Akkor is.
Várom a csodát.
Nem bírom se elfogadni, se tudomásul venni ezt az egész mindenséget ami az anyuval történik, bár mindig mindenkinek azt állítom, hogy tisztában vagyok vele. Igen, szemem van, talán értelmem is, de könyörgöm, hogy a fenébe lehetne ezt tényleg elfogadni?
Tarthatnak akármekkora érthetetlen hülyének, hiszek a csodákban. A legkisebb pozitív változás az állapotában felvillanyoz ..... és ettől legalább aludni tudok.
Bár nem tudunk már beszélgetni, nincsenek szavak. Elfújta őket a szél, felőrölte őket a szenvedés, a kín, a kór. Nincs hozzájuk ereje.
Az én Anyukám olyan helyzetben és állapotban van, amitől világéletében írtózott, félt. Ahogy mi is, mindannyian. Hányszor mondta, kéri az Istent, hogy csak gyorsan vigye el, ha lejár az ideje, ne csesszen ki vele. Nem szeretne kiszolgáltatott, magatehetetlen emberként végezni. Ezen, ha szóbakerült mindig csak megborzongtunk, de már nevettünk is, el is hessegettük, hiszen ilyen nem történhet velünk ... pont velünk? Mi elpusztíthatatlanok vagyunk. Vagy ha mégsem, az Isten biztosan nem fog minket cserbenhagyni, kegyeltjei vagyunk, legalábbis az Anyukám. Ő jó.
Miért teszi most ezt vele, hiszen jó volt egész életében? Persze nem magához, másokhoz. Magához kevésbé volt jó. Szíven viselte az összes, az útját keresztező ember életét. Mindig csak másoknak segíteni. Segíteni, hiszen rászorulnak. És persze önzetlenül.
Ezt látnia kellett annak a Valakinek ott fent. Ha nem látta, akkor az csakis csak azért lehet, mert nem is létezik.
Az Isten cserbenhagyta az Anyukámat.
Az Isten cserbenhagyta a Nagymamámat.
Ezzel egyértelműen világossá vált, hogy nem is létezik. Arra az Istenre, aki a jókat is ilyen kegyetlenül bünteti, arra nincs ésszerű magyarázat, csak egy: nem létezik. Ekkora hibát nem követhet el senki se.
Eddig se voltam vallásos, de a jelenlegi személyes tragádiámmal még a maradék kicsi morzsáját is elvesztettem annak a talánnak, ami korábban még csak-csak megjelent a lelkemben.
Nincs talán.
Realitások vannak, fájdalom, szenvedés, tragédiák. Emberi szenvedés, emberi tragédiák.
Ahol az emberek szenvednek, ott nincs helye hozsannának, nem mennyei malasztra van szükség, azt kenheti mindenki a hajára. Fájdalomcsillapításra, panaszok enyhítésére van szükség.
Vagy a csodára.
Gyógyulásra.
Én ebben hiszek továbbra is. Bár orvosilag, élettanilag nem lehetséges, de ki tudja, talán mégis van egy Valaki, talán mégis .....? Ha bennünk él, akkor kell, hogy halljon, lásson, emlékezzen. És segítsen.
Azt hiszem mégis inkább hiszek. Nem is létezhetnék másként. Agykontroll, Reiki, ezek mind-mind az életet támogatják, a jót, kell, hogy higyjek.
Az én Anyukám, akivel sokáig együtt dobbant a szívünk, akitől azt a rengeteg szeretetet kaptam, egyedül van a kínjában. Nem tudok neki segíteni, enyhíteni a szenvedését és amitől a szív ismét darabokra hull: nem értem egy hangját se. Az artikulációhoz, a szavak formálásához erő kell, a gondolatokhoz pedig szellemi frissesség. Ezeknek híján van. Hihetetlenül halk, érthetetlen valami hagyja el a kis száját, amit kinyitni se nagyon tud.
Nem tudom mit akar mondani. Akar-e egyáltalán valamit mondani? Panaszkodna? Kérdezni szeretne?
Anyukám! Tudod, mindig is a füledbe suttogtam, akkor is amikor etettelek: Te vagy a legfaszább csaj a világon, a legklasszabb Anyu, aki soha nem ismert lehetetlent és akit nagyon-nagyon szeretek! Meg fogod csinálni, erősödni fogsz és meggyógyulsz!
Remélem értetted.
Hogy gyógyulhat-e az anyukám? Elvileg nem. A szomszédnéninek. De nem nekem.
Nekem más a véleményem, mivel hiszek a csodákban.
Mennyivel lennék én hülyébb, mint az, aki hisz a húsvéti feltámadásban, mennyivel lenne az anyukám gyógyulásába vetett hitem ésszerütlenebb, mint mások vallásos köde, nem értem?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése