2012. január 30., hétfő

Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

Folytatás
Leforrázva ódalogtam el a tetthelyről, egyrészt forrt bennem a düh a nő balkáni viselkedése miatt, másrészt komolyan megrémültem az átéltektől. Ha velem, egy hozzátartozóval ez a nő egy ilyen hangot megenged, akkor mit művelhet mondjuk az anyukámmal?

Nem félreérteni, láttam ott természetesen kedves, segítőkész nővéreket is, beszéltem is velük, nem őket szeretném ócsárolni, egyáltalán nem általánosságban beszélek! Ahogy írtam, a gyógyító, ápoló munkájukért csak köszönet jár nekik.
Viszont el kell azokat a dolgokat is mesélni,  amiknek egyszerűen nem lenne szabad megtörténniük.
Érzésem szerint egy nővérnek például soha nem lenne szabad kiabálnia egy hozzátartozóval, pláne nem kioktatnia. Márpedig a Hangoska még azt is megjegyezte, és egyáltalán nem diszkréten, hogy vannak sokkal jobb és másabb otthonok is, mint az ahol az anyu van, csak utána kéne érdeklődnöm. Például az az otthon is jó, ahol ő dolgozik és oda egyáltalán nem tart olyan sokáig a bekerülés, mint a ...... És sokat sejtetően, tudálékos, mosollyal nézett a kolléganőjére, talán a "de jól megmontad most a magadét gizikém, milyen jól kiismered magad ezekben a dolgokban" visszakacsintásra várva, de a kollégina (a velem lojális) csak tipródott közöttünk. Érthető.
Bizonyos nevek említése után is csak gúnyosan mosolygott és legyintett a kezével:
- Áh, ismerem!! - és nézett azzal az idegesítő, mindent tudó és ismerő arckifejezéssel és vigyorgott hozzá lekezelően.
Kellemetlenke aztán a kezei között tartva a papírt az anyu otthonbeli címével elrobogott, ahogy mondta végre rá tudja vezetni az adatok közé.

Másnap aztán történt a seggreülés. A kórházból a betegeket mentővel szállítják a címekre, persze nem egyesével. Mivel előző este az ügyeletes doktornő nem tudta megmondani, hogy mikor engedik ki az anyut a kórházból, pontosabban nem tudta megmondani mikor indul a mentő amelyikkel őt is visszaviszik, azt javasolta, hogy érdeklődjek a délelőtt folyamán telefonon. Persze az se kizárt, hogy délután szállítják vissza, ez tényleg azon múlik, hogy sikerül mentőt szerezni. Szerettem volna ott lenni, esetleg segíteni, de azt mondta, nem tudok mit csinálni, a mentőbe én magam be nem szállhatok (érthető).
Másnap délelőtt telefonon hívtam az osztályt a szállodából. (jut eszembe: a kórházi osztályokon a telefont általában név nélkül veszik fel. Sajnos mindenki. Egy tessék, vagy hallo, vagy esetleg egy  "Joli, FÜL" (ez utóbbi lehet a Joli vagyok a fülészetről), ez nem a külsősöknek szól, bocsánat de nem értem miért nem lehet egyszerűen felvenni azt a rohadt telefont és bemutatkozni:
-"Hajosztály, Kopasz Ella vagyok, jó napot kívánok!
Sokkal egyszerűbb lenne, higyjék el,megkönnyíti a betelefonáló helyzetét, ugyanis nem kéne balfasz kérdéseket feltennünk, hogy öööö, elnézést, hajosztály? A kérdés nem balfasz, csak azzá válik a válaszadó kétségekkel teli hangját hallva, hogy
- Igen ... - és szinte tapintható, hogy hülyének néz, de legalábbis feleslegesnek érzi a kérdést, hiszen mi más lenne, aranyom hát azt hívtad, nem? :-))
Szóval hívom az osztály, halóval, vagy tessékkel bejelentkezik egy női hang. Előszőr persze rákérdeztem, hogy "..izéosztály?" (biztos ami biztos, akár landolhattam is a recepción), aztán a hang megerősítette, igen, az.
Bemutatkoztam és illedelmesen megkérdezem, hogy az anyukámmal mi van.
- Hát az anyukájával gond van, ugyanis rossz volt a cím! Nem találta a mentő a címet, így sajnos az anyukáját visszahozták a kórházba...Több helyen is járt vele az autó, de sehol nem ismerték...
Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg, úr isten, hát az anyukám a 35 kg-jával, végletekig legyengülve, a kurva hidegben, betegen, ezek az emberek meg utaztatják talán még ültetve is, és visszaviszik!!!! :-(((
A telefon majdnem kiesett a kezemből, majdnem sírtam, annyira fájt ez az egész. Az anyu az állapotában kiszolgáltatott. Teljesen. És ez megtörténik vele.
A hölgynek a telefonban aztán kiakadtam. Pontosabban csak próbáltam.
- Az nem lehet igaz, hogy rossz a cím, tegnap este adtam meg egy nővérkének ......apropó ezt muszáj önnek elmondanom, ugyanis tegnap az egyik nővérke velem minősíthetetlen hangon kiabált pont az anyu címe miatt ..... elnézést ön a főnővér?
- Nem, a doktornő vagyok.
oppppsz, erre nem számítottam ..., de nem gond, mert a doktornő már le is kevert
- Elnézést, de nekem telefonálgatásra nincs időm, intézkednem kell, hogy egy másik mentőt rendeljünk ....
- De doktornő, tényleg nem értem, tegnap írta fel az a kicsi, vörös hajú nővér az anyu cimét, hát hogy lehet mégis rossz a cím??? És tényleg, ahogy ez az alkalmazottjuk tegnap velem beszé.......
- Ne haragudjon, de le kell tennem, sajnos erre nincs időm ...
- Viszonthallásra.
A rövid beszélgetés alatt persze bediktáltam a doktornőnek az otthon telefonszámát és a címét. Azt mondta, felhívja őket. Meg talán azért az nem lett volna nagyon rossz, ha esetleg elnézést kért volna tőlem a nővérke nevében, vagy bármi, hiszen emberek vagyunk. Neki érthetően védeni kell a mundér becsületét .....de az enyémmel akkor nem foglalkozik senki?
Vártam, vártam, remegtem, fájt a sors, majd felhívtam az otthont, röviden elmondtam, hogy mi történt és eléggé meglepődtem, hogy a kórház még nem hívta őket. Pedig már annyira várták vissza az anyut .... (erre a témára majd szeretnék külön kitérni, én ebben az otthonban csak és kizárólag nagybetűs embereket ismertem meg, odafigyelés, emberség .... nekik külön "oldalt" szánok. )
Idegességemben újra a "tessék" osztályt tárcsáztam, ismét a doktornő vette fel, de már kért is, hogy tegyem le, mert meghívatta az otthon számát és ha mi most beszélünk, akkor foglalt lesz a vonala ....
Paffffff, ezek szerint a kórházi dolgozók, nem telefonálhatnak olyan egyszerűen, csak a központon keresztül?? Persze pénzbe kerül. 
De a rohadt életbe, a mentőbe a benzin ingyen van?? Inkább szelik a kilométereket a betegekkel a fedélzeten, de telefonálniuk nem lehet? Nincs egy dicspécser valahol akit fel lehetne hívni, hogy az ilyet kézbevehetné? Valahol valaki, aki rendelkezik az összes otthon telefonszámával és seccperc alatt tisztázhatná a betegek címét, értesíthetné őket arról, hogy a lakójuk útban van hozzájuk?
Az anyu jelenlegi címétől nem messze, egy hasonló nevű utcában is van egy otthon, a doktornő elmondása alapján ott is próbálkozott a mentős, de nem járt sikerrel.
Ezen a töketlenségen is az ész megáll! A szomszédos otthon dolgozójának se jutott eszébe, hogy uno momento, várjon, megkérdezem a csajokat a másik házban, hátha a néni tőlük jött!
Nem.
Senki nem gondolkodik, nem keres megoldást.
Hát akkor nincs más, visszavisszük a beteget a kórházba.
És az anyu újra ott, ahova senki nem kivánkozik ......... mert valahol valaki elírta a címét, mert valahol valaki lusta volt a helyesnek utánnanézni, mert valahol valaki ...........
A kiabálós nővért pedig ezúton csókúttatom! Remélem valaki az övéhez hasonló stílusban, egy kicsit kiabálósan, egy kicsit kioktatósan, elmeséli neki, hogy mit művelt egy másik emberrel. 
Köszönöm neki azokat a szomorúsággal teli órákat, a megalázó pillanatokat és azt, hogy az anyut egy ilyennek kitette!

2012. január 29., vasárnap

Decemberi utam. Első rész: Győr

A decemberben a családommal eltöltött pár nap szabadságomról eddig még semmit se írtam. Nem ment. 
A Győrben eltelt napokról eddig nem tudtam mesélni, a valóság ismét olyan mélyen megrázott, képtelen lettem volna összeszedni a lényegét. 
A Bécs-i napokról való beszámolóhoz meg főleg nem volt kedvem, őszinte leszek, én csak testben voltam ott. Másfél napon keresztül csak feküdtem a szállodai szobánkban, rettenetes volt a közérzetem. Pedig tapintható volt mindenütt a zsongás, hiszen az év utolsó napjaira főleg megtelik Bécs túristákkal, de nekem minden mindegy volt. A szomorúságom nagyobb volt, búcsúztam. Újra el kellett jönnöm Győrből, ott kellett hagynom két, hozzám rendkívül közel álló embert a pácban. Jóvanna, nem a pácban, csak magukra.
Egyszerűen tényleg nem volt okom boldognak lenni, ráadásul a hányásos kis rosszulléteim miatt amúgy is sebnyalogatással voltam elfoglalva. Minden második gondolatomon az anyu és a Fürtikém osztozott a "de rosszul vagyok, istenem"-el.
Apus és a kisfiam végtelenül megértőek voltak, tiszteletben tartották azt, hogy nem kívánok mindenhova elmenni velük, és meglehetősen szűkre szabott a nevetős kedvem, hiszen ők is talpig emberből vannak.

Győr
Az anyu kórházban volt, a Fürtikém a gondozó otthonban. A fiúk általában nélkülem járták a várost, vagy ültek órák hosszat magukban egy fagyikehely mellett valamelyik kávéházban. Nem értem rá velük tölteni az időt, nem családi, vidám kiránduláson jártam otthon .......sajnos.
Másrészről nem akartam az Andrét se kitenni mindennek. Természetesen ő is volt bent a Nammamájánál a kórházban, de sajnos, ahogy ez lenni szokott, a 11 éves kisfiút a látványt sokkolta. Apust felnőttként is, akkor mit szóljon egy kigggyerek? Ugye én nem találtam annyira rettenetesnek a kórház benti képét, mivel ismertem, de más viszonyokhoz szokott külföldinek ez higyjétek el, maga a horror! A nürnbergi nagymamája is feküdt már párszor az egyik itteni klinikán, ott is jártunk már többször látogatóban, de had ne mondjam! Azok a két ágyas, fürdőszobás, tévés és telefonos szobák inkább szállodainak tűntek, mellettük a győri valóság valóban szembetűnő volt. Feküdtem én is a kisfiammal a bécsi AKH-ban (európa egyik legjobb nevű kórháza), a St. Anna Kindespitalban, hát láttam én is belülről ezek működését, van személyes tapasztalatom, sajnos valóban összehasonlíthatatlan a magyar valósággal. Emlékszem 2000-ben a győri szülészet tusolóiban a falat ellepő apró fekete bogarakra. Nagyon izgultam, nehogy rájuk menjen a víz, nehogy megzavarjam őket. Nem tudtam elképzelni mi lesz akkor ha ezek esetleg elindulnak, vagy elkezdenek röpdösni, nem is akartam. Undorítók és gusztustalanok voltak. Ezek a dögök mellett nem igazán érdekelt az akkortájt frissen átadott UH-s részleg, ahol kellemes zenét hallgathattak a vizsgálatra váró kismamik. Én jobban örültem volna egy szülészeti bogáreltakarításnak.

Vissza az anyukámhoz: a kórházi helyzetről az orvosok, az ápoló személyzet erről persze nem tehet. Hála nekik, köszönöm a lelkiismeretes, gyógyító munkájukat, amivel az anyunak segítenek, az infúziókkal, gyógyszerekkel egy kicsit mindig megtámogatják. 

De valamit akkor is el kell mondanom. Bár nem szeretnék senkit se megbántani, főleg azt nem elérni, hogy az anyun csattanjon esetleg az ostor, ha újra bekerül.  Márpedig nagy valószínűséggel erre a bekerülésre a betegsége miatt még párszor sor fog kerülni.
A következő történt:
Az egyik este a nővérkék kiosztották a vacsorát. (Megjegyzem erről se ők tehetnek, de képzeljétek el, vákumfóliázott kenyér, sajt, vagy felvágott landol a beteg éjjeliszekrényén, tessék kérem! Apus próbálkozott, minden erejét beleadva, két kézzel tépte fel. Az anyukám sajnos ugyanúgy, ahogy ebben a kórteremben a többi, ágyhozkötött, kiszolgáltatott betegtársa is, az életben ki nem bontaná. A párom nem értette, hogy miért nem lehet a falatot legalább egy tálcán, vagy tányéron behozni? Nem tudom, lehet a karácsony miatt működött csak takarékon az ellátás, talán máskor jobb. )
Na, tehát landolt a vacsora. Az anyukám könyörgött, hogy adjak neki pudingot. Mivel gyakran nem igazán ismeri ki magát, úgy gondoltam nem őt kérdezem meg arról, hogy evett-e már vacsorát.
Kiléptem a folyosóra nővérkeresőre. A szomszédos szobában, egy kicsit olyan megfigyelőjellegű szobában találtam rá kettőre, akik az ott felállított nővérpultnál álltak. A szobában súlyosan beteg emberek feküdtek mozdulatlanul, hangtalanul.
A betegekre és a helyszínre való tekintettel, suttogva bemutatkoztam és kérdeztem a nővérkéket, hogy evett-e már vacsorát az anyukám, adhatok-e neki pudingot?
A barna hajú, kedves nővérke készségesen válaszolt. 
Aztán jött a haddelhadd.
Társa, az alacsony, enyhén molett, vállig érő vörös hajú nővérke hirtelen felindulásból megfordult és nekem esett: 
- Jó, hogy itt van! Legalább megtudja végre mondani, hogy mi az anyukája rendes címe, ugyanis a megadott cím rossssssz! - üvöltötte
Mi rossz, mi rossz??? Nem értettem. A nővér (persze végig üvöltve, a betegek le vannak szarva) az értésemre adta, hogy az anyukám beutalóján és a papírján szereplő cím rossz, az a lakcíme. Holnap ha el szeretnék engedni, akkor méééééégis hovavigyéééék???? 
A nő stílusa kritikán aluli volt. 
Próbálkoztam:
- Az nem lehet, hogy a korábbi lakcíme legyen a papíron, valamilyen feljegyzés biztos szerepel a beutalón ....
- Niiincs!! A lakcíme szerepel rajta!
- Nem tudom, én abból indulok ki, ha valaki egy otthon lakója, amiről hatósági határozat is született, akkor az a jelenlegi címe. És ha ennek az otthonnak a orvosa beutalja ezt az emberkét a kórházba, akkor józan paraszti ésszel is más nem történhet, mint visszavigyék oda, ahonnan elhozták, vagy nem?!
- Az nem úúúúgy van! -replikázott a nő!
- De hiszen az anyu az elmúlt időszakban olyan gyakran volt kórházban, sőt műtötték is a lábát egy másik osztályon, aztán ismét visszakerült az otthonba, ahonnan néha vissza is hozták a kórházi kontrollra mentővel, soha nem volt ilyen probléma!
- Ha valaki otthonba kerül, akkor át kell iratni a címét is hivatalosan! - Ezt ő nagyon is jól tudja, ugyanis egy idősek otthonában dolgozik, és biztosíthat arról, hogy ez a helyes, ezt így kell, igazán utána nézhettem volna a dolognak! Az anyunak mindenhol, miiiindenhol a trallala utca 3 szám szerepel, semmi más! X időt töltött el emmiatt, hogy az anyu címét kereste! Ezek szerint abban az otthonban ahol az anyu él, nem végzik a dolgozók rendesen a munkájukat, mert ezt tudniuk kéne nekik is!!
Ekkor vettem észre a kisfiam rémült arcát a folyosón, akit az apukájával együtt ennek a nővérnek az üvöltése odacsalt. A párom nem akart beavatkozni, mivel nem értette miről van szó, ő csak azt látta és hallotta, hogy egy betegekkel teli szobában egy nővér üvölt velem. A helyzet, a látvány minősíthetetlen volt, egy nővér akit soha nem láttam, akihez semmi közöm, éppen leordítja a hajamat. Gondolta vár kint diszkréten, csak akkor jön be, ha segítséget kérek tőle.
Ahogy később finoman utalt rá, ő a helyemben közel se lett volna ennyire udvarias ezzel a nővel, hát könyörgöm hol vagyunk? A Balkánon????? 
Milyen jogon üvölt velem akárki is, nem érti miért nem osztottam ki az okostojást.
Először is azt hittem, hogy a nő nagyothall és ez a normális hangereje. Később amikor már gyanítottam, hogy nem ez a normális, hanem egyszerűen buta, akkor se mertem volna kikérni magamnak a viselkedését, uram atyám hát hogyan, mikor az anyukám ott marad a kezei között kiszolgáltatva???? :-(((((
A címet bediktáltam, a balkánnővérke felírta egy papírra az otthon címét.
A másik nővérke akivel később még sikerült egy pár szót váltanom, akinél megjegyeztem a kolléganője minősíthetetlen viselkedését, együttérzően bólogatott és közölte, hogy sajnos a kolléganője "ilyen".

A történetet folytatom, itt még nincs vége.

Csak még két kép:

A kórház folyosója, ahol már háromszor olyan gyorsan ver a szívem .... :-((

A kórterem
nők és férfiak vegyesen, egy mosdókagyló 6 ágyra és szinte mindig égő neonok........ (erről se tehetnek az orvosok és ápolók, de valaki, valakik biztosan!)


2012. január 19., csütörtök

Röviden

Addig is, amíg Évgyűrűék válaszolnak (naivitásom határtalan), meg amíg összeszedem magam az Anyukám miatt ....had mutassam meg az egyik kedvencemet, ami jobbá tesz pár percet az életemből.

Az anyukám tegnap a kérésemre újra bekerült oda, ahova pedig nem kívánom: a kórházba. Sajnos nekem elég a hangját hallani és máris tudom nagy a baj. Az elmúlt pár napban kétségbeejtő volt ez a kis hang.....a beszéde is. Ahogy a hírek is az állapotáról. Kénytelen voltam. :-(
Az egyetlen lehetőség sajnos akkor is a kórház, az otthonban nem tudnak gyógyítani, ott csak vigyáznak rá. 
Hála ég, ma délutánra kiengedték, visszakerült az otthonba. A felturbózó infúziót megkapta, nem volt miért tovább bent tartaniuk, nincs terápia. :-(
Határtalanul boldog voltam az miatt, hogy kiengedték, bár ez sajnos nem jelent semmit, úgy értem túl jót, mivel nem igazán van remény gyógyulásra, a stagnálással se biztatnak, nekem akkor is megnyugtató .... ismét időt nyertünk.
3 hete volt utoljára kórházban, most megint, ..... nem tudom mit hoz a holnap.
Egyfolytában félek.
Nekem van anyukám, mindig is volt. Talán most egy kicsit beteg, de az anyukák nem hagyják el a gyereküket soha!!! 
Csodák pedig vannak!
Vagy mégse?

A jelenlegi helyzetet nem akarom se elhinni, se elfogadni.
Nem tudom folytatni ..... nincs hozzá se erőm, se megfelelő szavaim, szeretnék most csak ennél a zenénél maradni:

2012. január 15., vasárnap

Ügyintézzünk tovább!

A posta gyors reagálásától feldobva, megpróbálkozom a lehetetlennel, megszólítom az Évgyűrűket is a blogomon, hátha!  Bár attól tartok, ez a társaság kimeríti a németül Saftladen-nek nevezett kategóriát. Ha valakit érdekel, a Saftladenről áll néhány sor a Wikipédiában. Itt.

Mi a bajom az Évgyűrükkel? Miért Saftládenezem őket? Mert tojnak rám! Nem válaszolnak.

Az első próbálkozásom 2011.augusztus 31-éről:
----- Original Message -----
From: Andrea xxxxxxxxx
To: ugyfelszolgalat@evgyuruk.hu
Sent: Wednesday, August 31, 2011 6:51 PM

Subject: Èrdeklödés

Tisztelt Èvgyürük!

aztán a levél szövege, a problémámról blablabal .......semmiféle információ nem áll a rendelkezésemre, ezért fordulok Önökhöz, és kérem szíves tájékoztatásukat: ........ blablabla
Mivel külföldön élek, így nem áll módomban bemenni a helyi kirendeltségükre.
Aztán megadtam az összes adatomat, név, cim, anyukám neve, belépés jogcíme, a dátuma, az egyéni számla száma annak státusza, TAJszam, adoazonosito, minden.
És már előre örültem:
Szíves válaszukat elöre is köszönöm!

Nem gyütt semmi.

Ezt a levelet kis ráhagyással egy újabb követte, amiben már kezdtem szemtelenné válni, gondolván, úgyis tök mindegy.

----- Original Message -----
From: Andrea XXXXXXX
To: ugyfelszolgalat@evgyuruk.hu
Sent: Saturday, November 26, 2011 1:00 PM

Subject: Fw: Èrdeklödés

Tisztelt "Èvgyürük" !

Régebb óta külfölfön élö magyarként kicsit elszoktam az otthoni nehézkes ügyintézéstöl, de látom semmi nem változott.
Igazán nem mondhatják, hogy nem vagyok türelmes, mivel még csak most érdeklödöm az augusztus 31-én küldött levelemmel kapcsolatosan, amire a mai napig nem érkezett Önöktöl válasz.

Kérdésem még mindig aktuális, várom szíves válaszukat, visszajelzésüket, bármit ... :-)

Köszönettel:

én
 
 Hát, kiváncsi vagyok ...... hátha történik valami? Lehet rossz az email cím? Ki tudja? Én nem. Én csak várok, várok, várok, várok ..............


A Posta válasza

Kellemes meglepetés ért, ugyanis személyesen a Magyar Posta Zrt szóvivője küldött nekem egy aranyos emailt, reagálva az előző bejegyzésemre.
  • Meglepetés 1: egyáltalán foglalkoztak velem
  • Meglepetés 2: megpróbálták kideríteni mi okozta a küldemény csúszását
  • Meglepetés 3: a hangnem
 A levél utolsó mondatát ídézném, példás:
"Kérem, amennyiben bármilyen észrevétele van szolgáltatásainkkal kapcsolatban, írjon nekem, keressen, hiszen mi is úgy tudunk fejlődni, ha ügyfeleink visszajelzéseit látjuk."

Akárhogy is nézzük, ügyfélközpontúsággal állunk szemben.
Kedves K., köszönöm még egyszer!

2012. január 11., szerda

Magyar Királyi Posta

Amúgy is húzósak a napjaink az irodában, de bérelszámolásos időszakban aztán tetőzik az őrület.
Tegnap többek között egy 115 euróról kiállított elismervény okozott egy kisebb fennakadást. Az egyik dolgozónk részére került kifizetésre bizonyos költségek előlegeként. Ezeknek az elismervényeknek különben az a sorsa, hogy vagy megsemmisítődnek a kezecském által, vagy maradnak és képezik a bérből történő levonás bizonylatát. Persze kiskacsóm csak akkor gyilkolja meg őket, ha a rajtuk szereplő összeg ellenszámlákkal alátámasztható.... Azt hiszem értelmetlenebbül és bonyolultabbul nem is lehetett volna ezt megfogalmazni, de most már hagyom mások elborzasztására. :-)))

Még egyszer nekifutok.
A felvett összeg egy előleg. Játszuk azt, hogy ebből fizeti ki az emberke a munkaruházatát, meg az üzemanyagot, ami mondjuk pontosan 115 euróba kerül összesen. A  dolgozó aztán az erről szóló számlát, számlákat megküldi nekünk. A számla bekerül a könyvelésbe, az előlegről kiállított elismervény pedig megsemmisítésre kerül, mivel elszámolt a dolgozó. (A differenciákat most hagyjuk, jobb lesz így, ma nagyon bonyolultak a gondolataim. :-) )

Szóval ott volt egy 115 euróról szóló Quittungunk, amihez hiányoztak a számlák. Mit tegyünk? Természetesen felhívtam a kollégát, aki biztosított arról, hogy márpedig a megbeszélésnek megfelelően az ellenszámlákat még decemberben postán a részünkre elküldte. 
- "Biztos?" - próbálkoztam nála. 
- "Nem lehet, hogy ...........?"
- "Nem, Andrea. Feladtam. És már nagyon régen. Decemberben."
- "Jó, majd utánanézek."

Átforgattunk mindent. Sehol a boríték. Szinte biztos voltam benne, hogy a főnök tette el valahová. El is kezdtem piszkálni, nem hagytam egy percre se békén. 
- "Izé, Herr X, nem lehet, hogy bevitte a másik irodába?"
- "Nem."
- "Biztos?"
- "Biztos."
- "Nem lehet, hogy össszefogta valamivel és ....... "
- "Nem!"
Már ciki volt, nem mertem tovább forszírozni a témát, pedig biztos voltam abban, hogy a főnöknél lesz a megoldás kulcsa. Hát kinél másnál? :-)

Mi legyen? Nem kellett sokáig gondolkodnom, biztos voltam a dolgozónk becsületességében, így kiálltam mellette. Közöltem a kollégákkal és a Herr Főnökkel, hogy az elismervényt érvénytelenítem, a bérből nem vonunk le semmit. A javaslatot egyetértés fogadta, a kollégáról mindenkinek jó véleménye van.
Pár perccel később a főnök a kezembe nyomta az aznapi postát. Többek között ott volt az a levél is, amit kerestünk, ugyanis a tegnapi postával végre megérkezett.
Hát volt vigyorgás mit mondjak.
A monarchiás idők, a postakocsik és postagalambok felemlegetésével, a megtett út és idő elemzésével újra volt egy pár vidám percünk. 

Tessék kérem megnézni. A bélyegző alapján tavaly, december 20-án adták fel a levelet, ami tegnap, január 10-én, nem egész egy hónap alatt meg is érkezett. :-)


2012. január 10., kedd

Most mit mondjak? Rosszul esett .. :-(

Úgy haladnék az írással, el se hiszitek! 3-4 megkezdett, elkezdett történet, vázlat üdögél már a piszkozatok között, és akkor az összes többi, jó régen beharangozott sztoryt már csak pironkodva, szemlesütve, rebegve .... sőt már úgy se merem megemlíteni. A Fabell Castellék folytatása, a találkozás Schäffer Erzsivel, James Hunterrel, a hogyan lett belőlem 40 évi fociutálat után szenvedélyes 1.FCN focirajongó, meg-meg-meg. Késésben vagyok, tény. És itt van az anyu, a legutolsó utunk, hú, van, lenne mit mondanom.

Elég sok piszkozat üldögél még mindig "átszínezésre várva", illetve került törlésre, és nekik (ha egészen őszinte akarok lenni) jobb is így.  Sok az első nekifutásra, hirtelen felindultságból elkövetett reagálás, amikkel emberek engem bántó kijelentéseit, buta megjegyzéseit méltattam. Márpedig a tapintatlan emberek miatt kár az időért és kár a belefeccolt energiáért. Sokan észre se veszik milyen mélyen megbántottak, hiszen talán nem is piszkálni akartak, nem is annak szánták, csak úgy mellékesen megjegyezték, hogy ezt, vagy azt nem így csinálnák, meg ők aztán a helyemben.........., áh! Le vannak ejtve. 
Bár ha őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy nem könnyen teszem át magam a hasonlókon. Amíg én igyekszem másnak az életébe nem beleokoskodni (mivel tudom jól, néha mennyire távol áll a valóságtól az a kép, az a benyomás amit kivülállóként láthatunk, tapasztalhatunk), addig mások megpróbálnak nekem segítő útmutatást adni. Kéretlent és tapintatlant.  
Na gut, ha már mégis belekezdtem ebbe a témába, akkor egyet mégiscsak előveszek a ha nem is törlésre, de (soha) meg nem jelenésre szánt piszkozatok közül:

Az egyik (pedig kimondottan értelmes) ismerősöm egészen egyszerűen megfogalmazta nekem azt a kínzó gondolatát, hogy mit tenne ő a helyemben akkor, ha az édesanyja kórházba kerülne. Azt írta, hogy ha egy hétig csak kenyeret enne és vizet inna, akkor is eljönne meglátogatni az anyukáját és a nagymamáját. Felülne a vonatra és egy nap alatt megfordulna. .....pufffff neki.
Nem is tudom mit lehetne egy ilyenre válaszolni. Mármint szépen... . Nem ismeri a helyzetemet, fogalma sincs az életemről, de durván pálcát tör felettem. Honnan veszik emberek ezt a tapintatlanságot? Engem ezzel (annak ellenére, hogy bődületes közhely) a mondatával mélyen megsebzett. Írjam azt, hogy én meg az ő helyében távoltartanám magam mások kritizálásától? Hiszen ezzel nem segít egy cseppet se, ezzel csak bánt. Biztosíthatom, élhetne akár hónapokig is kenyéren meg vízen, lehet akkor se tudna elutazni, hiszen nem ezen múlik, ennyire demagóg szintre nem lehet leegyszerűsíteni a dolgokat. Közel 700 km-es távolság, új hajtós munkahely (elején érthetően nulla szabadsággal), család, anyagiak, ezek a tényezők! A vonattal való megfordulással egyetemben. Megnézném hogyan fordul meg valaki egy nap alatt. A legeslegrosszabb pedig az, hogy utána a részéről befejezte a beszélgetést. A válaszlevelemre (pedig isten bizony finom volt és kedves és szívhez szóló) már tett magasról. Pedig beleírtam, hogy mennyire fáj ez a mondata.....Erre már nem érkezett válasz, mert ő megmondta mi a véleménye, a többire már valószínűleg nem volt ideje, ahogy azon se gondolkodott el, hogy hoppsz, nem akartam, de úgy tűnik megbántottam az Andit. Nem téma. Le vagyok írva.
Azóta is. 
Mindettől függetlenül remélem, hogy ezt itt nem olvassa. Elég, ha én meg vagyok sértődve. :-)
Ráadásúl túlérzékeny is vagyok.

A véleményem: ne akarjunk senkinek se kéretlen jó tanácsot adni, mert az ami nekünk jó, vagy jó lenne, az lehet másnak pont a méreg, a lehető legrosszabb, ill. még véletlenül sincs rá szüksége! Csalóka az igazságunk, mert az csak onnan, a mi szemszögünkből látszik annak. Bármennyire is tapasztaltnak, mindentudónak képzeljük magunkat, tévedünk. Fogalmunk sincs a másik ember életéről, érzéseiről, a valóságról a kulisszák mögött. Segítsünk, érezzünk együtt, támogassuk a másikat a bajában, emeljük fel a fejét, fogjuk meg a kezét, sírjunk vele! De hagyjuk békén! 

A "más mit tenne a helyünkben?"-ről jutott eszembe ez a kis rajz amit a heti TV Hören und Sehen újságban láttam. 
A fiúk a fán éppen az interneten próbálnak tanács után kutatni, hátha van valaki, aki már volt hasonló helyzetben!
Szerintem tanácsot biztosan fognak kapni, barátok, kivülállók majd megmondják mit kéne tenniük, mi a helyes. :-)))
kép: TV Hören und Sehen


2012. január 6., péntek

Cső

Igaz műsoron kívül, de muszáj leírnom mert különben elfelejtem. Khmm ...

Miért van az, hogy bizonyos férfi emberek a kezdeti "kezitcsókolom", meg "jó napot kívánok Andrea" kezdetű telefonhívásaik után, a munkakapcsolatunkból adódó (a részemről kollegális, kvázi kedves gesztusként javasolt), tegeződő formára való áttérés után valami orbitális bunkó módra váltanak. 
Hívom a csókát (a "csókával" most jólesően egyenlítek), aki így szól a telefonba:
- "Mondd"
Én pedig mondom a kedves nevemet és üdvözlöm a kedves értelmiségit a keresztnevén. Nem ingatja meg. Talán nem is érti, hiszen tudja, hogy én hívom, ismeri a számomat, minek ez a formaság?
A beszélgetés végén pedig elhangzik a válasza:
- "Cső".
- "Szervusz Sepp" (itt persze a csóka keresztnevéről van szó)  - zárom le a részemről ismét illedelmesen a beszélgetést, pedig forr az agyam.

Nem tudom, ez cool? Nekem semmiképpen. Szerintem igénytelenség. Esetleg keresztezve butasággal.
Hogy is hívtuk ezt régen?
Egyszerű mint egy marék lepke.
Lehet ezentúl lelepkézem.
A legközelebbi "Mondd" után egyszerűen így fogom folytatni a mondókámat, hogy:
- "Na, szóval a következőről van szó kedves Lepkém!"
aztán ha megkérdezi milyen lepke, akkor megmondom, hogy csak úgy. Mert tetszik. :-)

Van még valami amit leírva is utálok, de kimondva méginkább. Ez az "üdv". Idegesít. Legyen már annyi időnk leírni, hogy üdvözlettel, vagy üdvözöllek. De könyörgöm, csak ne üdv!
Ezzel a morgást befejeztem, mentem.
Na cső. 
Brrrr :-))

2012. január 5., csütörtök

Jövök!

.... jönni fogok!

Otthon jártam. Igaz január 2-án este visszajöttünk, de túl sok minden történt, túl sok mindent éltem át, nem volt erőm megszólalni. Több napra volt szükségem ahhoz, hogy valamennyire lenyugodjak, az őrületbe kergető gondolatok kicsit leüllepedjenek a fejemben.
Az érzelmi sokk, a lelki teher ráadásul úgy néz ki, "ráment" a gyomromra. Amint elhagytam Magyarországot, máris elkezdődött. Kicsavarva, belülről kiégve nem tudtam igazán örülni semminek.
Most se megy.
De legalább már aludni tudok. Otthon azt se tudtam. Ott nem volt ami elterelje a figyelmemet az Anyuról és a Fürtikémről. Ott fájt minden perc, mert valóságos volt.