2013. szeptember 29., vasárnap

A túrós batyu túrója

Ha sorsod külföldre szólít, meg kell, hogy tanuld a falatok nevét, különben éhen maradsz. 
Áh, a rossebeket, ettől nem kell ám félni, az önkiszolgáló boltban megtapogathatsz mindent, nem kell elmagyaráznod egy idegen nyelven, hogy mit kívánsz főzni és mi az a belevaló, amit keresel. Ránézel, vagy  megtapizod a cuccot és a kinézetéből, alakjából, formájából nagyjából rá fogsz jönni, mi az ami kell. :-)
A péknél már nehezebb. Bár nagy segítség lehet a kéz ujjainak használata. Rámutatni a kívánt falatra és az ujjacskák segítségével megmutatni, hány darab kell belőle. Mint az írástudatlan (nem mondom a nép nevét) kecskepásztorok. Rém ciki, de soknak megfelel. A lényeg, hogy "németbe" élnek. 

A túrós batyunk létezik Ausztriában és errefelé Bajorországban is. Talán kevesebb porcukorral, de ízben hasonló. Viszont másképp hívják. A túró tehet róla. Ő Túróságát Ausztriában Topfen-nek, Németországban Quark-nak hívják. A táska itt is ott is Tasche. És néha, amikor a pékség alkalmazottja nem elég rugalmas és internacionál, akkor neked kell segíteni. 

Állati jókat szórakozunk, a páromnak tűnt fel a következő:
A helyszín Nürnberg város egyik péksége:
A kölcsösen elhangzó Grüß Gott-ok (és figyelem, nem Guten Tágok!!) valamint a was hätten Sie gerne után:
- Ich hätte gerne eine Topfentasche ..
 az eladó szemöldöke értetlenkedve a homlokán feljebb szalad és máris artikulálja a kérdést: 
- Heeee?!?! A'wos??
- Eine Qurktasche ... (javítja magát a sorsába beletörődve apus)
- Assssso - és ismét béke honol az eladó lelkében.

A következő alkalommal egy másik péknél:
- Ich häte gerne eine Quarktasche ... - rendel a párom, személyes tapasztalatán alapuló szóválasztással, de az eladó reakciója hasonló a korábbihoz
- A'wos?!?! Topfentasche heißt "des"! - és áll a párom leforrázva, mivel a mondatnak éle van. A kis butus még azt se tudja, hogy hívják a Topfentaschét. 

Aztán a harmadik, negyedik ... ixedik helyen dettó. Rettenetesen jókat röhögünk rajta, akár fogadásokat is lehetne kötni, melyik kifejezés lesz a nyerő a soron következő pékségben, ahol aztán az eladón is múlik. Ha Quarkot mondunk, akkor javítják Topfenre. Ha Topfent mondunk, akkor néha visszakérdeznek, hogy mire gondolunk pontosan. Ritkán van egyezőség. :-)

(Bécsben ráaadásul Topfengolatsche-nak is nevezik a falatot, de arrafelé aztán a Quark tényleg nem jön szóba.) 

2013. szeptember 22., vasárnap

4 perc 5 másodperc

Ennyi időbe telt valakinek telefonon felmondanom.
Két stampelt ittam rá az előbb, ami égeti a gyomrom. A korábbi telefonhívás pedig a lelkem. Most minden ég. Ha szar az élet, akkor én most valakinek még szarabbá tettem. Rajtam keresztűl jutott el hozzá egy újabb csapás, nagyon sajnálom. 

Korábban még nehezebb volt, mára már sajnos rutinom lett, így jobban fel vagyok készülve ezekre a telefonbeszélgetésekre, amik azért lényegesen könnyebbek, mint amikor személyes találkozások alkalmával kell közölnöm a rossz hírt. Amikor ott van a másik ember a közvetlen közeledben, akkor érzed, szinte látod a hír megérkezését az agyában, a szívében, a kárt és az űrt, amit okoztál a lelkében.
Nem akarok, de mindig belegondolok. Mit éreznék én most, mire gondolnék .....? Engem se kímélt meg tőle az élet, velem is történt már ilyen, emlékszem rá, ilyet nem lehet elfelejteni. Valami felrobban ott belül, a jelent és a jövőt teljesen szétzúzva. Csak egyetlen kérdés dübürög, a "most mi lesz velem?". Miből fogok megélni, úr isten?
Akkor, abban a pilanatban leredukálódunk. Használhatatlan, teszetosza emberré válunk, aki nem képes ellátni a munkáját. Hülyékké, bénákká, élhetetlenekké tesz minket a felmondás ereje, abban a percben mindenképpen. Loserekké. A család loserei. Mindegy mi a felmondás oka, akár igazságtalanul is kerülhettünk lapátra, lehettünk áldozatai az emberi szemétségnek, fúrásnak, akkor is loserek vagyunk, mert pont velünk történik. 

Telefonon közölni a rossz hírt könnyebb. Tényeket közölsz, ahogy a német mondja "Daten und Fakten", a döntéshez vezető utat kíméletesen, de le tudod írni. Vigyázva, hogy ne bántsd meg a másik embert, a munkára való alkalmatlanságának közlésével a lelkén ejtett sebeket egyből balzsamozod a szorgalmának, kiváló emberségének dícséretével, milyen rendes, aranyos, kedves, csak hát erre, amit nálunk csinált, erre nem tudjuk tovább igénybevenni. Mert ezt nem tudja. És nem kell látnod a gyűlő könnyeket, a hirtelen felbukkanó bizonytalanságot és félelmet a szemében. Nem látok semmit, csak beszélünk. És elég hamar ki tudok jönni a beszélgetésből, hiszen én diktálom, nálam vannak az érvek. A másik erre nincs felkészülve, váratlanul érte. Aztán a végén, amikor a harmadik szárnyaszegett próbálkozás, a "de még vissza tudok jönni valamikor későb? ..." kegyetlen letörése után a nagyon sajnálommal és a minden jót-val letehetem a kagylót.
Persze, hogy szar utána, de megtörtént. Megkönnyebültem.

Őszinte leszek, a szomorú valósághoz kapcsolódik néhány vicces momentum is. Az egyik emberen megesett a szívünk. Történt ugyanis, hogy ez az emberke elindult Magyarországról a messzi, ismeretlen Svájcba. Természetesen mindennemű nyelvtudás és tapasztalat nélkül, felülve egy magyarországi közvetítő hintapacijára. A srác többször is kihangsúlyozta, hogy ő esztergályos, sima esztergályos, CNC-gépekhez nem ért. Egyáltalán nem. Jó, jó, nyugtatta a közvetítő, érti ő, ez természetesen figyelembe van vége, kein Problem. A srác a közel 2000 km megtétele után megérkezett Svájcban. A leendő munkahelyén természetesen CNC-gépek várták. A megrendelő köszönte, nem kérte, innentől nem foglalkozott vele senki se. Sarkonfordultak, őt ott hagyták. A srác kétségbeesve próbálkozott egy pár napig, munkát keresett, de nem talált (érthető, már bocsánat), feladta, elindult hazafelé. Itt léptünk be mi a képbe. Egy dolgozónk ismerőse volt a srác. A dolgozónk esküdözött, igaz, hogy más a szakmája, de ebben (ebben = nálunk, a cégnél végzendő szakmunkák) a szakmában dolgozik közel 15 éve, szuper, ügyes, gyakorlata van ....blablabla. Soha nem veszek fel senkit se írásos pályázat és a vele történő telefonbeszélgetés nélkül, soha. Az ilyen akcióktól, amikor visszafelé jön velem még egy Józsi, jó nagyon, ügyes, nem fogjátok megbánni akciókat a hátam közepére se kívánom, mert nem szokott működni. Másrészt komolytalan. Eddig az összes hasonló próbálkozás vége csőd lett. Ebben az esetben se vártam mást.
Na, szóval a srác útban volt hazafelé, mentsük meg, jöjjön be hozzánk, felvesszük.
- Hogyan jelentkezhetsz erre az állásra, neked más a szakmai végezettséged?
- Ó, ezt is csináltam sokat, van tapasztalatom!
- Biztos vagy benne, hogy ezen a területen profi vagy és profiként meg fogod állni a helyedet?
- Persze.
Na ja, mit is mondhatna mást az utolsó szalmaszáléknak.
A srác bekerült egy csapatba. Az első hete után egyeztetett a Herr Főnök a vezető szerelővel, aki vigyorogva mesélte, hogy ő még ilyet nem látott, mint a munkatársunk. Mind a keze, mind a nagyzsebese (kantáros nadrág) tiszta maradt az egész heti munka alatt! Az elsőosztályos szakmunkástanulókkal történnek meg hasonlók, de egy profival?!
A főnököm vigyorogva simogatta a nemlétező szakállát, csak rázta a fejét, mert ez valóban hihetetlen. Pontosabban hihető, mert annak a bizonyítéka, hogy valaki nem odavaló. 
Egy újabb esélyt kapott a srác, egy másik építkezésen. Ott el volt mint a befőtt.
De lassan körvonalazódott a döntés, a szomorú döntés. Hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk, megkérdeztem vele együttdolgozó kollégákat is, mi a véleményük a munkájáról. Sajnos kivétel nélkül arról számoltak be, hogy igyekvő, szorgalmas, rendes emberke, de neki mindent mondani kell, a kezébe kell adni, önálló munkavégzésre nem alkalmas, a kezét kell fogni. Erre pedig a dolgozóknak se ideje, se idege. Ráadásul csak magyarul beszél. Még azt a kifejezést se ismerte, amit minden más szaki, akik ha egy hangot se beszélnek németül de ezt, hogy Vorschuss, azaz előleg már az elején tudják, nem hiányzik a szótárukból.

Persze továbbra se érzem magam ettől jobban, meg felmentve, de azt hiszem érthető, néha az emberek saját maguk is tehetnek a felmondásról. Nem állítok olyat, ami nem igaz. Ha mégis, akkor vállalnom kell a következményeket.
Ahogy a (ferde) közmondás is tartja: 
Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa ©Laár Pour Laár Társulat 

2013. szeptember 7., szombat

Foci a Monarchiában

Persze nem "akkor", hanem manapság. 
Az osztrákok és a magyarok is 3 góllal kaptak ki tegnap. 
Pedig itt (itt=Bécs, mert pár nap nyaralás mégis összejött) nagyon várták a csodát.


Bíztak is benne!

Olvasom a magyar véleményeket a magyar fociról. Ugyan azok, mind az osztrák vélemények az osztrákok teljesítményéről. Hozzá persze kézlegyintés és ähhh. Nincs különbség.
Ez rendben is van, ha mi, szegény Magyaren kikapunk, nehogy màr a sógorék győzzenek!

Ma délután se várok osztrák győzelmet .... Naná, hogy nem!! A Nürnberg játszik a Rapid Wien ellen. Többet erről majd otthonról. Így telefonon püttyögve nagyon  nehéz.