De nehogy szomorúságba döntsek másokat is, jöjjön most valami kellemesebb téma! Térjünk vissza a múlt vasárnapig!
A vasárnapi kirándulásunk persze nemcsak lélekgyógyító, simogató volt, hanem vidám, sőt néha röhögésbe fulladó! Bármennyire is ronda a szó, hogy "röhögés" akkor is a legfontosabb. Nevetés, röhögés, e nélkül nincs élet. Szerencsém van, tudok nevetni, és nemcsak másokon, magamon is!
Egyáltalán nem sértődöm meg, ha a hegymászás közben én maradok legutolsónak a meredeken, a többiek pedig a "csúcson" (unatkozva, rám várva), a nyelvüket rajtam köszörülve, széles mosollyal kérdezik, hogy na? Megy? :)))
- Dehogy megy! - és vigyorgok rajta magam is.
- Jönnék én gyerekek gyorsabban is, emelném is a lábamat, de nem hagyja!
- Kämpfen (harcolni) Anyu, kämpfen! - vigyorog Muci, aki éppen akkor nem Cukorfalat. :)
- Remélem nem hiába teszem meg ezeket a métereket, lesz ott fent a csúcson dupla adag oxigén!
- Szóval még ma felérsz ide? Csak, hogy érdemes-e még itt sokáig rád várnunk! - ha-ha, kontráz E.
- Jövök én, várjatok! - és egyre inkább feszít a bosszú, a düh, adok én nektek fajankók! :) Akkor is fel fogok menni! :)
- A gondom nem is az, hogy felfelé ilyen nehéz, hanem mi lesz, majd lefelé? - enyhítem a konfliktust, ami azért is jó, mert amíg beszélek, feltünésmentesen meg tudok állni.
- A francnak kellett ezeket a várakat olyan magasra építeni!?
Az elején még vigyorogtam. Menetközben nem mindig. Hegynek fel fenyegetőztem is néha:
- Le ne merj fényképezni! :)
A cél és az útirány: Ruine Neideck = A Neideck-i vár (ami megmaradt belőle, szóval a romok)
Merre van?
A Fränkische Schweizben (a Frank Svájcban) járunk, a frankok egy gyönyörű szép, hegyes-völgyes-kisfolyós meseországában.
Hatalmas sziklák, középkori várak romjai, cseppkőbarlangok, szép kis régi házak és isssteni pisztrángok a tányéron!
Szeretem ezeket a régi várakat! Magyart, osztrákot, németet is, mindent. A régi köveket megérintve, körbenézve gondolkodom, milyen lehetett régen az élet ebben a várban? Hogy éltek az emberek? Eddig jutok, tovább nem, mert hallom a nyerítést. A család megtalálta a régi WC-t!. Ezt persze nekem is látnom kell, vigyorogni valóról nem szabad lemaradni.
Der Aborterker, szóval a "Itt aztán végeszakad mindennek" erkély. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy a várfalra volt kvázi ráakasztva a pottyantós budi. (Kerestem a régi fényképek között, de nem találtam rá, pedig az egyik skanzenben fotóztam már egy ilyet. ) A végtermék lefelé szabadon távozik. A páciens a letolt gatyóval ott ül a várfalra akasztott kifelé lógó rötyiben és alatta a végtelen. A képen csak a "lőrés" látszik, még azon túl, hátrefelé állt (?), feküdt (?), lógott (?) a korabeli WC. Azt hiszem meggondolnám a dolgot. Nagyon.
Ùjabb vigyorgás a következő információs táblánál, ami a vár lakóinak vízellátásáról, és a ciszternáról tudósít.
A korabeli időkben a víz nemcsak az ostromok allatt játszott fontos szerepet, hanem nagyon fontos volt a mosakodáshoz is (tehár tisztálkodtak is a népek) és a főzéshez.
A várban élő emberek, kivétel nélkül, túlnyomórészt bort ittak majd később sört! Csak az ostromok idején ittak vizet! :))) Vidám élet lehetett arrafelé, ha folyt a bor, a sör! A részegség csak a harcok idején lehetett egy hangyányit problémás, kénytelenek voltak vizet inni szegények. Vagy ki tudja? Lehet, csak vizezték a bort! :)
 |
| készül a panorámakép a szupertelefonnal |
Aztán lejöttünk a meredeken. Ùgy történt, ahogy megjósoltam. Született soproni lányként, kellő tapasztalatokra tettem szert a Lővérekben való kirándulások során, ahogy azt is tudom, fáramászni dettó: felfelé könnyebb. De lejönni a fárol, az a kunszt! Az az ág, amelyik felfelé nagy segítséget jelentett, a lefelelé haladásnál már egyáltalán nincs jó helyen, lábbal már nem érhető el. :)) Lefelé sokkal rosszabb.
Az egész turnénk ideje alatt kínosan ügyeltem arra, hogy a szintén éppen arra kirándulgató embereknek ne tűnjön fel, az alkalomra (hegyimenet, erdő) remekül kiválasztott 3-4 cm-es sarkú bokacsizmám. :)) Nem kívántam közröhej tárgyává válni. Látjátok? Nem kell nekem az ég büntetése, ki tudok én egyedül is cseszni magammal! Ùgy fájt benne a lábam, hogy ihajj!
Jelentem, jó a kedvem! Különösebb okom pedig nem lenne rá, sőt...de mégis!
Ezek a fák ott a Fränkische Schweiz-ban, a titkos szerükkel, kisugárzásukkal, szeretetükkel begyógyították a sebeimet! Biztos vagyok benne, hogy nektek is élnek, léteznek a közeletekben ilyen varázsfák! Csak ki kell menni hozzájuk és szeretni őket! Meghálálják, többszörösen adják vissza a szeretetet, a kedves gondolatokat. Örülnek mindegyikünknek, hiszen összetartozunk. Mi és a fák, a kövek, a moha, a víz .... részesei vagyunk a természetnek, rokonok.
2 megjegyzés :
Atyaèg! Ha nem tudom, honnan valòk a fotòk, majdnem òsszetèvesztem a mi kòrnyèkbelienkkel!
Annyira hasonlòak vagyunk èn is hegyek kòzelèben lakom, èn sem szeretem a szuszogàst, de szèp tàjakat bezzeg dìjazom! A fèjcsbùkon megnèzheted, ha mèg nem làttad, a canossai kastèlyos kèpeim..ha eljòttòk hozzàm, nagyon szìvesen lennèk az ùikalauzotok, Kismucinak biztos tetszene..na?...
Pedig tudod mennyire nem szerettem régen az erdöt? Pontosabban nem, nem szerettem, hanem nem találtam benne semmi rációt. Ahogy a hegyekben sem. Mindig csak vízre vágytam. Hmm. Öregszünk?
Nálad csak Bismantovát találtam a kastélyt nem. :( Hol vannak a képek?
Kismucinak biztosan tetszene, egészen meglepö volt a viselkedése vasárnap, mert mindent "wunderszépnek" talált! Pedig attól tartottunk, hogy majd unni fogja, meg mi ebben a jó, de egyáltalán nem. Örülök neki, hogy még nincs elrontva a kisfiam, illetve még nincs itt a "pupertät"! :))
Megjegyzés küldése