2011. január 31., hétfő

Múzeumi hiradó 6 - Gyerekeink és a játékkonzolok

Körbejártuk a kiállítást. A végére teljesen kiszáradt, már-már porzott a torkunk, egy suttyantásra ledöntöttük egy-egy üveg almafröccsöt.  
(off:  Fontos információ a Nürnberg-i múzeumokba készülőknek, főleg a csajoknak, mivel az ilyen elsősorban nekünk lényeges: a DB Múzeum kicsit zúgos, egy pulcsit azért hagyjatok magatokon, de a kabátot mindenképpen tegyétek be az egyik zárható kisszekrénybe! Viszont az Industriekultur múzeumban úgy fűtenek mint az angyalok, semmiképpen ne menjetek be oda kapátban!  uff! )
Vasárnap lévén nyitva állt a gyerekeknek szánt kísérletezős terem és az abból nyíló komputeres játékterem. A kisérletezősön most ugranék, gyerünk a PC-játékokhoz! Van ott régi és új. Atari, Commodor (és nem a hosszúszőrű kommondor ;) ) és persze a jelenlegi high-tech herkentyűk, egy Wii-vel az élen. 
A teremben gyerekek. Sokat közülök egyáltalán nem láttunk a múzeumban, csak itt ülnek. 
Egy szőke kisfiú küzd a Wii-vel egymagában. Profi. Teniszezik, golfozik, csak játszik egyfolytában. Rám néz, összeakad a tekintetünk. Végül is szeretném, ha már abbahagyná és más is, szóval ha mi is kipróbálhatnánk a játékot, de egyből elszégyellem magam. Szegény kisfiú, nehogy félreértse a nézésem! Csúnya felnőttek biztosan azt akarják, hogy menjek innen .... olvasok a kisfiú gondolataiban, és nem tűr halasztást az azonnali reakcióm. Kisfiúra rámosolygok, megdícsérem milyen ügyes és rögtön elfordulok tőle, lehuppanok egy akármilyen géphez flippert játszani. 
Még csak az kéne, hogy szegény gyerek ne tudjon játszani! Ejnye! A felnőtteknek az a dolguk, hogy szépen várjanak a sorukra, nem élhetnek vissza az életkorukkal és a méretükkel.

Próbálgatom a flippert, nézegetek egy másik régi (úgy emlékszem tököm-bökömnek hívtuk) játékot. Azért tököm-bököm, mert a palinak egy várfalon, bástyán kellett átsettenkednie a kiránylányig. Az útját nehezítve jöttek innen-onnan nyílvesszők, illetve egy nehezebb résznél a bástyafokokban megbújó katonák a felfelé lendített lándzsájukkal kvázi tökönszúrták a fickót, aki aztán még kétszer meghalhatott a gameoverig. 
1986 körül jártam az akkori cégünkkel egy Sopron-i kiállításon. A szomszédunk standján volt egy igazi számítógép is. Játszhattunk egy játékkal, megengedték. Lázas izgalommal próbáltuk a játékot újra és újra, ez volt a csúcs, amit addig láttam. Fantasztikus játék volt. Melyik? Most tessék röhögni: a klasszikus "kigyós" Snake játékot nyomtuk lelkesen. :)) Aztán 87-körül saját irodai számítógépnek örülhettünk a munkahelyemen. Az áttörést a Tetris hozta. Imádtuk. Mindenki. Voltak is viták, ezért bevezettünk egy rendszert. A kollégák a reggeli érkezés sorrendjében vezethették fel magukat egy listára, ami aztán feketén-fehéren megmutatta, hogy ki, ki után jön a tetrisben! :) A főnökünk néha csodálkozva állapította meg, hogy a szerződésrögzítő programnak pont olyan hangja van mint a Tetrisnek, bár ha azt  mondom, hogy éppen szerződést rögzítek, akkor az biztosan úgy van, de a hangja akkor is furcsa! :))) Olyan jókat tudtunk nevetni régen, főleg ilyen jópofa emberekkel mint amilyen a főnököm is volt.

Közbe-közbe visszafordulok a Wii-hez, de a kis szőke srác még mindig nyomja lelkesen. Mit tehetünk? Várunk tovább. 
Újabb játékokat próbálok ki, de őszinte vagyok, ezek már tényleg nem olyan érdekesek. Csak retrók.
Elcsípem a teremőr pillantását, aki már kicsit neheztelően pislant a Wiis srácra, láthatóan ő is unja a banánt.
Na jó, elég ebből, kezdem én is unni. Hol vannak ennek a gyereknek a szülei? Nem igaz, hogy nem veszik észre, hogy már mióta játszik a gyerekük ezzel a játékkal?!?!  Mások is szívesen játszanának vele! Körbenézek. Cöcöö, itt nincsenek felnőttek. 
Demonstratíve félkaréjba rendeződünk a Wii-s, egyre unszimpatikusabb kölök mögött és tüntetően várunk. Nem, nem piszkáljuk a gyereket, csak várunk. Aztán már nem bírom és megszólítom.
"Figyi, ha már nem akarsz játszani (ha-ha-ha!!), akkor szólj, mi jövünk utánnad." - veszem kezembe az irányítást. Ha jól látom, a teremőr bácsi mosolyog a bajsza alatt. 
Szőke gyerek a pszichológiai nyomás alatt megroppanva feladja. Elengedi a konzolt. 2 lépésre állunk csak, de majdnem "baj" történik. 3 mini, akik addig egy borzalmasan hangos és hülye autóversenyzős konzolon törték egymás autóit ripittyává, fénysebességgel pattannak fel a székekről és célozzák meg a Wii-t. Na, ezt már nem! Nana, gyerekek, majd utánnunk. Mi eddig vártunk.
A három gyerekből az egyik egy vöröshajú kislány. Ránézésre és hangzásra is óvodás lehet. Bár ő a legszívósabb közöttük, már nem ül vissza, elkezd körözni körülöttünk mint a vércse. 
Körülnézek, remélem a szülei nem értették félre a szituációt, de nem látok senkit se. Szülők se távolban, se közelben. Fura.
Játszom a fiam ellen. Tenisz. Páros. A 3. menetnél járunk még mindig fogalmam sincs, ki mikor jön. A gyerekem magyarázza, de semmi eredménye. Nem értem, nem tudom követni.
Kisvörös legugol, feláll, közelebb jön, arréb lép, vár.
Idegesít.
Feladom. Mégiscsak a gyerekeknek van ez a játék, nem a felnőtteknek! Odaszólok Kisvörösnek, aki szinte a sejhajomban álldigál. 
- "Szeretnél játszani? Gyere, állj be helyettem!" 
A teremőr karbatett kézzel, rezzenéstelen arccal követi a fejleményeket.
A fiam rámnéz, elhúzza a száját, a tekintetében benne van a neeee, szuper, most mit csináljak ezzel a pisissel?
Vöröske mind az öt évével profi. Ellentétben velem, ő tudja, hogy ki-kiután következik, de hála isten nagyon béna! :) Aztán közli, hogy nem akar teniszezni, ő golfozni akar! 
- Majd játszol kicsit később golfot, most ez a kisfiú van soron tudod? - veszítem el a türelmemet és a fiamra mutatok
Kisvörös csalódott, engem meg nem érdekel. Már nem keresem a szüleit, mert tudom, hogy nincsenek ott.
Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a Teremőr, marha nagy szimpátiával a hangjában megszólított.
- Itt játszanak már órák óta. Idejönnek a szüleikkel, azok itt leteszik őket, aztán a fene tudja merre járnak. A gyerekek egyből ide futnak és legszívesebben ki se mennének. Az idejáró gyerekek nagyrészének van otthon is Wii-je, I-phone - ja, mesélik és látszik is a játéktudásukban. Ezek a gyerekek nem mennek be a múzeumba, nem érdekli őket, ők csak itt játszanak. 
- Ez rendszeres? Jellemző? -hüledezek
- Sajnos igen. Nézzen csak oda fel! - mutat fel a galériára. 
- Látja ott az a férfit? Na ez a pali már két és fél órája játszik ott a fiával együtt! Örület! Nem csinálnak semmi mást, csak annál a konzolnál ülnek és játszanak-játszanak. 
Figyelem a hapsit. Tényleg röhejes. Apait-anyait beleadva, halál komolyan, rezdülés nélkül játszik. Èletre-halálra. Fején baseballsapka. Közben a fiának instrukciókat ad. Nem néz rá, a szemét le se veszi a hatalmas kijelzőről. Csak játszik, ő most nem a fiával levő apuka, ő egy játékos. 
Azon gondolkodom, hogy tudnék-e ekkora hülye lenni. Megállapítom, hogy nem. 

Teremőr (most már barátunk) rámkérdez. 
- Látta tegnap a DSDS-t? (Deutschland sucht den Superstar = csillag születikhez hasonló tehetségkutató verseny)
- Dehogy láttam, nem nézek én ilyet, kár az időért! Még megemlíteni is kár!
- Na látja! Ezek a gyerekek itt - és körbemutat a teremben - kivétel nélkül nézik a müsort. Sőt! Tudják mi történt benne, kik a szereplők.
- Ùristen, hiszen ez késő estig megy a tévében és néha elég durva megalázó vélemények hangzanak el a zsűri, elsősorban Dieter Bohlen szájából. 
- Az az. De ezeknek a gyerekeknek ez a mérce. Sztárrá válni, képernyőre kerülni, ez a leghőbb vágyuk. Ezért is szeretik ezt a szart. 

Az DSDS kapcsán. Komolyan érdekelne sok emberke esetében, hogy nekik nincs családjuk? Nincs egy barátjuk, vagy egy őszinte anyukájuk aki azt mondja, hogy Józsikám, szeretlek imádlak, a gyerekem vagy, de kérlek ne röhögtesd ki magad, nem tudsz énekelni! Életreszóló sebeket ejtenek majd rajtad azon a válogaton kell ez neked? 
Kegyetlenek a csatornák, a nézettség érdekében bevetnek mindent. Porig aláznak embereket élő adásban, és ezt imádják a népek. Jönnek a dögszagra és ezzel emelik a nézettségi kvótát. 

A Teremőrrel folytatott kis diskurzusunk éppen elérte Dieter Bohlent, akit nem szeretek. A zenész Dieter Bohlen még nem zavarna (persze csak akkor, ha nem kéne hallgatnom a zenéjét. A puncimókus fiútrilláktól írtózom, márpedig nincs Bohlen szám magas cén vinnyogó hapsik nélkül). De Bohlent, azt az arrogáns, unszimpatikus és beképzelt palit, akinek a nőügyei nélkül nincs nap, azt ki nem állhatom. Az egyre öregedő zenész és az egyre fiatalabb barátnői kapcsán lassan Bohlennek se nőügyei lesznek, hanem pedofil történetei. :) Na itt tartottam gondolatilag, amikor elkezdtünk Bohlenezni. Èppen készültem bevetni a még Bochkor Gábortól hallott jópofa sutkát, miszerint a Modern Talking volt Németország legnagyobb ellenséges csapása a II.világháború óta, de a derekam környékén egy enyhe nyomásra lettem figyelmes és pillanatok alatt kapcsoltam.
Apus már ismerte a poént és figyelmeztett. :) Figyelmetlen voltam, nem vettem észre, hogy a kolléga szereti a zenészbácsit.
És egyből elhallgattam. Jól tettem, mert a Teremőr olyan magaslatokba szárnyallt Bohlen hátán, amikből nagyon nagy szívtelenség lett volna lerángatnom. A micsoda zseniális művész, az egyedül épített fel mindent és az elsöprő nemzetközi siker környékén csak hallgattam és bólogattam.  Jóvanna. Nem kell más örömét elrontani.

Elbúcsúztunk Teremőr barátunktól. Menet közben megkérdezte, hogy melyik az én gyerekem. Rámutattam. 
- Több gyerek nem tartozik magukhoz?
- Nem. Csak ő.
- Látja a többit? Senki nem jelentkezik értük. Itt golyóznak már órák óta és nem hiányoznak senkinek.
Teremőr érthetetlenül megcsóválta a fejét és sóhajtott egy mélyet. Egyáltalán nem rosszindulatúan, csak tényközlősen. Mert ezek tényeg és szomorúak.
A modern high-technika, PC-ék, elektronikus játékok a felelőtlen szülőkkel kézenfogva jelentik a legnagyobb veszélyt a gyerekekre. Önmagukban kevésbé ártalmasak. Egy gyerek soha nem fogja magától kikapcsolni a kütyüket. Erre lenne való a szülő. Aki ráér a gyerekére. 
Esetleg el is vihetné egy múzeumba. :)
A helyszín
Fotó: René Meyer  http://www.spielenutzen.de

2011. január 29., szombat

Múzeumi hiradó 5 - Nürnberg Industriekultur Museum

Lassan, de biztosan a végére érek! 
A kiállítás kommunikációs része felé közelítünk. Èrdekes. Nekem főleg a képeken is jól látható gyönyörű kék szín tetszik! :)



Aztán végre odaértünk a számítógépekhez, irodagépekhez, amik közül természetesen nem a legújabbak a legérdekesebbek, hanem a múltat idéző ősrégi csotrogányok. 
A régi, izomfejlesztő (ezekhez a mechanikus alkatrészekkel működő csodákhoz kellett egy kis kraft a leütéshez :) ) írógépek közül 3 kipróbálható. Figyeltem, nemcsak az én kisfiam, hanem kivétel nélkül az összes gyerek, illetve felnőtt kipróbálta őket, tetszettek mindenkinek. A gyerekek érdekes módon nem nevették ki ezeket a herkentyűket, ellenkezőleg! Èrdekelte őket. 
a sor végén azt kérdezte a kisfiam, hogy hol az Enter, hogy váltson sort? :)
Aztán régi ismerőseimre bukkantam egy állványon! Nem röhögni, de Ascota  elvtársnővel, illetve egyik Optima unokahugával én magam is dolgoztam 1984-ben a legelső munkahelyem kereskedelmi könyvvelésén! Ilyen asztali számológépek (négyműveletes) álltak nekünk kiskezitcsókolomoknak a rendelkezésünkre. Hangjuk volt az biztos. 
Kérem szépen, a számítástechnikai forradalom hajnalán én  még ilyennel dolgoztam ! Megjegyzem még ma is menne, simán, vakon le tudnám ütni a számokat. Ùgymint az írógépen, a számológépeken is van "alapsor", a 4,5,6. Ezen van három ujjacskánk és innen mozdulnak el le-fel. A jobb kéz kisujjával kell leütni a "motor" billentyűt, ami mára már nevet változtatott Enter-re. Emlékszem ügyvitel-technikán külön vettük a "tizes" és a "nemzetközi tizes" számbillentyűzetet. A különbség csak a nulláknál van, azt kell tudni megkülönböztetni. Nekünk profiknak khmmm, elég egy pillantás és máris vettük az adást arról, hogy háromnullás billentyűje is van. Az agyunk szétosztotta az információt a kéznek és az ujjaknak. 
Az R+ és R- már nem tudom mit jelent, lehet nem is volt az enyémen ..
# = számolás kizáró billentyű (dátum beadására például)
* = végösszeg
= részösszeg


Aztán megláttam őt:
..és felvihogtam, mivel eszembe jutott, hogy az én nagyon szeretett régi főnöknőm még egy hasonlóval szorozta ki az eladott mennyiségek után fizetendő adót. Ùgy dolgozott vele, mint a villám. Tolta a bizbaszt jobbra, vagy balra nem tudom, a lényeg, hogy a megfelelő helyiértékváltáshoz mindig egyet tovább. Aki még nem ismerné ennek a karos, tekerős számológép működési elvét, annak elmondom. A karokkal beállítjuk a szorzandót számot. A tizedesekre tessenek vigyázni! Aztán indul a szorzás. Ha mondjuk 35 a szorzó, akkor először háromszor tekerünk teljes kört (hátrafelé indítva) a jobboldali pirosvégű karral, majd a mozgatható izét egyel jobbra léptetjük és ott ötször tekerünk. Az a szám ami felül a kijelzőn megjelenik, az az eredmény. Ugyebár a szorzás nem más, mint ismételt szorzás.
Az osztás pedig ismételt kivonás. Osztani is lehet a kis okossal, ilyenkor visszafelé kell tekerni. Amikor csenget, akkor hoppá, üzen! Azt üzeni, hogy már nem volt meg az osztandó összeg teljesen a számban, tehát vissza! Egyet vissza kell tekerni és helyiértéket kell egy tosszantással váltani. Itt újra tekerés visszafelé a csöngetésig. :) Az utolsó csöngetés után vissza kell egyet tekerni, az a szám a maradék.  (azt hiszem, de már az osztásban nem vagyok teljesen biztos, 18 évesen láttam ilyet utoljára) . 

Aztán megtörtént a csoda. Selejteztek a cégnél. Ùj gépek érkeztek, asztali elektronikus számológépek, már memóriával. Örültem nekik nagyon, de az én drága (iszonyúan jó humorral és emberséggel megáldott) főnöknöm nem osztotta az örömömet. Mi az, hogy memória?? - kérdezte. Tecccik tudni ..... Néni az tök jó, mert a résszorzatok eredményeit egyből gyűjthetjük a memóriában, nem kell külön összadnunk! 
Mit csinálni, a hol??? - nevetett rám
Hagyjatok békén ezzel az agyrémmel! Nekem ne mondja senki, hogy gyorsabban és pontosabban lehet dolgozni ezekkel a miattam "memóooriás" izékkel, mint az én kis tekerősömmel! :))
De a főnökség nem ismert kegyelmet elvették tőle a tekerős lieblingjét.  Kénytelen volt áttérni az újra, de egyből határozott. Csak a szorzást csináltatja meg vele, a részösszegeket beüti az Ascotába! :))  Nehogy félreértsétek, ő egy szenzációs nő volt, okos, intelligens, ez csak annak a példája, hogy mennyire nehéz áttérni valami másra. A tekerőssel kenterbevágott bárkit gyorsaságban, pontoságban, ez tény, valószínüleg ezért ragaszkodott hozzá.

Megtetszett ez a gép. Ilyennel soha nem dolgoztam, nem ismerem, a fotót, csak a mellette levő szöveg miatt készítettem. Azon Bill Gates 1981-ben elhangzott mondata áll, miszerint 640 kb elég kell, hogy legyen mindenkinek. :)))


Az ígéretemet, miszerint   történet végére érek, és végre kijövök ebből a múzeumból nem fogom tudni betartani, mivel elfogyott az időm. Még egy érdekes téma hátravan, aztán istenuccse kész!

2011. január 26., szerda

Kezdők a konyhában sorozat: mustáros flecken

Mi a fene legyen vasárnap a falat? Valami, amiből nem lesz grimaszolás, sértődés, valami, ami mindkettőnknek, különböző konyhákon felnőtt embereknek tolerálható, ízlik,  a főzése közben nem kapok dühromatot (gyakran előfordul) és a gyerek is megeszi. 
- Egyszerű! Kniedla (krumpligombóc) valamilyen sülttel, illetve Schäufelével! Ahogy Bajorországban ez vasárnaponként tradicionálisan szokás! -vigyorgott apus mint pék kutyája a melegkiflire.
- Neeeeeeee! Tiltakoztunk ketten is.
- Sniccccci! - kiáltott fel a kisfiam, a rántott husira célozva.
- Ne már megint! - torpedózta meg apus szomorúan az ötletet.
Hogy én ezt már mennyire, de mennyire unom, el nem tudjátok képzelni. Nem esszük ugyanazt, nem szeretjük ugyanazt, egy pokol ez a főzöcske, főleg nekem, aki amúgy se szeret/tud főzni.
Aztán beugrott az ÖTLET. Még soha nem csináltam, de már hallottam róla. Hama-gyorsan utánnakerestem a receptjének a neten és megnyugodtam. Nem tűnt túl bonyolultnak. 

Közöltem a femilivel a remek ötletet. Mustáros flecken!  Csak a nevét mondtam magyarul, máris döbbent csend fogadta a bejelentésemet. Fleckem van nekem is az ingemen, viccüt a párom, tekintettel arra, hogy a Fleck szó németül foltot jelent. 
Miután a szuper poénért megdícsértem ;, következett az örök opportunista, a gyerekem.
Borús arccal, összevont szemöldökkel ízlelgette a kifejezést.
- Ùgy érted husi, amin mustár van? 
- Öhöm ...
- De milyen husi?
- Sertés.
- És finom?
- Szerintem igen, én szeretem. De még soha nem csináltam. Majd vasárnap kipróbáljuk jó?
Láttam a rettenetet a kisfiam arcán. :) Pillanatokon belül készen állt az ötletével:
- Anyu én nem tudom, de mustáros hús??? Egyáltalán nem hangzik jól, ilyet még soha nem is csináltál .., muszáj mindenképpen velünk kísérletezned?! Lenne egy ötletem! Karácsonyról van még 50 euróm amit ajándékba kaptam, meghívlak benneteket! Menjünk enni valahová, én fizetek! :)))
Percekig hahotáztunk.  

Vasárnap akkor is mustáros flecken volt az ebéd. Megettük. Jó volt. Na ja, olyan mustáros hús. Csak tudnám mi legyen a jövő héten? 
Ami  biztosan nem lesz, az a párom álma, a kedvence: Schäufele Kniedlával (Kloß-szal). Nem lehet megérteni, hogy vágyhat valaki egy ilyenre, amikor ott az a finom kis rántott szelet rizzsel! De ő azt nem szereti, inkább valami frank ételt enne ................. és újra visszaértem a történet elejére. :)
 Népeink konyhája, avagy: Elválaszt a gyomrunk!
 Schäufele Kloß-al fotó:Wikipedia

2011. január 25., kedd

Lehülés a nagyszobában

Hajlamos vagyok nagyszobának hívni a nappalit, mert régen így szoktam meg. A régi 2 szobás panellakásunkban se volt más, csak egy kisszoba és egy nagyszoba, de mindegyik multifunkciós. Játékra, ülésre, alvásra, sőt, a nagyobbik vendégfogadásra is alkalmas volt. Most, hogy megnőtt mi lehet a neve? Nappali? 
Vissza a saját itteni nagyszobámba, a nappaliba. Tény, ez a helyiség a méreteit és fekvését tekintve már felnőtt a feladataihoz. Itt folyik a tévézés, internetezés, gyülünk benne össze, de alvás az nincs. Lehet, ettől nem szoba, csak nappali. Végülis teljesen mindegy, de ha már ennyit írtam a semmiről nem törlöm ki. 

18.15 perckor kezdődött tegnap az a gyilkos kézimeccs, ami miatt erőteljesen lehült a levegő a nappaliban. Jaj borzasztó ám amikor Magyarország és Németország válogatottja játszik egymás ellen, mi pedig szurkolnánk nekik. A szurkolók egyike a magyar csapatnak, a másik az ellenfélnek. A harmadik jelenlevő személy (gyerek) oly mértékben idegesítő a kommentárjaival, hogy nálam majdnem kihúzta a gyufát. Ha vernénk a gyereket (jéeezusom még a gondolata is borzalmas) akkor a tegnapi meccs alatt nyugodtan kioszthattam volna neki 2-3 pofontot. :))  A vitát egy jól irányzott megrovó pillantással és a hozzá tartozó verbális kiegészítéssel oldottam meg, mégpedig ilyenekkel:
"Igen, a Perez nem echte kisalföldi magyar, de magyar állampolgár, ezért játszik a nemzeti válogatottban.  Olyan ez mint Ilkay Gündogán, de főleg a  Cacau (ejtsd: Kakaó :) )  német futballválogatottsága. Náluk ez nem tűnt fel? Egy kicsit gondolkodj el azon amit mondasz és azon meg főleg, hogy mennyire megbántasz vele mást!" 
Apajdagógiának lett ereménye, mert elült a vihar, igaz szájgörbüléssel és sírásra váltó tekintettel, de hála isten ez azt jelzi, hogy megértette és belátta. Sajnálta is biztos, mert csak vicces akart lenni. Márpedig ebben nem ismerek tréfát! Foci, vagy magyar kézi az kérem komoly dolog! Ott nincs kecmec, se vicces beszólogatás, főleg nem teljes identitásvesztett, tiszteletlen átpártolás 100%-osan a német csapat oldalára. :) Egy 50-50 %-os magyar-német gyerektől a megosztottság elvárható kéne, hogy legyen, nem? :) Szegény biztosan nem érti, hogy miért lett az anyukája ennyire "überempfindlich", de tényleg az ilyen sportesemények alkalmával, a feltett kérdések végén levő kérdőjelek akár csak egy hangyányival való eltérése a normálistól már dühít. :) Valószínüleg ezt kéne kezelni, nem a gyereket. :))
Nagyon szeretem a német csapat játékát, állati jók. De mit csináljak, ha már a magyar himnusz hallatán nyelem a könnyeket és magamnak se merem bevallani, de már akkor szívből utálom az ellenfelet. :) Titkon remélem, hogy győőőőőzünk biztosan, de ilyet nem lehet mondani, pontosabban lehet, de csak finoman és jólnevelten, nehogy a másikat megbántsuk. Azt hiszem én se örülnék annak, ha a párom az összes német gól feletti örömében üvöltve táncolna és üvöltené, hogy Toooooooor! :)) Ezért inkább egymást buzdítjuk, vigasztaljuk. De főleg én, mert én szinte egyfolytában beszélek. Sajnálom a szegény kapusukat, akit olyan csúnyán eltalált a labda, együttérzéssel a hangomban ciccegek a kihagyott hétméteres miatt, de jelzem azt is, hogy ejnye, mit csinált ez a Kaufmann? Ez a belemenés azért nagyon nem volt szép tőle ... és semmi buzizás, meg fujjjjogatás. :) Úrinősen viselkedünk.
kép: Bild.de

Normális esetben kritizálni is szoktam a németek edzőjének Heiner Brandt  külsejét is, mivel a lelógó bajszával nekem egyre inkább egy rozmárra hasonlít, de Németország-Magyarország rangadó alkalmával ilyenről szó se lehet! 

A végeredmény: 27:25. Győőőőőőztünk! Jaj, a fene egye meg csak kicsit tudtam neki örülni, csak egy röpke tánc, hujjjuju és iiiiigen!! Nem túl hangos ordításokkal megspékelve, mert ott ült egy másik emberke kérem a közelben, szomorúsággal a szemében. Hát szabad ilyet csinálnom? :)
Örömködés közben persze nyugtatgattam az "ellenfelet", hogy ez így fair, ne akarjon mindig csak Németország győzni, nekik úgyis ott van a foci, és különben is a magyarok már nagyon hosszú évek óta klasszissá fejlődtek és hogy is volt ott Bernben 1954-ben? A biztos befutó magyarok ellen győzött az akkortájt még nem túl erős német válogatott, hát itt most fordítva van .... és lotyogtam még sokáig. Egészen pontosan addig, amíg örömködtem. Hogy a páromnak ne fájjon annyira. :))))

A Nürnberger Zeitung mai számában a meccsről szóló szomorú (nekem jupiiiii!! :) ) beszámoló így kezdődik:
Bundestrainer Heiner Brand war ratlos /tanácstalan/
Kapitän Pascal Hens sprachlos, /nem jutott szóhoz/ und
Regisseur Michael Kraus fassungslos /zavarodott / 
Tetszettek a rímelő sorok.

Izgulnunk továbbra is kell, még nem biztos az olimpiai részvétel, tehát győzni kell a következő meccsen is! Le se merem írni, hogy a németeknek pedig veszíteniük ... :)

2011. január 23., vasárnap

Stieg Larsson - végre!!!!

Mielőtt bármivel is továbbmennék, hama egy fontos hír! 
 
Ma este 22:00 -kor kezdik a német ZDF-en adni az én jelenlegi námbör vánom,  
Stieg Larsson Millenium Trilógájának első részét. 

Összesen 6 részre osztották fel a mozifilmet, amit persze én nem láttam. Nem láttam, mert egyrészt nem szeretek moziba járni, másrészt kb. csak 1 hétig vetítették tavaly a filmet és a kezdési időpont olyan este tíz körül volt. Hát nem! Ezek az idők már elmúltak, ilyen későn már nem vagyok hajlandó egy szűk székben, x órán keresztül, felállás, elfekvés, betakarózás, párnicsku és pisilés nélkül ücsörögni. 
De végre jön a tévében is!! Hat egymást követő vasárnap adják a filmsorozatot. Korhatár: 16 ami érthető, mivel kemény történet, de nekem mégis rettenetesen emberi.
A trilógia első könyvét véletlenül vettem meg egyszer Magyarországon, szimplán megtetszett a borítója. Az, hogy az írója svéd,  az főleg szimpatikus volt, mert nagyon szeretem a svéd krimiket. Aztán megtörtént, elolvastam. Már az elején oda és vissza voltam a történettől, Stieg Larsson stílusától, lebilincselő!
Tavaly decemberig kellett várnom arra a bizonyos csomagra Magyarországról (lásd cica nadrág ;) ) , amelyben a két további kötet is végre megérkezett! 

A magyar trilógia címei:
1. A tetovált lány 
2.  A lány aki a tűzzel játszik
3. A kártyavár összedől


A német címek teljesen mások, nem az eredeti svéd címek fordításai.
1. Verblendung
2. Verdammnis 
3. Vergebung

Az egyik legnagyobb könyvüzlet, a Hugendubel belvárosi üzletében fotóztam le a bestsellerek között is bestsellerként kiállított trilógiát, 39,99 euróert. 
Az író, Stieg Larrson nagyon fiatalon, 50 évesen halt meg. Sajnos nem érhette meg a trilógiájának első  kiadását se.  
Egy nagyon szépen összeszedett cikket találtam róla az indexen Valuska Lászlótól, érdemes elolvasni! 

Természetesen 22:00 órai kezdettel nekem már nem adnak filmet a tévében se, de a videjjó már beizzítva! Alig várom a holnap estét, hogy megnézhessük! 
A könyvet pedig minden krimikedvelőnek szívből ajánlom!

2011. január 22., szombat

Munkaközvetítők és munkerőkölcsönzők. Zeitarbeit Németországban.

Mielőtt folytatom a gyerekem némettudásáról és múzeumról szóló előző beszámolót (és lehet végre be is fejezem ;) ), el kell mesélnem egy újabb személyes történetet. 

fotó: Paul-Georg Meister / pixelio.de
Harcom a német munkerőpiacon folytatódik. Pályázatokkal és állásinterjúkkal edzem magam folyamatosan, és tessék, már megint majdnem bejött egy munkahely. Majdnem. Mi lett volna és mitől majdnem, erről majd bővebben mesélek, de előtte valami másról. 

Mégpedig a közvetítő és munkerőkölcsönzőkről, azaz itteni nevükön a Zeitarbeitsfirmákról:  
Az állásvadászatom kezdetén még nagyobb lendülettel mentem ezekhez az állásközvetítő cégekhez, bíztam a kiterjedt kapcsolataikban, az ügyfeleikben, de mára már rájuk untam.  Sajnos a legprofesszionálisabbtól kezdve a legramatyabbig, mindenki jelen van a piacon. Hirdetnek, emberekre vadásznak. Meg se tudom mondani, hány irodában fordultam már meg. Vannak nagyon koszoskák és nagyon elegánsak, csillogók, de a díszlet majd mindig ugyanaz, a cég reklámjai körbe-karikában. Naptár, plakát, információs kiadvány, reklámtoll. Csak a logóik, meg a színeik különböznek egymástól a Corporate Identityjüknek megfelelően. 
Ja és itt vannak a tollaik! (pssz! Egy új sportot találtam ki magamnak, mégpedig a golyóstollgyűjtést! :) A közvetítő cégeknél ezekből a reklámcuccokból mindig ki van téve egy-két darab, rájuk kaptam. Ha majd elég összegyűlik, nyitok egy kereskedést, de csönd! :)
Az az állati pozitív kisugárzás ami az irodáikban, a falaikon lógó plakátjaikról felénk, kis nyuszi munkakeresők felé áramlik is rettenetes unalmas, mi több, már nem éri el a kívánt pszichológiai célt, marad üres frázis. Azt a rengeteg sikeres céget, amerre csak jártam, úr isten! Velük csak nyerünk, hiszen kizárólag velük tervezhető az eredményes jövő,  a koncepciójukkal és a kompetenciájukkal mindent, de mindent valósággá varázsolnak.... ez a süket duma már lepereg rólam. Először is ez a nagy-nagy kompetencia  elég gyakran nem más, pusztán impotencia. Szerencséjük van, vagy éppen gyorsabbak voltak a konkurrenciánál. :) A plakátjaikról optimistán ránk mosolygó team, a kezüket rázó öltönyös ©Strukik (a Strukturmanagereket hívom Strukiknak, levédtem! :)   ) is deja vu érzést kelt bennem, mivel másoknál már láttam. :)  A marketingesek néha nem figyelnek és sikerül nekik a konkurrenciához hasonlóan ugyan azt a Stock-fotót megrendelniük az ügynökségeknél és a reklámjaikhoz felhasználniuk. Ezért vigyorgok a  Time-Competent Izé GmbH és a Bizé  Impotent-Consult GmbH plakátjait látva. Ök biztosan nem tudják, de én felismerem. A Corporate Identityjük totál identisch! :) 
Amin azonban még én is ledöbbentem: csak Nürnbergben 180 felett van a Zeitarbeitsfirmák száma! Rémületes! (vicces, az is, ahogy a belváros egyik utcájában, a Dr. Kurt-Schumacher utcában  összejöttek, csak ott 25 körüli a számuk!!!). 

A Zeitarbeitsfirmák kölcsönzik ki a munkaerőt a megrendelőjük felé. Mi benne a buli?
Pl. a Szatyorgyártó Vállalatnak szüksége van 5 adatrögzítőre egy lebonyolítandó projekthez. Csak 3 hónapra, aztán ki tudja .... A Szatyrosok semmiképpen nem szeretnének új dolgozókat felvenni, másrészt nem akarják magukat olyan exta munkával és hirdetési, ügyintézési költségekkel leterhelni amivel a megfelelő emberek megtalálása járna. Kiadják a megbízást egy Zeitarbeitsfirmának. Azok aztán hirdetnek itt-ott, behívják az emberkéket, kiválogatják az adott munkára alkalmasakat. A róluk összállított "profilt" elküldik a megbízónak, - jelen példában a Szatyrosoknak -, akik kiválasztják azt a pár személyt, akikkel személyesen is találkozni szeretnének. Találkozás (hasonlóról számoltam be a Bewerberrundes bejegyzésemben), aztán diszkrét döntés születik. A döntésről a Zeitarbeitsfirma értesíti a pácienst. Ha hurrá van és megfeleltél, akkor a Zeitarbeitsfirmával írod alá a munkaszerződésed. A felmondási idő pedig röhejesen rövid, és itt van a kutya elásva! Ha a Szatyrosék veszik fel Julcsit, akkor a felmondási idő lényegesen hosszabb! A törvényben szabályozott, ahogy otthon is. Julcsi felmondási ideje mondjuk további 3 hónap lenne, de a Zeitarbeitsfirmán keresztül a projekt befejezését követő 2 hét és a viszonthallás. Egy valag pénzt, költséget, utánajárást spórol meg a megbízó, ezért kooperálnak a cégek előszeretettel ilyen munkaerőkölcsönzőkkel. Az álláshirdetéseikben gyakran szerepel büszkén az is, hogy eredményes munka, megfelelés esetén lehetőség van X hónap múlva arra, hogy a megbízó a kölcsönmunkást átvegye és a magáévá tegye. Ùgy értem alkalmazza. De ugye ez mind-mind feltételes mód. 

A Zeitarbeitsfirmát a megbízó fizeti, ez az ő bulija.
Évekkel ezelőtt kezdődött a Zeitsarbeitfirmák tündöklése, eleinte sokan nem akarták elfogadni. Ismerősöktől hallottam ilyeneket, hogy csak direkt, cégeknél pályázzák meg a kiírt állásokat, közvetítőkkel nem foglalkoznak. Azóta sajnos minden megváltozott. A piacot ellepték ezek a közvetítők és ahogy írtam, a cégek előszeretettel dolgoznak is velük. Azt, hogy ezekkel én nem állok szóba, már nem lehet kivitelezni. Sajnos.
Magyarországon ez a fajta munkaerőkölcsönzés hála isten még nem müködik ekkora dimenziókban, bár ki tudja mit hoz a jövő ....  nem szeretnék senkinek se tippeket adni, főleg nem ilyet. 
Még valamivel kiegészíteném az előzőeket: ha a Zeitarbeitsfirma kiközvetít egy munkára és az véget ér, akkor azért nézegetnek ám neked újabb bevetési lehetőséget. Ha látják, hogy tényleg semmi, de semmi nincs, akkor mondanak csak fel. 

**** Szombat 13:30. ebben a szent minutumban hívtak fel egy 382. közvetítőtöl, egy pályázatommal kapcsolatosan. Micsoda aktivitás kérem! ****

Amit utálok bennük és amitől gyakran lekonyulók az az, hogy sokszor egyszerűen feleslegesen megyek el a megbeszélt randevúra, a célbavett, megpályázott állásról szó sincs (vagy azért, mert már nem aktuális, vagy azért, mert egyáltalán nem is vettek figyelembe a pályázatnál), csak az adatbankba kerülök. Ezektől pedig herótom van. Találkozásaim az ügyintézőkkel mindentől függetlenül eddig szinte mindig pozitívak voltak, de most csak az emberi oldalát tekintve. A nők (javarészt nők voltak, eddig csak egy férfivel volt dolgom) empatikusok, segítőkészek, kedvesek. Elismerik és felismerik a szunnyadó tehetséget. Bennem is. :)) 
A hét koronáját egy kedves kirendeltségvezető hölgy helyezte a fejemre, aki kezdte a némettudásommal és folytatta az intelligenciámmal. Tudom, hogy büdös az öndicséret, de akkor is jól esett. A hölgyike ráhajolt az életrajzomra és kétségekkel a hangjában tette fel a kérdést: micsoda, 2004-óta él csak itt és így beszél németül?!? Azt hiszem pont a Verknüpfung kifejezés ragadta meg, véleménye szerint átlagember ilyen szavakat nem használ. :) 
Elmesélte, hogy mennyire rossznak tartja a nagyon is gyakori, előítéletekkel teli gondolkodást. Az én esetem egy újabb bizonyíték arra, hogy a "jaaaj, magyar? Inkább ne ..." vélemény mennyire hibás. És ezért elnézést kér. Le van nyűgözve tőlem ...... á, már nem akarom kinevettetni magamat az önfényezéssel, de isten bizony megdícsért! :)
Neki köszönhetem a tegnapi, a megbízójánál folytatott állásinterjúmat, de ez már egy következő történet. 

2011. január 18., kedd

Múzeumi hiradó 4 - Nürnberg Industriekultur Museum /utolsó előtti rész/

Most jön az a rész, ami a lányoknak kevésbé érdekes, bár én ott töltöttem el a legeslegtöbb időt, nem is akárhogy, szájat tátva. :) Ez pedig az 1FCN sarok.  
Jó volt megnézni összefoglalókat a régi meccsekből, lehetett mosolyogni a régi sportruházatokon, inkluzíve frizurákon. :) 

Sajnos az összes felvétel nem csal mosolyt az arcunkra. Ùgy értem a magyar arcokra. A lejátszható filmek között szerepel az 1954-es VB összefoglalója is. Vérzik a szív, borzasztó, de ez volt az a bizonyos világbajnokság, ahol az a fantasztikus magyar válagatott a Bern-i döntőn kikapott a németek csapatától.  Németországban ezt a döntőt a Berni csodaként, azaz "Das Wunder von Bern" emlegetik. Ìgy egyszerűen. Csoda. :)
Különben az Aranycsapat tagjainak nevét, élükön Puskás Öcsivel, a focival kicsit is tisztában levő németek mind, egytől-egyig ismerik, maximum nem tudják kiejteni. :) Rettenetesen jó érzés a róla, az akkori magyar csapatról szóló szép szavakat hallani.  Viszont ezt a "Berni csodát"  lassan-lassan nem bírom hallani. :) Kínzás! Rengetegszer adják a TV-ben, a fénye (sajnos) nem kopik.
Mindennek tetejében a 2:0-ás magyar vezetést követően Max Morlock, az egykori 1FCN játékos rúgta be a németek első gólját. Vele indult a lavina ... 

A múzeumban ez az egyik ínyencség. Vitrin mögött kiállítva:
 

A döntőről készült összefoglalóban sajnos csak három gólt láthatunk: a három német gólt. :( 

Max Morlock vitrine (majdnem vitrinyje -t írtam :)  mellett áll egy másik, benne a kapuszseni Heinrich Stuhlfauth simlissapkája.  Róla korábban már itt írtam. 
Stulfauth jellemző viseletei közé tartoztak a szürke pulóverek és a simlissapka. A kapuban is ezeket hordta.
Jól van, vége a focinak! 
Huhuuu, csajok! Most már Ti is visszafordulhattok! :) Bemegyünk egy korabeli kocsmába, jó? Mit isztok? Micsodát???? Milyen ásványvíz?!? Nürnbergben vizet akartok ínni? Hát nem figyeltetek az előbb?
Na, akkor ki kér még sört?

A következő állomás a "Beszélő konyha". Egy forgószinpadra állítottak fel három konyhát, egymástól elválasztva. A legelső konyha az 1800-as évek vége feléről, az elektromosság előtti időkből való. A következő kép (fordul tovább a díszlet) már 1900-ból való, a házban lakók nagy örömére, bevezették az áramot. A harmadik, az utolsó színhely ismét a konyha, mégpedig 1930-ból. Mit mondjak, pure luxus! :)) 
A főszereplők: a mosógép és a sparhelt. Kettejük párbeszédéből lehet megtudni milyen volt az élet azokban az időkben. Mikor kelt a cseléd, hogyan intézték a "úrnővel" a tennivalókat. Szegény lányt nagyon sajnálja a mosógép, ugyanis előző nap, késő éjjelig vasalnia kellett gyertya (vagy petróleumlámpa?) lángja mellett.
Maguk a főszereplők is változnak, alakot váltanak. Az alábbi képen, a bal alsó sarokban látható mosómasa 1930-re kicsit azért átalakul. :) 
1930-re már a szolgálólány sorsa is rendeződőtt, ugyanis elment gyárimunkásnak. Ezzel rendes fizetése lett és ami nagyon fontos, szabályozott munkaideje! Nem úgy mint az úrnő nassságánál ugyibár. :)
..... jé, még mindig nem értem a végére! De ma már nem is fogom tudni befejezni, ugyhogy holnap jövök ismét! 

2011. január 17., hétfő

Múzeumi hiradó 3 - Nürnberg Industriekultur Museum

Nagyon le vagyok maradva ezzel a blogírással, mondhatni egyáltalán nem vagyok naprakész. A megválaszolandó levelek is csak gyűlnek-gyűlnek ...  Rengeteg mondandóm lenne, mesélnivalóm, de ahogy a Hahó Öcsiből ismerjük: Időőő, Öcsikém, nincs időőő!!! :))
Mindegy, majd megpróbálok belehúzni.

Ismét múzeumoztunk januárban, mégpedig a Nürnbergi Iparkultúra Múzeumban jártunk. Ez is egy kicsit kedvenc helyünk, már többször végigjártuk a termeit. 
Már a kiállítás első termében szembesülhetünk a régi idők lehetőségeivel. Bajorország 1851-52 közötti iskolastatisztikája érzésem szerint készülhetett volna 1920-30 -közöttig akár Magyarországon is.

A képen látható körön színekkel ábrázolták az arányokat.

Piri: Az egyszerű munkások, cselédek, alkalmazottként dolgozó iparosok, parasztok gyerekei túlnyomórészt csak elemei iskolába járhattak. Az én Fürtikémnek (nagymami) is csak 4 elemije van, de okosabb és bölcsebb nálam.

Sárga: A középosztályból származó családok gyerekei (csak nagyon ritkán alsóbb osztályból valók is)  juthattak el a reáliskolákig, közgazdasági iskolákig, technikumokig. Ezen osztályhoz tartoztak a vállalkozó iparosok, kisebb üzemek tulajdonosai, középbeosztású alkalmazottak, hivatalnokok.

Halovány sárga: A felsőbb osztályhoz tartozó diplomások, magas beosztású alkalmazottak, hivatalnokok, vagyonos vállalkozók, nagybirtokosok gyerekeinek aztán szabad volt az út a humán gimnáziumig, latiniskoláig, felsőbb lányiskolákig. 
Az információk felett áll egy kérdés. Mit gondolnak a látogató gyerekek, milyen lehetőségeik lennének, ha az akkori (1850-es) években élnének? Hova járhatnának iskolába, mit engedne meg a szociális helyzetük? 


Körbenéztünk egy régi osztályteremben is. Jópofák a padok, én is még ilyenekben ültem, bár akkortájt még bele is fértem. 

A katedrán, a tanár széke mellett álló kis fehér valami hogy mi lehet? Arra gondoltam bili, de a többiek (familia) kinevettek. A párom szerint köpőcsésze. Erre én is kinevettem őt, bár tudtam, hogy igaza lesz. :))

Menjünk tovább .....

Ugye tudjátok, hogy imádom a sört, aminek a kultusza az én családomban virágzik. :) A Nürnbergi és a környékről való sörök kitűnőek, minőségi sörök! A müncheni sör az ittenieknek (akik már a jó sörökhöz vannak szokva) nem ízlik. Nem arról van szó, hogy a müncheni sör rossz, dehogy! Csak arról, hogy a frank sör lényegesen finomabb.  
Nürnberg a sörrel kapcsolatosan komoly kultúrával és múlttal rendelkezik, ezt támasztja alá az alábbi kép is:
 A szöveg alapján:
"Régi tradiciója van a sörkészítésnek Nürnbergben. Az első sörfőzéssel kapcsolatos előírások a XIII.századból származnak. 1800-ban csak Nürnberg régi belvárosában (Altstadt) 34 sörfőző működött!
Az 1868-as iparűzési szabadság bevezetésével kialakultak az ipari sörfözdék. A nürnbergi Linde cég hűtőgépei forradalmasították az iparágat. A népességgel együtt nőtt a kereslet. 
Az egész világra kiterjedő sörexportot tekintve, Nürnberg magasan a legelső volt a Bajor városok között. Aztán a konkurrencia nyomása és a koncentráltság (nagyhal megeszi a kishalat) eredményeképpen a sokszínű Nürnbergi Sörfözdék világa mára már csak történelem."  (fordítottam: Èn :) )
Èn a "kincsekkel":


Akar valaki borzongani? Helyes!  Akkor vessünk egy pillantást egy fogorvosi rendelőre! :) 


Na, mi az ami ismerős? Nem tudom, én nagyon sok elemét ismertem fel "sajnos". A szék, a köpőcsésze, a herkentyűk! Szerintem a 70-es években pont így néztek ki a fogorvosi rendelők. Manapság megállnák a helyüket a szellemvasútban is. 

.... a múzeumról szóló beszámolót, a következő bejegyzésben
még folytatom!

2011. január 14., péntek

Mogyorós-cseresznyés süti ... a kukába vele!

Ìgérem sokat már nem mutatok belőlük nehogy unalmassá váljon, de szerintem a hozzám hasonló, a konyhát kissé ellenségüknek tartó muciknak tanulságos lehet minden elcseszett étel.
Ugye azt mondják, hogy a hülye a saját hibájából tanul, az okos meg máséból. 
Micsoda?!?
Ezt a mondatot kitörlöm! :))) 

Ha ráklikkeltek, elvileg egy újabb ablakban megnyitódik a kép, immárom nagyban. Ùgy jobban látható a fantasztikus recept.

Itt pedig látható a fenti recept alapján készített saját termék:
Azt mondjátok kicsit más? Én is.  
A receptes képen látható puha-pihe levegős, könnyű tészta helyett kaptam egy összeaszott, összetapadt taplószerű képződményt. :( Kemény és száraz volt a tészta, mint a cipőtalp.
Anyóspajti egy pillantást vetett a műre, rákérdezett a receptre és habozás nélkül rávágta.
- Nem. Sütűpor nélkül nem megy. Legalább egy késhegynyi, de kellett volna bele. 
De ekkor már túl késő volt.
Mogyorós-cserkós süti (????) csusszant bele a szemetesszütyőbe.

Lányok, szerintetek mi történt?  
A legnagyobb bánatom különben a kidobott, nem igazán olcsó alapanyagokon felül az a rengeteg idő és munka, amit ezekre a izékre fordítottam. 

2011. január 13., csütörtök

Kezdők a konyhában - süti a kukában

Végre újra sikerült!!  Ismét elcsesztem egy süteményt! Ez az újabb akció ismételten megerősítette, nekem tényleg teljesen felesleges próbálkoznom a konyhában. 
Bizonyára profik egyből rájönnének hol a hiba a receptben, de én nem! És ez választ el minket. Örökre. :)
Én betartom kérem a leírt útmutatót, nem improvizálok (nem is tudnék), nem helyettesítem be a hozzávalókat más, szerintem jobban passzoló anyagokkal, követem a receptet az ujjammal is, mint a szentírást. 
A vége viszont mindig más mint a receptben. Ott lehet szelni is! Az enyémet csak kanalazni. Ha egyáltalán eljutok addig! :)
A képen szereplő sütit megkívántuk családilag. Főleg a fiatalember, aki napokon keresztül ezzel kínzott: Anyu azt ígérted, hogy megcsinálod ezt a nyami-nyami sütit! 
Mit tehettem? Szidtam magamat, mi a francnak ígértem meg, de aztán úgy döntöttem, egy gyereknek nem lehet hazudni. Felnőttnek se, de egy kilátásba helyezett sütemény és a rá váró gyerek kölcsönhatása különleges erőket szabadít fel. Èn legalábbis már nem bírtam hallgatni. :)
Nekiálltam a recept alapján.
Ime:
ráklikkelve nagyobb lesz a kép, reményeim szerint le lehet olvasni róla mindent

A tészta ment. Ùgy ahogy. Az nem volt komplikált. De a gond a krémmel volt. Nézzük csak meg a receptet! Mi kell hozzá? 
  • 500 ml habtejszín
  • 30 g kristálycukor
  • 20 g kakaópor
  • 50 g étcsokoládé
más nem. Gyakorlottak biztos már most tudják: cöcö! Ebből nem lesz olyan valami mint a képen!
Én nem tudtam. Bíztam a hiányos fizikai és kémiai ismereteimben, a cucc egymásra hatása felolvasztva, lehűtve, kicsappanva, összeugorva, kikeverve. Gondoltam, csak felfujódik. De nem tette. Folyt tovább. 

De a legjobb benne a 60 ml rumocska volt, amivel a tésztát kellett meglocsolni. A fényképen látható kis csoszát mertem vele tele, de csak egy részét lötyköltem rá a piskótaszerű, aránylag jól sikerült tésztára.
Aztán érkezett a büntetés! A tészta a nyakába kapta a krémet. 
Ugye nem kell mondanom? Folyt amerre látott! :)
Viszont ízileg még elment. Volna. A krém egy túl édes, kakaós letyek volt (fogyasztható), de a tészta! Jupiiii, a rumtól megőrült! :))
Nem tudtam, hogy ez a különleges (természetesen osztrák) rum nem valamilyen pancs, hanem személyesen a Stroh Rumhoz van szerencsém, ami 80 fokos!!! 
Nem  viccelek, csak egy szeletet ettem meg a párommal, és már pöszén néztünk. A rum egyből felszállt az agyba, pillanatokon belül éreztük a hatását. A kisfiamnak csak két falatot engedélyeztünk, kicsit morgolódott, is, hogy mi a francnak kellett beleöntenem a rumot ... de aztán ő is belátta, hogy a SÜTINEK jobb helye lesz a kukában.

Szerintem három lehetőség van:
1. elcseszték az újságnál a recept fordításást
2. rossz képet tett a recepthez a képszerkesztő
3. elcseszték a szerkesztést a nyomdában ...
Valami nem stimmel. 
Konyhatündérek! Szerintetek mi lenne a megoldás, mit kéne csinálni a krémmel, hogy olyan legyen mint az eredeti recepten?

A magyar sajtószabadságért

Egyáltalán nem politizálok. Vitatkozni sincs kedvem róla, írni meg pláne nem! Hiszem, hogy mindenki másként látja a problémákat, ahogy azok megoldását is, de most történt valami, ami miatt kivételt teszek:  ez pedig a médiatörvény. 
Orbán Viktor és társasága "csendrendeletével" kapcsolatosan mélységesen felháborodtam. 
Külföldön élő magyarként speciális a helyzetem a hazámról érkező hírekkel kapcsolatosan, ugyanis a német családomnak, az itteni ismerősöknek, barátoknak én nemcsak az "Andrea" vagyok, hanem "egy magyar", aki a szemükben ezt az idegen kultúrát az ottani embereket képviseli. Velem azonosítják a gulyást, Puskás Öcsit, a Balatont, a gyönyörü Budapestet és Piroschkát, a jobbikról megjelent híreket és most már Orbán Viktort is.  (utóbbi kettőnek nagyon nem örülök, inkább maradnék csak Erős Pista, vagy Egri Leányka! :) )  

A feltett kérdések ezért sokszor személyhez szólóak és nagyon költőiek : "na, mi van veletek Magyarok, bevezettétek a diktatúrát? Itt is így kezdődött ám! Jött az a kis osztrák sörtebajszú, először is átvette a kontrollt a médiák fölött, vége lett a sajtószabadságnak, megszüntette a véleményszabadságot ...a többit meg már ismeritek!" és sajnos nevetnek a fejüket csóválva.

Ez a nevetés fájó, mert kinevetnek. Engem, és velem együtt az összes magyart. Nem rosszindulatúan nevetnek, csak meg nem értőn. Ès igazuk van, nonszensz! Iyen nem történhet meg napjaink Európájában, hogy egy kormányzó párt, a 2/3-os fölényét kihasználva olyan intézkedést foganatosít, ami a demokrácia alapjaival áll ellentétben!  Ez tényleg röhejes. Nekünk magyaroknak pedig méltán fájó. 



A Nürnberger Abendzeitung (röviden AZ, nekem kiejtve is "az", a család többi tagjának "ácet" - :)) ) múlt hétvégi számában akadtam rá egy, a magyar Médiatörvénnyel kapcsolatos  állásfoglalásra. A cikket fekhasználhatom, a  szerkesztőség írásos engedélyével rendelkezem. 

Hans-Werner Rodrian úr az újság "Utazás" mellékletében, annak szerkesztősége nevében fogalmazta meg a véleményét. 

A korábbi, Magyarországgal társított fogalmakhoz (mint például: gulyás, puszta, termálfürdők, hegedűszó)  2011.január 1-vel egy új kifejezés társul; cenzúraállam.
Az Orbán Viktor által bevezetett médiatörvény miatt,  az újság -kvázi válaszként- egy icipici változtatást eszközölt. Egy Sárvárról, a fürdőjéről és a Spirit Hotelról szóló már elkészült cikk landol ez miatt a fiókban (ahogy a cikkben szerepel a "méregszekrényben"),  az újság hasábjain a jelen magyarországi médiatörvény bevezetése miatt nem fogják leközölni. Ìgy az elmaradt kedvcsináló reklám mind Sárvár városának, a klassz hotelnek, ahogy egész Magyarországnak sajnálatos veszteség. 
Csak OV-nek nem .... ő valószínűleg az újság "együttérzését" inkább másnak, a belügyekbe való beavatkozásnak minősítené.

A megjelent cikket az alábbi linken lehet közvetlenül elérni: Ach Ungarn!

2011. január 12., szerda

Az anyanyelvem és az anyu nyelve

Igen, ez a mondat származhat a kisfiamtól is. Sajnos. A közös nyelvünk az, ami minket elválaszt.  Szomorúan tapasztalom nap mint nap és nem értem az egészet. Hogyan épülhet le valakinek ennyire a nyelvtudása, főleg így, hogy a gyerek egyáltalán nem lükepék?! A német nyelvet teljes mélységében, magasságában, és egyéb átjárható dimenzióiban hibátlanul a magáévá tette, már az általános első osztályában feltűnt a fogalmazása és a szókincse a tankéremnek is. Választékosan, kicsit talán túl felnőttesen fogalmaz, de higyjétek el, isteni a humora! :)
A magyar nyelvvel viszont hadilábon áll, egyszerűen nem értem. Arra már rájöttem, hogy nem szabad olyan szavakkal bombáznom, amik nem igazán használatosak a hétköznapi beszédben (régi kifejezések) és azoktól is tartózkodnom kell, amiket eddig még egyáltalán nem hallott (pl. vajköpülő, tótumfaktum, furkósbot), ezekre rosszul reagál. :)) A gyakran használt kifejezések esetén jól áll a dolgunk, de az összefüggő beszéddel, a szövegértéssel kétségbeejtő...
A mai németórára kellett felkészülniük egy mesével. A "hässliches Entlein"-t választotta. 
- Tudod ez melyik mese magyarul? - kérdeztem lelkendezve
- Nem - válaszolta, igazándiból minden érdeklődés nélkül a hangjában
- A rút kiskacsa, tudod? - próbáltam a hangsúlyát nem figyelembe venni és a vizet nem felkapni 
- Ja, und? - fokozta ....
Kikotortam gyorsan Andersen legszebb meséit, fellapoztam gyorsan és vittem neki örömködve. 
- Nézd, itt van magyarul a mese! Hát nem édes ez a kis történet? 
- Ja, schon .....de magyarul biztosan nem érteném - mondta persze ezt is németül. 
 - De miért nem?
- Csak, mert nem ..... - válaszolta kelletlenül, vállvonva és mindenféle bűnbánást mellőzve a hangjából

Ez a tragédiám, hogy a kisfiam ezt nem fogja fel tragédiaként. Néha úgy érzem, szándékosan csinálja. A focikártyáit rendezgetve bukkant rá Hajnal Tamásra (Borussia Dortmund). Mutatta. 
- Ez a srác a "Hojnol Tomosz". 
- Nem. Van olyan, hogy "a" és van olyan, hogy "á". De semmiképpen se "o". Másként ejtjük! Próbáld meg!
Aztán lett belőle természetesen minden más, jókat vigyorgott rajta. Az apukájának akart a Thomasszal, meg "Hájnál-lal" egyáltalán az ungarische kiejtéssel imponálni, viccnek gondolta. Az apukája persze, hogy nem tudja úgy kiejteni a "Hajnal-t" ahogy kéne, mert német, de könyörgöm, a fiam, aki legalább 50 %-ban magyar, miért nem???
 
 A legidegesítőbb az, amikor a kis okos szemeivel a szemüvege mögül rámfigyel, én éppen lelkendezve mesélek neki valamit, hogy képzeld el, tudod mit olvastam? Mesélem, mesélem, aztán a végén a poénnál nevetek, nézek rá, várom a reakciót, de csak egy komoly arc néz vissza rám, és sürgetően ennyit mond:
- auf Deutsch!  (németül)
Ilyenkor sokszor elkap a harctéri keserűség, és sajnos előfordul, hogy ott hagyom őt, mivel nem vagyok hajlandó megismételni az egészet németül. Nem tudom, nem akarom elfogadni, hogy nem értette a történetemet magyarul. 
Ebből gyakran adódik persze szóváltás, vita, no meg példálózás: 
- Nem lehetsz ilyen, nézd meg, még a leghülyébb török félanalfabéta gyerek is beszél két nyelven! 
- Persze, mert otthon a szüleivel nem tud más nyelven beszélni, csak törökül.
- Na, de tud törökül is meg németül is, vagy nem? 
- Ja schon, de pont ezért nem is tud olyan jól németül, nézd meg hányan vannak közülük a gimnáziumban?!?!

Meddő vita. Mindig ugyanaz.
Már unom. 
Tényleg. 
Szeretném, ha a kisfiam tudna magyarul. 
Mi több! Ha jól tudna magyarul. 
Főleg azt, ha végre rájönne, milyen szép is ez a nyelv. 
A harcot egy percre se adom fel, ma indul a Tündér Lala projekt. Természetesen felolvasás by Anyu, (én) de muszáj! Ha ez a fantasztikus mese se érinti meg a kis magyar lelkét, akkor nem tudom hogyan tovább.