2011. június 28., kedd

Multikulti itthon

Rátérek egy mellékvágányra: A tervem az volt, hogy megszakítások nélkül folytatom a Faber családról szóló történetet, de nem fog menni, mivel annak megírásához sok idő kell, a rövid "jut eszembe" mesélnivalómhoz meg általában kevés, ezért, ha azt akarom, hogy utóbbiakról se feledkezzek meg, le kell írnom. :) Természetesen Faberék folyamatosan íródnak a háttérben, de ahogy említettem, ez rendkívül időigényes.
.... és már vissza is tolatok a célhoz vezető sínpárra 

Az én kis családomból sikerült "multikultit" csinálnom a magyarosch származásommal. Ha jól megnézzük itt van a párom, teljes németckije felmenőkkel, sehol egy beütés a bőmöktől, délsvédektől, vagy akár franciáktól, de főleg nem a magyaroktól. Nyilegyenes vérvonal. Aztán tessék. Itt a kisfiunk. A többedik német, ill. (tülem nézve) a magyar generáció apró kis Mucipucijának már két ország a hazája, és két nyelve van. Jó pár évvel ezelőtt ez a találkozás eleve kizárt lett volna: az NSZK-s hapsi és a cucilasta Magyarországról származó csaj találkozása még-még, de a hosszútávú  kapcsolatuk egyenlő lett volna a lehetetlennel.

A mi multikulti familynkben, pont a bennünket megkülönböztető nyelvekből adódik a legtöbb engem idegesítő, elkeserítő és dühítő szitu, de persze rengeteg poénnak is a forrása. Mi a dühítő? Hát amikor a másik nem értékeli Zorán, az LGT .... stb. zenéjét, szövegét. Amikor nem érti és nem is érzi, hogy miért nem lehet csak úgy, egyszerűen meghallgatni (azaz miért kell tökig feltekerni a hangerőt és együtténekelni ;),  a "Madarak jönnek, madarak jönnek, halál esőt permeteznek ....." és a többi Popfesztiválos számot, ahogy azt se, hogy miért csordul ki a könny, ha Zorán az Apám hittébe és a Csík zenekar a Most múlik pontosan-ba belekezd. Egyszerű a válasz, de kegyetlen. Neki egyik se mond semmit, számára semmiféle töltéssel nem rendelkeznek a nóták, a szövegét pedig egyáltalán nem is érti. Ez nem az ő története. A zenék, a mondatok nem részei a történelmének, nyelvének, gyerekkorának, fiatalkorának, semmit nem érez a hallgatásuk közben. A legrosszabb az, amikor kimondottan idegesítőnek találja az általam imádott zenéket. Szörnyű érzés, nekem elhihetitek. :) A zenétől függök, imádom. Teljesen nyitott vagyok német, ill. angolnyelvű zenék felé is mert ezeket nagyjából értem (persze nem mindenre) de nekem a magyar zene szent. Apus mégcsak meg se próbálja a magyar zenék kostolását, mert nem érti, nem beszél magyarul. Ez pedig sokszor "vita" tárgya, ugyanis néha olyan, de olyan sz@r érzés az, amikor éppen rácuppanok a Fenyő Mikis filmre, annak dalaira, vagy éppen a Presser Gábor és a Csík zenekar közösen előadott gyönyörűségére és a háttérben nem együttörülés fogad, meg tánc és rockandroll és hujujujuuuu,  hanem méla ... nem undor, de közömbösség. Lelombozó amikor a széles mosolyomra és a "na ezt hallgassátok meg"-re zavart krákogás, meg udvarias "aha" a válasz és látom, hallom, érzékelem, hogy már alig várják, hogy vége legyen. Na ilyenkor szokott a kisebb sértődéssel egybekötött vita kitörni, aminek már a szele közeledtén a legszívesebben felülnék a repülőre, vagy (inkább) a repülő szőnyegre, hogy minél gyorsabban elmehessek innen.
Bár voltak a zenében is szerencsés átfedéseink, de ezeket az újjaimon meg tudnám számolni. Egy ilyen volt a Republic, amit a párom is nagyon szeretett. Igaz nem értette a szövegét (hozzáteszem, én se), de a zene kivételesen megfelelt neki nagyon.

Vita tárgya többek között a folyamatos rádiózás az autóban, miven nekem nem kell. A hirek rendben vannak, de a sok ökör és egyre inkább üvöltő reklámra nem vagyok kíváncsi. Továbbá hiába mondják, hogy "ugyan már mindjárt vége, nem kell ezen annyira kiakadni ", nem és nem vagyok meghallgatni semmiféle Madonna meg Máj KellDzsekszon számot, mert ki nem állhatom őket. Nekem nem muszáj állandóan mennie a rádiónak, mert előfordulhat, hogy éppen becsúszok egy Áj láv jú-ba ettől a Jackson gyerektől és attól kimondottan ideges leszek. :) CD-imet szeretem hallgatni, de erre csak akkor van lehetőségem, ha egyedül autókázom. Ha én vagyok a sofőr és velem utazik a család, akkor azért tekintettel vagyok rájuk. Nem (tényleg csak ritkán :) ) muszáj nekik az én kedvenceimet hallgatniuk, de a rádió gombjain ilyenkor kiméletlenül zongorázom.  Ne adj isten kezdődne egy olyan nóta amitől a hajam égnek áll, máris nyomom át a ládikót a következő állomásra. Ha nincs szerencsém (általában nincs), akkor a további 6 adón se találok fogamravalót.

Nem tudom hogyan élik meg más vegyespárok a különböző kultúrák ütközését, nekem a zene mindig is egy fájó pont marad.
A zenén kívül, a többi témában szerencsém van, maximális érdeklődés és figyelemben van részem. A párom az összes Magyarországgal kapcsolatos hírt elolvassa a német újságokban és az interneten, egy pisszenés nélkül nézi meg az összes Magyarországról szóló dokumentumfilmet és képes róla még napokon keresztül is velem beszélgetni, mert érdekli. Egy, a pusztán élő egyszerű emberek életét bemutató potréfilm például neki is könnyeket csalt a szemébe, mert azonosulni tud velünk magyarokkal, szereti Magyarországot.
De ez a zene gyerekek! Őrület! :))

Ahogy írtam, a nyelvi különbözőségekből azért rengeteg poén születik. Majd ha eszembe jutnak, el fogom őket is mesélni. :)

A kisfiam hála isten már tudja/érti, hogy bizonyos kifejezéseket, mondatokat néha egyáltalán nem lehet lefordítani a másik nyelvre. Mégha le is tudnánk fordítani, akkor se lenne semmi értelme. 
Bár néha akkor is megpróbálkozik a lehetetlennel. Ahogy a napokban is.
Az esti fürdések után kivétel nélkül ezzel a csatakiáltással szokta elhagyni a fürdőszobát:
Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! - kiáltja és rettenetesen élvezi a rímelő szavakat és a saját hangerejét.
Az egyik este csak az apukájának próbálta meggyőzően előadni ezt hülye kis mondást, persze németül
Trillázva érkezett:  "Hier bin ich, glänze ich, wie der schwarze Asphalt ....." aztán már az utolsó szavaknál levitte a hangsúlyt, megadóan legyintett, inkább hagyjuk. :)))

Ha már a zenéket említettem, akkor az egyik (új) nagy kedvencem nem maradhat ki a sorból. Szívet szorító nóta, de leginkább azért, mert értjük.
Magyarul van. A nyelvünkön szól a lelkünkhöz. Más ezt úgysem érti.

2011. június 23., csütörtök

Elvarázsolva - A Faber-Castell story 1.

Sorsomnak hála, a napokban egy olyan család történetet ismerhettem meg, ami levett a lábamról, teljesen elvarázsolt. Napok óta nem hagy nyugodni ez a szerintem hihetetlenűl lebilincselő téma. Egyfolytában bújom a netet, még többet szeretnék megtudni erről a családról, a történetükről, erről a meséről.

Ami a figyelmemet és a fantáziámat a legelején megragadta, az egy kastély, és annak úrnőjének története. Itt kezdődött a kaland.
A hölgy neve: Ottilie (bár én folyton Ottiliának hívom) von Faber-Castell.
Gondolom a Faber-Castell név ismerősen cseng sokunknak. A honnan kéne, hogy ismerős legyen?  kérdésre a válasz: a képről kiderül.

A kastélyuk, a különben Steiner Schlossnak hívott csoda, tőlünk kb. 10 percnyi járásra fekszik. (Stein egy önálló település, ami igazándiból Fürth-höz tartozik, de Nürnberggel szorosan összeépült. ) A kastélyparkba gyakran átjárunk biciklivel, gyalogosan jó kis hely. Szeretjük a park tavában élő kacsákat is etetni, kabaré amit a falat érdekében művelnek. Vizisí, verekedés, raffinált hátulról támadás, mindenre képesek. :) A múltkor érdekes jeleneteket láthattunk. A kacsamami a gyerekeihez közel eső falatokat elkapigáló felnőtt kacsákat keményen megbüntette. :) Sőt utánuk is úszott, majd elég arrogánsan figyelmeztette őket a kisebbekkel való viselkedés illemtanára. De olyat is láttunk, amit még soha. Két felnőtt kacsa rivalizált egymással, veszekedtek. Aztán a párom szólt, hogy gyorsan nézzek oda, ő még ilyet nem látott: az egyik kacsa szabályosan a víz alá nyomta és ott is tartotta az ellenfelét. Majdnem egy gyilkosság szemtanúi lettünk. 

A kastélyról néhány kép:




Fotó:  http://geop.hlipp. de © Copyright Günter Fremut


A kastélypark egy részlete a tavacskával
 

Az etető kisfiú

 és a kacsák

Amint megneszelik, hogy falat érkezik, máris indulnak az etetők irányába. Maximális sebbeségre kapcsolva húzzák a csíkot a vízben.

 
 

Ellenfelük is akad kacsáéknak, mégpedig a vízben élő pontyok, akik legalább annyira éhesek, mint a kollégák. :) A vízbedobott zsemledarabokra ők is igényt tartanak. Megfigyeltük, a kacsákat sikerül is néha elijeszteniük. A halak magasan kiemelkednek a vizből, úgy csócsálják, illetve teszik magukévá a zsákmányt. 
Megpróbáltam lefényképezni őket, de sajnos a kameránk a végét járja. Mire bekapcsolódik és üzembehelyezi magát, addigra a halat már rég kifogták, sőt, lehet már meg is ették. Az alábbi fotón elvileg ott a hal. Gyakorlatilag is ott van, bár tudom, nem igazán felismerhető.


Szóval itt élünk nem messze ettől a kastélytól és annak parkjától. Többször tekertünk át a parkján és autóztunk el mellette, de a kastély egy méltató pillantást mindig is kiérdemelt tőlünk. Bent a  kastélyban a múlt vasárnapig viszont még nem jártunk.
Apropó, a kastélyban a látogatásunkkal nem zavartunk senkit sem, mivel a "háziak", a Farbel-Castell család 1939-óta nem lakja a kastélyt. Azt, hogy ennek mi az oka és mi is történt a családdal, Ottilié-vel (Ottiliával :) ), mindent el kívánok mesélni! 

2011. június 21., kedd

Ismét a román étteremben jártunk ... bár most kevesebb szerencsével mint az elmúlt héten

De az éttermesek nem tehetnek róla, mi húztunk mellé.
A párom egy tipikus frank ételt választott (bár ugyibár a kérdés automatice adódik, hogy mi a fenének? :) A német étteremben én se kérek ungarische gulyáslevest. ). Én belevágtam a töltöttkáposztába, gyerek maradt a korábban már kipróbált lángosnál, de tejföl nélkül kérte, ugyanis a korábbi lángoson levő mennyiség az éves szükségletét bőven betakarta. :)
Az eredmény: 
Apus szerint ehető volt a töltött marhatekercs, nem volt rossz, csak teljesen más ízű mint az itteniek általában. Viszont a hozzá szervírozott krumpligombóc pont olyan volt mint ahogy a nagykönyvben megírták. 

A töltött káposztümről. Hát nagyon örültem a hozzá extra rendelt salátának, mert azt betömtem az utolsó falatig és ízlett is. A töltött káposzta teljes mértékben savanyúkáposztából készült, amibe legalább 2 zacskónyi feketeborsot öntöttek. A borsok kikerülése és kituszkolása a villával komoly nehézséget okozott, legalább 8 darabra haraptam rá. A fasirt izesítése teljesen más volt, én a töltött káposztát nem így ismerem. Mindegy, legalább nem volt drága. 
Az étlapon a falatom különben polentával áll, de előrelátóan "Salzkartoffeln"-el kértem és csak egy pici kóstolót abból a bizonyos polentából. Mit csináljak, nem ismerem ...... Már a jó múltkor kacérkodtam a gondolattal, hogy megkóstolom ezt a bizonyos polentát, de hibás voltam, megkérdezhettem volna az egyik erdélyi barátnőmet, aki ráadásul a konyhák tündére és ehhez mérten egy remek gasztroblogot vezet: Egy Konyhatündér Brassóból, hogy mi a fene ez az izé? :)
A nagyon kedves pincérlány aki különben Aradról jött, megpróbálta nekem elmagyarázni, mi is ez. Azt mondta, hogy ez a puliszka, de sajnos ilyet tényleg soha életemben nem ettem, okkal féltem. 
A polentát apus Olaszországból ismerte, arra emlékezett, hogy ott létezik, de hogy milyen??? Egyszer talán régen evett is olyat, de már nem emlékszik rá. Az pedig, hogy később soha többet nem evett az olaszoknál ilyet, szerinte elég információ kéne, hogy legyen. ;)
Hát igen. Most már tudom, miután megkóstoltam. Asszem a polenta meg én ........ nem harmónikázunk.


Az André a "langosch" felét tudta csak lebírkózni, többre az éhsége ellenére se volt képes. A kérdésemre, hogy mi a fenének kértél már megint lángost? - beleegyezően bólogatott és kijelentette, hogy ezentúl inkább Schnitzit fog kérni. 
A lángos (nem tudom, tényleg nem akarom leszólni, de ezek szerint a románok Pizza Hut szerű vastag tésztát szeretnek lángosként? ) nekem se nyerte el a tetszésemet, de én nem igazán vagyok mérvadó, én nem különösebben lépek érte. Tele volt fokhagymával, az jó volt benne!! :)) 2 házi stampelt nyomtam le a szagra, és a gyomorégésre, isteni volt! :) 

A leveseknél pedig az áll, hogy fehérkenyérrel, tejföllel és pepperónival szervírozzák őket. Hát az állam leesett! 3 fiatalember rendelt (indításnak) levest és mindegyik kivétel nélkül valami eszméletlen mennyiségű tejfölt lapátolt bele. Tejfölös bablevesbe oké, de nem húslevesbe?!?! Meg nem az a mennyiség amit a srácok beleküldtek a levesekbe. Nem értem. Ennyire eltér a román konyha a magyartól? 

És persze újra kezünkbe vettük az étlapot!
Az italoknál időztünk és vigyorogtunk. 



Persze még vannak hibák az étlapon, de megyünk még oda, hozunk még képeket! :)

2011. június 18., szombat

A Bläbele igazándiból: Bläbberla

Elcsesztem!!! Bocsánat!!

Lehet, hogy emberek tízezreit taszítottam a hibás útra? Asszem nem. ;)

Bocsánat, de a Bläbelét tegnap rosszul írtam. Megpróbáltam hallás után ( mivel a neten nem találtam) leírni és így lett belőle Bläbele. 
De ma, a párom felhomályosított, hogy azt nem így írják. Igaz tegnap még ő se tudta, hogy írják rendesen, de ma már tudja. :)
Szóval Bläbberla a helyes.

És itt a magyarázat hozzá a Frank Wikiből: 
"Aufkleber, Etikett oder Anhänger, z.B. an einem Koffer bzw. Kleidungsstück." vagyis ahogy már írtam, felragasztott bizbasz (cimke, ár), vagy ligő-lógó információs cetli, például egy kofferen, vagy ruhadarabon.

Mindenképpen ajánlom a Franken-Wiki ezen oldalát, mert itt lájf hallhatjátok  "blebberlát" originál fränkischül kiejtve. :)
Ide tessék klikkelni:  Bläbberla

2011. június 17., péntek

Fränkisch haladóknak: Bläbele

Vártuk, hogy a sorban előttünk álló anyuka végre-valahára fizessen és mennnyen má a két kislányával .... hazafelé. 
A gyerekek elég idegesítőek voltak, úgy tűnt, hogy a visszatolásra váró mini bevásárlókocsijuk, valamint az elpakolásra váró megvásárolt áruhegyek megoldhatatlan logisztikai problémát jelentenek. 
Nem tehetek róla de nem bírom a sorokat feltartó gyerekeket, de főleg nem a rohadtul ráérő anyukákat, akik ezt valamiért nem tudják kezelni, egyszerűen nem képesek arra, hogy rászóljanak a gyerekekre. Pedig nem kell túl sokat tenniük, csak elmagyarázni a csemetéknek, hogy :
- Iitt most boltban vagyunk, nem, nem játékból, hanem igaziból. A boltozás célja pedig csak az, hogy az emberek bemennek, megveszik amire szükségük van és távoznak. 
Mivel a felnőtteknek általában nincs idejük, ezért nagyon nem szeretnek sorokban ácsorogni, főleg nem akkor, amikor mások mindenféle baromsággal indokolatlanul feltartják azt  sort. :)) 

Szóval némi (de erősen indokolt) sürgetéssel néztük anyukát a gyerekekkel és szívből kívántuk, hogy hagyjon már fel az egyik leány azokkal a végtelenül bugyuta kérdéseivel, amikkel anyukáját fárasztotta. Izgultunk, hogy sikerüljön anyukának jól válaszolnia és azzal talán végetér a kis conversationjuk, végre koncentrálhat a számlája kifizetésére. :) Abban a válaszban, hogy 
"Légyszíves most ne zavarj, fizetek a néninél! Majd utána megbeszélünk mindent, jó?" - már nem is reménykedünk, mert erre a maiak már nem képesek. Ugyanis anyukának se tűnik fel, hogy mögötte már rángatózik annak a különben nagyon szimpatikus néninek az arca, hogy a tökörészésükkel feltartanak embereket. Ja, én álltam mögötte. :))
Aztán hirtelen érkezett az enyhülés:
Apus hirtelen jókedvre derülve hozzám fordult és széles mosollyal ismételte meg az egyik kislány, anyukájához intézett (3-szor is hangosan megismételt) kérését.
- Bläbele!!! Ez az!! Bläbele!! - és mosolygott elismerően, jókedvűen.
- Heeeee?!? - kérdeztem rá így konkrétan, mert nem értettem egy szót se belőle.
- Nem hallottad mit mondott a kiscsaj? Azt mondta Bläbele!
- És az mit jelent? 
Ebben a pillanatban újra megtörtént a dolog: a kislány éppen az előtte kierőszakolt plüssálatot tartotta fenyegetően a kezében és azt tuszkolta folyamatosan az anyukája orcájába a folyamatos ordítással:
- Vedd le róla a Bläbelét! 
- Tudod mi az a Bläbele? Hát az a kis információs cimke, ami lóg a kis dögön, ezt akarja leszedetni az anyjával a gyerek! - kaptam a magyarázatot. (de jelenti a termékre ráragasztott árcimkét is)
 Nagyon tetszett apusnak a párosítás: 3-4 éves mai modern kis csirke, fején egy olyan IzéKittys rózsaszin biciklis védősisak és hozzá egy ősrégi, tipikus frank kifejezés!  

Yeees! Ez az! Nem fog kihalni a frank dialektus, meg vagyunk mentve! :))
A kislány & The Family felmentődött a rosszalló pillantások alól, hiszen az aki Bläbelét mond, az tisztességes ember! :) 

...... juj, hibát észlelt a Két Lábon Járó Nagyszótáram (apus :) ) ebben a bejegyzésben, muszáj javítanom! A következő bejegyzésben megteszem: konkrétan ebben

2011. június 16., csütörtök

Poén ... de csak annak, aki tudja ki a Jogi Löw :)

Apus történeteiből:
A Nagy Rohanás első napján Drezda felé menet hallgatta az autóban "Waggerlét" és a rádiót.  Ez a Waggerlä nem más, mint a nénink a naviban, akinek be nem áll a szája. Itt fordulj be, fordulj vissza.... stb.

Waggerlä ist ein Kosewort für ein kleines Kind. Verliebte Franken titulieren damit auch manchmal ihre Freundin, zumindest vor der Ehe; danach heißt sie "Alde". (forrás: Itt meg is lehet hallgatni, hogy szól fränkischül
Jelentése magyarul: kisgyereket jelentő becéző kifejezés, olyan mint mondjuk a Kisnyuszi és Mucipuci. :) Szerelmes frankok hívják szintén Waggerlänek a barátnőjüket, de csak a házasság előtt. Azután a hölgyeményből "Öreg" lesz. :)

Amíg a Waggerlä csöndben maradt, élvezni tudta a rádió műsorát, amiben a két hét múlva kezdődő női futball világbajnokság volt témaként a terítéken. 
A német válogatott öltözőjét meglátogatja a Császár, Franz Beckenbauer.
- Jaj lányok, de büdös van ebben az öltözőben, szörnyű! Muszáj nektek a parfümöket literszámla magatokra locsolni? - méltatlankodik és fintorog Beckenbauer.
- Nem mi voltunk, a Jogi Löw volt itt az előbb! :))

Jogi Löw (tisztességes nevén: Joachim Löw),  a német fociválogatott edzője, a Bundestrainer személyesen, akinek közismert a piperkőcsége. :)  

Nekem különben tetszik a hapsi a sálaival, meg a gyönyörű, hófehér ingeivel együtt. :)
kép:  http://www.az-online.de

2011. június 15., szerda

A Nagy Futás

Biztos mindenkinek vannak zsúfolt napjai, nekem hála isten nem túl gyakran, nem is bírnám. Amúgy szervezni se szeretek, de nem is tudok. Amikor túl sok minden intéznivaló esik egy napra, attól ideges leszek. :)
A tervszerű, pontos beosztástól szerintem már születésem óta idenkedek. Nehezen tűrök minden kötöttséget. Példának okáért: nagyon szívesen eljárnék biciklizni, úszni, de képtelen lennék ezt hetente kétszer, mondjuk kedden és csütörtökön, pontban 4 óra 30 perces kezdéssel megtenni.  Brrr. Menjünk ma úszni! Okés, gyerünk. Vagy: isteni idő van! Ki kéne mennünk egyet bicajozni! Gyerünk!
De mi van akkor, ha kedden állati nagy kedvem van úszni menni, de egy héttel később a pokolba kívánom? Oka: a fene tudja, valahogy nem esett jól az ebéd, kicsit olyan furán érzem magam, nincs kedvem semmihez, megy a fene úszni!

A spontanaitás az elemem, a rend, a rendszeresség az ellenségem. 
Az elmúlt két napban a kis spontán kedvencemet sajnos hanyagolnom kellett, mert az ellenségem, a precíz szervezés vette át az uralmat.
Tegnap nem is lett volna akkora a probléma, ha lenne még iskola. De mivel pünkösdi szünet van (2 hetes) ezért a Juniur Chef itthon leledzik. Ez pedig annyit jelent, hogy foglalkozást, beszélgetést, játékot, törődést és élelmet igényel. A páromnak üzleti útra kellett mennie, nekem délelőtt dolgoznom, a kérdés adta magát: mit csináljunk az Andréval???
Az első variációt, miszerint együtt kel útra az apukájával hamar elvetettük, mert a 600 km-nek csak úgy láttuk volna értelmét, ha az üzleti dolgok mellett egyéb másra is lett volna idő, megnézni ezt, meg azt, de ez nem volt kivitelezhető. Amihez pedig ragaszkodtam volna egy ilyen hosszú út kapcsán, az az ott alvás. De nem ment, mivel a következő nap délelőttjén fontos tárgyalás várt apukára Nürnbergben, mindenképpen haza kellett jönnie. Az Andrénak egy ekkora út, X óra az autóban ülve nem igazán lett volna kellemes, szóval határoztunk, a gyerek marad. Jó, de hol? :))
Hála isten vannak nagyon jó barátaim a szomszéd lépcsőházban,  az unokájuk a fiam barátnője és osztálytársa, az ajtajuk a részünkre mindig nyitva áll. Elég volt egy telefonhívás, már meg is volt beszélve az egész.
Nekem pedig kezdődött a stressz. Nekifeküdtem a menetrendeknek és összehoztam a tervet. Ha ekkor sikerül kijönni az irodából, akkor még elérem az ottani buszt, amivel a végállomásig eljutok. Ott aztán 8 perc áll a rendelkezésemre a másik busz indulásáig. Ez alatt a 8 perc alatt kell bevágtáznom a bevásárlóközpontba és a hentesnél gyorsan virslit vennem ami a készülő paprikáskrumpli, elnézést: burgonya fontos kelléke. A reggeli készülődéstől, a "jaj szegény gyerek, de szépen alszik" korai felkeltésétől, a zsemléjének piritásától, szóval az indulástól kezdve tiszta ideg voltam. Ideg, hogy klappoljon minden.
A vérnyomásom is ennek megfelelően alakult. Majd seggre ültem a tegnap reggel 8.15 perckor mért 151 es felső érték láttán. Mit mondjak, megijedtem.
Délelőtt a munkában nem tudtam kiverni a fejemből az utolsó hét kisebb rosszulléteit, amik a magas vérnyomással karöltve hirtelen másik dimenziót öltöttek. A félelemét.
Úr isten! Mi ez?
A doktornőmről tudtam, hogy szabadságra készül, de megpróbáltam a lehetetlent. Felhívtam és időpontot kértem. Csodák-csodájára kaptam is egy nappal későbbre délelőttre. Hopp, de akkor dolgozom! Mindegy, majd megyek később. De hopp, ha később megyek, akkor csúszni fog az egész és nem érek be délután 3-ra a városba a Frau G.-hez, akinél már kétszer elhalasztottam a megbeszélést?!?!?
Pfuuuuuuu
De vissza tegnapig. A délelőtti programom: rosszullét, idegesség, munka, időpont az orvosnál lebeszélve, mindjárt mennem kell.
Tervszerűen működött minden,  busz elérve, rohanás a virsliért, és még éppen elértem a másik buszt, amivel hazamentem. Persze a kellemes közérzethez hozzájárult a levegő kb. 200 %-os páratartalma, a rövid zuhék, tökéletesen passzolt az esőerdős klima a hangulatomhoz. :)
Hagyma- és krumplipucolás, hama-hama, majd felhívtam a kisfiamat, hogy jöhet haza. Nem jött, mert éppen pizzát ettek és különben is még nem voltak kész a játékkal. Órákkal később jött haza a barátnőjével, akivel este 6-ig játszott. És nem volt éhes, mert evett. :)
Én meg kicsit szomorúan lapátoltam a magára hagyott paprikáskrumplit és közben megállapítottam, hogy teljesen felesleges volt ez a rohanás, ez a főzöcske.

A mai nap aztán folytatódott a Tervszerűség. Minden ki volt percre számítva. Ez persze nem azt jelenti, hogy így is fog működni, csak annyit, hogy így kéne! :))
A 9.30-as orvosi terminem olyan olajozottan működött, mint még soha. Alapesetben háromnegyed órát kell várni a kis doktornőmnél, ma kérem 30 perc alatt átbeszéltünk mindent, megvizsgált, meggyógyított, sőt még vért is vettek tőlem. 10.00-kor már robogtam kifelé a rendelőből és pattantam be az autóba, amiben a családom várt. A párom a papírjait kiterítve telefonált-telefonált az egész idő alatt, dolgozott. A gyerek meg rajzolt. :)
Leszállítottak a munkahelyemnél, ahol mivel minden klappolt,  10.30-kor el is tudtam kezdeni a munkát. A munka 3 órás, tehát 13.30-ig tart. Elvileg. Gyakorlatilag 15-20 perccel mindig több, ennyi kell az összes egyéb munka elintézésére. De ma erre nem volt lehetőség, ugyanis 13.30-kor mindenképpen a távozás hímes mezejére kellett lépnem, ha nem akartam azt, hogy a párom, aki lent várt rám ne érjen oda időben a 14.00 órakor kezdődő megbeszélésére. :) Ugye nem kell mondanom, hogy az utolsó percekben csődöt mondtam, az a program amiből kiléptem, abba véletlenül újra visszaléptem, az az email amit naponta el kellett küldenem a főnöknek ma nem akart sikerülni :) ..........
5 perces késéssel tudtam csak elhagyni az épületet, folyt a wasser a hátamon. :)
Apus 14.00 órás terminje előtt 3 perccel érkeztünk meg az épülettel szembeni parkolóházba. A megbeszélést háromnegyed órásra saccolta, de tévedett. Tovább tartott.
Én pedig kezdtem ideges lenni, ugyanis annál a bizonyos cégnél, ahova készültem, már kétszer elhalasztottam a megbeszélést, nem igazán kívántam harmadszorra is. Aztán nem maradt más lehetőségem. Fel kellett őket hívnom. :)
Előre elnézést kértem az esetleges késésemért. Jujjj de ciki volt. 
Aztán versenyfutás az idővel, rohanás át a belvároson és finis! Pár percces késéssel, de megérkeztem az utolsó tervbevett állomáson is, boldog voltam. :)

Jelenleg úgy érzem magam, mint egy jóllakott napközis, széles mosoly és elégedettség, de őszinte leszek, szívből uuuutálom az ilyen napokat, ez a stressz már nem nekem való. :) 

2011. június 14., kedd

Németül tanulók és tudók részére

Valahogy nem bírok kikeveredni ebből a román étteremből, még mindig van valami a tarsolyomban, amit meg szeretnék mutatni. Hozzátenném, hogy nem cikizni, vagy bántani szeretném őket, mert nagyon kedvesek és tényleg szuperül főz a srác, még jó sok falatot ki szeretnék náluk próbálni, de ami vicces, az vicces! :)

A családom (ki más, én ilyet észre nem vennék :) ) vigyorgott fel többször az ételnevek olvasásakor.
Megmutatom nektek is, egy játék formájában.
A játék neve: ÉTLAP
a játék leírása: Találjátok meg a szövegben rejlő hibákat!

Az étlap csak :)) 4 hibát rejt magában. Megpróbáltam két részben lefotózni a könnyebb olvashatóság kedvéért. Ott, ahol a szöveg rosszul olvasható, ott nincs is hiba. :)

Ez az oldal a vasárnapi/ünnepi extra lap, ami csak egy része a többoldalas étlapnak.

A feladvány (az étlap :) ) első része:

A feladvány második része, 3 db elírással:

Kíváncsi vagyok, megtaláljátok a hibucikat?

2011. június 13., hétfő

Képek az előző történethez

A román étteremről az interneten olvastunk. Van egy weboldal, ahol a vendégek adhatják le voksaikat és írhatják le véleményüket az éttermekről, kocsmákról. Itt olvastunk pozitiv kritikát a vendéglőről és gondoltuk, hogy egyszer majd mi is kipróbáljuk.
Tegnap aztán a minigolf partink után úgy döntöttünk, ma lesz a napja!
Az utcafronton elhelyzett táblák kevésbé nyerték el a tetszésünket, de erről csak a lekváros "lángosch" tehet.

Ki a fene eszik lekváros lángost???? :))

De hála isten bementünk! A hamik fantasztikusan finomak voltak, újra el fogunk ide látogatni.

A képen a rántott gombafeje(im), pommesszal.

2011. június 12., vasárnap

Időszűke (tisztára mint a nadrágaim :) )

A kettes számú állásom, a meghatározott időre szóló szerződés alapján június 10-vel lejárt. De hála isten, meghosszabbították egy újabb héttel, bár elég alacsony az óraszám. Mindegy, kaptam még egy kis időt, aminek tényleg nagyon örülök, szeretem ezt a munkát.
A munkatársaim, a csajok valami olyan fantasztikusan jól összejött csapat, léleküdítőek! Normálisak, kedvesek és kaphatóak minden vigyorgásra. 
Van közöttük 2-4 olyan emberke, akikkel kivételes módon pendülök egy húron, el se tudtam volna képzelni, hogy ez így is működhet.
Velük teljesen megszünt az állandó izgalmam, szabadságra mentek a különben állandó háttérgondolatként a fejemben forgolódó: "juj, jól mondom németül, érthető?" mondatok.
Nekik köszönhetően újra átélhettem kabaréba való humoros perceket, holott előtte azt tartottam, hogy ez az idő örökre elmúlt, hasonló élményekben csak otthon lehetne ismét részem. Szinte bizonyos voltam abban, hogy az idegen nyelvi közeg és a származásunkból adódó kultúrális és egyéb különbözőségek miatt nagyobb összaborulások, szimpátiák, majdnem barátságok  itt bizonyára nem várnak rám, de tévedtem! Természetes, hogy a németeknek nem lesz érthető a párttitkáros vicc, se az úttörős, se a fideszes, se az emeszpés, szóval teljes azonulásra semmiképpen nem lehet számítani, hiszen évek, szokások, tradiciók és a történelem választ el bennünket,  teljesen mások vagyunk. Meg kell találni a közös pontjainkat, azokat a témákat, amelyek aránylag semlegesek, így mindenkinek érthetőek, és amiket nem kell okvetlenül elmagyarázni (ugyanis a magyarázat fárasztó és a kutyát se érdekel. :) )  Ez megkönnyíti mind a két oldalnak a lazább kommunikációt. Az aktuális, magával a munkával kapcsolatos élmények, kérdések megtárgyalása, a munkahelyen átélt sztorik elmesélése, az ilyen jellegű állandó cseverészés közel hozott bennünket, hiszen ebben kivétel nélkül mindnyájan egyformán érintettek voltunk.

Viszont humorban, nevetésben hála isten bőven volt részem az elmúlt hetekben. Jó néhányszor szúrt az oldalunk és folyt a könnyünk a röhögéstől, szenzációs volt újra önfeledten vigyorogni mindenen, csipkelődni, ökörködni. Nem javítottak, nem néztek rám felhúzott szemöldökkel, hogy "heee???" hanem toleráltak úgy ahogy vagyok és ez nagyon nagy szó. Mindent megértettek amit mondtam, mert érteni is akarták. 
Bármit kérdezhettem, ha valakihez azzal fordultam, hogy "opsz, hát ezt nem egészen értem, megnéznéd ezt a levelet?" abban a pillanatban már gurult is a megszólított a székével hozzám és egyből végigolvasta a számomra kérdéses fogalmazást, és javaslatot tett a megoldásra. Egyetlenegy egyszer se várakoztattak, egyetlenegy egyszer se vontak vállat, hogy nem az én problémám, pedig az ő idejüket raboltam és ahogy az előző posztban beszámoltam róla, ez a munka szigorúan időre ment.
Kettőnek közülünk pénteken lejárt a szerződése, őszintén mondom, nehezek voltak az utolsó órák, a búcsúzás. Könnycsepp itt, könnycsepp ott. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy összeterelt ezekkel az emberkékkel, úgy érzem ismét sokat tanultam.

Az időszűke tehát azt hiszem érthető, munka délelőtt, munka és family délután. Ráadásul kitört a 2 hétig tartó pünkösdi szünet, jó pár program vár ránk, valamit  nyújtani kell Mucinak, mivel jelenleg nem tudunk elutazni nyaralni. A szünet első hetében még dolgozni fogok, a másodikon viszont mindenképpen szeretnénk valami "maradandót" átélni, tervbe van véve egy pár nap ....... inkább nem írok róla, nehogy ne sikerüljön. :) 

Ma kipróbáltunk egy román éttermet. A kisfiamat azóta távoltartom magamtól. A fokhagymaszag miatt. Ugyanis "langoscht" kért, nagyon szereti. A lángosért nem lépek, viszont a fokhagymát imádom. De csak magamon. :)

2011. június 6., hétfő

A háló fogságában

Már írtam arról, hogy milyen bődületesen sok időt töltünk el a számítógépeink előtt. A munkavégzéshez és a szórakozáshoz is őket nyomigáljuk. Ez a királyi többes egy picit puderezi a saját, a géppel eltöltött óráim vérfagyasztóan magas számát. :)
A munkám (jelenleg már csak 3-4 óra naponta) a multinál, ától-cettig, kizárólag csak számítógépes munka. Ráadásul elég szűkreszabott normákkal kell megküzdenünk. Egy adott munkafolyamat elvégzéséhez egységidőket határoztak meg, és ezeket nekünk szem előtt kell tartanunk, valamint ami még rosszabb,  be is kell tartanunk. Magáról a munkáról és az ott használt szoftverekről nem letyelótyálhatok, a titoktartásról szóló nyilatkozatot itt is aláírtuk.  
Egy email végigolvasására, feldolgozására és megválaszolására  összesen 130 másodperc, azaz 2 perc 10 másodperc van (szükre)szabva. Az elején ezt az időt lehetetlennek tartottuk, de azóta már tudjuk, hogy megy ez kérem! 1 perc 50 másodperc, sőt, sokszor 1 perc 10 másodperc alatt is!  De ezek a sima ügyek. A gond, a problémás esetekkel van, ahol 8-10 percig is eltarthat egy email lezavarása, és ekkor veszítünk el értékes időket. Mivel nem rendelkezünk az összes olyan számítógépes joggal, és lehetőséggel amivel a cég állandó dolgozói, így nekünk csak az emailos munkarész maradt, egyéb más tevékenység (például telefonos intézkedés) nélkül. Ezért a "munkanyilvántartó" rendszerből is csak az egyszerű, mezei a miénk, nem áll a rendelkezésünkre ilyen-olyan kiloggolás, szünetek beiktatása.
Magyarul: amint elkezdtük a robotot, bejelentkeztünk, máris érkezik az első feldolgozandó email. Amint feldolgoztuk az adatokat, megválaszoltuk a levelet és rátenyereltünk a "Küldés" gombra elment a válasz, nem is látjuk soha többé.  Na és ilyenkor nincs hátradőlés, jólakott mosolygás, mivel nincs rá idő. Már meg is érkezett a következő levél és az óra fent a bal sarokban ismét indul, kezdi számolni a másodperceket.
Ha azt mondom, hogy állati gyorsan dolgoznunk, akkor nem túlzok.
A munka megkezdésétől egészen a kicsengetésig, gőzerővel folyik az árbájt, a tempóból visszavenni nem lehet, ezért is neveztem el magunkat rabszolgáknak. Gyorsan kell olvasni, értelmezni, cselekedni.
Az állandó dolgozóknak lehetőségük van arra, hogy megállítsák a levelek ész nélküli folyamát, mivel őket megkérdezi a rendszer, hogy kívánják-e a következő levelet? Ha ráböknek a "Gyühet"-re, akkor indul az óra. Ha nem kívánja a levelet, mert pisi lesz, vagy cigiszünetre ballag, vagy éppen telefonálni kíván, akkor a rendszer diszkréten kussol és pár másodpercen belül továbbküldi a levelet egy másik munkatársnak.
A "bepisilek",  a "jézusom, de szomjas vagyok, hozok egy üveg vizet, kértek valamit?" és a "ha most azonnal nem iszom egy kávét nem tudom mi lesz :)" helyzetekben, mi ismét kiszolgáltatva állunk a Nagy Számítógép Rendszerének, mivel nincs lehetőségünk megállítani és szünetet kérni tőle. Az óra megy tovább, ketyegnek a másodpercek. Az összes kifutás a konyhába, wc-be és köztes rötyögés a többiekkel (ebből is van sok, hála isten! :) mind-mind letornászandó a statisztikából.
A munka végét egy sreenschottal zárjuk, amit a statisztikáról készítünk.  Ez a sreenshotot kell emailban elküldenünk minden szöveg és kímélet nélkül a főnökünknek.
Talán tudtam érzékeltetni a jelenlegi munkámat, és érthető vált, hogy miért  is nézzük folyamatosan a monitort. Szinte le se vesszük a szemünket róla, higyjétek el, hogy fárasztó. De akkor se nehéz. :)  6 óra volt a maximum, amit le tudtam belőle zavarni, többre már nem lett volna erőm. A jelenlegi 3 óra viszont kevés. Keresetben is.

Ezek után teljesen érthető lenne, ha otthon privát, már egyáltalán nem ülnék a számitógéphez, de sajnos engem másik fából faragtak. :)) Vagy csak szimplán hülyeség? :)
Szemcsepp a megeröltetett szemekbe, masszírozás a lassan fura hangokat kiadó csuklóknak és máris itt vagyok az interneten.
Védelmemben annyit tudnék felhozni, hogy az elmúlt hetekben nagy dolgokra valóban nem voltam már képes, hiányzott, elfogyott az erőm, ahogy ide, a blogomba se írtam, maradtak a trallalás időtöltések.
Na ezekkel a trallalákkal kapcsolatosan szeretném elmondani, hogy mennyivel okosabb nálam a fiam!

Itt van mindjárt a fészbúk. Az egyik ismerősénél fedeztem fel egy korábbi osztálytársnőjét, akivel általánosban még egy osztályba járt. 
- Jé, André, nézd itt van a "Kerstin" (mindegy mi a neve)! 
- És? -kérdezett vissza és nézett rám azokkal az okos kis szemeivel a szemüvege mögött
- Nem írsz neki, nem jelölöd be ismerősnek? - kérdeztem naívan. Tényleg nagyon naívan....
- Anyuuuu, dehogy fogom bejelölni, én nem akarok az egész világgal barátságban lenni, nem akarok több száz ismerőst!! - hangzott, a meg kell mondjam nagyon okos és engem elgondolkodtató válasz. 11 évesen nem rossz.

A bloggal kapcsolatosan is vannak néha összetűzéseink, bár az aggodalma néha egy kicsit túlzott és hogy is mondjam ... enyhén idegesítő.
Bármerre járunk, bármilyen fényképet készítek, először is: ő nem kíván szerepelni rajta, másodszor hozzáteszi, hogy "de nem a blogba és nem a fészbúkra!!!" Copyright von André. :))

Tegnap volt a csúcs. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott az "Épeszűek kategóriájában", engem, hogy finoman fogalmazzak, mindenképpen lekörözve. 
Viccből feltettem a fészbúkra a szombati kiruccanásunk alkalmával készült számlát, amint volt egy-két kevésbé nőies tétel. :)) Én jókat rötyögtem a poénon, fel se merült bennem az, amire a kisfiam rávilágított és ismét, roppant józanul felismert. 
- Papchen, Papchen képzeld el mit csinált az anyu! Feltette a fészbúkra a számlát! Hát ilyet pedig nem szabad csinálni, ez egyáltalán nem vicces!!! Miért kéne az egész világnak tudni, hogy mit ettünk és ittunk szombaton? - közölte felháborodottan az apjával.
- Jóvannnna, csak viccnek szántam, tényleg a ........ - de ekkor már elgondolkodtam a szavain.
- Anyu, de azt mondd meg, hogy kire tartozik? És tényleg biztos vagy benne, hogy mások is olyan viccesnek találják? 
Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy ennek a gyereknek több esze van mint nekem. :) És természetesen eltávolítottam a képet, nyoma se maradt.
Bár az André erre már mondaná, hogy az interneten mindennek nyoma marad .....
Neki van igaza. 
Valahol az is tetszik, hogy ő egyáltalán nincs megrészegülve az internettől, a Social Network-öktől. Csak használja a netet. Zenehallgatásra, játékra. Remélem ez az egészséges hozzáállás még sokáig így marad. Ha valami változás lenne, figyelmeztetni fogom őt a saját szavaira. :))

De egyelőre az alábbi képek vannak érvényben. :)

Én, a háló, az internet fogságában

kép: aboutpixel.de  © marshi

André viszont szabad, független.
kép: aboutpixel.de © Dima Barabashev

2011. június 3., péntek

Addig is .. egy kép :)

Már úgy értem, addig amíg nem jövök. :)

A multinál végzett munkát (ahogy már írtam már csak ez az egy maradt ) azért nem lehet ám fél kézzel lezavarni. Nyomokat hagy. Fáradságnyomokat. :)

Ráadásul kezdődik az Ausztria-Németország meccs, amit muszáj megnéznem. 
Már jót vigyorogtam az egyik, az osztrák szurkolók álltal fellógatott feliraton:
Viel Glück in der Schlangengruben Manuel!!  
azaz: sok szerencsét a kígyóveremben! (a kígyók között)
Ha-ha-ha, az osztrákok ezzel kívánnak "minden jót" Manuel Neuernek, a Schalkétól a Bayern Münchenhez igazolt kapusnak.  :)) Úgy kell neki, megérdemelte. Már gyerekként is Schalke szurkoló volt, hogy mehet el egy ilyen csapathoz mint ez a Bayern?? Bárhova, tényleg bárhova, de ne az arrogancékhoz!
És a kép. Egy helyi magyar étteremben fotóztam a fiam telefonjával, a minőség nem ötös, de a lényeg látszik. 
Kicsit szerencsétlenül kerültek információs táblák egymás közelébe. :)