Hogyan lesz valakiből focidrukker? 2.

Az előbb ott tartottam, hogy utáltam a focit. 
Bizony. Sőt, fel is tudtam magam húzni rajta, hiszen akkora baromság! Férfiak rohangálnak egy rohadt labda után, könyörgöm mi ami ebben érdekes? Mit találnak benne az emberek, mitől jó, mit lehet rajta nézni, árulja már el valaki? Kimondottam primitív dolognak tartottam és roppant módon idegesített a jelenléte a mindennapokban. Na, aztán a szurkolók látványa.... pffff, iszonyat. Sok dilinyós. Csak kiröhögtetik magukat ezekkel a zászlókkal, meg mezekkel, az ordításukkal, tisztára elmeosztály. Buta, primitív sport, buta primitív emberekkel. 
.... igen, ennyire voltam.

Aztán évekkel később megérkeztem Nürnbergben, a párom szülővárosában. Neki ez a visszatérést is jelentette a német focihoz, és főleg az imádott klubbjához, az 1.FCN-hez. 8 éves volt, amikor az apukája legelőszőr kivitte magával a stadionba. Első látásra szerelem volt, ő így meséli. Azóta eltelt jó néhány év, ez a szerelem a szívéből nem kopott ki. 
Az összes hülye focimeccs és összefoglaló a tévében olyan mértékben idegesített, hogy sokszor nem bírtam magam lehűteni, veszekedés lett a focinézésből. Komolyan nem tudtam megérteni, hogy miért ekkora parasztok a tévénél, miért nem gondolnak a családokra, micsoda pofátlanság hétfőn, vagy vasárnap este főidőben ilyeneket adni, miből gondolják, hogy mindenki annyira hülye, hogy focit kiván nézni?!?! Állandóan reklamáltam, csapkodtam, füstölögtem, juj de utáltam az egészet!

Az áttörés
Egy alkalommal a Nürnberg meccset játszott, a tévé közvetítette. Már a gondolatától ideges lettem, de beláttam, hogy ez így rendszeresen nem fog menni. El kell fogadnom, hogy apust ezt a hülye foci érdekli, hát had nézze meg szegény legalább ezt a meccset anélkül, hogy azon veszekednénk!
Fogtam magam és leültem én is a nappaliban. Rá, rápillantottam a tévére. Egyszercsak azon vettem észre magam, hogy szorítok az 1.FCN-nek, nem szeretném, ha veszítenének. Fogalmam se volt a játékról, a szabályokról, a nevekről, egyszerűen csak fontos volt, hogy a "csapatunk" győzzön. A végén azt mondtam, hogy jó volt ez a kis izgalom. De a focitól még mindig messze jártam.
Aztán ettől a naptól kezdve, tolerálni kezdtem a nürnbergi csapat szeretetét. Okos enged, szamár szenved .... gondoltam. Hétvégenként eljártunk egy jó kis helyre, ahol kivetítőn nézhettük a meccseket. Engem ekkor még az nem igazán érdekelt, a kajára koncentráltam, és a NőkLapjákat olvasgattam. Hooooo, ha beindult a mocorgás a teremben, fokozódott az izgalom, akkor mindig letettem az újságot, feltettem a szemüvegemet és követtem az eseményeket a kivetítőn. Ha mégsem lett gól, akkor szemüveg vissza, ismét beletemetkeztem az újságba. Isten bizony nem tudom mikor történt az amit történt.
Apus szerint egy fél éven belül. Én már nem emlékszem.
De megtörtént az, amit soha nem hittem volna. Magáért a meccsért kezdtem el én is a lokálba járni, már nem vittem magammal NőkLapját. Igyekeztem végezni a falattal a meccs előtt, hogy ne zavarjon semmi se a játék élvezetében. Szurkolóvá váltam. Nürnbergi Clubbereré. 
Nem normális dolog igaz? 
De állítom, hogy jóóóóó! Imádom a focit, sőt már értem is. Tudom, hogy mi a les (a nőknek való értelmezés szerint a les az, amikor a bíró fütyül), mikor van bedobás, mikor ítélhet a bíró 11-est és ismerem az összes nürnbergi játékos nevét, jó néhánnyal közös fényképen is szerepelek.
A német Bundesligában is elég jól kiismerem magam, de igazi szerelem csak egy csapathoz köt és ez örök. Ahogy a helyi mondás tartja: "einmal Glubberer - immer Glubberer", aki egyszer a csapat szurkolójává vált, az az is marad örökre.

Fogok mutatni fényképeket magamról és a játékosokról, aztán lehet:
1. nevetni rajtam (annak, aki úgy mint én régen, szintén utálja a focit)
2.  irigykedni (annak, aki úgy mint én, szereti a focit)
3. nagyon irigykedni (annak, aki úgy mint én, pont ezeket a sportolókat szereti, teszem azt Nürnbergből)