, amiből én a következőket olvastam ki: "jéé de kedves, valószínűleg azért kérdezi, mert szereti a magyar konyhát, érdeklődik más népek konyhaművészete iránt, talán szeretne tőlem elkérni egy ételreceptet, vagy valamilyen ErösPistis fűszerre fáj a foga ..." és kezdtem neki mesélni, hogy néhányat igen, de tecccik tudni én nem vagyok egy nagy konyhatündér, meg amúgy is apussal teljesen más az ízlésünk ....., de ekkor ránéztem az arcára és a torkomra fagyott az összes paprikáskrumpli. Hókirálynő arca nézett vissza rám és megfagyasztott minden levegőt. 

Kéjesen mosolygott :

"Tudom ám, hogy miket esznek a magyarok! Mind-mind egészségtelen étel, nehezek, zsírosak, túlfűszerezettek, nekem nem kell bemutatni hohohooo, ....... a vejem magyar! Meg nem tudom enni ezeket az ételeket. " és a fejét rázva fordult el tőlem, a részéről a témát elintézettnek tekintve.

Én meg ott álltam leforrázva, néztem csak mint a luki nyúl, mert tényleg olyankor, amikor az ember úgy igazán visszaszólhatna a pofátlanságra és udvariatlanságra, olyankor persze nem megy. Cserbenhagynak a szavak, jószerével csak tátogok én is, és nem tudok mit mondani. Hápogtam, hogy ez nem is igaz, a magyar konyha nem mindenképpen egészségtelen és nem feltétlenűl nehéz, meg zsíros, Gréti csak ciccegett a fejét rázva, hogy ó, de még mennyire, neki ne mondjak ilyet, és ekkor üvöltött egy nagyot, hogy 

"Scluss, ő ismeri a magyar konyhát, neki ne akarjak semmit se bemagyarázni!!"

Mellesleg pont az üvöltéseiből lett a későbbiek folytán nagyon elegem, a nő tényleg annyira kellemetlen, öröm vele nem találkozni. 

Persze én balga az nem jutott eszembe, hogy Gréti a találkozó legelején elmesélte (diszkréten persze), hogy ő ex Ossi, azaz régi NDK-ás, de mindenkinek azt mondja, hogy észak Németországból származik, a kiejtésén sem hallatszik már a sächsisch. A kedvenc étele pedig az Eisbein.

Eisbein: zsír- és koleszterinmentes, egyáltalán nem nehéz étel Gréti konyhájából :)

A falat Nürnbergben a Salzknöchle, Magyarországon a főtt csülök névre hallgat. Főtt savanyú káposztával tálalják. A képen is látszik mennyire Schonkost, azaz kimélő étel. :) Persze nekem eszembe se jutott beszólni, visszaszólni Grétinek, hogy és ez mi, anyja? :) 

Blockwartunk (Blocki a másodikról) adta különben Grétinek valamikor a nevet, hogy Stasi Knecht. A név eredete nem túl szép, a régi NDK-s idők Stasiját, azaz a Staatssicherheitet (állambiztonsági szervet) szolgáló jobbágy, szolga. Ìgy emlegette Blocki a Grétit anno dominó, amikor még nem voltak ennyire jóban mint manapság. :) Még lesz történet Grétiről, belelendültem! :))

Gretl a Blitzgneißer

Már olyan régen nem meséltem a szomszédokról! Egyrészt tényleg igyekszem kerülni őket, másrészt a legutolsó találkozások alkalmával csak felhúztam magam, azokról nem volt kedvem írni. Itt van újra a mi kis Hexénk (boszink) a Gréti. Azt hiszem ő a szomszédok gyöngye a klasszikus "hülye szomszéd" kategóriában. :)

De előtte el kell, hogy mondjam mit jelent a Blitzgneißer. Ez egy tipikus bécsi kifejezés, szóval wienerisch. A dolgokat hama megértő, az összefüggéseket pitty-puttyra átlátó emberekre használják. 

Ès Gréti (akit wienerischül Grétl-nek hívnak) pedig az! :) Err hogyan jöttem rá? Elmondom.

A házunkba költözött egy pár egy 6 éves kisfiúval. Az anya karcsú,  tipikus világosbőrű nő, hófehér bőrrel, szeplőkkel és halványvörös hajjal. A kisfia szintén nagyon vékony, de főleg és leginkább fekete, illetve már csak kakaóbőrű, de még mindig erősen sötét. A harmadik személy, anyuka új hapsija. A hapi legalább 150 kg-os, hófehér bőrrel és világos hajszínnel. 

Na mivel nem volt szerencsém, jött Gréti a boszi. Sajnos belefutottam. Ő egyből az aurámat roppant zavaró módon az arcomba tolta a sajátját és remegő szájszéllel kérdezte, hogy láttam-e már az új lakókat? Miután megnyugodott, hogy igen, óriásira nyitotta a szemét és sokat sejtetően az orcámba suttogta:

- "Szerintem a hapsi nem a gyerek apja!"

Ezek után nem tehetek róla, de nagyon rám jött a röhögés, alig bírtam visszatartani. Gréti egy Blitzgneißer! :))  Hihetetlen teljesítmény valóban rájönni arra, hogy két fehér embernek nem születhet sötétbőrű gyermeke .....

Rövid helyzetjelentés

Nehéz megszakítani a komolyság vonalát, de muszáj! :)

• elkezdődött a foci VB,
• valamint elcsesztem a blogom külsejét.  

Casting

....annyira fáj minden, direkt jó, hogy a kisfiam hétfő óta csütörtökig az Omijánál (nekem Anyóspajti) leledzik, Istenuccse nem tudom mit kezdhetnénk vele itthon, se kedv, se semmi ..... Ez a kisgyerek különben olyan tényleg mint egy angyal! Gyógyir ő mindenre. A humorát pedig imádom. :)
Hétfön pakolta össze a táskáját: ez azt jelenti, hogy én a ruhanemüt összekészítem, beteszem a táskájába ( ő ezzel persze nem foglalkozik, véleménye szerint "es ist Wurst", szóval tökmindegy mit vesz fel az ember :))) ), csak azt kéri, hogy maradjon elég hely a Barátainak. :)
A maradék helyet aztán kitöltik a Barátok, a Plüssállatok. Szerinte Plüss Angyalok! :)
Szóltam neki, hogy oké, jöhet a játékaival. Erre ő hangosan meghírdette a szobájában a Casting-ot, azaz a válogatót. :)) Plüssiék bemutatták magukat, elvonultak a fiam előtt a Catwalkon. Könnyesre röhögtem magam. :) A szigorú zsűri :)))) pedig döntött. Itt láthatóak a szerencsések, akik utazhatnak:

Akinek pedig kizárólag csak a mérete miatt nem sikerült: Ö 3 in Weckla. Ez a neve. Szerintem nagyon csini az André kinőtt fürdőbugyijában. :))

Egy darab Magyarország

Tavaly szerencsések voltunk, éppen jött egy fiatalember Nürnbergbe és volt még hely az autójában. Ìgy sikerült az anyunak ismét kijönnie. (Vonat már Bécsben átszállós = stressznadrág. Röpcsi csak Pestről indul, oda valahogyan még el is kell jutni, szóval mindenképpen egyszerűbb az autózás.) A fiatalember (kedveském, ha olvasod, akkor nem vigyorogni, mégis hogy írjam másképp? Írjam azt, hogy Attila?!?!? :)))) )  kedves, aranyos, szimpatikus. De sok dolgunk nem volt egymással, jött, hozta az anyut, aztán vitte 1 hét mulva haza. Utána, ahogy az lenni szokott: iwiw, facebook, trallala, rövidre zártuk az ismeretséget. Nem is tudom mikor kezdődött, de elkezdtünk "beszélgetni" az interneten. Rövid levélváltások, bejegyzések egy német nyelvtanfolyam kapcsán, vállalkozásról és az életről Németországban. A barátság addig-addig fajult :), hogy rettentően szívesen vártuk a velük (feleségével együtt) való találkozást a múlt héten, ugyanis 1 hétig itt leledzettek a városban.
Péntek délutánra terveztük a szolid kis találkozást a törzshelyünkön, ami egyrészt roppant költségkímélő hely, másrészt, tök jó!! Attiláék értesültek a személyes problémáimról, ezért nagyon tapintatosan és diszkréten zavarni se akartak minket (ha-ha-ha jó vicc, kértem tőle egy csomó mindent, amit nekem elhoztak és még ők zavarnának!! :))), de nekem fontos volt a találkozó! Eszméletlenül ki vagyok éhezve mindenre ami otthonról jön, főleg az anyanyelvemre.
Na, szóval a találkozó. 5-körülre volt megbeszélve és úgy fél nyolcig, nyolcig tervezve. A törzshelyünkön már 20 perccel korábban ott voltunk és vártunk. Megint fáztam mint mindig, nekem állandóan hideg van. Ott, az Alexnél meg főleg. Hideg a terem, néha kicsit huzatos is, nem is értem, hogy tudnak mások ott egy szál polóban, ingben ücsörögni??? Na, megérkeztek a vendégek, ültetési ceremónia, André menj már arrébb, ne csináld, ugye ezt nem gondoltad komolyan, hogy nintendózni fogsz!, első vigyorok és láss csodát! Kimelegedtem!!! Duma, mesék, nevetés, még egy söcit! Izzadtam, melegem lett, most már tudom miért: ha az ember nagyon jól érzi magát, akkor ez leképeződik a testben is. Nincs gond, újra buzéroz rendesen a vérkeringés, nincs vacogás, fázás, 100 %-osan teljesít a test, mert szintén isssstenien érzi magát! Roppant hálás vagyok Attiláéknak ezért az estéért, nemcsak az ajándékba kapott pörköltkockák, pirospaprikák, Győri Èdesek, citrompótlók, Erős Pistik, majommézes tormák ... stb. miatt, hanem az estéért! Ùjra otthon voltam. Kedves Attila, drága Èva, jó volt veletek!! ;)
A "szolid" buli ha minden igaz kicsit tovább tartott, de mivel mi nem lakunk messze,  fél 12-kor már otthon is voltunk!! :) Másnap volt egy kis (khhh....... ) macskajaj, de semmi gond, a Badezimmerringispiel közelébe se jártunk! A megivott sörök mennyiségére már nem emlékszem, de finom volt!
Fényképek készültek, de először szeretném őket megkapni, aztán majd megnézem mi az ami még photoshoppal menthető. Az első sörnél még lehet fényképezni, de a sokadiknál (ahogy sajnos nálunk is történt, ugyanis túl későn döbbentek rá a kedves vendégek, hogy ott kuksol a kamera a tatyóban) már nem szabad. Ilyenkor már se rúzs, se ápolt smink, a frizura is megvadul és nem tartom kizártnak azt se, hogy a mosoly már csak 60 Malligand foknak megfelelő torzót ölt.
Egy biztos. Hiányzik Magyarország. Rettenetesen.

Talán ...

A tegnapi megbeszélésen még nem született döntés, csak egy ígéret. Holnap minden kiderül. 

Ugye, a vállalkozások csak a mesében, illetve csak a nagyon szerencsések esetében működnek úgy mint egy álom. Hopp, itt az ötlet, holnap megcsináljuk és már folyik is a zsé. A nagyobb költségvonzatú álmok (mint a mienké is), amiknek a realizálása sajnos igen csak hosszí ideig tart, még a Nemzeti Bankot is alapjaiban rengetné meg, nemhogy a mi kis szerény büdzsénket. :) Nálunk ráadásul hatványozottan is jelen van Murphy bácsi (igaz ezt agykontrollosként azonnal vissza is szívtam :) ) , szóval legyen csak volt! De hogy Murphy tényleg "volt" és minket nem kímélt, az már egyszer biztos! :) Ahol valami elakadhatott, az el is akadt. Ha egy engedélyezéshez 4 hét kell, akkor az nálunk tuti 8 hét lett. Valaki hiányzott, a másik aláíró szabadságon volt, illetve az ügyben még nem döntöttek. Jelenleg durván 2 hónap kellene ahhoz, hogy rendbe jöjjenek a dolgok, de erre a két hónapra már nagyon kell a segítség. A kitolt határidők, az elfelejtett akták, az Illetékes Elvtársak szabadságolása,  a következő testületi, ill. szakhatósági ülésekig átcsúsztatott döntések, az átterveztetések, a műemlékvédelem és a hetekig kapirgáló archeológusok, a tájvédelem a lassan-lassan megszületendő növényesítési előírásaival együtt, mind-mind olyan mummusaink, amik ellen mára már elvesztettük a harcot. Lelassították, megállították az egész mindenséget. (nem akarok nagyképűnek tűnni, ezért szándékosan nem írom le azt, hogy projekt. Pedig az. :) ) A tőke pedig áll, majd leül, lehasal, elalszik, majd felriad, körülnéz, feltápászkodik, aztán búcsút int, elmegy oda, ahol van egy kis mozgás. :)

"Az idő pénz." (apropó vannak olyan munkahelyek, ahol egy ilyenért büntetést kéne fizetnem. Frázis-kasszának hívják, magyarosan közhely-kassza. Tönkre lehet menni simán, mert nem csak egy kasszájuk van! Kettő! Káromkodtál? Fizess! - kassza, meg a frázis-kassza. :)))  De visszatérve, sajnos ez a pénzes meg idős cucc az esetünkben nagyon igaz. Ha sokat kell várni megesznek minket a költségek. Azok ugyibár nem késnek. Ezért örültem a Schatzi-banyánál az álláslehetőségnek is, úgy voltam vele, hogy mindegy mennyire minimális amit Kapzsika fizet (mert az volt ám, mimimum-minimum ;) ), de legalább van egy fix. bevételem. Másrészt nagyon szívesen tanulok, hátrányomra semmiképpen nem szolgál az, ha egy újabb helyen is tapasztalatot szerzek, belelátok mások ügyvezetésébe, irodavitelébe. Szerintem ezeket az információkat nem szabad lebecsülni, ezek ismeretek, még akkor is hasznosak, ha negatív élményekhez kapcsolódnak. 

Na, szóval érccsük ugye? Ha a partnerünk segít átvészelni ezt az elkövetkező időszakot, akkor lesz miért újra felkelni, ha nem, akkor kaki lesz a palacsintában és hiába tennénk rá csokit, az ízén valahogy nem változtat. :)

 kép: © S. Hofschlaeger / PIXELIO 

www.pixelio.de