A decemberben a családommal eltöltött pár nap szabadságomról eddig még semmit se írtam. Nem ment.
A Győrben eltelt napokról eddig nem tudtam mesélni, a valóság ismét olyan mélyen megrázott, képtelen lettem volna összeszedni a lényegét.
A Bécs-i napokról való beszámolóhoz meg főleg nem volt kedvem, őszinte leszek, én csak testben voltam ott. Másfél napon keresztül csak feküdtem a szállodai szobánkban, rettenetes volt a közérzetem. Pedig tapintható volt mindenütt a zsongás, hiszen az év utolsó napjaira főleg megtelik Bécs túristákkal, de nekem minden mindegy volt. A szomorúságom nagyobb volt, búcsúztam. Újra el kellett jönnöm Győrből, ott kellett hagynom két, hozzám rendkívül közel álló embert a pácban. Jóvanna, nem a pácban, csak magukra.
Egyszerűen tényleg nem volt okom boldognak lenni, ráadásul a hányásos kis rosszulléteim miatt amúgy is sebnyalogatással voltam elfoglalva. Minden második gondolatomon az anyu és a Fürtikém osztozott a "de rosszul vagyok, istenem"-el.
Apus és a kisfiam végtelenül megértőek voltak, tiszteletben tartották azt, hogy nem kívánok mindenhova elmenni velük, és meglehetősen szűkre szabott a nevetős kedvem, hiszen ők is talpig emberből vannak.
Győr
Az anyu kórházban volt, a Fürtikém a gondozó otthonban. A fiúk általában nélkülem járták a várost, vagy ültek órák hosszat magukban egy fagyikehely mellett valamelyik kávéházban. Nem értem rá velük tölteni az időt, nem családi, vidám kiránduláson jártam otthon .......sajnos.
Másrészről nem akartam az Andrét se kitenni mindennek. Természetesen ő is volt bent a Nammamájánál a kórházban, de sajnos, ahogy ez lenni szokott, a 11 éves kisfiút a látványt sokkolta. Apust felnőttként is, akkor mit szóljon egy kigggyerek? Ugye én nem találtam annyira rettenetesnek a kórház benti képét, mivel ismertem, de más viszonyokhoz szokott külföldinek ez higyjétek el, maga a horror! A nürnbergi nagymamája is feküdt már párszor az egyik itteni klinikán, ott is jártunk már többször látogatóban, de had ne mondjam! Azok a két ágyas, fürdőszobás, tévés és telefonos szobák inkább szállodainak tűntek, mellettük a győri valóság valóban szembetűnő volt. Feküdtem én is a kisfiammal a bécsi AKH-ban (európa egyik legjobb nevű kórháza), a St. Anna Kindespitalban, hát láttam én is belülről ezek működését, van személyes tapasztalatom, sajnos valóban összehasonlíthatatlan a magyar valósággal. Emlékszem 2000-ben a győri szülészet tusolóiban a falat ellepő apró fekete bogarakra. Nagyon izgultam, nehogy rájuk menjen a víz, nehogy megzavarjam őket. Nem tudtam elképzelni mi lesz akkor ha ezek esetleg elindulnak, vagy elkezdenek röpdösni, nem is akartam. Undorítók és gusztustalanok voltak. Ezek a dögök mellett nem igazán érdekelt az akkortájt frissen átadott UH-s részleg, ahol kellemes zenét hallgathattak a vizsgálatra váró kismamik. Én jobban örültem volna egy szülészeti bogáreltakarításnak.
Vissza az anyukámhoz: a kórházi helyzetről az orvosok, az ápoló személyzet erről persze nem tehet. Hála nekik, köszönöm a lelkiismeretes, gyógyító munkájukat, amivel az anyunak segítenek, az infúziókkal, gyógyszerekkel egy kicsit mindig megtámogatják.
De valamit akkor is el kell mondanom. Bár nem szeretnék senkit se megbántani, főleg azt nem elérni, hogy az anyun csattanjon esetleg az ostor, ha újra bekerül. Márpedig nagy valószínűséggel erre a bekerülésre a betegsége miatt még párszor sor fog kerülni.
A következő történt:
Az egyik este a nővérkék kiosztották a vacsorát. (Megjegyzem erről se ők tehetnek, de képzeljétek el, vákumfóliázott kenyér, sajt, vagy felvágott landol a beteg éjjeliszekrényén, tessék kérem! Apus próbálkozott, minden erejét beleadva, két kézzel tépte fel. Az anyukám sajnos ugyanúgy, ahogy ebben a kórteremben a többi, ágyhozkötött, kiszolgáltatott betegtársa is, az életben ki nem bontaná. A párom nem értette, hogy miért nem lehet a falatot legalább egy tálcán, vagy tányéron behozni? Nem tudom, lehet a karácsony miatt működött csak takarékon az ellátás, talán máskor jobb. )
Na, tehát landolt a vacsora. Az anyukám könyörgött, hogy adjak neki pudingot. Mivel gyakran nem igazán ismeri ki magát, úgy gondoltam nem őt kérdezem meg arról, hogy evett-e már vacsorát.
Kiléptem a folyosóra nővérkeresőre. A szomszédos szobában, egy kicsit olyan megfigyelőjellegű szobában találtam rá kettőre, akik az ott felállított nővérpultnál álltak. A szobában súlyosan beteg emberek feküdtek mozdulatlanul, hangtalanul.
A betegekre és a helyszínre való tekintettel, suttogva bemutatkoztam és kérdeztem a nővérkéket, hogy evett-e már vacsorát az anyukám, adhatok-e neki pudingot?
A barna hajú, kedves nővérke készségesen válaszolt.
Aztán jött a haddelhadd.
Társa, az alacsony, enyhén molett, vállig érő vörös hajú nővérke hirtelen felindulásból megfordult és nekem esett:
- Jó, hogy itt van! Legalább megtudja végre mondani, hogy mi az anyukája rendes címe, ugyanis a megadott cím rossssssz! - üvöltötte
Mi rossz, mi rossz??? Nem értettem. A nővér (persze végig üvöltve, a betegek le vannak szarva) az értésemre adta, hogy az anyukám beutalóján és a papírján szereplő cím rossz, az a lakcíme. Holnap ha el szeretnék engedni, akkor méééééégis hovavigyéééék????
A nő stílusa kritikán aluli volt.
Próbálkoztam:
- Az nem lehet, hogy a korábbi lakcíme legyen a papíron, valamilyen feljegyzés biztos szerepel a beutalón ....
- Niiincs!! A lakcíme szerepel rajta!
- Nem tudom, én abból indulok ki, ha valaki egy otthon lakója, amiről hatósági határozat is született, akkor az a jelenlegi címe. És ha ennek az otthonnak a orvosa beutalja ezt az emberkét a kórházba, akkor józan paraszti ésszel is más nem történhet, mint visszavigyék oda, ahonnan elhozták, vagy nem?!
- Az nem úúúúgy van! -replikázott a nő!
- De hiszen az anyu az elmúlt időszakban olyan gyakran volt
kórházban, sőt műtötték is a lábát egy másik osztályon, aztán ismét
visszakerült az otthonba, ahonnan néha vissza is hozták a kórházi kontrollra
mentővel, soha nem volt ilyen probléma!
- Ha valaki otthonba kerül, akkor át kell iratni a címét is hivatalosan! - Ezt ő nagyon is jól tudja, ugyanis egy idősek otthonában dolgozik, és biztosíthat arról, hogy ez a helyes, ezt így kell, igazán utána nézhettem volna a dolognak! Az anyunak mindenhol, miiiindenhol a trallala utca 3 szám szerepel, semmi más! X időt töltött el emmiatt, hogy az anyu címét kereste! Ezek szerint abban az otthonban ahol az anyu él, nem végzik a dolgozók rendesen a munkájukat, mert ezt tudniuk kéne nekik is!!
Ekkor vettem észre a kisfiam rémült arcát a folyosón, akit az apukájával együtt ennek a nővérnek az üvöltése odacsalt. A párom nem akart beavatkozni, mivel nem értette miről van szó, ő csak azt látta és hallotta, hogy egy betegekkel teli szobában egy nővér üvölt velem. A helyzet, a látvány minősíthetetlen volt, egy nővér akit soha nem láttam, akihez semmi közöm, éppen leordítja a hajamat. Gondolta vár kint diszkréten, csak akkor jön be, ha segítséget kérek tőle.
Ahogy később finoman utalt rá, ő a helyemben közel se lett volna ennyire udvarias ezzel a nővel, hát könyörgöm hol vagyunk? A Balkánon?????
Milyen jogon üvölt velem akárki is, nem érti miért nem osztottam ki az okostojást.
Először is azt hittem, hogy a nő nagyothall és ez a normális hangereje. Később amikor már gyanítottam, hogy nem ez a normális, hanem egyszerűen buta, akkor se mertem volna kikérni magamnak a viselkedését, uram atyám hát hogyan, mikor az anyukám ott marad a kezei között kiszolgáltatva???? :-(((((
A címet bediktáltam, a balkánnővérke felírta egy papírra az otthon címét.
A másik nővérke akivel később még sikerült egy pár szót váltanom, akinél megjegyeztem a kolléganője minősíthetetlen viselkedését, együttérzően bólogatott és közölte, hogy sajnos a kolléganője "ilyen".
A történetet folytatom, itt még nincs vége.
Csak még két kép:
A kórház folyosója, ahol már háromszor olyan gyorsan ver a szívem .... :-((
A kórterem
nők és férfiak vegyesen, egy mosdókagyló 6 ágyra és szinte mindig égő neonok........ (erről se tehetnek az orvosok és ápolók, de valaki, valakik biztosan!)
