A túrós batyu túrója

Ha sorsod külföldre szólít, meg kell, hogy tanuld a falatok nevét, különben éhen maradsz. 
Áh, a rossebeket, ettől nem kell ám félni, az önkiszolgáló boltban megtapogathatsz mindent, nem kell elmagyaráznod egy idegen nyelven, hogy mit kívánsz főzni és mi az a belevaló, amit keresel. Ránézel, vagy  megtapizod a cuccot és a kinézetéből, alakjából, formájából nagyjából rá fogsz jönni, mi az ami kell. :-)
A péknél már nehezebb. Bár nagy segítség lehet a kéz ujjainak használata. Rámutatni a kívánt falatra és az ujjacskák segítségével megmutatni, hány darab kell belőle. Mint az írástudatlan (nem mondom a nép nevét) kecskepásztorok. Rém ciki, de soknak megfelel. A lényeg, hogy "németbe" élnek. 

A túrós batyunk létezik Ausztriában és errefelé Bajorországban is. Talán kevesebb porcukorral, de ízben hasonló. Viszont másképp hívják. A túró tehet róla. Ő Túróságát Ausztriában Topfen-nek, Németországban Quark-nak hívják. A táska itt is ott is Tasche. És néha, amikor a pékség alkalmazottja nem elég rugalmas és internacionál, akkor neked kell segíteni. 

Állati jókat szórakozunk, a páromnak tűnt fel a következő:
A helyszín Nürnberg város egyik péksége:
A kölcsösen elhangzó Grüß Gott-ok (és figyelem, nem Guten Tágok!!) valamint a was hätten Sie gerne után:
- Ich hätte gerne eine Topfentasche ..
 az eladó szemöldöke értetlenkedve a homlokán feljebb szalad és máris artikulálja a kérdést: 
- Heeee?!?! A'wos??
- Eine Qurktasche ... (javítja magát a sorsába beletörődve apus)
- Assssso - és ismét béke honol az eladó lelkében.

A következő alkalommal egy másik péknél:
- Ich häte gerne eine Quarktasche ... - rendel a párom, személyes tapasztalatán alapuló szóválasztással, de az eladó reakciója hasonló a korábbihoz
- A'wos?!?! Topfentasche heißt "des"! - és áll a párom leforrázva, mivel a mondatnak éle van. A kis butus még azt se tudja, hogy hívják a Topfentaschét. 

Aztán a harmadik, negyedik ... ixedik helyen dettó. Rettenetesen jókat röhögünk rajta, akár fogadásokat is lehetne kötni, melyik kifejezés lesz a nyerő a soron következő pékségben, ahol aztán az eladón is múlik. Ha Quarkot mondunk, akkor javítják Topfenre. Ha Topfent mondunk, akkor néha visszakérdeznek, hogy mire gondolunk pontosan. Ritkán van egyezőség. :-)

(Bécsben ráaadásul Topfengolatsche-nak is nevezik a falatot, de arrafelé aztán a Quark tényleg nem jön szóba.) 

4 perc 5 másodperc

Ennyi időbe telt valakinek telefonon felmondanom.
Két stampelt ittam rá az előbb, ami égeti a gyomrom. A korábbi telefonhívás pedig a lelkem. Most minden ég. Ha szar az élet, akkor én most valakinek még szarabbá tettem. Rajtam keresztűl jutott el hozzá egy újabb csapás, nagyon sajnálom. 

Korábban még nehezebb volt, mára már sajnos rutinom lett, így jobban fel vagyok készülve ezekre a telefonbeszélgetésekre, amik azért lényegesen könnyebbek, mint amikor személyes találkozások alkalmával kell közölnöm a rossz hírt. Amikor ott van a másik ember a közvetlen közeledben, akkor érzed, szinte látod a hír megérkezését az agyában, a szívében, a kárt és az űrt, amit okoztál a lelkében.
Nem akarok, de mindig belegondolok. Mit éreznék én most, mire gondolnék .....? Engem se kímélt meg tőle az élet, velem is történt már ilyen, emlékszem rá, ilyet nem lehet elfelejteni. Valami felrobban ott belül, a jelent és a jövőt teljesen szétzúzva. Csak egyetlen kérdés dübürög, a "most mi lesz velem?". Miből fogok megélni, úr isten?
Akkor, abban a pilanatban leredukálódunk. Használhatatlan, teszetosza emberré válunk, aki nem képes ellátni a munkáját. Hülyékké, bénákká, élhetetlenekké tesz minket a felmondás ereje, abban a percben mindenképpen. Loserekké. A család loserei. Mindegy mi a felmondás oka, akár igazságtalanul is kerülhettünk lapátra, lehettünk áldozatai az emberi szemétségnek, fúrásnak, akkor is loserek vagyunk, mert pont velünk történik. 

Telefonon közölni a rossz hírt könnyebb. Tényeket közölsz, ahogy a német mondja "Daten und Fakten", a döntéshez vezető utat kíméletesen, de le tudod írni. Vigyázva, hogy ne bántsd meg a másik embert, a munkára való alkalmatlanságának közlésével a lelkén ejtett sebeket egyből balzsamozod a szorgalmának, kiváló emberségének dícséretével, milyen rendes, aranyos, kedves, csak hát erre, amit nálunk csinált, erre nem tudjuk tovább igénybevenni. Mert ezt nem tudja. És nem kell látnod a gyűlő könnyeket, a hirtelen felbukkanó bizonytalanságot és félelmet a szemében. Nem látok semmit, csak beszélünk. És elég hamar ki tudok jönni a beszélgetésből, hiszen én diktálom, nálam vannak az érvek. A másik erre nincs felkészülve, váratlanul érte. Aztán a végén, amikor a harmadik szárnyaszegett próbálkozás, a "de még vissza tudok jönni valamikor későb? ..." kegyetlen letörése után a nagyon sajnálommal és a minden jót-val letehetem a kagylót.
Persze, hogy szar utána, de megtörtént. Megkönnyebültem.

Őszinte leszek, a szomorú valósághoz kapcsolódik néhány vicces momentum is. Az egyik emberen megesett a szívünk. Történt ugyanis, hogy ez az emberke elindult Magyarországról a messzi, ismeretlen Svájcba. Természetesen mindennemű nyelvtudás és tapasztalat nélkül, felülve egy magyarországi közvetítő hintapacijára. A srác többször is kihangsúlyozta, hogy ő esztergályos, sima esztergályos, CNC-gépekhez nem ért. Egyáltalán nem. Jó, jó, nyugtatta a közvetítő, érti ő, ez természetesen figyelembe van vége, kein Problem. A srác a közel 2000 km megtétele után megérkezett Svájcban. A leendő munkahelyén természetesen CNC-gépek várták. A megrendelő köszönte, nem kérte, innentől nem foglalkozott vele senki se. Sarkonfordultak, őt ott hagyták. A srác kétségbeesve próbálkozott egy pár napig, munkát keresett, de nem talált (érthető, már bocsánat), feladta, elindult hazafelé. Itt léptünk be mi a képbe. Egy dolgozónk ismerőse volt a srác. A dolgozónk esküdözött, igaz, hogy más a szakmája, de ebben (ebben = nálunk, a cégnél végzendő szakmunkák) a szakmában dolgozik közel 15 éve, szuper, ügyes, gyakorlata van ....blablabla. Soha nem veszek fel senkit se írásos pályázat és a vele történő telefonbeszélgetés nélkül, soha. Az ilyen akcióktól, amikor visszafelé jön velem még egy Józsi, jó nagyon, ügyes, nem fogjátok megbánni akciókat a hátam közepére se kívánom, mert nem szokott működni. Másrészt komolytalan. Eddig az összes hasonló próbálkozás vége csőd lett. Ebben az esetben se vártam mást.
Na, szóval a srác útban volt hazafelé, mentsük meg, jöjjön be hozzánk, felvesszük.
- Hogyan jelentkezhetsz erre az állásra, neked más a szakmai végezettséged?
- Ó, ezt is csináltam sokat, van tapasztalatom!
- Biztos vagy benne, hogy ezen a területen profi vagy és profiként meg fogod állni a helyedet?
- Persze.
Na ja, mit is mondhatna mást az utolsó szalmaszáléknak.
A srác bekerült egy csapatba. Az első hete után egyeztetett a Herr Főnök a vezető szerelővel, aki vigyorogva mesélte, hogy ő még ilyet nem látott, mint a munkatársunk. Mind a keze, mind a nagyzsebese (kantáros nadrág) tiszta maradt az egész heti munka alatt! Az elsőosztályos szakmunkástanulókkal történnek meg hasonlók, de egy profival?!
A főnököm vigyorogva simogatta a nemlétező szakállát, csak rázta a fejét, mert ez valóban hihetetlen. Pontosabban hihető, mert annak a bizonyítéka, hogy valaki nem odavaló. 
Egy újabb esélyt kapott a srác, egy másik építkezésen. Ott el volt mint a befőtt.
De lassan körvonalazódott a döntés, a szomorú döntés. Hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk, megkérdeztem vele együttdolgozó kollégákat is, mi a véleményük a munkájáról. Sajnos kivétel nélkül arról számoltak be, hogy igyekvő, szorgalmas, rendes emberke, de neki mindent mondani kell, a kezébe kell adni, önálló munkavégzésre nem alkalmas, a kezét kell fogni. Erre pedig a dolgozóknak se ideje, se idege. Ráadásul csak magyarul beszél. Még azt a kifejezést se ismerte, amit minden más szaki, akik ha egy hangot se beszélnek németül de ezt, hogy Vorschuss, azaz előleg már az elején tudják, nem hiányzik a szótárukból.

Persze továbbra se érzem magam ettől jobban, meg felmentve, de azt hiszem érthető, néha az emberek saját maguk is tehetnek a felmondásról. Nem állítok olyat, ami nem igaz. Ha mégis, akkor vállalnom kell a következményeket.
Ahogy a (ferde) közmondás is tartja:  Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa ^{©Laár Pour Laár Társulat} 

Foci a Monarchiában

Persze nem "akkor", hanem manapság. 

Az osztrákok és a magyarok is 3 góllal kaptak ki tegnap. 

Pedig itt (itt=Bécs, mert pár nap nyaralás mégis összejött) nagyon várták a csodát.

Bíztak is benne!

Olvasom a magyar véleményeket a magyar fociról. Ugyan azok, mind az osztrák vélemények az osztrákok teljesítményéről. Hozzá persze kézlegyintés és ähhh. Nincs különbség.

Ez rendben is van, ha mi, szegény Magyaren kikapunk, nehogy màr a sógorék győzzenek!

Ma délután se várok osztrák győzelmet .... Naná, hogy nem!! A Nürnberg játszik a Rapid Wien ellen. Többet erről majd otthonról. Így telefonon püttyögve nagyon  nehéz.

Mercedes reklám .... kicsit másképpen

A legújabb vihar a biliben. A neten terjed To­bias Haase rövidfilmje, amit az egyik kedvenc helyünkön, a Fränkische Freilandmuseumban (Bad Windsheimben) forgattak.

"Erkennt Gefahren, bevor sie entstehen."

azaz

felismeri a veszélyeket, még mielőtt lérejönnek

MCP from dath - Tobias Haase on Vimeo.

A Mercedes a klipptől hivatalosan elzárkózott.

Goldenblog 2013 - jupiii

El se hiszem, a 15. lettem a 114-ből!!! 

Köszönöm mindenkinek, ismerősnek, ismeretlennek, blogolvasónak! :-) Aranyosak vagytok!
http://goldenblog.hu/hirek/20130826_Ego_eredmeny_2013_goldenblog_kozonseg_sza.aspx

Nekem öröm, ha újra és újra eljöttök ide, mert az azt jelenti, hogy adtam valamit. Nem írok népszerű dolgokról, se aktuális, mindenkit érintő témákról, elsősorban nem megfelelni szeretnék, csak kiadni mindazt magamból, amit ezerfelé kiabálnék a világban, amiről biztosan érzem, hogy tudnia kell mindenkinek, mert fontos, vagy érdekes, vagy röhejes .... 
Muszáj megosztanom. 
Ki kell írnom magamból. Mások örömére, vagy megbotránkoztatására, az mindegy. Az is mindegy, ha a kutyát se érdekli, mert a szándék a lényeg.
Teszem mindezt őszinte szívvel és szeretettel.
Még akkor is ha néha túl őszinte.

Köszönöm nektek még egyszer! Jól esett.

Akar a fene!

Drezdába menni. Úgy értem a Herr Főnökkel. Mert vele igazi büntetés lenne. 3 órás út fel Drezdába, ott blablablabla majd valamikor visszatérés. 8-10 órás kirándulás, köszönöm nem. 
Az autója vadi új, minden elektronyos, meg hangvezérlésű benne, állatira élvezi (nem mondja, de tuti), én pedig nem vagyok kiváncsi a 600 lóerős járműre, az iszonyatos gyorsulásokra, a kanyarokra. Tudom hogy vezet, eddig is féltem, mert az enyémtől khmm jóval eltérő a stílusa. Egy ilyen új szupercsodában ötször jobban félnék, mert én se lennék különb, biztosan meg kívánnám mutatni a közönségemnek, a benne ülőknek, mennyire harap a gép és mi mindent tud. És, természetesen még mindig csak 7 litert fogyaszt! :-) Ezen a fogyasztásos mizérián be szoktam pöccenni, mert egyszerűen nem tudom megérteni, hogy emberek, akik tele vannak zsozsóval, megvehetik akármelyik XXXL kategóriás szuperverdát, olyan arckifejezéssel, mintha az életük múlna rajta, drámai hangon és elhomályosuló szemekkel közlik, csak 7,4 liter a fogyasztása! Akkor is, ha mind a négy kerék megy (vagy meghajtott? :-) Basszus, hát neked miért nem mindegy? Akkor mi lenne, ha 8,429 litert csócsálna be 100 km-en, mondd mi? Visszavinnéd a szalonba és váltanál havibérletet buszra? Áh!

Szóval új a chefe verdája és nekem járt volna osztályrészemül (büntetésül) a holnapi Drezdai út. 
Isten bizony kivert a víz, amikor közölte, hogy holnap megy oda és jobb keze mutatóujjával váratlanul rám mutatott: És te, Andrea jössz velem.
Nem vagyok jó színész, de nem is akarok színészkedni, ezért nem sokáig tököltem azon, hogy hogy mondjam és milyen szavakat használjak.
- Neeeeeein, bitte neiiiin! - és úgy érzem magyarázatként elég volt a képemre írt kétségbeesés. 
Kicsit kérette magát, de győztem. Tudod én telefonon keresztül is tolmácsolni, nem lesz gond. 

A múlt héten már volt egy utam Herr Főnökkel az új státusszimbólumában, markolásztam néha az ülés szélét. Nem volt veszélyes, mert nem egy vadorzó, de szokatlan. A telefonálásos akciója röhögésbe fulladt, a következő miatt. Ráhajolt a kormánykerékre, amin több bizbasz van mint amit auf einen Blick fel lehet fogni, majd szépen tagoltan közölte a kormánnyal (micsinájjak, tisztára így néz ki, mintha a kormánnyal és az ablakkal beszélgetne), hogy "Telefonkönyv".
A fedélzeti komputer pofás kis kijelzőjén egyből megjelent a Telefonkönyv, majd a kormány, bájos női hangja visszakérdezett, bár az is lehet, hogy csak mondta.
"Telefonkönyv"
Herr Főnök közölte a nevét a felhívandónak. 
A kormánykerék (de hülyén hangzik, de nekem tetszik ) visszakérdezett.
"Az irodai, vagy a mobilszámát?"
Ha! Eddig jutottunk a műveletben. A főnök tőlem más várt. Teljesen mást. Leesett állat, kimeredt szemeket,  bugyuta arckifejezést ... de nem ezt kapta. 
Én kinevettem. Elővettem a telefonomat (ami természetesen szintén nem az enyém, hanem a cégé, de ezt kértem, így ezt kaptam) és ugyan ezt a kunsztot bemutattam vele.
A kis beszélője (szintén aranyos néni hang, sőt a nevemet is tudja, azon szokott szólítani) megkérdezte, hogy az illető melyik telefonját hívja fel nekem. Áh, tudod mit Sziri (ez a neve a kis dögnek) írj egy emailt Minta Lajosnak. 
A főnökömhöz fordultam és negédesen mosolyogva, a szívébe döftem a tőrt. 
"Hát ezért kár volt ám egy egész autót megvenni, látja, tud ilyet a mobiltelefonom is! Sőt, emailt is ír! "
A főnöknek van humora (ami tényleg szenzációs, imádom, imádjuk, eszméletlen jókat tud mondani), így nem sértődött meg. Azóta bárkivel is beszél és az autójára terelődik a beszélgetés, ő egyből közli, hogy sajnos eléggé elhamarkodott döntés volt a tütűt megvennie ... ha tudta volna, hogy a kéz nélküli telefonálásra egy iphone is alkalmas, hát biztosan nem autót vesz, hanem mobiltelefont. Csak későn tudta meg. És jókat vigyorgunk hozzá.

Mindegy, a holnapi Drezdai utat megúsztam. Vigyáznak rám az angyalok. Bár Drezda gyönyörű, fantasztikus város, ismét el szeretnék oda jutni, de nem fél órára egy építkezésre a főnökömmel, hanem mondjuk 2 napra a családommal. Van benne minőségi különbség.

Drezdáról eszembe jutott egy valóban megtörtént story.
Egy nénike kívánt vonatjegyet venni, Lipcsében élő fiát szerette volna meglátogatni. A nemzetközi járatok ablaknál az ügyintéző elkezdte keresni a néninek a menetrendben. Emlékeztek? Anno domino még ezek a vastag könyvecskék voltak a hivatalos menetrendek, lapoztunk bennük lelkesen, próbáltuk értelmezni a kis fekete négyzetet, a kalapácsot, az üres kört és minden egyebet, amivel kiokoskodhattuk, mikor megy a vonat és meddig. 
Szóval nénike vár a válaszra.
A MÁV-os hölgyike forgatja, forgatja a nemzetközi menetrendet.
- ".. és mondja aranyos, biztos, hogy Lipcsében lakik a fia?"
- "persze, hogy biztos, 20 éve ott él" - már voltam kint náluk"
- "nem értem, tényleg lenne ilyen város, hogy Lipcse?"
a nénike kezdett megijedni .... 
Okkal.
A MÁVos néni befejezettnek tekintette az érdeklődést. Megállapította, hogy abba a városba, ahol a néni fia él nem megy vonat és kész.
Ilyen, hogy Lipcse nem szerepel a menetrendben.
Olyan nem. Csak Leipzig.
Csak ezt a mávos kezitcsókolom nem tudta.

Szegény nénike lehet Drezdába se kapott volna jegyet, mert olyan sincs. Csak Dresden. Ahova én holnap juhuuuuu nem megyek a főnökkel!!

Vasárnap délután

Ahol ennyi bicikli van, ott kell, hogy legyen egy Wirtshaus a közelben,de legalább egy Biergarten!

Nézzük csak meg! 

.....

Talált! Gyerünk, befelé!

Futballkurvák Dojcslandban

Ezek nem személyek, ezek csapatok. Mégpedig pénzeszsákok által felpumpált, múlttal és tradicióval egyáltalán nem rendelkező, eredetileg üzemi csapatok, vagy régi, de nevenincs mini csapatok, amikbe pénzt tettek, sok-sok pénzt.

Itt van mindjárt az 1899 Hoffenheim, amelynek nevében szereplő szám az alapítás dátuma. Ezek szerint több mint száz éves klub (lenne), de ahogy egy internetes kommentelő megfogalmazta a jó kis kérdést: "és hol voltak 100 évig?" 
A múlt heti Hoppenheim-1.FCN meccs elején a zászlókon vigyorogtunk. Amíg a Nürnbergnél a régi idők, csaták, kupák, fociját idéző monumentális zászlókat lengették a zászlóvivők, addig a Hoppenheimnél lengedezett az Audi, az SAP. Micsoda múltidézés, gell? Miért írok Hoppenheimet a Hoffenheim helyett? Szándékosan. A német nyelvű magyarázat a http://mundmische.de-ről. :

"Die TSG 1899 Hoffenheim wird auch als "Hoppenheim" bezeichnet, da der Milliardär Dietmar Hopp (Mitgründer von SAP) unzählige Millionen in den Verein gesteckt hat. Und damit bestimmt er selbst entscheidend über Wohl und Wehe des Vereins ab. So kann ein Kuhkaff in der Fußballbundesliga mithalten - Geld schießt also Tore und verhindert sie. Also "Hoppenheim" statt "Hoffenheim", solange Herr Hopp dabei bleibt."

Azaz: a TSG 1899 Hoffenheimet a miliárdos (az SAP egyik alapítója)  Dietmar Hopp  után nevezik Hoppenheimnek, aki számolatlanul pumpálta bele a millióit az egyesületbe. Ezzel egyértelmű, hogy az atyúristene a csapatnak, ő dönt és határoz a sportegyesület minden kérdésében. Így tud egy porfészek a Bundesligában érvényesülni. A pénz rúgja és védi ki a gólokat. Amíg Hopp a Hoffenheimnél marad, addig marad a név is, Hoppenheim.

Aztán a Bayer-Leverkusen, ami 1903-ban, mint üzemi csapat alakult. Ha a stadion felé utaztok, akkor mást ne is nagyon keressetek. Úgy értem nagyobb várost, mert az nincs. Csak büdös, a gyógyszergyár büdöse. A stadionuk a Bayarena, amit errefelé Aszpirin-Arénának hívnak.

Aztán a kedvencem (negatív előjellel) a Wolfsburg. Volkswagenék a Werkelf-vel. Ahol a pénz szintén nem nagy gond. Jelenleg éppen megvenni szándékoznak egy Bayern München játékost (Luiz Gustavo), a hírek szerint 17 millióért. Nem zlotyi... Utálom az ilyen megcsinált csapatokat. Kell egy jó csatár? Veszünk egyet! Hogy az anyja ....
A Volkswagenékre különösen haragszom, ugyanis hozzájuk igazolt a Nürnberg előző edzője. És a legalpáribb, legparasztabb módon. A váltás előtt még interjúkban szajkozta Hecking, hogy nem igaz, nem megy a Wolfsburghoz. Oda nem is menne. Egy szuper egyesületnél van, a Volfsburgnak nem érdemes őt megkeresnie, még telefonon se. 
Azt hiszem a németeknél van egyedül lehetőség szezon alatti váltáshoz, más országban ez a nemzeti bajnokság csapatainál tiltott. Mekkora bunkóság év közben elszipkázni egy konkurrens csapat edzőjét, ráadásul egy olyan csapatét, amelyik alattunk van 1 kicsi kis ponttal a tabellán?? Heckingnek volkswagenék felajánlották azt az összeget, amiért ez a pénzéhes faszi eltávozott. Hihetetlenül csalódtam benne .... róla tényleg nem gondoltam volna ... Bár a pénz sokat jelent tudom, de ott van kérem az a gerinc! A jellem! Hmmm 

Egy régi kép. Akkor még kedveltem.... még tiszteltem. Ma már tudom, hogy csak egy ....... sajnos. Példakép már nem lesz, utcát se fognak róla elnevezni. Véleményem szerint nem fogják sokáig megtartani a Wolfburgnál... 

Na megyek meccset nézni...

Végre, foci!

Iszonyú hosszú volt ez a foci nélküli időszak! Már kínunkban újra megnéztük a  2007-es kupadöntős videót (nem röhögni, nekünk még csak ilyenünk van, videjjó) és végigizgultuk az amúgy jó néhányszor látott képeket: többek között Marek Mintál gólját, a sérülését, átkoztuk a Stuttgartot és rohadtul örültünk a végének. Az 1.FCN megnyerte a német kupát. Jupiiiii!! :-) 

Komolyan szar dolog, amikor végre ráharapsz ennek a sportnak az ízére, beleszerelmesedsz egy csapatba, végigizgulsz meccseket, aztán cakk, jön a nyári szünet. Hetekig nix. Hiányzik a megszokott heti ritmus, az állandó hétvégi meccsek, a hírek, a pontok, a bajnokság, az izgalom, az öröm, a csalódás (utóbbiból az 1.FCN szurkolóknak mindig is több jut). Mint amikor lebontják a gyerek karácsonyfáját és kidobják. Szörnyű. 
Engem az internesiönel foci nem érdekel, nem is ismerem. Itt szerettem bele a fociba, ebbe a nürnbergi csapatban, nekem más nem is kell.

Az ínséges időszaknak vége, a mai nappal végre elkezdődött az új szezon a Bundesligában. A Bauernék (Bayern München) játsza a Borussia Mönchengladbach ellen a kezdő meccset.
A meccs kapcsán rohadtul kikivánkozik belőlem az egyik internetes oldalon olvasott megjegyzés:

"A Bundesliga szombaton kezdődik. Ma, csak a Bayern München játszik."

Végül is csak ezt akartam mondani. :-)

És egy helyes elírás (dehogy elírás, az őket utálók tudják, hogy ez a rendes nevük ) egy tévéműsoros újságból.

A júliusban tartott tradicionális ünnep ..... mi lehet más? Persze, hogy karácsony! :-)

Nürnberg és Bécs. A két kedvenc városom. Bennük éveket eltöltve csak-csak ragadt rám néhány olyan is,  amire mezei turistaként nem igazán lett volna lehetőségem. Pár napos látogatással nem lehet ennyire mélyen lemerülni ezekbe a városokba, elsősorban Bécs az, amihez főleg idő kell. Idő, hogy befogadd magadba az egészet. De biztos vagyok abban is, hogy ennek a sok mindennek magamtól a töredékét se ismerném, hiszen szinte az összes információt az én két lábon járó  "On-line (kivéve ha alszik) wienerisch-fränkisch Nagyszótáromtól", azaz a páromtól hallottam. Imádom a meséit, a történeteit. 20 évi bécsi élet és még egyszer annyi nürnbergi után érthető, hogy nemcsak a városokat ismeri úgy, mint a tenyerét, ő már egy bécsi. Frank szívvel. 
Hálásan köszönöm neki az összes, "Andika, schau es dir an!" mondatát, amit aztán egy, az orrom alá tolt érdekes újságcikk, vagy könyv követ. Az ötleteim, az inspirációim nagy részét tőle kapom. Nélküle nem lennék sehol se. Ezt be kell vallanom. Az is igaz, hogy nélküle nem lettem volna soha se Bécsben, se Nürnbergben. 
Kedves E.! Du bist der Beste! :-) Danke!

Bécset mindenki ismeri, igaz? A Pratert meg főleg. Maga a Pratert elsősorban a vidámparkkal azonosítjuk, de ez csak egy része a hatalmas területen elterülő pihenőparknak. 1766-ig kizárólag a császári család és a sleppje látogathatta a területet, a pórnép nem. Császárék előszeretettel jártak a korabeli Lusthausba, ami akkoriban vadászházként működött. (érdekesség, hogy a Dunacsatorna 1834-es áthelyezéséig, víz is folyt a Lusthaus mellett.)
"A "Pratter" már 1403-ban megjelenik az okiratokban. 1766-ban II. József császár a bécsieknek ajándékozta a területet pihenőpark céljából. És mivel a császár étkezdék kialakítását is engedélyezte, nemsokára az egykori nemesi vadászterület határán kialakult a mai Wurstelprater elődje: vendéglősök, kávémérők és mézeskalácsosok telepedtek meg ott, őket hinták, körhinták és tekepályák követték. A Práter komoly fellendülését a mai vásárterületen rendezett, 1873-as Világkiállítás jelentette. " (forrás: www.wien.info/hu)

De ugorjunk, hagyjuk ki a mozgó izéket, térjünk a lényegre, hiszen éhesek és szomjasak vagyunk. Irány a Schweizerhaus! 

A Schweizerhaus a turisták körében eléggé ismert, ajánlott, de a bécsieknek ez sokkal több. Ez nem csak egy jó hely a Praterben, hanem egy szakrális hely. Imádói, követői vannak. Ide járni kell. Jó néhány színészt, politikust láttam magam is, ahogy egyszerű "Mundl-ploretárokat" (Mundl egy szenzációs figura, az egyszerűbben strukturált munkás megszemélyesítője egy nagy sikerű osztrák sorozatból), lányokat és fiúkat az "iparból", és azutánról. Okosak és buták, intelligensek és primitívek, szegények és gazdagok. Ott van mindenki aki bécsi. Itt nőttek fel. Gyerekként a vidámparkjába járt, aztán apukával be-betértek a Schweizerhausba, majd az elsőáldozás alkalmával is itt ünnepelt a család. A Schweizerhaus egy fogalom.  
Télre bezár, de a március 15-i nyitásra (ezen a párom Magyarországon mindig vigyorgott, ugyanis szerinte a Schweizerhaus nyitása miatt piros a márc. 15. a naptárban) emberek lepik el.Végre! Nyit a Schweizerhaus! Lehet akár hó is, az embereket ez sem zavarja. Ülnek kint a kerthelyiségben az asztaloknál. Minden rendben, ha a Schweizerhaus újra kinyitott, már nagy baj nem lehet. 

Figyelmetekbe ajánlom a ház specialitását a grillezett csülköt. Az isteni jelző erre termett. Valóban az. A német Schweinshaxe helyett az osztrákok Stelze (kiejtve: Stelce) hívják. Kivül a bűrkéje (a "Kruste") ropogós, friss, belül a husi pihe-puha omlós. Nehogy rendeljen valaki magának egy egészet, kettecskén célszerű Stelzent rendelni, bár aki nagy étkű ...
Ha már az isteni kategóriánál járunk, akkor persze itt is van a sörük is. A Budweiserjük, ami több mint isteni. Lágy, bekömmlich, szénsav nélküli ..... dúdol. Próbáljátok meg, meg fogjátok látni, hogy sajnos nagyon lehet inni, nincs puffadás (az első tíz után azért már előfordul), nincs büfi, csak a remek íz, a színe, az állaga, a habja, ez egy ilyen ser. Az ára amitől befékezel. Too much. De ugye, Budweisert inni és meghalni, szóval megéri. :-)

Fotó: http://www.schweizerhaus.at/

Mint lelkes Scheizerhaus-hívők, természetesen mi is kapjuk tőlük emailban a híreket. A legutóbbiban egy, a Schweizerhaushoz rendkivűl hű cégről számoltak be, amelynek dolgozói ragaszkodnak a Schweizerhausban megrendezésre kerülő céges karácsonyi bulihoz. Mivel az étterem (pardon, hiszen ez azért több ennél..) a téli hónapokban zárva tart, így kénytelenek máskor megtartani a karácsonyt. Idén, július 30-án, harmadszorra került  megrendezésre  a céges karácsonyi buli.
El lehet képzelni a rekkenő hőségben a miniszoknyás és rövidujjú forgatagban a karácsonyt ünneplő társaság asztalát, a helyes kis minikarácsonyfával és a karácsonyi gyertyákkal.

Szeretem Bécset. :-) 

Elmentél

Nagymamámnak, szeretettel

Drága Fürtikém, elhiszed, hogy fel se merült bennem, hogy ez megtörténhet? Ès ugye azt is, hogy még mindig nem hiszem el... ?  
Egy pillanatra se gondoltam én ilyenre, hogy veled valami is történhet ...... Hogy történhetne, hiszen mióta az eszemet tudom, Te mindig is léteztél. Igaz, az elmúlt hónapokban, ha beszéltünk telefonon, csak-csak mondogattad, hogy:
"nem is tudom, de erőtlennek érzem magad, ráadásul olyan szédülős is lettem, de máris nevettél és hozzátetted, kislelányom, mit lehet tenni, el kell fogadni, ez bizony a kor."  Bizony drágám a Te korodban már miért ne lehetne az ember egy kicsit aluszékonyabb? 

Májusban otthon jártam, láttam én, tudtam, hogy nem kelsz fel, nem kívánsz enni, inni, de buta, önző módon azt gondoltam (azt akartam gondolni), hogy semmi több, csak egy picit erőtlenebb lettél. A korodon kivül persze az időjárás volt, amivel még takaróztunk. Mindenre volt magyarázat. 
Kerestem.
Csak feküdtél drágám, megismerted mindegyikünket, mosolyogtál ránk, örültél nekünk nagyon. Próbáltál még egy-két dolgot elmesélni, de nem igazán volt érhető, néha a szavak nem sikerültek úgy, néha maga a történet. Hogy örültél az arckrémnek, istenem! A test nem kivánt már semmit, a lélek elfáradt, de a Nő! Ő bizony jelen maradt. Kérted, vagyis inkább, csak engedted, hogy bekrémezzük a kis arcodat és hidd el úgy örültem, mert boldog voltál, örültél, hogy jaj de szép lesz a bőröm, mint egy hercegkisasszonynak! Az arcodra finom krémet kentünk, a kis vékony, madárcsontú kezeidet is bekrémeztük bőrápolókrémmel, hogy szép legyél és ápolt .... de még ezen a délután körberohantam a várost felvekvés elleni sarokpárnáért, mert már megjelentek a vérkeringés hanyatlásával és a folyamatos ágybanfekvéssel járó felvekvéses sebek. Drágám, sziszeregtél, hogy a sarkad, a lábfejed fájdogál .... másnak már ennyi is elég lenne, de Te két pillanat alatt újra mosolyogtál, mert örültél nekünk. Azt mondtad, ez van, ezt kell szeretni. Örülök, hogy még májusban, amikor még értettél, a kis kezedet fogva, el tudtam neked mondani, hogy Te vagy az életem egyik legnagyobb ajándéka, egy igazi tündér, akit nagyon köszönök a sorsnak. Néztük egymást és nem sírtam, csak majdnem. Hajszálnyira voltam a bőgéstől, a gombóc a torkomban volt, a beszéd már nem ment volna, de fegyelmeztem magam: ne légy hülye Andi, tisztára olyan szinezete van az egésznek, mint egy búcsúzás, a jóistenedet, nehogy megijeszd a Fürtikét!
Most már tudom, hogy az volt. Azzá lett ez a bensőséges néhány perc. Búcsúzó. Hiszen tudnod kellett, mennyire sokat jelentesz nekem, mennyire szeretlek és legfőképpen azt, hogy milyen nagyszerű ember vagy!

A doktornő elmondta a telefonban, hogy áttértek a szilárd táplálékról a "tápszerre" és csodát nem lehet ... szabad várni, Te egy nagyon szép kort éltél meg, de éppen ezért innentől, főleg, ha az állapot romlik, már minden lehetséges. Ezt se akartam meghallani. Kínoztam a doktornőt, a 
"persze, persze, de akkor is, elképzelhető, ugye, hogy újra sokkal jobban lesz?" kérdéseimmel. Szegény, mit mondhatott mást, mint azt, hogy természetesen. 
Megkönnyebültem. Ezt akartam hallani.
Tudtam, hogy minden rendben lesz, ezt Te megcsinálod. Nem volt se kórház, se ügyelet. Csak a 90 éved. Infúzióra azonban szükség volt. Amikor a kis kezeden megláttam a tapaszt, már mesélted is, hogy igen, megböktek, mert valami vérfrissitőt kaptál .... cicám, ezt már nem igazán tudtad nekem elmesélni, a kifejezések és az egész miértje már neked nem volt teljesen tiszta. Az infúzión nem akadtam fel, hiszen ahogy a többi idős ember, úgy Te sem ittál eleget, kézenfekvő magyarázat volt, hogy pótolják az hiányzó folyadékot, de azt, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat lenne és egy szörnyűség felé haladunk, erre nem gondoltam. A korom ellenére se.

Valószinű, nem is akartam. Nem történhet meg Veled, pont Veled, hogy egyszercsak megszűnsz létezni! Önző voltam, tudatosan tiltakoztam a valóság ellen a tudatalattimat is teljesen meghülyítve, nem akartam engedni a gondolatokat, nem akartam nekik energiát adni. Bedugtam a fejemet a homokba, csak egy dologban voltam biztos. Te nem hagyhatsz el engem.
A mi kapcsolatunk a hagyományos unoka-nagymama kapcsolatnál sokkal mélyebb volt. Ennek szimpla, a múltban gyökerező okai vannak, hiszen a mi életünk többször is találkozott, lényegesen többet éltünk együtt, vettünk részt egymás életében, mint általában az unokák a nagyszülőkkel. De sok évet éltünk mi így együtt! Emlékszel? De mindig Te voltál az, aki engem ellátott, aki rólam gondoskodott. Te vigyáztál rám. Soha nem fordítva. Annak amit adtál, a töredékét se kaptad tőlem vissza, soha. Azt a tengernyi szeretetet, törődést képtelenség is lenne, egy élet alatt nem lehet törleszteni.

Emlékszem éveken keresztül mielött dolgozni mentem, felkeltettél, a finom reggelim már az asztalon állt. Takarítottál, bevásároltál, mostál, vasaltál, mindezt különösebb erőlködés nélkül, mosolyogva. Neked ez nem volt semmi. Még csak el sem fáradtál. Amire Te képes voltál, én soha nem lennék képes. Önzetlenül és szívesen adni, mindig csak adni, ettől én még nagyon messze vagyok. Az életed egy példa volt. És maradt az utolsó percig ......  Fürtikém, bocsáss meg, tényleg annyira hülye voltam, hogy egy percre se jutott az eszembe, hogy valami is történhet!

Miért voltam ennyire vak? Tudod, ehhez ismernie kell az előző évek tragédiáját. Emlékszel? Az anyu lebetegedett. Amikor bekerült az egyik otthonba, akkor szinte "halni" vitték. Még max. három napot adtak neki. Azóta visszatért közénk. Csoda történt vele, csoda. Viszont lélekölő és lélekpróbáló évek voltak ezek. Az anyukám látványa, néha az állapota .... szörnyű volt. Fürtikém, Te szintén bekerültél ebbe az otthonba, 89 évesen nem maradhattál otthon egyedül, ez érthető, de Te nem voltál beteg. Te voltál az egyik legegészségesebb nénike az otthonban. Gyógyszert se szedtél. Te csak idős voltál, csak idős, néha alvósabb, néha kever-kavarósabb, de csak idős. És ahogy már többször mondtam, egy pillanatra se merült fel a fejemben az, hogy veled valami is történhet ......Az anyu volt a tragédia, Te csak ott jöttél-mentél, léteztél, aranyosan, ahogy mindig is.
A hajad, istenem a hajad, mindig olyan szép volt! Drága szívem. A hajad, a gyönyörű fürtjeid miatt neveztelek el egyszer kis Fürtösnek, Fürtikének. És tetszett neked ez a név annyira, hogy megtartottad. Az unokák közül csak én hívhattalak így, a többieknek csak a mamát engedted. Kérdésükre, hogy miért csak az Andinak szabad, elmondtad: "azért, mert ö adta nekem ezt a nevet, szeretetből. Más szájából gúnynak hangzik." 
Azóta megtartottad ezt a nevet és a két otthonban is már Te magad ajánlottad fel, hogy szólítsanak nyugodtan csak Fürtikének ..., mert Marika-néniből több is van.

A legnagyobb tragédiám, ami a legjobban bánt, hogy nem tudtam, képtelen voltam méltóbb utolsó éveket biztosítani neked. A Te helyed, annyi másokat kiszolgáló év után nem egy idősek otthonában "leadva" lett volna, hanem azok körében, akiknek mindenedet adtad. A családod körében.
Bocsáss meg.  
Tudom, hogy szeretettel és gondoskodással vettek körül ott ahol voltál, foglalkoztak veled, nem voltál egyedül, de Te akkor is haza szerettél volna menni. Haza a kis otthonodba. Elképzelni se tudtad, hogy ott egyedül nem tudnál létezni, Te akkor is csak haza kívánkoztál. A nagymamám egyetlen, neki rettenetesen fontos kérését se voltam képes teljesíteni.
Bocsáss meg.
A helyzeted aztán elfogadtad, beletörődtél, alkalmazkodtál. A felénk sugárzó szereteted és az elfogadásod nagyobb volt az egyéni vágyaidnál. Megértően viselted sorsodat.

Rettenetesen örülök és hálás vagyok, hogy Te voltál a nagymamám, hogy ismerhettük egymást, hogy találkozhattunk. Nagyon sokat tanultam tőled, de utánozni nem tudnálak. A közeledbe se érek. Valamiért nem is lehetne. Te azért jöttél a földre, hogy a tanítóm legyél. Nem mentél el, csak alszol. Érzékellek, ha akarom látlak és hallak is téged. Mi túlontúl össze vagyunk kötve. Akár lehetnék a negyedik gyermeked is.

Az utolsó utadon ott volt az anyu is, biztosan nagyon örültél volna ha láthatod, a Te okos, szép kis lányod visszatért az életbe! Együtt mentünk utánad. Szörnyű volt. Lehajtott fejjel kísértünk téged azokon az utakon, ahol sokszor veled együtt bandukoltam, mentünk locsolni és virágokat rendezni. Már nem küldesz a kúthoz a műanyag kannával ...... én nem akarok ebbe a temetőbe soha többé kimenni. Nélküled soha!!
Ezen a júniusi délelőttön gurult a temetkezési vállalkozó autója veled .... mögötted  az anyu, akit én toltam a kerekesszékben. Egymás kezét fogtuk az utolsó percekben. Tragédia téged elveszíteni. A közös tragédiánk.

Gondolj néha rám, nagyon hiányzol. Nem tudnálak soha se elfelejteni.
Kérlek nézz ki ott fent egy nagyobb helyet, hogy ha majd mi is megyünk hozzád, elférjünk.

Drága Fürtikém, Te már biztosan találkoztál ott fent Aptyukommal, a szüleiddel és a 7 testvéreddel .... soha nem leszel egyedül, ne félj! 

Köszönöm, hogy voltál és én az unokád lehettem. 

Nagyon szeretlek. Visszavárlak.

Álmodj szépeket drágám, még találkozunk!

A búcsúztatód óta nem tudom ezt a dalt könnyek nélkül meghallgatni. Az utolsó utadon ez is szólt.. Rád emlékezem most is

Gerry & The Pacemakers - You'll Never Walk Alone von scootaway

Rocky Horror Picture Show

Beleszerettem. Teljesen. Gondolom nem vagyok vele egyedül. A Time Warp sokunknak kitörölhetetlenül a fülében maradt, elég volt csak egyszer hallani. Remek, múlhatatlan, klasszikus. A musical CD-jét pár évvel ezelőtt állandóan az autóban tartottam, sokszor ordítottam együtt a refrént az énekesekkel még a piros lámpánál is, pedig ezzel a szomszéd autókban ülők által történő kiröhögésemet kockáztattam. Röhej, de szinte az összes dalt kívűlről ismertem a musicalból, ámbár fogalmam se volt arról, hogy melyiket mikor és milyen apropóból éneklik. Sőt, a teljes sztori is egy kérdőjel volt a számomra, annak ellenére, hogy valamikor láttam az ősrégi, az eredeti, a szenzációs filmmusicalt.

Namost, Anyóspajti (aki egy tüneményes, igazi szeretetreméltó hölgy) a nürnbergi szinháznál dolgozik, ismeri a zenefüggésemet. Neki köszönhettem már jegyeket a My Fair Lady és a Show Boat musicalokra, újabb meglepetéssel várt. Tavaly karácsonykor megpendítette a közelgő évad terveit, így a Rocky Horrort is.
- Ugye Andrea, téged érdekelne a Rocky? - szólt az ártatlan kérdés
Ha jól emlékszem, két-három tánclépéssel és jó néhány artikulálatlan juhhhézással válaszoltam meg a naiv kérdést. A felajánlott jegyek hallatán indiánüvöltéssel zártam a különben egészen nornális párbeszédet. Yeeeesss!!! - és ha jól emlékszem csacsacsázni kezdtem a plüssmacival.
Aztán rögvest felmerült a kellemetlen kérdés: na de kivel menjek színházba?
Félve néztem Apusra,  ....de már láttam, hogy rázza a fejét, neeem, ő aztán nem. Oda nem. Ezt nem kívánhatom tőle. Ezt tényleg nem. Sok minden hülyeségre kapható, akár még Bécsig is eljön velem James Hunter koncertre, táncol velem asztalon, de a Rocky Horror Picture Showt ....... bitte, aber tényleg ne ...
Nem is reméltem, hogy a kisfiam, aki mindenben a Nagy Fehér Szikla, az ApaIsten szavát issza, annak leghülyébb ötletét is a magáénak érzi, az összes zenei, izlésbeli kérdésben velem szemben kizárólag és csakis Apukát támogatja, na ez a gyerek, az én kis tutukám, a rettegett "neeem, engem se érdekel" válasz helyett, csak a vállát vonogatta és szinte látszott rajta, hogy kivételesen nem követi Papchent, de nem ám! Győztem kérem szépen! A színház, a zene iránti szeretetemmel megfertőztem a mucit, aki hála ég kiváncsi lett az előadásra. Azt mondta, eljön velem.

Februárban volt a főpróba. Ekkor láttuk Rockyt előszőr és szerettünk bele. Fantasztikus előadás és szinészek. A jelenetek néha, na hogy is mondjam, nem kimondottan a 13 éves kisfiamnak valók lennének, de le van ejtve, ő ugyis már egy kis felnőtt. A főpróba akkor is csak főpróba, nekem a végéről hiányzott a mindent elsöprő érzés, a taps, a juhhhuu. Klaus Kusenberg a szinház igazgatója, aki egyben a rendkivül merész darab (merész, mert a nürnbergi színház elsősorban prózai darabokat játszik prózai szinészekkel, a musicalok a szinház közvetlen közelében álló, gyönyörűszép régi épületben tanyázó operaház repertoárjához tartoznak, ráadásul a Rocky Horror elég nehéz darab, igencsak mellé lehet vele nyúlni) rendezője, a próba végén köszönte a nézők szíves részvételét, és közölte, hogy a művészekkel még aznap éjjel folytatják a próbát, mert még nagyon sok vele a teendő. 

Foto: A nürnbergi szinház / Christian Höhn Fotodesign

Megigézve dumáltuk végig a hazautat, rettenetesen örültem a fantasztikus élménynek, a varázslatos előadásnak és madarat lehett volna velem fogatni, mert a gyerekem hozzám hasonlóan el volt varázsolva. Valami megérintette, amit hétköznapi nevén úgy hívnak: művészet.
Még ezen az éjjelen megszületett az ötletünk, szeretnénk még egyszer megnézni Rockyt.

Május 18-ig kellett várnunk, az előadások telt házzal mentek, nem volt jegy. Főleg nem péntek estére, ahogy szerettük volna. De Anyóspajti (mondom nagyon tündér!) nem véletlenül tegeződik a színészekkel, és főnöke a jegyszedős, ruhatáros személyzetnek, tudta, hogy ezt meg kell oldania. Apropó Klaus Kusenberg az összes premier előtt megkeresi a párom anyukáját, akinek háromszor kell a diri háta mögé köpnie és toi-toi-toi-t kivánnia. Kusenberg úgy tartja, hogy Frau K. (anyós) nélkül nem kezdődhet premier, mert akkor az a darab nem lesz szerencsés. Így volt ez a Rockyval is.

A főpróba alkalmával ajándékba kaptunk egy táskát, amit az előadások alkalmával árusítanak a nézőknek. A táskában megannyi érdekes cucc. Fogalmam se volt a rendeltetésükről, de aztán utánaolvastam a neten, illetve végre-valahára elolvastam a hozzávaló leírást.
Ha! Most már minden világos, azóta kérem profik lettünk!

Már tudjuk, hogy mikor kell előrehajítani a virágszirmokat, a konfettit, a kártyát, mikor kell eldurrantani a levegővel teli zacsit és azt is, hogy miután Frank N. Furter kinyírta a dagi Eddyt, attól kezdve annak neve elhangzásakor pssssszt-vel kell segítenünk eltussolni az ügyet. A legnagyobb geg a darabban a WC-papírok repülése. A nézők komplett rolnikat nem vihetnek be a nézőtérre, de visznek. Ahogy azok a klopapirok repültek! Mint a szélsárkány! 

Megrészegültem egy fantasztikus szinésznő, Josephine Köhler tehetségétől. Nő létére elvarázsolt a hölgyemény. Már a darab elején felfigyeltem rá, ugyanis furcsának találtam a földszinti nézőtér jobb első ajtajánál álló "beengedő hölgyet". A kosztümje rendben volt, ilyenje van "Anyukának" (Hofi után szabadon) is. A kis sál is rendben volt. De valahogy túl szép volt az arca, túl rendben volt. Ahogy a haja is. Harmonikázott a megjelenése, mert Anyóspajti is mindig nagyon helyre, de valahogy akkor is túl túl volt. Megböktem a kisfiamat és rámutattam a hölgyeményre. 
- Te, André, nem lennék meglepve, ha ott az a néni játszana a darabban!
Pár perccel később a hölgy egy hirtelen mozdulattal bevágta az ajtót, csak úgy durrant. Ugyanebben a másodpercben rászegedődött a reflektor körfénye és kezdődött a varázslat. 
Lassan-lassan, a színpadig táncolva szabadult meg a ruhatáros nénik egyenruhájától és ejtett minket ámulatba a fantasztikus "science fiction double feature"-vel. 

Hogy ez melyik szám? Ez: 

De legyen már valami a "mi", a saját nürnbergi Rockynkból is:

Én (őrült tyúk) a többi nálam fiatalabb és sok-sok lényegesen idősebb nézővel együtt dobáltam a cuccot, a WC-papírral egyetemben, és vihogtam-vihogtam, tapsoltam, énekeltem és azt kivántam, ez az este soha ne múljon el. Mindörökké színház, mindörökké szerelem.

A legnagyobb örömöm, hogy a kisfiam ismét szeretne színházba menni. Nem muszáj a Rockynak lenni, mást is szívesen megnézne. 
Azt hiszem ez győzelem. Elértem valamit. A művészetek közelébe került. Hát van ennél klasszabb dolog?

Kedvesem - Bye Alex und bei Sissi

Irigylem a "Teilzeitkraftokat", a részmunkaidősöket. Nekik biztosan könnyebb. Én reggel legkésőbb 8.00 órakor a távozás hímvesszejes mezejére lépek és irány a mókahely. Este 18.00 - 19.00 óránál előbb nem érek haza. Az ágyba ájulásig fennmaradó időbe túl sok mindent kell tudnom beszorítani. Néha még matekozást is a kisfiammal, mert nagy tét. Khmmm ..... aztán ott van az a latin is .... megint köhögnöm kell ....
Főzni? Egyrészt nem nagyon tudok, másrészt ha arra kéne várnom hogy  végre (1-2 óra múlva) elkészüljön a falat, fel is dobnám a bakancsom. Éhenhalnék. De a legnagyobb bajom nem a teendőimmel van, hanem az erőmmel. Elfogyott. Vagy talán soha nem is volt? Lehet. Nem tudom mások hogy csinálják, de nekem a munka utánra, bármennyire is szeretném, sokszor beszélni sincs erőm. Kifáradok agyilag. Főleg péntek este. Hogy hívtuk ezt? Igen, csak nézek ki a fejemből. Fáradok. Elfáradtam. Kor? Vitaminhiány? Gének?
Fogalmam sincs.
Annyi megírandó várna rám, annyi érdekes, fontos, hogy inkább bele se gondolok, mert elszomorodom.

Valami nem túl fontosra azért csak-csak szorítok időt. Most például itt van ez a dal, a Kedvesem. Meg ez a fiú. Ez az Alex. Tetszik, nem tetszik, jó, nem jó? Izlés dolga. Nekem tetszik. Nagyon.

Aminek megörültem, az a következő blogbejegyzés és interjú. Németül vannak, de biztosan sokan értitek. Akik mégsem, azokat megnyugtatom: jók állnak a szövegben, nagyon jók. Klikk a blogbejegyzésre a "Kedvesemmel"

Balzsamos érzés volt Peter Urbannak az NDR zenei szakértőjének nyilatkozata, akinek rettentesen tetszik a dal. A "Kedvesem-et" eredetinek és időszerűnek találja, a maximális 12 ponttal jutalmazva. (ESC-Urgestein Peter Urban ist begeistert von dem ungarischen Beitrag: Originell und zeitgemäß findet der NDR Musikexperte das Lied. Dafür gibt's im Songcheck die Höchstpunktzahl.) Örülne, ha mások is így éreznék, és a dal valahol elöl végezne. Az interjút itt lehet elérni

Én szorítok a dalért, mert egyszerű, tiszta, jópofa, filozófikus ... és állati jól tudom hangosan énekelni.
Hajrá Alex, ne hagyd, hogy gonosz nyelvek megbántsák a lelkedet, járd az utad, játszd a saját zenéd, jól csinálod!
 
Apropó, érdekes információt olvastam Brigitte Hamann Erzsébet császárnőről (jóvanna, nekünk csak királynőnk volt) szóló könyvében. Sissink beszélt magyarul és ismerte és használta a "Kedvesem" kifejezést. Mária Valéria nevű lányát hivta "Kedvesemnek".

Húsvét

Kellemes Ünnepeket, a többieknek (a húsvétot hozzám hasonlóan másként értelmezőknek) pedig kellemes lazítást a pár napos szabadság alatt!
Éljen a Nyúl!

Der die das - avagy a kis hárombetűs izék, amiken sok múlik

Sokszor puffogtam a német névelők miatt, egyszerűen roppant idegesítő, hogy egy ilyen kis hárombetűs izén múljon a mondat helyessége. Megtanulhatom a legbonyolultabb német kifejezést, akár még a Verpflegungsmehraufwandot is, de ha nem tudom, hogy a névelője der, akkor máris nem tudom rendesen ragozni és borul a mondat, mert onnantól aztán a többi cucc (például a melléknév) ragozása se fog harmónikázni. Aztán ki is röhögnek. Igazságos dolog ez? Nem mindegy, hogy der vagy die, vagy das? Miért nem lehet valami szisztémát belevinni a dologba, miért nem lehet nőnemű ami nőnemű, hímnemű, azaz der, ami valóban férfiből van és könyörgöm, hagyjuk meg az élettelen dolgokat mind, semlegesnemű das-nak!
A válasz apustól mindig vállvonogatás volt és hümmögés, hogy nem érti hol a problémám, ő az összes kifejezés névelőjét pontosan tudja, szerinte nem nehéz .......(Ha-ha-ha!) És das az, ami das, pont.
- "De miért nem lehetne az összes élettelen valaminek, a dolgoknak, tárgyaknak das a névelője?"
- "Mert nem. Igy jó, ahogy van."

Egy reggeli párbeszédünk a múlt hétről
- "Hu, mindenképpen vennünk kell mosóport!" Gyorsan mondtam, és rosszul. Éreztem, hogy nem stimmül. Megálltam ugyan, de rájöttem, hogy a hama-hama darálásom miatt kitöröltem a kifejezést a festplattémról és fogalmam sincs arról, mi a mosópornak, a Waschpulvernek a névelöje.
Apus kérdeztem ............ő rám nézett vigyorgós lesajnálóan, kezeit olyan, nagyon sajnálom, hogy nem tudod, én nem tehetek róla módon tárta szét. Az arcán kaján vigyorral, meg a "de szivem, hát ordít róla az evidencia, mi lenne más a névelője, ha nem dassal?" kibökte:
- Hát das, mivel dolog! Élettelen! - és jókat vigyorgott, utalva a korábbi állandó felháborodásomra, miért nem lehet egyszerűen das a névelője az élettelen dolgoknak. Végre egy, a kívánt rendszerembe illő darab, én meg nem ismerem fel. Ha-ha..
Még hozzátette.
- "Mi lenne más? Weibliches (nőnemű)? Egy mosópor nem lehet nő. Az pedig, hogy männliches (hímnemű) legyen, az teljesen kizárt. A férfiak és a mosás?! Ez egyáltalán nem férfias. Maradjon csak szépen das!"