Pechszéria

Ugye arról már meséltem, hogy semmiben sincs szerencsém. De szó szerint. Legyen az akár munkakeresés, vagy szívószál az üdítőhöz. Az enyémnek mind a két fele zárva, az 1 db gyártási hibást én húzom ki a kupacból, nem más. :) A szerencsétlenség, pechszéria  tartós, sajnos a dög jól érzi magát velem, sőt, velünk. A párommal együtt nyűjjük a cipőt, igaz rá a hétköznapi "melléütések" nem jellemzőek, ő már nagyban csinálja. :)  Az autózástól is kezdek lassan félni, velem mindig történik valami. Már-már vicces a rendszeresség, de tényleg, ha én vezetek, akkor valamilyen veszélyhelyzet mindig adódik. A több sávból történő kanyarodásnál már tudom előre mi fog történni: az addig jobbról, a mellettem  levő sávban haladó autós egyszercsak úgy dönt, hogy nem közösködik, az út az övé és senki másé, így már a kanyarban átzúdul a sávomba. Mindezt teszi persze úgy, hogy nem is veszi észre mit csinál. Félelmetes, olyan mintha láthatatlan lennék! Àtveszi a helyemet engem szabályosan letolva. Erre persze nehéz reagálni nagy forgalomban, amikor előttem, mögöttem, mellettem és talán még fölöttem is autók járnak.  3 lábbal fékezek, vagy balra húzódok a szembejövő forgalom sávjába arra a pár nanoszekundumra, amíg vissza tudok sorolni a helyemre. Hiába dudálok, látom, hogy nem is tudja a sofőr, hogy neki szól. Hihetetlen!

Előfordult az is, hogy megyek a védett útvonalon és látom, hogy egy autó várakozik a kereszteződésben. Ha a párom vezet nyugodt lehetek, az autó biztosan nem fog megmozdulni. De én autózom, tehát tuti: a kocsi ki fog hajtani, mégpedig úgy, hogy közel legyünk a karambolhoz. Nekem sokkal inkább deffenzíven kell vezetnem, mint másnak. Az összes lehetséges veszélyhelyzetet fel kell mérnem és sajnos egy az egyben számolnom is velük! :) Anno dominó, még Győrben, az autós iskolában megtanultuk, hogy a biciklis más, másként van bekötve! (na ja, az original verzió szerint a biciklis nem ember, de ezt nem merem leírni, nehogy valakit megsértsek!. :) Pista, az elméletet oktató szimpatikus ismerősünk elmagyarázta, hogy mindig figyeljük az előttünk haladó kerékpáros lábát, és ha az megállt a tekerésben vigyázzunk, valami történni fog! Vagy jobbra, vagy balra, de kanyarodni fog! :) Nálam ez úgy nézett ki, hogy a biciklis elöttem 2 méterre a pedálmozgás megszakítását követő x-dik másodpercben befékezett és nem kanyarodott el elöttem balra nagy ívben, ahogy jobbra se indult, hanem mit csinált? A lábait a pedálokról levéve,  páros lábbal leugrott a biciklijéről az aszfaltra, és állva maradt. Ott előttem az úton. 

Kisfiam már előre vigyorog amikor viszem edzésre, bármennyire is rövid az út az egyesületig, velem rengeteg kaland történhet útközben! :) 

Ez a pechszériára, ahogy írtam, rám az élet minden pontján érvényes, sőt már-már kezdik mások is komolyan venni. A héten voltam a doktornőmnél, aki a legújabb híreim hallatán csak rázta a fejét és már nem a jól bevált, mostantól már biztosan jobb lesz felelettel próbált nyugtatni, mostanra már ő is megtorpant. Èrtetlenkedve, kicsit mosolyogva, bár teljesen együttérezve szólt hozzá a legújabb fejleményekhez és tette fel a költői kérdést: "Ez hihetetlen, egyszerűen nem lehet igaz! Csak tudnám miért? Tényleg, miért mindig csak maguk?" Különben kabaré, mert a történések szinte már komikusak, de nem tudok rajtuk tiszta szívvel nevetni (csak kicsit vigyorogni), mivel a mi bőrünkröl van szó. ;) 

Elárulom mik azok, amik miatt fontolgatom :) az ördögűzést:

Jelenleg 2 nagyon komoly "projekten" dolgozunk, itt persze elsősorban a párom munkájáról van szó, aki az üzletet viszi, bonyolítja. Alapvetvően a vállalkozásunkon múlik az életünk, igazándiból nem lenne szabad nevetnem a történéseken, de másképp nem megy. 

Mindjárt mesélem tovább!

De új postban, mert ez már tele van. 

Ahogy a púpom is.