2011. március 30., szerda

Csak ülök és figyelek: emberek az étteremben 2

Maradjunk csak a Fränkische Schweizben, ami mondom, hogy gyönyörű vidék! Bár most nem merülnék bele a környék bemutatásába, mivel újra erőt vett rajtunk az éhség és a szomjúság, amit csillapítani szeretnénk egy pottensteini étteremben. 
A bejárat mellett kifüggesztett étlap már az elején is árulkodik valamelyik szocialista ex-testvér országunk konyhájáról, természetesen a tipikus és elmaradhatatlan frank ételek mellett. Az ételnevek alaposabb vizsgálata után a balkáni országokat kizárhattuk. Maradt Magyarország és a környező országok. Bent aztán megbizonyosodunk a valóságról: böhm (szóval cseh) a főnökasszony. Ez jó hír, mert a cseh konyhát szeretem.

Az étteremben diszkrét csend honol, attól függetlenül, hogy további 2-3 asztalnál vendégek ülnek. A szomszédos asztalnál egy pár ül egy kisfiúval. A kisfiú 6-7 éves lehet, máris erőteljes nyakmozgásokkal igyekszik az új kisfiút (a sajátomat) becserkészni. Sajnos a saját szerzeményem nem annyira nyomulós, sőt! Túlontúl visszafogott, így nem veszi a "szomszéd" gyerek barátkozósnak szánt pillantásait. 

Apukája a bejövetelemkor éppen a wc felé slattyogott, előzékenyen félreállt az utamból és illedelmes "Grüß Gott!-tal" köszöntött. Mindehhez egy kedves mosoly is járt, nekem már jó volt a napom. :)

A szülők halkan beszélgetnek egymással és ugyanezen a hangerőn szólnak a kisfiúnak is, aki szintén se nem ordibál, se nem visít. Èrtelmesen válaszol a kérdésekre és normálisan játszik a játékaival.
Mi ebben a különleges? Az, hogy ez a fajta szülő ritkaság! Megmondom őszintén, nekem nagyon elegem van az általam csak alternatív anyukának és apukának hívott szülőkből (bár nem tudom, miért hívom őket pont alternatívnak ;) ), akik a gyerekeikhez kizárólag erőteljes hangon túlartikuláltan képesek szólni és úgy, hogy mindenki a környéken értesüljön a megbeszélnivalójukról. A gyerekek beszéde, a feltett kérdéseik persze hangosak, hiszen ők még csak tanulják a viselkedést, hol a határ akkor, amikor nem vagyunk egyedül. A szülők által érkezett válasz pedig elborzaszt. 90 %-ban nem tesznek hozzá, egy 
- Psszt, Jenőke, beszéljünk halkabban, ne zavarjuk a többi nénit és bácsit! 
Nem ám! Sőt! Harsogják az akármilyen hülye kérdésre adandó akármilyen hülye válaszukat. Másnak is feltünt, vagy csak engem idegesít?
Ha a gyereknek pisi lesz, vagy az akasztóig megy a kabátjáért, akkor alternatívék nem kísérlik meg a kommunikáció leegyszerüsítését halkabb szintre azzal, hogy pl. visszaintik a gyereket, hogy comon cetchup, vagy teszem azt maguk is felállnak és a gyerek után mennek .. nem!
Harsan a kiálltás, az instrukció:
- Kai-Uuuuwe , vagy Jüüüürgen biiiitte!!! .... és jönnek a mondatok. Na most ezekre nem lennék kiváncsi, mivel nem érdekel, hogy a betojás előtt álló Jürgenkének merre kéne mennie ahhoz, hogy megtalálja a vécézdéd, ahogy az se érdekelne alapból, hogy Kai-Uwenak melyik kabátzsebében vannak a zsebkendők, amivel a taknyós orrát meg kívánják a T.Szülők törölni. :)) (kicsit most bosszut álltam ám a hülye német nevekkel :)))
Megfigyeltem, hogy ez érvényes a pici bébik esetében is. Anyuka büszkén pelenkázza a csemetét a kávéház wc-jében, vagy cipeli a kezében a múzeumban és hangosan düdörög a csemetének. Elmondja neki hangosan mi az ami történt a pelussal, vagy mi az amit éppen látni a kiállítóteremben. :) Beszéljen is a picihez, de könyörgöm, miért kell ezt ennyire hangosan?! 
Ez a gyerekes család a pottensteini étteremben kirí a mezőnyből, mivel viselkednek! A problémájukat a túl magasan van/forró/rossz/szomjas vagyok/micsoda/mi ez/miért/hogyan terepen megtartják maguknak, halkan intézik a szükségleteket. Ennyi nekem bőven elég, megállapítom, hogy a vendég kisfiú szülei rém szimpatikusak.
Csak később hallom ki a beszédjükből, hogy angolul beszélnek. 

Az étteremben ahol ülünk remek rálátás nyílik a konyhára. A terem a régi iskoláink menzáiból jól ismert "tányér kiadós" konyhafallal van elválasztva. A válaszfal ablakai szigorúan felhúzva, így megcsodálhatjuk az abban alkotókat munka közben is. A korunk divatja szereti az ilyen Erlebnisküchéket, azaz élménykonyhákat, de azok nem így néznek ki! :))
Feltűnik nekem egy hirtelenszőkésre szabott alacsonyabb hölgyike, a töltöttgalamb fajtából. Klopfol, paníroz, bekapcsol, kikapcsol, kever és melegít, kitesz, betesz, lefóliáz, látszik, hogy a konyha az ő területe. 
Már-már zavarban vagyok miközben őt munka közben figyelgetem... de rossz lehet neki. Bár nem igazán értem, miért nem húzza le azokat az ablakokat?!
A pincér bácsi szállítja hozzá a rendeléseket, kihallatszik minden. 

A saját rendelésünknél (rántott hal) viccesen közlöm a pincér bácsival, hogy sajnos a gyereknek nem kell hozzá saláta, mivel még életében nem ette meg, szerinte mérgező. Ja és ne krumplisalátával legyen a halacska, a kedves gyermek azt se eszi meg, hanem pommesszal. 
A pincér bácsi beér a konyhába a rendelésünkkel és a Szőke Galambnak hangosan elismétli. Rettenetes érzés, szégyellem magam, tényleg kényelmetlen dolog szembesülni azzal, hogy:
- .. és a rántott halhoz nem kell saláta, mert a gyerek azt nem eszi meg! - 
- Galamb néni elveszi a cetlit a pincértől, a szemüvegét az orrnyergén feljebb tolja és hangosan megismétli az elhangzott mondatot:
- hmm, rántott hal, de saláta nélkül, mert a gyerek nem eszik salátát ... és kitekint az étterembe.
Rosszallást látok a szemében, bár lehet csak kíváncsiság, mindegy. Megsemmisülve, megszégyenülten ülök lehajtott fejjel és szinte hallom a gondolatait: 
- Micsoda emberek vannak, úr isten? Mi az, hogy a gyerek nem eszik salátát?!?
A francba! Èn meg még viccültem vele! Miért nem mondtam inkább tragikusan a pincérnek, hogy ez van, a büdös kölök nem hajlandó megenni a salátát, mi a fenéért kellett nekem heherésznem? Most aztán megvan a véleményük rólam. 

Pincér Ùr még azt is mondja a hölgynek, hogy pommes lesz a krumplisaláta helyett is, szóval minden rendben.  Az "asszonka" (a nagymamim szótárából vettem a kifejezést) beszédéből kihallom az enyhe csehes beütést, könnyű rájönni, hogy személyesen a Chefin áll a sparheltek mögött. 
A hölgyike beszél a pincéréhez, az is hozzá, röviden értekezgetnek. A hangulat rendben, egy bejáratott team dolgozik.
Aztán eljön a várvavárt pillanat és érkeznek a falatok az asztalunkhoz. Az első ami feltűnik, az a nagy adag krumplisaláta az André rántott hala mellett. Sűrű elnézéskérés közepette (mert ugyebár milyen szülők azok, aki engedik a gyereknek ezt a fajta devianciát!) adjuk vissza Pincér bácsinak a tányért, és ő már száguld is vissza vele a konyhába.
Galambka kérdően és nem túl kedvesen ránéz.
Keze ökölbe szorul, karjait a csípőjére téve felveszi a támadó poziciót.
- Azt mondtad saláta nélkül!
- De azt is mondtam, hogy a krumplisaláta helyett pedig pommes!
- Nem! Azt, hogy saláta nélkül ........és indul véget nem érően a vita közöttük. 
Hangosan, csúnyán. Bácsi csak védi a pozicióját, valóban igaza van. De Galamb néni átvedlik karvallyá, újra és újra lecsap a szinte védtelen áldozatára és belemar. Figyelmezteti az alkalmazottját (akinek státusza ekkora már mindenki részére világos), hogy mennyi is a nyolc kalács. :) Csapkod, fújtat, érezhető ahogy az elfojtott indulat kitörni készül belőle.
Aztán ki is csap. Mérgesen és idegesen húzkodja a rongyot az egyik sparheltjén, miközben félhangosan felháborodva löki az egyik mondatot a másik után: csehül :)) 
Egyrészt örülök annak, hogy nem beszélek csehül, másrészt kezdem magamat iszonyúan hülyén érezni, hiszen minderről mi tehettünk.
A fenébe, miért nem eszik ez a gyerek salátát?! :)
Galamb néni büntetés gyanánt befogja a pincér bácsit pommes sütésre, aki ezt egy szó nélkül végre is hajtja.
Már szinte könyörögnék, csukják már be az a rohadt ablakot, ki a fenére tartozik ez a harc?!

A csata után figyelgetem Pincér Urat. Az arcán és a hangján nem érezni semmit. Semmi változás. Mintha nem is történt volna semmi se.
Talán nem is történt. 
Egy rendelés ment félre, hát nagy dolog!
De természetesen én vagyok az egyetlen, aki ezt az egészet észreveszi, végigköveti és kielemzi. :) 
A gondolataimból egy kellemes kérdés ébreszt: desszertet?
Bizony! Jöhet!

Ès természetesen a desszerthez még egy sört! :)

2011. március 29., kedd

Csak ülök és figyelek: emberek az étteremben 1

A közelmúlt két kirándulásos hétvégéjén történt, hogy a kiadós séták, menetelések után szomjasan és éhesen (sorrend nem mindegy és nem is véletlen! :) ) üldögéltünk egy-egy frank étterem asztalánál. A korty és a falat utáni vágyakozásom,  a testmozgás, valamint a levegő a heggyel és a lépcsőkkel együtt alaposan kipurcantottak. Ebben az állapotomban főleg fogékony vagyok a szó nélküli bambulásra.  A fáradságból fakadó kellemes bágyadtság különösen jót tesz a családomnak, mert addig is legalább nem beszélek.

Délutánonként is tele van a hamizó, mivel a környék egy elsőosztályú kirándulóhely. Ráadásul a konyhája is kiváló. Ezen a vasárnap kora délután is elég sok volt a vendég, de szerencsénkre megcsippentettünk egy jó kis asztalt. Mi a jó? Ahol nem széken kell kuporogni, hanem fincsi kis párnázott, "Bankerl"-en (ülőpadon) lehet teljes szélességben elhelyezkedni. 
A közvetlen szomszédságunkban három idősebb ember ült. Közbe-közbe rájuk pillantottunk akaratlanul is, mivel a korelnökük egy őszhajú bácsi meglehetősen hangosan beszélt. Elkezdtem figyelni őket, a bácsit. Hallgatózni nem kellett senkinek se a közelben. :) 
Figyelve a természetes viselkedését, a teljes zavarmentes beszédét kezdtem állati irígy lenni rá. Hogy csinálja? Miért nem néz egyszerre se körbe? Bizonyára tudja azt is, hogy kicsit nagyothall és ez miatt sokkal hangosabban beszél mint mások, de miért nem zavarja, hogy más is hallja? Miért nem zavarja, hogy a hangosabb beszédével esetleg mást zavar? Fantasztikus ez a magabiztosság, csak ha egy tizedével rendelkeznék, már sokkal könnyebb helyzetben lennék! 
De nem. Én nem hangoskodok, a világért se szeretnék zavarni. Amint úgy értékelem, hogy valakit esetleg zavarnék a jelenlétemmel (és ehhez elég egy elkapott pillantás, vagy egy hirtelen felkapott fej azzal a "bizonyos tekintettel" amivel felém, felénk tekint), máris zavarba jövök és elhallgatok.
De ez a bácsi! Mesélt kérem! Mindenről. Kertről, régi szomszédról, családról. 
Irígy voltam a nyugalmára, a magabiztosságára a felszabadultságára. Ilyen szeretnék én is lenni!

A társaság többi tagja is mind, kivétel nélkül jól érezte magát. Ettek-ittak-bodorodtak és egy szikralobbanásnyi időre se merültek el a külvilág tanulmányozásában, mint ahogy én. Nem, ők ott voltak együtt és jól érezték magukat. Folyamatosan beszélgettek. A szomszéd asztalnál ülőket  (azaz minket), állítom nem is látták.
Aztán végeztem a bácsi és a többiek kiértékelésével. Megjött a fennséges falatunk is, ezen a napon pisztrángot ettem Pékné módra. Finom volt, de a saláta előtte még istenibb!!  Falatoztunk mi hárman szépen, hangtalanul. A fenséges hamin túl már én se foglalkoztam mással. 
A bácsi hangját alapzajként persze továbbra is hallottuk, de nem volt túl érdekes.
Aztán éles kanyart vett a délután.
A szomszéd asztal bácsija elért az egészségi állapotát taglaló részhez. Sajnos nem tudom megmondani mit szed, vagy minek köszönheti az eredményt, márpedig rendelkezik vele! :) A párom éppen fátyolos szemmel vágott bele a mesés sültjébe, a kisfiam átszellemült arcal küldte le a gyomra mélyére az imádott fischstäbchenkéjét, amikor "érkeztek" a mondatok a szomszéd asztaltól:
- Ès megmondom őszintén, azóta minden rendben! Tökéletesen érzem magam! Jól alszom, de amiért a legboldog vaqyok az, hogy a székletem is teljesen rendben! A székletem reggelente is a legnagyobb rendben!
Namost arra emlékszem, hogy mi mind a hárman összenéztünk és menthetetlen röhögésbe kezdtünk. 
A villát akkor ejtettem ki a kezemből és voltam kénytelen megtörölni a szememből a röhögéstől kitörő könnyeket, amikor apus kicsit srégen a bácsifelé hátrafordulva feltette a kérdést:
- És a kedves prosztatája hogy van? :)))

.... aztán csak néztem a bácsit, néztem. Szegénykének nem tűnt fel semmi. A társaságának se. 
Arra gondoltam, hogy Istenem, hát hogy lehet valaki, ennyire hülye (má bocsánat), hogy egy ilyen témát beleüvöltsön a nagyvilágba?! .... Ès a korábbi írigységem a bá' magabiztossága és zavartalansága miatt husss, elinalt.
Csak arra tudtam gondolni, hogy nagyon remélem maradok továbbra is ez a (jóvanna, talán túlontúl) tapintatos, viselkedő nyanya, aki jelenleg is vagyok.
Köszönöm nem kérem ezt a fajta önbizalmat, aminek esetleg ilyen össznépi kiröhögés a vége.  :)  

A végére szinte majdnem mindig belátom: jó ahogy vagyok. :)

2011. március 28., hétfő

Nők és férfiak: másként vagyunk bekötve

Szeretem figyelgetni az embereket. Gyakran hasonlítgatom a reakciójaikat is a sajátjaimhoz. Próbálom kitalálni, mi fog történni az éppen soronkövetkező jelenetben, aminek megoldásához saját magamból indulok ki. Vajon mit mondanék, mit tennék én, ebben a helyzetben? Àltalában megdöbbentő az eredmény, mivel az emberek reakciója, az adott válaszaik merőben eltérnek az általam logikusnak és lehetségesnek tartott választoktól!
Teljesen másként reagálnak!
Valahol érdekes ám ez az egész, hogy hányfélék is vagyunk mi emberek, hányfélének látjuk ugyanazt a képet!
Amennyire szeretem figyelgetni a körülöttem lévő embereket, annyira utálom, ha valaki velem ugyanezt teszi. Kimondottan idegesít. Feszengve figyelgetem a ruházatom, kotorászok a táskámban a tükröm után, hogy megnézzem, mi az? Mit néz rajtam? Milyen furcsa,  amíg én minden háttérgondolat nélkül perceken keresztül képes vagyok mondjuk egy társaság nézegetésében elmerülni, addig rettentően zavarbajövök, ha velem valaki ugyan ezt teszi. Ez egy furcsa dolog, igaz? Részletekbe menően elemzem magamban a látott képeket, az elhangzott mondatokat, szinte mindent kiértékelek a fejemben. Ezzel szemben a párom még arra se emlékezik, hogy voltak-e még rajtunk kivűl emberek az étteremben! 
Arra a kérdésemre, hogy 
- Na ne viccelj, hát nem emlékszel, amikor az a piros pulóveres hapi olyan hangosan beszélt a mobiltelefonján? 
- Piros pulóver? Hapsi? Telefonált? Egy helyen voltunk egyáltalán?! - és vigyorog rám.
- Tényleg nem emlékszel?
- Miért kéne emlékeznem, hát ki a fenét érdekel, hogy valakin piros pulóver van, meg hangosan beszél? Lehet, hogy ott volt, de nem érdekel, tehát nem jegyzem meg. - hangzik általában az ehhez hasonló válasz.

Na itt álljunk meg! Ez már az a pont, ami a férfiakat és a nőket alapvetően elválasztja. Mi nők másként látunk és nézünk, nekünk egy piros pulóver fontos információ. Vagy azért, mert szép szín, vagy azért mert oltári randa, de felfigyelünk rá. Àtmustráljuk, gyorsan kielemezzük : de jó lenne egy ilyen a páromnak is, vagy jézus hogy vehet fel valaki kövér emberként kötött pulóvert, ráadásul ilyen bikavadító színben? Ès az infót már tovább is adtuk a fejünkben. Mivel feldolgoztuk a piros pulcsis pali látványát, érthető, hogy valamennyire emlékezni is fogunk rá. Egy férfinek ilyen nem tűnik fel, illetve ha ránézve mondjuk megállapítja magában, huuu de csúf ez a szín, csak ennyi volt. Azonnal törlődik a merevlemezéről. :)
Egy nappal később aztán már hiába is kérdezem, nem emlékszik semmiféle piros pulóveres palira! 

A férfivé válás apróbb jelei már a kisfiamnál is megfigyelhetőek, így van ő ezzel az emlékezetkieséssel is, bár nála ez még igazándiból csak dac és nem annak a valódi, férfias megfelelője.  A "mi volt ma a suliban?" kérdésre a "mi lett volna?!" válasz érkezik, de ez természetesen nem csak a saját nemének és korosztályának a egyedüli kincse, ez a lányoknál sincs másként. Bár a lányok inkább beszédesek, több mindent elmesélnek, így szerencsémre aránylag időben szoktam értesülni az iskola részére beszerzendő cuccokról a fiam barátnőjétől, akivel egy osztályba jár. Èrdekes módon a kislány emlékezik arra, hogy mit mondott a tanárnő és kivel mi történt. A fiam szerint a tanár nem mondott semmit és senkivel semmi nem történt. :)
Apropó, hogy is néz ki nálunk egy ilyen párbeszéd? 
Vegyük az alappéldát, amikor is az aktuális dolgozatok osztályzatai iránt érdeklődnék lelkesen. 
- Ès sok egyes lett?- indítok
- Nem. Csak kettő.
- Ès ki az a kettő?
- Honnan tudjam?
- Azt hittem egy osztályba jártok!
- Also, bitte, hát mégis, honnan kéne tudnom, kinek lett egyes a matekdogája? 
- Hát csak felugrott két gyerek örömittasan nem? 
- Nem.
- A tanár se mondta, nem gratulált nekik?
- Miért kéne mondania bármit is?! 
..... ilyenkor persze már fujtatok ...
- A Laurának tudod hányas lett?
- Nem.
- Azt se tudod?
- Miért kéne tudnom?
- Mellette ülsz nem? Vagy csukott szemmel ülsz?

Az ilyen és hasonló párbeszédek vége szinte mindig ugyanabba a felkelésbe torkoll, amelyben a két férfi egymást támogatva velem szembeszáll. :)
- Papchen, Papchen, hallod miket kérdez az anyu? Hogy ki milyen jegyet kapott az osztályban! - harsan a kiálltás az apja felé, kérve az erősítést
-  Már miért kéne neked ilyeneket tudnod kisfiam! - érkezik is rendesen a "háttér".
- Ugye Papchen! Hát én azt mondom, hogy egyáltalán nem érdekel ki hányast kapott a dolgozatára, nekem csak az a fontos, hogy az enyém kettes lett! A többi totál mindegy!!!! - csilingel a megkönnyebbült gyerekhang
- Igazad is van kisfiam! Mi, férfiak csak fontos dolgokkal foglalkozunk, nem merülünk el a részletekben! Én se foglalkoznék azzal, hogy a többinek hogyan sikerült a tesztje! - blablabla ...
- Már bocsánat, de csak meg szabad kérdeznem, hogy mi lett az átlag, hogyan sikerült az osztály egészének ez a rész nem???? - méltatlankodom
- Nem! - érkezik egyszerre két irányból a válasz és már röhög is mindenki. 
Èn is. :) 
Bár én hozzáteszem fejet rázva: Tipikus férfiak!!!

A párom viszont egyből a szombati bevásárlást hozza fel ellenpéldaképpen, szemléltetve mi lenne az, amire a nők egyáltalán nem képesek:
- Bezzeg a szombati, a többméteres bevásárlócetlin alapuló nagybevásárlást, csak mi ketten férfiak(és közben már harsan is a kiálltás: ugye kisfiam? ) tudjuk szuverén, a lehető legnagyobb szakértelemmel, pillanatok alatt elintézni!
- Még szép Papchen! - süvít a válasz rögvest a kisszobából, mert persze a "Nagyobbik" is számíthat a "Kisebbik" támogatására 
- Sőt! Olyan pikk-pakk lerendezzük, hogy még bőven marad időnk kávéházakban forrócsokizni / sörözni, olykor még a városban is sétálni! 
- Bezzeg, ha mindezt az Anyuval kéne elintéznünk, hát még a fél négyes meccskezdés is veszélybe kerülne!
- Ùgy van! Az Anyu képes lenne minden boltba bemenni és megállni az összes polcnál, mérlegelve: nem is tudom, vegyem? Ne vegyem? Ès mindent kézbevesz, megforgat, jaj de jó, jéééé .... talán főzhetnénk a hétvégén ebből is valamit, de nem is tudom .... hát mi férfiak ezt a tökörészést nem bírjuk! Igaz, Papchen? :)
- Ùgyvan kisfiam!  - és újabb röhögés. De ez már nélkülem. :)
Nemek közti eltérések! Ha-ha-ha! Ezt a témát lehetne vég nélkül folytatni! Hogy is állunk a vásárlással, a térképolvasással, a színek megkülönböztetésével? 
Egy biztos: másként vagyunk bekötve. :) Mégpedig a születésünktől kezdve. 

kép: aboutpixel.de / ungleiches Paar © schachspieler

A fenti kitérő után azért ha nehezen is, de visszatérek az eredeti gondolathoz, ami miatt nekiugrottam ennek a bejegyzésnek: megpróbálom összegyűjteni ezeket a "Csak ülök és figyelek" történeteimet és összerendezve leírni. Szeretném velük visszadni, veletek megosztani az átélt perceket, az idegen emberek színeit, érdekességét, másságát. A hozzám képesti másságát.
Remélem a tervem minél hamarabb sikerül!

2011. március 27., vasárnap

Előzetes (egy kép erejéig)

Èlményeimről írnivaló és mesélnivaló is lenne doszt, a jövő héten jövök is velük!
Addig is a szavak helyett csak egy kép, egy emlék, ami csak az enyém. :) 


2011. március 21., hétfő

Születésnapi ajándék

Hiába minden, állati feledékeny vagyok. Elfelejtettem elmesélni, micsoda ajándékot kaptam khmmm a februári születésnapomra. A kavarodást az okozza, hogy a blog és a fészbúk néha nekem több ponton összemosódik, így előfordul, hogy oda beírok valamit, amiről itt aztán megfeledkezem.
Ìgérem, ezentúl majd jobban figyelek! :)

Időnként benézek a kedvencem, James Hunter weboldalára, nézegetem, merre is fog fellépni, hátha! Àltalában nulla találat, mivel koncertek New Yorkban, Bostonban, Melbourneben, Londonban, meg Finnországban, Franciaországban, Spanyolországban ... eh, nekem nem fog összejönni, no chance. 
Erre mit fedeztem fel februárban? Az amerikai turné és egy holland koncert között elbújva mosolygott rám a maga kb. 450 km-es, mondjuk úgy, innen Nürnbergből még talán elérhető távolságával egy St.Pölten-i koncertje.
Istenem! James újra Ausztriában! 2 éve nem jártam koncertjén, de jó lenne ... áh, túl messze van, és egy ilyet út túl sok pénzbe kerül, ó hogy a fene vigye el ! :((
Eleve lemondóan biztosítottam E.-t a páromat arról, hogy nem őrültem meg, dehogy akarok oda elmenni, de nézze meg, hát van nekem szerencsém?!? Miért nem tud idejönni Nürnbergbe, miért ilyen messze? 
Na, ja ... E. dünnyögött valamit, de a témát nem is űztük-fűztük tovább. 

Aztán egy szép napon érkezett a részemre egy email, E. irodai emailcíméről. Egy pár szó az elején, amellyel sok boldogságot kíván, aztán a mellékletben végigolvashattam apus komplett jegyvásárlási akcióját arra a bizonyos ausztriai koncertre. 3 métereset ugrottam! Nem, asszem 4 méterest! 
A boldogságom akkor határtalan volt, bár mára már határokat öltött, mivel egy kicsit zavar az út anyagi vonzata .... hogy is mondjam? Nem lenne feltétlenül muszáj, a jelenlegi körülmények nem igazán kedveznek a kiadásoknak, de ha őszinte vagyok, akkor is, marhára örülök neki! 
Bevallom, nem veszítettem el azt a képességemet, amivel határtalanul tudok örülni minden, esetleg másnak kevésbé érdekesnek tetsző dolognak. Zene, az 1.FCN, színház, könyvek, mind-mind olyan fontos elemeim, amiket kellő intenzitással, lelkesedéssel élek meg, túlbugyogva, szinte már káros. :)
Ezek az élmények nekem fontos dolgok, egy az egyben ilyen voltam fiatalabb koromban is. Első a mosoly, menjünk!!! 
Kit érdekel, hogy amit teszünk az okos-e, vagy van-e értelme, hogy éppen megtiltották a szüleink, irreleváns! Menjünk! Utazzunk! Akár autóstoppal, ha muszáj akkor majd alszunk az állomáson (ugye T.Andika ? :)) ), azt meg, hogy mi lesz otthon, ha szülők előtt mégis lebukunk, hát .... azzal most nem foglalkozunk! Buli van! :)) Dehogy akartunk mi állomáson aludni, csak úgy adódott, mivel az összes előre kalkulált vonatot sikeresen lekéstük. Nem a saját hibánkból, ez az akkori MÀV-menetrend ajándéka volt, az egymást be nem váró vonatokkal.  Ekkor tanultuk meg mi a különbség az teória és a gyakorlat között. :) Ott, ahol elvileg nem történhet semmi, mert van 8 perc az átszállásra .... :))
Jó volt a barátság, jó volt a barátokkal együtt lenni. A cél az élmény volt maga, a közös élmény. Együtt átélt kalandok, amik aztán évekre feltöltötték az örömaksijainkat. Sőt, még mai is azokból merítünk. 
Egy cseppet se változtam, és ennek én örülök! Bár az anyu úgy fogalmazna: Èdes lányom, Te maradtál ugyanolyan hülye, amilyen voltál! - de persze elröhögné ő is a végét. :) Sajnos nincs mit tenni, léteznek emberek, akik soha nem nőnek fel. Az egyik vagyok én.
Persze ez nem hülyeség, ez más. Talán maga a szabadság, a kötetlenség, az öröm szüntelen keresése, ki tudja. Kár lenne, ha már semmi se érdekelne és hozna tűzbe. Ezért van az, hogy képes vagyok elutazni egy 90 perces koncert kedvéért a 450 km-re fekvő "világ végére" is, mert egyszerűen imádom azt a zenét, nekem hallanom kell élőben és közvetlen közelről azt a gitárt, azt a szaxofont, azt a fantasztikus hangot! Ezek alatt a koncertek alatt részemre megáll az idő. :) Feltöltődöm James Hunter zenéjéből, ahogy az 1.FCN berúgott góljaitól.  Ez az én kis örömforrásom. 

Ès mindehhez van egy ilyen fantasztikusan megértő, tündéri apusom!! Bizony, ő nem annyira kedveli Mr. Hunter zenéjét mint én, mégis. Ugye, hogy még vannak csodák? :)

Még 3 nap és SEAWAS Österreich!! Meg persze: 
Hi, James! Nice to see you again! :)) 


2011. március 17., csütörtök

Oachkatzlschwoaf /bayrisch haladóknak :) /

Emmeg mi? Hát a tegnapi után könnyű kéne, hogy legyen! Hát persze, hogy a mókus farka! Eichhörnchenschwanz helyett Oachkatzlschwoaf.
Az ajánlott oldalon két audio file is található. Lejátszva meg lehet hallgatni, hogyan szól a mókus farka bajorul, ill. osztrákul. Bejelöltem a képen pirossal a bajor kiejtését, zölddel az osztrákot. 
Hogy jön az osztrák kiejtés a bajorhoz? Ùgy, hogy Bajoroszág és Ausztria összetartozik. ;)

 

 

2011. március 16., szerda

Oachkatzl

Tessék megpróbálni bayrischül, mélyen, brummogósan, ráérősen kiejteni!
Oachkatzl  - (ejtsd: óhkac'l)
Mi ez? Hát a mókus! Németül Eichhörnchen, de bajorul Oachkatzl. Szerintem sokkal helyesebb!
Minden ami Hochdeutsch, merev. Minden ami dialektus, ezen belül bajor és főleg bécsi, az "lieb", azaz kedves a fülnek. 
Kivéve persze ami nem. :)
Elrettentésnek itt van mindjárt a bevásárlásnál használt nylonszatyor.
die Tüte - ahogy a németek kiejtik thüthe. Szörnyű!
Bécsben nincs Tüte, ott kérem Sackerl (ejtsd: zákerl) van! Hát nem szebb? 
A wienerisch dúdol, dallama van, hanglejtése. 
A poroszok Brötchent esznek és tartanak a péksékben. A bajorok és az osztrákok Semmelt. Na ja, Nürnbergben Semmel szintén meg Weckla, Fürthben (a nagyon nem kedvelt, Nürnberggel összeépült város) már Semmeli

Na gut, most vissza a mókushoz. A múlt héten az egyik törzshelyünkön ebédelve megpillantottunk egy mókulit. Errefelé a kiskertek tájékán nem ritkák, de ez azért volt érdekes, mert éppen lopott! A madaraknak zöld hálóban fellógatott, majdnem teniszlabda nagyságú eleségek közül sikerült egyet megcsippentenie a kis kurvinovicsnak, majd vele,egy kismadár felháborodott reklamáló csipogása ellenére elvágtáznia. 
Kirontottam mint Zrínyi, és kerestem a kis mókust. Megtaláltam. Jó pár méterre ült egy fán és úgy láttam éppen nevet. A mancsa alatt gusztálta az eleséget, rettenetesen büszke volt.
Le akartam fényképezni, de eleinte nem mertem közelebb lépni hozzá, nehogy elriasszam.
Aztán rájöttem, hogy a Világ Legügyesebb és Leglopósabb Mókusának abban a pár percben megszűnt a külvilág. Csak ő volt és a falat. :)
Aztán végszakadt hamar a fotoshootingnak, rámnézett, kikérte magának és a zsákmányát a hóna alá kapva felnyargalt a magasan levő ágakig.
Szia Mókus, jó étvágyat! :)
Itt már kicsomagolta az árut! :)
majd elment

2011. március 15., kedd

Vidám élet a várban ... na de addig! :)

De nehogy szomorúságba döntsek másokat is, jöjjön most valami kellemesebb téma! Térjünk vissza a múlt vasárnapig!

A vasárnapi kirándulásunk persze nemcsak lélekgyógyító, simogató volt, hanem vidám, sőt néha röhögésbe fulladó! Bármennyire is ronda a szó, hogy "röhögés" akkor is a legfontosabb. Nevetés, röhögés, e nélkül nincs élet. Szerencsém van, tudok nevetni, és nemcsak másokon, magamon is! 

Egyáltalán nem sértődöm meg, ha a hegymászás közben én maradok legutolsónak a meredeken, a többiek pedig a "csúcson" (unatkozva, rám várva), a nyelvüket rajtam köszörülve, széles mosollyal kérdezik, hogy na? Megy? :)))
- Dehogy megy! - és vigyorgok rajta magam is. 
- Jönnék én gyerekek gyorsabban is, emelném is a lábamat, de nem hagyja! 
- Kämpfen (harcolni) Anyu, kämpfen!  - vigyorog Muci, aki éppen akkor nem Cukorfalat. :)
- Remélem nem hiába teszem meg ezeket a métereket, lesz ott fent a csúcson dupla adag oxigén! 
- Szóval még ma felérsz ide? Csak, hogy érdemes-e még itt sokáig rád várnunk! - ha-ha, kontráz E.
- Jövök én, várjatok! - és egyre inkább feszít a bosszú, a düh, adok én nektek fajankók! :) Akkor is fel fogok menni! :)
- A gondom nem is az, hogy felfelé ilyen nehéz, hanem mi lesz, majd lefelé? - enyhítem a konfliktust, ami azért is jó, mert amíg beszélek, feltünésmentesen meg tudok állni.
- A francnak kellett ezeket a várakat olyan magasra építeni!?

Az elején még vigyorogtam. Menetközben nem mindig. Hegynek fel fenyegetőztem is néha:
- Le ne merj fényképezni! :)
A cél és az útirány: Ruine Neideck = A Neideck-i vár (ami megmaradt belőle, szóval a romok)
Merre van?
A Fränkische Schweizben (a Frank Svájcban) járunk, a frankok egy gyönyörű szép, hegyes-völgyes-kisfolyós meseországában. 
Hatalmas sziklák, középkori várak romjai, cseppkőbarlangok, szép kis régi házak és isssteni pisztrángok a tányéron!




Végre (kicsit ugyan fujtatva), én is megérkeztem a világ tetején. André mögött balra a táj, jobbra a vidék látható.
Szeretem ezeket a régi várakat! Magyart, osztrákot, németet is, mindent. A régi köveket megérintve, körbenézve gondolkodom, milyen lehetett régen az élet ebben a várban? Hogy éltek az emberek? Eddig jutok, tovább nem, mert hallom a nyerítést. A család megtalálta a régi WC-t!. Ezt persze nekem is látnom kell, vigyorogni valóról nem szabad lemaradni. 

Der Aborterker, szóval a "Itt aztán végeszakad mindennek" erkély. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy a várfalra volt kvázi ráakasztva a pottyantós budi. (Kerestem a régi fényképek között, de nem találtam rá, pedig az egyik skanzenben fotóztam már egy ilyet. )  A végtermék lefelé szabadon távozik. A páciens a letolt gatyóval ott ül a várfalra akasztott kifelé lógó rötyiben és alatta a végtelen. A képen csak a "lőrés" látszik, még azon túl, hátrefelé állt (?), feküdt (?), lógott (?) a korabeli WC. Azt hiszem meggondolnám a dolgot. Nagyon. 

Ùjabb vigyorgás a következő információs táblánál, ami a vár lakóinak vízellátásáról, és a ciszternáról tudósít.  
A korabeli időkben a víz nemcsak az ostromok allatt játszott fontos szerepet, hanem  nagyon fontos volt a mosakodáshoz is (tehár tisztálkodtak is a népek) és a főzéshez. 
A várban élő emberek, kivétel nélkül, túlnyomórészt bort ittak majd később sört! Csak az ostromok idején ittak vizet! :))) Vidám élet lehetett arrafelé, ha folyt a bor, a sör! A részegség csak a harcok idején lehetett egy hangyányit problémás, kénytelenek voltak vizet inni szegények. Vagy ki tudja? Lehet, csak vizezték a bort! :)
készül a panorámakép a szupertelefonnal

Aztán lejöttünk a meredeken. Ùgy történt, ahogy megjósoltam. Született soproni lányként,  kellő tapasztalatokra tettem szert a Lővérekben való kirándulások során, ahogy azt is tudom, fáramászni dettó: felfelé könnyebb. De lejönni a fárol, az a kunszt! Az az ág, amelyik felfelé nagy segítséget jelentett, a lefelelé haladásnál már egyáltalán nincs jó helyen, lábbal már nem érhető el. :))   Lefelé sokkal rosszabb. 
Az egész turnénk ideje alatt kínosan ügyeltem arra, hogy a szintén éppen arra kirándulgató embereknek ne tűnjön fel, az alkalomra (hegyimenet, erdő) remekül kiválasztott 3-4 cm-es sarkú bokacsizmám. :)) Nem kívántam közröhej tárgyává válni. Látjátok? Nem kell nekem az ég büntetése, ki tudok én egyedül is cseszni magammal! Ùgy fájt benne a lábam, hogy ihajj!
Jelentem, jó a kedvem! Különösebb okom pedig nem lenne rá, sőt...de mégis! 
Ezek a fák ott a Fränkische Schweiz-ban, a titkos szerükkel, kisugárzásukkal, szeretetükkel begyógyították a sebeimet! Biztos vagyok benne, hogy nektek is élnek, léteznek a közeletekben ilyen varázsfák! Csak ki kell menni hozzájuk és szeretni őket! Meghálálják, többszörösen adják vissza a szeretetet, a kedves gondolatokat. Örülnek mindegyikünknek, hiszen összetartozunk. Mi és a fák, a kövek, a moha, a víz .... részesei vagyunk a természetnek, rokonok.

2011. március 14., hétfő

Vasmarok és boszorkányság

A mummusaimnak egyrészt hihetetlen erejük, másrészt kitartásuk van. Vasmarokkal szorítottak egy egész héten át, megmérgezték a napjaimat.
Hogy egyedül valóban képesek-e erre a teljesítményre ..hmm, nem vagyok benne biztos. Az egészhez nagyban hozzájárul a boszorkányságom, mivel egyszerűen megérzem, a rossz érkezését. 
A múlt héten egy pillanatra se hagytam el a lakást, régen nem érzett borzalmas hangulatba kerültem. Tudtam, éreztem, hogy valami lesz, valami újra betart nekem, nekünk. A problémáim fontossága a héten egészen egyszerűen a százszorosára növekedett, elborítottak, beszőtték a gondolataimat, szünet nélkül foglalkoztattak amivel térdremegéstől kezdve a bőgésig, mindent produkáltam. De csak magamnak persze, másokat a világért se terhelnék. 
Mielőtt túl belemennék az állapotom jellemzésébe, inkább megpróbálom röviden jellemezni: szarul voltam.  Szarul, és bezárva a saját gondolataimmal együtt egy ketrecbe.  
Az örökös munkakeresésem és az ahhoz fűződő elkeseredettségem, a létbizonytalanságom, az aggodalmam a jövőtől az egyik méreg. Néha ezek a gondolatok úgy, de úgy a falhoz képesek állítani, szörnyű erejük van. Minden logikának és egészséges életigenlésnek úgy a valagára vernek, hogy azok ijedtükben elsomfordálnak. A reményeimmel kapcsolatos gondolataimat pedig simán lepkehálóval összekapdossák és nyom nélkül eltüntetik. A mummusok egy álló héten keresztül tartották magukat a fronton, szinte már leküzdhetetlen ellenfélnek éreztem őket, megfélemlítettek. Depisnek tűnök?  Nagyon sajnálom. :)
A másik, a vállalkozásunk. Amikor minden szépen megy az útján az oké. De, hogy nálunk mi a fene téríti le az útjáról?!? 
Tudtam, éreztem, hogy már megint valami történni fog. Ideges voltam, érzékeny.
A csütörtöki, a Nagyon Fontos Délelőtt reggelén még a mobiltelefonunk se akarta azt a bizonyos hívást közvetíteni. :) A sim-kártya nem volt készenlétben. Megőrült. Azóta tudom, hogy csak félt.  Egy ilyen hívást nem mert továbbítani.  :) 
Mivel kiderült, az üzleti partnernél az éjszaka folyamán valami nagy, személyes tragédia történt, ezért a Herr meggondolta magát és visszalépett a fél 11-re tervezett szerződésaláírástól. Ùgy fogalmazott, hogy amúgy is kicsit félt ettől a komoly invesztíciótól, de most, hogy ez a tragédia (nem tudjuk mi) történt, főleg elbizonytalanodott. 
Hogy nagyságrendben mekkora összegről volt szó? Ilyet nem mondok el, csak annyit, hogy sokról. Nagyon sokról. 
Tragédia a köbön, és mondom, én ezt előre megéreztem!  Boszorkányságom sajnos jóra nem tudom használni és csak a rossz dolgokat érzem meg mind magunknál, mind másnál. A szóban forgó üzlet tönkremenetelére mégcsak álmomban se gondoltam, nem is volt kérdés, hiszen minden a legnagyobb rendben haladt az útján.  Talán éppen ezért kellett volna gyanakodnom. Valami, ami nálunk müködni látszik?!? :)))
A hangulatom a korábbi rossz napoknak és a friss történésnek megfelelően az egekbe szárnyalt .... egyhamar nem kívánom ezt a hetet vissza. 

Aztán ugye csak-csak helyreáll a mentális béke, de persze a 100%-tól rettenetesen messze. Ami segít, ami fontos: kimenni a házból, a lakásból, de nem a városba "shoppingolni", hanem el oda, ahol nincsenek embertömegek, ki a természetbe! Mozogni, friss levegőt szívni, újra részesévé lenni a természetnek, eggyé válni az erdővel, a csönddel és testileg-lelkileg újra feltöltődni! Ehhez persze el kell jutni. Az első gondolatok, érzések egyből tiltakoznak: dehogy megyek! Semmi kedvem! Tele vagyok gondokkal, na nehogy ám békésen sétálgassak a Duna-parton?!  Le van ejtve az egész világ ...... stb. és sajnáljuk magunkat.
Az már egy fél győzelem, ha mégis eljutunk az egyetlen és jó döntésig: kifelé! :)
Megtettem én magam is, kimentem. Jó volt. De hozzáteszem, eddig azért el kellett nekem is jutni. A hétfői letargiától a vasárnapi megkönnyebülésig egy hosszú út vezetett, ezen végig kellett mennem.  Tán szerencsém is volt, hogy útközben nem fordultam vissza, valaki, valami rajta tartott.
Nem tudom, ahogy már írtam róla, a lelkünket, a tudatalattinkat nem ismerjük. Bármennyire is mi vagyunk a főnökeik, akkor sincs mindig a kezünkben az irányítás.

Persze bosszút is álltam a "Gonoszon". Dühömben és elkeseredettségemben kinyírtam egy virágot! A virág névre már régóta nem volt szegény érdemes, ugyanis "Mikulás-virágként" a piros leveleit már réges régen elvesztette. Aztán a többit is. Szinte 2 kopár karóként meredezett a korábban oly gyönyörü 1 euró meg valahány centbe került Lidl- akciós virág, aki szerencsétlenségére bekerült a látómezőmbe. Ùgy döntöttem ő a felelős a szerencsétlenségért. Kidobtam a kukába. 
Ezzel az átok megszünt. 
Várom a fellendülést. 

Képek a vasárnapi lélekfeltöltős kirándulásról. A táj a megnyugtató, békés kisugárzásával elvarázsol. Nem is kell ehhez sokminden, elég ha leülünk a kis folyó partjára és csak nézzük a vízét. Már másképp lélegzünk, másképpen látunk. Szép. Tényleg.

2011. március 9., szerda

A padlón /a psziché hatalma/

Már megint összegyűlt egy csomó olyan dolog a fejemben és a cetliken, amikről feltétlenül írni szeretnék, de nem érem magam utol. Èrzem, megint kapkodás lesz a vége.
A másik problémámat a rendszeres írással és azok témájának kiválasztásával a hangulatváltozásaim okozzák.  Sajnos a fennálló problémáim miatt a kedélyállapotom jelenleg (is), úgymint az asszony, ingatag. :) 
Az egészről egy régi történet jutott ismét az eszembe, amit a korábbi szándékaimmal ellentétben, mégiscsak megírok.  Hogy miért? Talán intelemnek, talán bátorításnak, talán ijesztegetésnek?  Valamire csak jó lesz a mások számára is!

A lelkünk mélységeiről szólnék, de most nem a kellemes agykontrollos pozitív gondolatok által kézbentartott tudatalattink tükrében, hanem a pokolról. 
Fiatalabb koromban éltem át egyszer egy szörnyű időszakot. Depresszió? Nem tudom. A régi bús napjaimat (szégyellem, de bevallom) egy szerelem, pontosabban egy kapcsolat végetérése váltotta ki érthetetlen módon. A fiúval (akivel egy rövidebb ideig együtt is éltem) tartó kapcsolatomat én magam fejeztem be. Voltak gondok, kicsik is nagyok is, nem láttam se a közös jövőnket, de lassan már a jelenünket se. Ùgy éreztem ennek nincs értelme, inkább váljunk el. Sajnáltam egy kicsit a másikat, de biztos voltam benne, hogy ez a legjobb megoldás, ő se fogja túlontúl nagy tragédiaként megélni.  Márpedig fájt neki, egy komoly beszélgetést is kért tőlem amin a miértekre szerette volna megkapni a választ. Nem örültem neki, szinte mérges voltam rá, nem igaz, hogy nem fogadja el, hát nem illünk össze, oszt kész! Agyő!
Már majdnem el is felejtettem őt, amikor egy szép (???) napon ismerősök súgták meg nekem, hogy a volt pozicióm már nem üres, úgy néz ki betöltődött. A fiú mellé egy új lány érkezett.  
Innentől aztán valami történt. Érthetetlen módon reagált az idegrendszerem, félelmetes volt. Hirtelen fontos lett nekem ez a fiú és vissza akartam mindent csinálni. Persze nem ment. A fiú befejezettnek tekintette a dolgot. Valahogy úgy fogalmazott, hogy ő nem egy fiók, amit én a hangulatomnak megfelelően toligálhatok ki és be. Fájt neki, hogy "fiókként" betoltam, de ezzel őt be is zártam. Többet kihúzni nem fogom.

Azt tudom, hogy pillanatok alatt sikerült 50 kg -ra letornásznom az akkortájt amúgy se túl magas versenysúlyomat. Az étvágyam mint olyan, megszünt. A háziorvos B-vitamin injekciózásra (nem pszichó, csak vitamin!) fogott, azt ugye tudjátok, hogy a B6, ill. a B12 (nem tudom melllik, valamellik) az idegrendszer fontos támasza, szükség van rá.  
(Hoppsz erről jut eszembe Réka J.-nak egy, a közelmúltban  elküldött vicce:
Matektanár a patikában:
- B12 vitaminra lenne szükségem.
- Csak B6 vitaminunk van.
- Sebaj, akkor két dobozzal kérek!)

A régi "szerelem" utáni gyötrelmes napok legsúlyosabb tünete és velejárója az állandó sírási kényszer, a befeléfordulás, idegesség, étvágytalanság és az az elképzelhetetlen szomorúság volt, amire az életemben soha, se a történtek előtt, se utána nem volt többé példa. Az érzelmek, érzések kontrolálhatatlan túlbuzgása (egyszerűen nem tűnik elképzelhetőnek igaz?) uralkodott felettem, nem tudtam őket se befolyásolni, se mérsékelni. Egyfajta veszteségérzet volt, gyász, kínzó hiány. A gondolatok csak az elvesztett ember körül csapdostak. Az őrületes érzéseket az se tudta enyhíteni, hogy ez az én döntésem volt az elején. Az érzelmek a "normális" medrüket elhagyták.  Ez maga volt az őrület, szó szerint. 

kép: aboutpixel.de © Walter Dannehl
Nem használt semmi. Senki nem tudott segíteni, a biztató és építő szavai a barátaimnak, a családomnak, és az egy darab pszichológusnak úgy peregtek le rólam mint a kiszáradt vakolat a ház faláról. Semmi, de semmi nem maradt a javaslatok, tanácsok közül hasznosíthatóan a  gondolataim között, egyre csak rosszabbá vált a helyzetem, szomorúbbá a szívem. 
Próbáltam ellene kormányozni, de nem úgy a tudatom! Betartott nekem,  és mivel ez idő  tájt az ő kezében volt a kormánykerék, hát úgy forgatta ahogy akarta. Rendszerint ellenem. Ha egy pár percre sikeresen megfeledkeztem a kínzó gondolatokról, hát tett róla a pszichém, hogy ne érezzem magam annyira jól! Azzal kezdte, hogy összerántotta a gyomromat, jeges hideg érzést küldött a nyakszirtemre, csak át kellett adnom magam a rémületnek, már jött is a gondolat. Ùr isten, a Zoli! (nem így hívták ;) ) .... és már helyben voltam.
Ha más mesélt volna nekem ilyen történetet, biztosan nem hiszem el, ilyen nincs. Ennyire hülye nem lehet valaki! De. Lehet. Én ezt mind átéltem. Azóta tudom, hogy mennyire nem ismerjük a tudatalattinkat, micsoda rejtélyesen mély és különleges a pszichénk! A saját történetemen keresztül bepillantást persze nem nyertem mások pszichéjébe, ahogy azt se tudhatom, mit érez és gondol a többi kedélybeteg, idegösszeroppanásos, de egyvalamit biztosan tudok. Minden megtörténhet. Mennyire vagyunk a pszichénknek kiszolgáltatottak? Nem tudom. Gondolom egy neurózisabb, érzékenyebb, álmodozóbb, a realitásokkal kevésbé foglalkozó, állandóan töprengő lélek, mint amilyen én is vagyok veszélyeztetettebb. Egy erős akaratú személy (olyan például, aki egy az interneten folytatott veszekedés után, azt lesz@rva, akár méreg nélkül is simán el tud aludni :) ) az kevésbé veszélyeztetett. 
A saját anyukám az egésszel nem tudott mit kezdeni. Nem hát, hiszen ő egy csodálatos ember, egyenes, de rettenetesen kemény. Azt, hogy valaki sirdogál egy veszteség miatt érti, de azt, hogy engem  ezek a gondolatok így beborítsanak? Ezzel nem tudott mit kezdeni. Egyszer végighallgatott és összefoglalta. 
- Nézd, te döntöttél így, felismerted, hogy ez az ember nem hozzád való. Örültem a döntésednek, mivel én az első perctől kezdve így láttam. Sírni lehet, mert elmúlt, de tessék arra gondolni, hogy fiatal vagy, vár rád az élet.  Na, kellj fel szépen az ágyból, hagyd abba ezt a hülyeséget!
Ráadásul még azt is hozzátette, hogy:
- Vannak házaspárok akik a válásuk után egymás közelében maradva, a legrosszabb esetben még azonos lakásban is, nap mint nap szembesülnek a volt párjuk újabb választásával, az új baráttal, barátnővel, hát le kell nyelniük!
- Ki nem bírnám! - válaszoltam a szokott módon
- Miért mit kéne csinálniuk? Lőjék főbe magukat?! Kész, az élet megy tovább! - próbált meggyőzni engem az anyu, de semmit se ért el vele, csak rosszabb lett. Elvesztettem egy harcostársat. :)
- Jééézusom, az anyukám se ért meg! - gondoltam annak idején. Most már azt mondom, hogy ő is csak az egyetlen logikus és nagyon normális választ fogalmazta meg, de értitek, egy felajzott léleknek, egy irreálisan gondolkodó embernek a normális válaszok nem akceptálhatóak.  Más kell, több! Sőt egyfajta dühöt váltott ki bennem mások meg nem értése.  Mind hülye, aki nem érzi át ezt a tragédiát. 
Volt egy születésnapi buli az egyik barátunknál. Àtmentem, próbáltam magam jól érezni, de elég hamar érkezett a torkomat szorító érzés, sírnom kellett. Mivel nem akartam elcseszni a többiek jó kedvét hazamentem. A barátaim nem tudtak a szituval mit kezdeni, azt hitték hazudok. Mi a francnak kell valakinek ok nélkül bőgnie?? Meg voltak rám sértődve. Nehéz időszak volt.
 A nagymamám (drága Fürtike) "ápolt". Nála voltam. Jórészt feküdtem egész nap.... és sírtam. Nagyon sokat sírtam.  A nagypárna mögé bújva, mert nem akartam, hogy észrevegye, de ő  átlátott a szitán. Az én drága Fürtikém egy igazi érző  lélek, ő maga a Csupaszív. Ùgy csináltam mintha aludnék, de ő  elhúzta rólam a párnát és leleplezett. 
- Andi, Andi már megint sírsz. Hidd el, ennek nem lesz jó vége, felhívom az anyukádat jöjjön el, beszéljen veled, én már nem tudlak megvigasztalni, de ez így nem mehet tovább! Tönkremész teljesen!
Drága Fürtikém hívta nekem az orvost is, hogy segítsen, és ő  volt az aki naponta, ha kellett kétszázszor is végighallgatta a gyötrelmemet. 
Meghallgatott és válaszolt. 
Tette mindezt határtalan szeretettel, megértéssel és odafigyeléssel.
Erre nem hiszem, hogy sokan képesek lennének. 
Valóban, ha belegondolok, hányan lennének képesek segíteni a másik embernek önfeláldozó hallgatással, csak ott ülni a másik közelében és ráfigyelni? Szerintem szinte senki. Már nincs időnk a másikra, idegesek vagyunk, ha a másik egy picivel több időt rabol el tőlünk a személyes problémáival, gondolataival, mint amennyit erre szántunk volna. Na meg persze a legfontosabb: eredményre vágyunk. Az akinek még mindig gondja van vessen magára, hiszen mi megmondtuk mi a teendő! Ennél többet ne kérjen senki. :((

Az emberi kapcsolatok elhalványodtak, nagyon rossz irányba haladunk! Nincs türelmünk.  Én magam is függővé váltam, hibáztam.  De legalább észrevettem, felismertem, hogy micsoda szoros indákat font körém az internet! Beleestem a csapdába, amiből igyexem kikászálódni. Mi történt? Hát csak annyi, hogy nincs időnk másokra, magunkra, a családunkra, mert hív a facebook, a fórum, ahol jó lenni!  Emberekkel lehetünk! :) 
A saját emberünk pedig lassan lekapcsolja a tévét amit egyedül nézett, tisztálkodik és halkan becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját. Még olvas egy kicsit mielőtt elalszik. Èn pedig még mindig ülök egy doboz előtt és örülök mások társaságának, akikkel jókat lehet vigyorogni, beszélgetni... sietni kell közéjük vissza. Másnap aztán töviről-hegyire elmesélem neki nevetve, ámulva, vagy éppen felháborodottan, hogy mit olvastam, mit írtak mások és nem veszem észre, mert nem mondja és az arcára sincs írva, hogy semmi köze az egészhez és valójában egyáltalán nem érdekli, de a világért meg nem sértene, ezért illedelmesen meghallgat. Neki még van ideje rám.  Nekem meg már csak másokra...
Szörnyű eddig a felismerésig eljutni, de hála az égnek, talán még időben tettem. 
A mércét kell újra megtalálni, az egészséges egyensúlyt. 

Visszatérve a történetemre. Aztán lassan elmúlt. Engedett a szorítás. Persze a gyászt követte a rettenetes düh. Mindenre képes lettem volna. Emlékszem akkoriban éppen Kanadába akartam kivándorolni. 80.000 forint lett volna a repülőjegy, csak az volt a cél. Elmenni, messze és majd persze visszatérni, de addig is legalább felejteni! Ha őszinte vagyok, akkor azért a kanadai tervek .... álmok végén mindig a fiú állt. A terv nagyjából úgy nézett ki, hogy kikerülök Kanadába szegény lányként, aztán munka,  szerencsés véletlenek, meg-meg-meg és nagyon hamar kiránylányként térek vissza Magyarországra. Pénzem addigra mint a tenger, a világ legklasszabb életét élhetem és akkor jön majd ő!! A nagybetűs ő, aki addigra belátja, micsoda kincset vesztett el és természetesen visszajön hozzám. Aztán holtodiglan-holtomiglan, élünk boldogan és gazdagon! (Miért nem írok inkább hülye meséket?! :) )

Körülbelül 2 évvel a történtek után már a pillám se rezzent, ha Zolit (aki nem Zoli volt) megláttam az utcán. Sőt. Semmit, de semmit se éreztem. Iszonyú nem? 
Ìgy múlnak el az érzéseink, így válik levegővé egy korábban szinte megsemmisítő érzés?! Miért volt ez az egész? - kérdezem Hiszen legalább a tudatalattinknak illene tudnia, hogy kár a gőzért, elmúlik, akkor meg miért??
A válaszról az X akták óta tudjuk, hogy az igazsággal együtt odaát van. :)

De egyet, az egyik orvos intelmét megjegyeztem. Azt mondta, vigyázzak, mert ami történt veszélyes lehet a jövőre nézve! Ha egy ilyen "kicsinység" miatt képes voltam így kiborítani magamat, akkor előfordulhat az is, hogy a későbbiek folyamán elég lesz egy kisebb megrázkódtatás és ismételten padlót fogok. Ennek az esetleges újabb "esésnek" aztán kiszámíthatatlan lesz az ereje. 
Azóta ettől a jóslattól azért tartok. Igyekszem menekülni a problémák elől. Ha nincs megoldás, akkor az a legjobb, ha oda se nézek, nem foglalkozom vele. :) 
Struccpolitikát folytatok bizonyos tekintetben, de nem tudom magamat állandóan becsapni. Néha feltörnek a gondolatok, mint a gyomorsav és azokat aztán kíséri az égő érzés, jön a szűkölés. Igen, a bizonytalanság mummusai, az egzisztenciális gondok, a kilátástalanságtól való rettegés, a jövőtől való félelem, ők mindannyian,  időnként el szoktak kapni. Erejük más mint a régi szerelemnek, össze se hasonlíthatóak vele, de léteznek. 
Kiváltó ok? Néha elég egy szomorú megjegyzése a kisfiamnak, aki azzal aztán akaratlanul a legmélyebb pokolba küld. Vagy ahogy a múlt héten, egy ártalmatlan mondatomra E. -től (párom) érkezett válasz és a mögöttes tartalom. Ez az ember a világ legkedvesebb, legcsendesebb és legmegértőbb embere. Engem ő mentálisan állandóan csak újrabetonoz. Nem be a földbe, úgy értem megerősít. :) Amikor elfogyott a hitem, ő segít. Talál szavakat arra, hogy miben érdemes bizakodni. Bár nekem az is elég, ha látom ő milyen bizakodó. Nincs gond egy szál se! 
De a múlt héten egy szerencsétlen pillanatban (akkor még nem tudtuk, hogy egy alapos megfázásnak néz elébe), rossz közérzetében szinte nyugtázta az éppen kimondott aggodalmamat és megerősítette azt. 
Arra emlékszem, hogy egy pillanatra megállt az idő. A hangom is elment. Erre mondja a művelt latin, hogy az ember szinte összesz@rja magát. Attól kezdve a nap folyamán többször szorult el a torkom és jött rám a bőgés, amit persze kivétel nélkül vissza tudtam folytani, de onnantól az a nap már másként nézett ki.
A pszichém már nem volt szabad. A hatása a mai napig tart.
Ìgy néz ki, ennyire veszélyes.
Végezhetünk 101 tanfolyamot az önszuggesztióról, a pozitív gondolkodásról, ha már születésünk pillanatában (vagy lélekként már az előtt is) megbélyegeződünk egy külső akarat által, vagy akár saját magunkat megbélyegezve, már ilyen "überempfindlichként", azaz extrém érzékenyként születünk erre a világra. Kódolva vagyunk az aggodalomra, a búskomorságra. Az éppen aktuális helyzetünk a világban ezt persze nagyban befolyásolja. Egy minden szempontból kiegyensúlyozott élet során nem fognak senkit se leteríteni a psziché gonosz ördögei, de ott ahol szabad résre lelnek, ott már csússzannak is kifelé. Ez a rés keletkezhet éppen a munkahely, illetve partner elvesztése miatt érzett szomorúság miatt, ahogy ütheti más lelki sokk is.
Ellene tenni? 
Már azzal komoly adu kerül a kezünkbe, ha ezeket a mummusokat felismerjük, elismerjük. Ezzel már elkaptuk a grabancát. A többi egyéni. Kinek elég ellene a sport, új munkahely, egy új szerelem, másnak személyreszabott kezelésre van szüksége egy pszichológusnál, vagy pszichiáternél. 
De lebecsülni a pszichét nem szabad! Rettenetes ereje van, amivel sajnos nemcsak felfelé lehet elérni a csillagokat, hanem lefelé is a poklot.

Bocsánat, most látom igencsak hosszú lett ez a történet és azt hiszem nincs ahhoz erőm, hogy az összes helyesírási hibát kijavítsam benne. Az elkövetett hibákért elnézést kérek a tudatalattim nevében is! :)