2012. április 23., hétfő

Közben szükség van a normalitásra is

Úgy értem a személyes tragédiám megélése mellett szükségem van teljesen normális hétköznapi dolgokra is és kisebb-nagyobb örömökre, mivel csakis ezek képesek a csónakomat a teljes kétségbeesés taváról visszanavigálni a kellemesebb vízekre. Ha csak és kizárólag az anyukám súlyos betegségébe, a Fürtikém helyzetébe, az egész megoldhatatlannak látszó helyzetbe feledkeznék bele, asszem be is zárhatnám a bótot és csak az lenne a dolgom, hogy valami stabil helyet találjak a lakásban, ami biztosan megtartja a kötelet .....
Nem szabad elfelejteni, hogy napi közel 9 órát dolgozom egy irodában, ahol a főnök szinte folyamatosan jelen van, így a kollégákkal együtt a tempónk és a munkában való részvételünk 200 %-os. :-)
Autóznom is kell napi kétszer 20 km-t, pedig utálok vezetni, de ez is zusammen további 1 óra. Otthon vár a szokásos őrület (kivéve a főzést, azt meghagyom másnak), bizony nekem is kell órákat matekoznom a JuniorCheffel, mert a törtek világa és a trapéz, meg a paralelogramma területe ezt megkívánja. Ehhez persze bele kell néznem a könyvébe és a füzetébe, hiszen az egészet már réges régen elfelejtettem. Talán soha nem is tanultam meg, csak szerencsém volt. :-)
Tegye mindenki a szívére a kezét! Tudjátok fejből a trapéz területének képletét? Na ugye nem!
De én már igen! Németül!

A kisebb-nagyobb örömökhöz tartoznak a falatok (amit más főz .....elsősorban az éttermekben) és persze a hobbim: írás, olvasás, zene és az 1.FCN.
A Húsvéti Nyúltól ajándékot kaptam. 2 belépőt az 1.FCN meccsére. A meccs előtt is küzdöttem a lelkiismeretemmel, érezhetem-e magam jól???
Arra a válaszra jutottam, hogy nem. De szeretném nagyon. :-( Sőt muszáj, ha nem akarok beleroppanni.

Így történt, hogy az elmúlt szombaton a borzalmas valóság mellett is képes voltam pár órára kikapcsolódni. Nem tehetek róla.
Szeretem a focit.

A csapatunk a HSV (Hamburg) ellen játszott. A stadion felé, az S-Bahnban ülve (olyasmi mint a HÉV) kifogtuk a "hotvolleet". Úgy tűnt, az összes atomszerűen betintózott és józan HSV drukker a mi vagonunkba szállt be. Annyira kabarés volt a helyzet, mindenhol kék sálas hamburgi focidrukkerek, akik ordítozva énekeltek és szlopálták a sert, mi pedig ott ültünk jól fésülten, mosolyogva és természetesen nagyon vigyázva arra, hogy mit mondunk és mennyire grimaszolunk.
Mi ketten apussal, diszkrét kis Clubbsállal a nyakunkban. Apus odasúgta nekem: azt hitte itthon játszik a csapat, de ezek szerint ma Hamburgban landoltunk.
Alig vártam már, hogy megérkezzünk a stadionnál, elegem volt, rendkivül idegesített az az ordítás:
"6-mal deutscher Meister
3-mal Pokal Sieger
immer erste Liga ....háeszfauuu"
borzalmas volt.
Csak egy hangyányi kostoló a DAL-ból, amit a Hauptbahnhoftól kezdődően a Frankenstadion megállóig kb. 600-szor hallottam, és úgy a negyvenedik felé igazán meguntam.:


A stadionban az a pár óra fenomenális volt. A csapat ritka szarul játszott, de az atmoszféra, az egész cirkusz (mi más?) lenyűgöző volt. A visszaúton újra kifogtuk az immár újra be..., illetve rátöltött kék-fehér fanok műsorát. Egészen szombatig rettenetesen kiváncsi voltam Hamburgra. Már nem vagyok biztos benne, talán menjünk inkább mégis Dániába? :-)
Néhány kép a szombatomról, aztán majd folytatom.









2012. április 17., kedd

Továbbra is töretlenül, minden logikának ellentmondva

Akkor is.
Várom a csodát.
Nem bírom se elfogadni, se tudomásul venni ezt az egész mindenséget ami az anyuval történik, bár mindig mindenkinek azt állítom, hogy tisztában vagyok vele. Igen, szemem van, talán értelmem is, de könyörgöm, hogy a fenébe lehetne ezt tényleg elfogadni?
Tarthatnak akármekkora érthetetlen hülyének, hiszek a csodákban. A legkisebb pozitív változás az állapotában felvillanyoz ..... és ettől legalább aludni tudok. 

Bár nem tudunk már beszélgetni, nincsenek szavak. Elfújta őket a szél, felőrölte őket a szenvedés, a kín, a kór. Nincs hozzájuk ereje.
Az én Anyukám olyan helyzetben és állapotban van, amitől világéletében írtózott, félt. Ahogy mi is, mindannyian. Hányszor mondta, kéri az Istent, hogy csak gyorsan vigye el, ha lejár az ideje, ne csesszen ki vele. Nem szeretne kiszolgáltatott, magatehetetlen emberként végezni. Ezen, ha szóbakerült mindig csak megborzongtunk, de már nevettünk is, el is hessegettük, hiszen ilyen nem történhet velünk ... pont velünk? Mi elpusztíthatatlanok vagyunk. Vagy ha mégsem, az Isten biztosan nem fog minket cserbenhagyni, kegyeltjei vagyunk, legalábbis az Anyukám. Ő jó. 
Miért teszi most ezt vele, hiszen jó volt egész életében? Persze nem magához, másokhoz. Magához kevésbé volt jó. Szíven viselte az összes, az útját keresztező ember életét. Mindig csak másoknak segíteni. Segíteni, hiszen rászorulnak. És persze önzetlenül.
Ezt látnia kellett annak a Valakinek ott fent. Ha nem látta, akkor az csakis csak azért lehet, mert nem is létezik.
Az Isten cserbenhagyta az Anyukámat. 
Az Isten cserbenhagyta a Nagymamámat.
Ezzel egyértelműen világossá vált, hogy nem is létezik. Arra az Istenre, aki a jókat is ilyen kegyetlenül bünteti, arra nincs ésszerű magyarázat, csak egy: nem létezik. Ekkora hibát nem követhet el senki se.
Eddig se voltam vallásos, de a jelenlegi személyes tragádiámmal még a maradék kicsi morzsáját is elvesztettem annak a talánnak, ami korábban még csak-csak megjelent a lelkemben. 
Nincs talán.
Realitások vannak, fájdalom, szenvedés, tragédiák. Emberi szenvedés, emberi tragédiák.
Ahol az emberek szenvednek, ott nincs helye hozsannának, nem mennyei malasztra van szükség, azt kenheti mindenki a hajára. Fájdalomcsillapításra, panaszok enyhítésére van szükség. 
Vagy a csodára.
Gyógyulásra.
Én ebben hiszek továbbra is. Bár orvosilag, élettanilag nem lehetséges, de ki tudja, talán mégis van egy Valaki, talán mégis .....? Ha bennünk él, akkor kell, hogy halljon, lásson, emlékezzen. És segítsen.
Azt hiszem mégis inkább hiszek. Nem is létezhetnék másként. Agykontroll, Reiki, ezek mind-mind az életet támogatják, a jót, kell, hogy higyjek.

Az én Anyukám, akivel sokáig együtt dobbant a szívünk, akitől azt a rengeteg szeretetet kaptam, egyedül van a kínjában. Nem tudok neki segíteni, enyhíteni a szenvedését és amitől a szív ismét darabokra hull:  nem értem egy hangját se. Az artikulációhoz, a szavak formálásához erő kell, a gondolatokhoz pedig szellemi frissesség. Ezeknek híján van.  Hihetetlenül halk, érthetetlen valami hagyja el a kis száját, amit kinyitni se nagyon tud.
Nem tudom mit akar mondani. Akar-e egyáltalán valamit mondani? Panaszkodna? Kérdezni szeretne?

Anyukám! Tudod, mindig is a füledbe suttogtam, akkor is amikor etettelek: Te vagy a legfaszább csaj a világon, a legklasszabb Anyu, aki soha nem ismert lehetetlent és akit nagyon-nagyon szeretek! Meg fogod csinálni, erősödni fogsz és meggyógyulsz! 
Remélem értetted.
Hogy gyógyulhat-e az anyukám? Elvileg nem. A szomszédnéninek. De nem nekem.
Nekem más a véleményem, mivel hiszek a csodákban.
Mennyivel lennék én hülyébb, mint az, aki hisz a húsvéti feltámadásban, mennyivel lenne az anyukám gyógyulásába vetett hitem ésszerütlenebb, mint mások vallásos köde, nem értem?

2012. április 1., vasárnap

Kurze Pause, Győrbe mentem

Sikerült végre úgy autót találnom az egyik telekocsin keresztűl hazafelére és a visszaútra (itthonról haza...), ami harmónikázik a szabadságommal, ami sajnos nekem se véges. 
Ráadásul szabit nem úgy és akkor tudok kivenni, amikor gondolok egyet, ezt egyeztetnem és engedélyeztetnem kell. Vannak területek, amikért én vagyok a felelős, nem tudom egyszerűen átadni másnak, vagy eltolni későbbre. 
A korlátlan szabadságot, csak az éveken keresztül tartó munkanélküliségem alatt tudtam "élvezni". Ez alatt az évek alatt bármikor mehettem volna. Csak nem volt miből. Bár ezt sokan el se hitték. Ezt a korlátlan szabadságot nem kívánom senkinek, ahogy én se szeretném mégegyszer átélni ..... bár soha nem tudni mit hoz a holnap... valószínű nem rokkannék bele. Vegyük úgy, hogy én már edzett vagyok.

Ma este, ha minden jól megy, már látni foglak újra Anyukám, és téged is drága kis Fürtikém!
Izgulok.