Időszűke (tisztára mint a nadrágaim :) )

A kettes számú állásom, a meghatározott időre szóló szerződés alapján június 10-vel lejárt. De hála isten, meghosszabbították egy újabb héttel, bár elég alacsony az óraszám. Mindegy, kaptam még egy kis időt, aminek tényleg nagyon örülök, szeretem ezt a munkát.

A munkatársaim, a csajok valami olyan fantasztikusan jól összejött csapat, léleküdítőek! Normálisak, kedvesek és kaphatóak minden vigyorgásra. 

Van közöttük 2-4 olyan emberke, akikkel kivételes módon pendülök egy húron, el se tudtam volna képzelni, hogy ez így is működhet.

Velük teljesen megszünt az állandó izgalmam, szabadságra mentek a különben állandó háttérgondolatként a fejemben forgolódó: "juj, jól mondom németül, érthető?" mondatok.

Nekik köszönhetően újra átélhettem kabaréba való humoros perceket, holott előtte azt tartottam, hogy ez az idő örökre elmúlt, hasonló élményekben csak otthon lehetne ismét részem. Szinte bizonyos voltam abban, hogy az idegen nyelvi közeg és a származásunkból adódó kultúrális és egyéb különbözőségek miatt nagyobb összaborulások, szimpátiák, majdnem barátságok  itt bizonyára nem várnak rám, de tévedtem! Természetes, hogy a németeknek nem lesz érthető a párttitkáros vicc, se az úttörős, se a fideszes, se az emeszpés, szóval teljes azonulásra semmiképpen nem lehet számítani, hiszen évek, szokások, tradiciók és a történelem választ el bennünket,  teljesen mások vagyunk. Meg kell találni a közös pontjainkat, azokat a témákat, amelyek aránylag semlegesek, így mindenkinek érthetőek, és amiket nem kell okvetlenül elmagyarázni (ugyanis a magyarázat fárasztó és a kutyát se érdekel. :) )  Ez megkönnyíti mind a két oldalnak a lazább kommunikációt. Az aktuális, magával a munkával kapcsolatos élmények, kérdések megtárgyalása, a munkahelyen átélt sztorik elmesélése, az ilyen jellegű állandó cseverészés közel hozott bennünket, hiszen ebben kivétel nélkül mindnyájan egyformán érintettek voltunk.

Viszont humorban, nevetésben hála isten bőven volt részem az elmúlt hetekben. Jó néhányszor szúrt az oldalunk és folyt a könnyünk a röhögéstől, szenzációs volt újra önfeledten vigyorogni mindenen, csipkelődni, ökörködni. Nem javítottak, nem néztek rám felhúzott szemöldökkel, hogy "heee???" hanem toleráltak úgy ahogy vagyok és ez nagyon nagy szó. Mindent megértettek amit mondtam, mert érteni is akarták. 

Bármit kérdezhettem, ha valakihez azzal fordultam, hogy "opsz, hát ezt nem egészen értem, megnéznéd ezt a levelet?" abban a pillanatban már gurult is a megszólított a székével hozzám és egyből végigolvasta a számomra kérdéses fogalmazást, és javaslatot tett a megoldásra. Egyetlenegy egyszer se várakoztattak, egyetlenegy egyszer se vontak vállat, hogy nem az én problémám, pedig az ő idejüket raboltam és ahogy az előző posztban beszámoltam róla, ez a munka szigorúan időre ment.

Kettőnek közülünk pénteken lejárt a szerződése, őszintén mondom, nehezek voltak az utolsó órák, a búcsúzás. Könnycsepp itt, könnycsepp ott. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy összeterelt ezekkel az emberkékkel, úgy érzem ismét sokat tanultam.

Az időszűke tehát azt hiszem érthető, munka délelőtt, munka és family délután. Ráadásul kitört a 2 hétig tartó pünkösdi szünet, jó pár program vár ránk, valamit  nyújtani kell Mucinak, mivel jelenleg nem tudunk elutazni nyaralni. A szünet első hetében még dolgozni fogok, a másodikon viszont mindenképpen szeretnénk valami "maradandót" átélni, tervbe van véve egy pár nap ....... inkább nem írok róla, nehogy ne sikerüljön. :) 

Ma kipróbáltunk egy román éttermet. A kisfiamat azóta távoltartom magamtól. A fokhagymaszag miatt. Ugyanis "langoscht" kért, nagyon szereti. A lángosért nem lépek, viszont a fokhagymát imádom. De csak magamon. :)