Mi lesz velem Ramadánkor?

Már előre félek a hétfőtől kezdődő és 30 napig tartó böjti időszaktól.  Dehogy lettem vallásos, csak a közvetlen (és nagyon szimpatikus) kis kollégáim muszlimok, akik szigorúan betartják a Ramadánt. Ez pedig azt jelenti, hogy veszélyben a fincsi kis ebédem. Hetente kétszer-háromszor rendeltünk ebédet az egyik kínai (miattam aztán lehet tai is) étteremből Alig vártam, hogy végre megérkezzen és dudáljon a falatfutár az udvaron! Amint felhangzott az erőszakos (mert finoman a pali soha nem tudta hírűl adni az érkezését) duuu-duuuu, máris beindult a nyálkiválasztás a számban. Amire az elmúlt hosszú évek alatt nem volt példa, az ezen a munkahelyemen ismét megtörtént. Ugyanis rohadt éhes vagyok, már fél 12-kor. Erre a korai és hihetetlen éhségre haloványan emlékszem. 18-19 éves koromban, az első munkahelyemen még létezett vállalati étkezde. Számoltuk a perceket, mikor lesz már dél, rettentően éhesek voltunk. Aztán másodpercre pontosan, déli 12.00-kor ügettünk le az ebédlőbe, az ebédjegyünket szorosan a kezünkben tartva. Mentünk volna korábban is, de sajnos nem volt ebédkiosztás. :-)

Ez az időszak most visszatért. Hihetetlen, mert különben én vagyok az, aki még fél négykor se éhes, ráér az ebéddel.

kép: www.zentrum-der-gesundheit.de

Nagyon szeretem a pekingi levest, ahogy a chop-suey-s (zöldséges izé) pipihusit, de ennek a dőzsölésnek hétfőtől nagyon úgy tűnik, hogy vége.  Legalább 8,-euróért kell rendelni ahhoz, hogy ingyenesen kiszállítsák az ebédet, így Ramadán alatt ez nekem egyedül nem fog menni. 

Próbálkoztam a többiek meggyőzésével, miszerint nem valószínű, hogy Allah Nürnbergben is észrevenné, ha valaki nem tartja be a böjtöt, de csak kedves mosoly volt a válasz. A kollégáim kivétel nélkül Indonéziából származnak és itteni egyetemeken tanulnak. Próbálkoztam a korukkal is, ugyanis még nagyon fiatalok, a huszas éveiket tapossák, nekem még gyerekek. A gyerekekre (ahogy az idősekre, betegekre, kismamákra, meg a mensiző nőkre se) pedig nem vonatkozik kötelezően ez a muszlim böjt. Válaszként szintén kedves, de kitérő mosolyt kaptam, illetve két javaslatot. Rendeljek meg egyszerre két adag ebédet, így már bőven 8,-EUR fölött leszek, oszt kiszállítják. :)) Vagy szövetkezzek E.-vel, aki az indonéz kollégák között egyedüliként katolikus.

Hát majd meglátjuk.

Kiváncsi leszek hogy bírják ezek az emberkék a teljes evés-ivástalanságot egy álló nap. Kérdezősködtem a tapasztalataikról, milyen volt az előző Ramadán, nem voltak rosszul az éhezéstől, nem volt fejfájás, szédülés? A válaszaik meglepőek, ugyanis semmiféle testi panaszról nem számoltak be. Nagyon is el tudom képzelni, hogy ők meg az én kérdéseimet nem igazán tudják hovatenni. Nekik ez egyértelmű és szent dolog, nekem viszont európai (ráadásul a saját vallásának böjtjeit se követő, sőt mégcsak nem is ismerő) emberkének ez nagyon magas dolog. Nem a szentséget látom benne, pusztán a szervezet kínzását.

Az egyikük mesélte nekem, hogy még az se zavarja, ha más eszik. Pffff, ez ám az önfegyelem! 

Tényleg kiváncsi leszek a holnapi naptól kezdődő böjti időszakra, mivel ezek a fiatalok eddig szinte egész nap valamit eszegettek. Számolatlanul itták a kávékat, fagyit és pudingot lapátoltak, kis- és nagy csokikákat eszegettek. El nem tudom képzelni, hogy lehet még folyadék nélkül is kibírni azt a 8 és fél órás munkaidőt, ami alatt elég keményen kell dolgoznunk. A keménysége a teendőkhöz szükséges koncentráltságban és figyelemben rejlik. Monotonsága teszi igazán nehézzé, hibázni nem lehet. Sokat. :-) 

De ettől függetlenül szeretek ott lenni, és bírom ezeket az fiatalokat, akik olyanok mint mi vagyunk (voltunk) magyar fiatalok, elképesztő az egyformaságunk! Az igaz, hogy velük ellentétben a mi fejünkön nem volt kendő, szeretjük és fogyaszthatjuk is a sertéshusit, a szüleink akaratának sokszor elleneszegültünk, de más különbséget nem igazán látok. Az indonéz gyerekek olyanok mint a magyar gyerekek. Vidámak, kedvesek és rettenetesen szeretnek élni. :)

Az első hét után (a la munka)

Kedves Világ, gyere ide, had öleljelek keblemre!! Bizony ilyen a hangulatom, fel vagyok dobva! 

Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen jól fogom érezni magam egy német munkahelyen! Azt hittem, a nyelvi/kultúrális különbözőségek miatt ez eleve ki van csukva.  És ebben az állításomban aztán tényleg nincs semmi előítélet, csak pusztán tapasztalat. 

Aki ismer, illetve olvasta tőlem a Schatziról szóló beszámolómat, azt tudja, hogy milyen mélyen megsebzettként kerültem ki egy korábbi munkaadóm, a Frau Dög (Schatzi) kezei közül. A nő az állandó kritizálásával nemcsak mélyen megbántott, hanem hihetetlenül visszavett az önbizalmamból. Mivel amúgy is állandó önértékelési zavarokkal küzdöttem, hát egy ilyen találkozás (amikor a másik egyértelművé teszi, hogy te egy tehetségtelen hülye vagy :-) )  komoly válságba sodort. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy a Macának még a végén igaza lesz .... és ez azt jelenti, hogy valóban alkalmatlan vagyok mindenre.... :(

Semmi nem passzolt neki, olyan volt mint az APEH. Valahol mindig talált hibát. Ha mondat szórendjében nem talált kivetnivalót, akkor nyüsszent a kiejtés miatt. Ha azzal se volt gond, akkor megkérdezte, hogy miért nem sportolok, meg hány kilót is nyom, Frau Andrea?  Udvariasan és önkritikusan válaszoltam meg a kérdéseit (pedig magamban jól seggberúgtam néhányszor), de a méregfogát nem sikerült elsőre kihúzni. Egy kicsit basztatott még a "de hát mit eszik?" hülyeségével, aztán a többedik válaszom után ujjonghatott, mert ismét hibát vétettem a szórendben, vagy ungarischésch lett a kiejtésem. :))

 Tudom, hogy nem szabad senkinek se rosszat kivánni, mert visszakapjuk mint a bumerángot, de isten bizony mondom, léteznek olyan személyek, akik miatt kedvem lenne kipróbálni, hogy tényleg? :) Scatzinak  nagyon tudnék egy-két dolgot kívánni, de mégse teszem, mert félek, hogy az átkom a rossz szórend miatt nem fog rajta, majd néhány céltévesztett kör után visszatér hozzám. :))

A jelenlegi munkahelyemen megtörtént a csoda: állati jól érzem magam. Viszont a napi 8 és fél óra munka, a közel egy órás utazgatással és a reggeli 3/4 6-os keléssel együtt, kemény próbatétel. Estére elhány erőm, ezért is kések a beszámolóval, ahogy a többek között a Faber-Castellékkel is. :)))

Remélem hétvégére sikerül feltöltenem az akkuimat és ismét a szavak közé vághatok!

Addig is: JÓKEDV!! 

Burul a terv

Beza, és néha csak apró baromságokon!

A múlt pénteken 10.00 órára várt a leendő főnöknőm az új munkahelyemen. Előtte nap apus elvitt autóval a helyszínre, hogy saját szemeimmel láthassam az utcát, a környéket. (Tudja ő jól, hogy Pánik Andi izgalmának csillapítása érdekében minderre szükség van ;-) )  Igen, meg kell néznem, hogy hol a buszmegálló, hol kell bemenni az épületbe, stb.

Elhaladtunk a cím előtt egyszer .... kétszer, amikor megjegyezte, hogy ott vannak bent az udvarban. Mármint a cég.

- Hopp! Hol is? - habogtam

- Leparkoljak? Meg akarod nézni közelről? - kérdezte apus, mivel ismer engem jól :-)

- Dehogy, felesleges! Látom én hol a házsszám, gondolom ott kell valahogy bemenni és hátramenni ..... nem gond, biztosan meg fogom találni .....

- Na még egyszer. Leparkoljak?

- Dehogy..... neeeeem kell ..... nem szükséges ...... Jaj a fenét nem! De!!! Állj meg légyszíves valahol!!

(megjegyzem ez majdnem mindig így történik .. :)) )

Az autót letettük, majd testületileg feltérképeztük a buszmegállókat mint a két irányba, azután sorra vettük a lehetséges hamizókat. Sajnos nincs a környéken egy fia Beck-Caffee, de még egy döneres se. Az egyetlen alternatíva egy Backbude, ami azért megnyugtató, éhen nem fogok halni. 

A megadott házszám alatt a kapubejárón besurrantunk és egészen a hátsói udvarban álló üvegépületig settenkedtünk. Megvan!

Megnyugodva próbáltam memórizálni az irodaház képét. Az utcára kiérve többször visszapillantottam, a retinámra égetve az utcafrontot. Sima ügy, ide fogok találni!

Este aztán a helyi közlekedési társaság, a VGN weboldalán pár kattintással össze is állítottuk az útvonaltervet. Szépen, precízen kidolgoztuk a menetet a lakásunktól a cégig, az összes átszállással. Azt persze tudtam, hogy a sínfelújítás miatt a 7-es villamos vonalán mentesítő buszok járnak, de ez nem lehet gond, hiszen onnan indulnak a buszok is ahonnan a villamosok indulnának.

Elérkezett a péntek. A busz, a metró, minden úgy volt ahogy terveztem. A gebasz a Hauptbahnhof előtt  történt, ugyanis a 7-es busz megállóját nem találtam. A villamospótló busz nem a 7-es villamos megállójából indult. A rossebb vinné el, hát erre nem számítottam. 

4 percem volt az átszállásra .... hát ideges lettem eléggé. Néztem jobbra, néztem balra, semmi! Futottam egy kört mint a mérgezett egér, aztán feladtam. Megrohamoztam az egyik VGN információs hölgyikét, de pechemre egy idősebb pár két lépéssel előttem ért a hölgyhöz. Türelmetlenül hallgattam a tipikus turistás kérdéseiket és a dialektusukból kihallva az észeknémetségüket, pár pillanatig úgy voltam mint a bajorok. Utáltam a poroszokat. :) Mivel nem volt időm, így megszakítottam az állati ráérős beszélgetésüket, schuldibuldiztam az udvariatlanságom miatt, de a húrok közé csaptam. Elmondtam, hogy másodperceken belül indul a buszom, csak nem tudom honnan!

A hölgyike útbaigazított, hát rémülten hallgattam a "vagy ott elől át tetszik menni az úton a másik oldalra, vagy ismét lemegy az aluljáróba és a másik felén feljön .... aztán ott tovább és a sarkon a jobboldalon lesz a megálló" Atya-gatya! Ha még itt le-fel menegetnem kell, az az jelenti, hogy a buszt már el nem érem. Fasza nagyon, mindjárt az első alkalommal elkések. :(

Különben én soha nem szoktam elkésni sehonnan se, sőt überpünktlich vagyok. 

Odavágtáztam a megállóhoz és magamban szitkozódtam. Ennyire nem cseszhet ki velem a világ!

A vége viszont happyend lett, ugyanis a következő busszal pillanatok alatt, a csak 1 megállóra levő címre érkeztem. Talán pár percet ha késhettem, de ez se volt gáz, mert a cégnél a földszinten egy főnökféleségnek kinéző bácsiba botlottam, aki néhány mondatnyi "Smalk-talk" után  lehívta hozzám a főnökasszonyt. Persze az első dolgom az volt, hogy elmeséltem a pár perces késésem történetét, a kinyomtatott útvonaltervet is meglobogtatva. Mit csináljunk akkor, ha mindent előre lejárunk és megtervezünk, de nem találjuk a megállót?! :) A főnöknéni jókat nevetett és csak legyintett, ismeri a szitut és különben is pár perc miatt ....áh ne is csináljak magamnak belőle ügyet.

A majd egy órás megbeszélés után már megkönnyebbülve várakoztam a buszmegállóban, amikor közelített a busz. Széles vigyorral konstatáltam, hogy ugyan az a sofőr, aki idehozott és akivel ritka jól elbeszélgettem az indulásra várva az ideiglenes buszmegállóban és az út alatt. Együtt szidtuk az állandó sín- és útjavításokat, az össze-vissza módosításokat és kezét ökölbe szorítva szurkolt nekem, hogy nehogy elkéssek a terminemről. :)

Megérkezett a busz, a sofőr kinyitotta az első ajtót, felszálltam, ránéztem és vigyorogva megjegyeztem:

- Hát ne ám már megint maga! :)

- ..na meséljen, klappolt minden?  - vigyorgott vissza rám a soför

- Minden a legnagyobb rendben! - válaszoltam nevetve, de ekkor már araszoltam az egyik ülőhely felé.

Körbenéztem, és nagyon jó volt amit láttam: mosolygó utasok néztek vissza rám. :) Igaz nem tudták miről van szó, de ugye a derű, a jókedv ragadós, hát ezen a délelőttön pár embert megfertőztünk.

Én és a 7-es villamospótló busz sofőrje. 

Rólam

Kicsit módosítani készültem a rólam szóló információkat, aktualizálni, kiegészíteni, pontosítani. A végére viszont más is lett belőle. 

Ez itt lent. :)

Mi a fenének kell valakinek internetes naplót vezetnie?!
"A másokkal megosztott élmények fűszerezik meg az életet" - írta Andrew Matthews amerikai író és én teljesen egyetértek vele. ;)

Közlési kényszerem van, imádok beszélgetni- Az élményeimet, gondolataimat a szívem szerint megosztanám az egész világgal, ezért is a blog. :)

Amiről a történetek szólnak: 
Bár az induláskor úgy gondoltam nem fogom elárulni hol is élek, mivel ennek nincs jelentősége, de mára már belátom tévedtem. Történeteim nagy része nagyon is kapcsolódik az általam megismert országokhoz, az ott élö emberekhez, a kultúrákhoz, a nyelvekhez. A néha csetlő-botló, szomorú, vagy éppen vidám mindennapjaimon túl, szeretnék a továbbiakban is érdekes információkat megosztani Nürnbergről, Bécsről, különös tekintettel a fränkisch és a wienerisch dialektusokra és persze hajrá FCN!!  :)

Magunkról: 
A családom vegyesfelvágott.  A párom 100 %-os német (frank), de bécsi szívvel, a kisfiunk  11 éves. Zsenge kora ellenére is már komoly nemzetközi ismeretekkel rendelkezik. Magyarországon született, Bécsben kezdte meg az óvodai tanulmányait, valamint az ismerkedést a der-die-das-szal és a zu + infinitivvel, jelenleg pedig egy nürnbergi gimnáziumban koptatja az itt is elég kopott iskolai padok egyikét. Èn egy magyar kislány volnék, aki véleményem szerint túl későn, 36 éves korában hagyta el Magyarországot. Márpedig ebben a korban már eltéphetetlenek a gyökerek, az átültetés már kínkeserves és az eredménye nem garantálható .....  Persze azért igyekszem.

A családomban a humor kiemelt helyen áll! Szerencsémre mindegyikünk vevő rá, meg értik is. :) Tapasztalatom szerint eddig is főleg ez segített átvészelni a bitang nehéz éveket, amiket ha elmesélnék, el se hinné senki. Pedig nem volt egy leányálom. 

Nyelv:
Itthon németül kommunikálunk egymással, aminek oka a párom, aki egy nyelvi antitalentum. Nem beszél magyarul, így mi többiek rá vagyunk kényszerítve a németre, bár ez csak nekem kényszer. Néha idegesítő, hogy tizenvalahány év után is a több ezerszer hallott "kérsz?" kérdés után értetlenül nézve megismétli németül, hogy mi van a Käse-vel ??? (sajt, kiejtve: kéze) és ilyenkor ideges leszek. :) Nem akarom elhinni, hogy nem érti, márpedig tényleg így van. Fogalma sincs róla, szerinte még soha nem hallotta.  ....huuu néha nehéz ... :)
A kisfiamhoz ugyan magyarul szólok, de a válasza németül érkezik. Bár vannak kísérletei a magyar beszédre,  de ezek általában valamilyen kívánságához köthetőek, az óhaját hivatottak szépen csomagolni.
Átlátok én rajta, ha-ha-ha, én is voltam gyerek! Szinte tudok olvasni a gondolataiban: 
- Az anyu el fog olvadni, ha valamit mondok magyarul, márpedig a számítógéppel mindenképpen szeretnék játszani, szóval Anyuciiiiiiii  ..... 
a cél érdekében pedig mindent bevet, még akár magyarul is beszél. Na ja, maximum 3 szó erejéig. Hogy is mondjam, az anyanyelve nem az erőssége.
A nyelvek keveredése, illetve hiányos ismerete (khmmmm :)) ) is okoz vidám perceket nálunk, rajtam is szoktak vigyorogni a fiúk, de nem gond, mert vissza szoktam nekik adni. :)

Fontos még: csapongó vagyok rendszertelen, "hudri-wudri", de legalább tisztában vagyok vele. A pillanatnyi hangulatom két pillanat alatt módosítja a tervemet és felülírja a sorrendben logikusan következendő, tervezett történetet. Mit csináljak, így vagyok bekötve.
Úgy írok ahogy nekem tetszik és arról amit fontosnak tartok. Ezek a történetek a saját gyermekeim. A megírásukkal nem akarok senkinek se megfelelni, egyszerűen csak ki kell őket írnom magamból, ez egy belső kényszer. Viszont a kedves visszajelzések az idejáróktól, vagy idetévedőktől nagy örömet okoznak. 

Igen, örülök mindenkinek, aki erre járt, bár jó lenne, ha több visszajelzést kaphatnék ..... igaz, én se szoktam másoknak írni, nem igazán olvasok (rendszeresen) blogokat, szóval ezt hagyjuk is. :)  
Opssz, ezzel kapcsolatosan eszembe jutott valami. Sok  helyen találkoztam a "Kedves Olvasóim" ... megszólítással, hát ezen  én mindig .........., de nem szeretnék senkit se megbántani. Valljuk be, egy ígazi író azért egy kicsit más. Ráadásul van ennek a megszólításnak egy kicsit a pór népre a Pilátusról letekintő mellékzöngéje nem? :) (Különösen jópofa, amikor valaki éppen belekezd a blogjába és indításnak mindjárt bemásol egy más által megírt mesét, teszem azt részletet a Kis Hercegből, vagy beteszi a Pajtás gépével az 5 db kókadt tulipánról készített képét, és tehetsége, művészete teljében és biztos tudatában a harmadik bejegyzésében már a "Kedves Olvasóihoz" szól. :) Önbizalomból ötös persze, de sajnos az önbizalom is olyan mint a koleszterin. Van belőle jó és rossz is. :) 
Enyhén kritikus tipus vagyok, magamat se kímélem. Soha nem más a felelős a boldogtalanságunkért, a problémáinkért, mindig csak saját magunk. Az őszinteségnél nincs számomra fontosabb dolog, bármennyire is kellemetlen. Igaz kicsit nehéz dolog lenne teljesen őszintén mindent leírnom az életemről, nem is teszem. A teljesen pőrévé vetkőzést és kitárulkozást nem tartom okos dolognak. A "Tisztelt Kívülálló Olvasók" :) nem is értenék a legszemélyesebb tragédiákat, és nem is tartozna rájuk. Óvatosan kell egyensúlyoznom a mit mondjak el és meddig terjedően mezsgyéjén.
Sajnos a véleményemet akkor is el szoktam mondani, ha más nem igazán azt szeretné hallani, de ez van. Nem kívánok más öngyilkosságához statisztálni. Vannak dolgok amikről kialakult véleményem van és ezeket nem vagyok hajlandó a másik személyéhez passzítani, enyhíteni, körbecukrozni, csak azért, mert neki arról esetleg merőben más a véleménye. Ha valaki nem akarja tőlem azt hallani, hogy nyelvtudás és keresett, piacképes foglalkozás nélkül egy baromság kivándorolni egy idegen országba, ahol az alulképzettek által elvégzendő munkákat alul is fizetik, az ne kérdezzen róla, mert a válaszom nem fog tetszeni. 
Mielőtt nagyon belelendülnék, inkább abbahagyom! :)
Maradok tisztelettel és sokszor anélkül is, de kizárólag egyenesen:

Andrea 
(csak azért nem Andi, ami igazándiból vagyok, mert 45 évesen kicsit olyan hülyén csengene, vagy nem? )
 

Tudom, hogy 35° celsius fok van, de egyik nyári képemen se nézek ki elfogadhatóan, így marad ez a sálas, oszt kész. :)

 

Ùjabb munkahely

Szegény Faber-Castellék története csak nem folytatódott ;-) de kifogásom persze most is van, a szokásos: kissé megsokasodtak a teendőim.

Lesz folytatás, de az az igazság, hogy tényleg nagyon időigényes. Nem csak maga az írás, hanem a téma összeállítása. Jómagam is végigolvasom az összes lehetséges információt velük kapcsolatosan, elmerülök a ceruzakészítés rejtelmeiben, böngészem a képeiket, szóval a forrásmunkára rengeteg időt szánok. Nemcsak azért, mert igen okosnak szeretnék tűnni, hanem tényleg érdekel és nem szeretnék baromságokat írni. Ahhoz, hogy a lényeges pontokat és az össszefüggéseket agyilag fogjam, értelmeznem kell az olvasottakat. Ebben pedig a hajszín és a kor (mindkettő saját ) két, a munkák menetét kedvezőtlenül befolyásoló tényező. ;) 

Az összes infót eszembe sincs leírni, fordítani, csak a lényeges és érdekes pontokat.

A megsokasodott teendők között van kellemetlen is, pl. matek/német/angol nagydogára készülni az Andréval. Bár neki nem az, csak nekem, mert ahhoz hogy feladatokat tudjak adni neki matekból, ahhoz bele kell ásnom magam a füzetébe és a könyvébe, utána kell néznem miről tanulnak. Néha bizony folyik a wasser a hátamon. ;-)

Az angolt élvezem, gyakorlok vele magam is, az nem teher. A németet hanyagolom, lövésem sincs. :))

Kellemetlen időtöltés még az orvoshoz járkálás. Ma is jártam egynél, egy "Vénaorvosnál". Az utóbbi időben többször előfordult, hogy beduzzadt a bokám. Kabaré ahogy először észrevettem. Ültem gyanútlanul a feredőben a jó kis meleg vízben, amikor rápillantottam a lábikóimra. Jé de muris, milyen dagi! Hogy felnagyítja optikailag a víz! Aztán kiemeltem őket a vízből és kissé ideges lettem a látványuktól, ugyanis a levegőben ugyanúgy néztek ki, mint a víz alatt. Amorfék.

A dokinéni ma ultrahanggal meg herkentyűkkel történt mérések után közölte a diagnózist, gyenge vénák, azonkívül semmi. 

Kellemes teendőim közé elsősorban a megsokasodott munkáink (itt a vállalkozásról van szó) miatti extra műszakok bevezetését említeném. Valamiért beindultak a dolgaink, nem tudom miért, de fasza. :) Viszont ez azzal jár, hogy már kora reggel dolgoznom kell a terveken és a doksikon, ha nincs kész és muszáj, akkor éjjelig. De ez értünk van és én ráadásul imádom ezt a munkát.

Mivel már mindenről lefetyeltem, ezért talán visszakanyarodhatnék a címadó gondolathoz, szóval lett egy új munkám. Ha pártunk, kormányunk és a Krisna is úgy akarja, hétfőtől kezdve 3 álló hónapig napi 8 órában dolgozhatok kedvemre egy irodában, persze ismét a Data-managementben. Ez így annyira elegánsan hangzik, meg is hagyom. A munka valójában tipikus egyszerű, trottlimunka, amihez nem kell Haward, ezért inkább meghagyom a Data-Management kifejezést, mert az mégiscsak jobban cseng. :))

fotó: aboutpixel.de / © Melanie Opalka

James Hunter - Goldmine (az aktuális kedvenckém)

Több éve várom szívrepesztve Dzsémszi új CD-jét. Mára már tudom azt is, hogy kiadása tényleg a küszöbön áll. (igaz nem tudom milyen messze van ez a küszöb ... )

Ezt az infót nem a neten csipegettem össze, de nem ám! A hírek direkt Mr. Hunter közvetlen közeléből szálltak felém bebeeee! :) A részleteket hagyom, csak annyit jegyeznék meg, hogy észveszejtő ez az internet. Egyszerűen fantasztikus, ahogy az egymást soha nem ismert, látott, hallott, szagolt embereket a közös érdeklődésüknél fogva összehozza. Ezeknek az új ismerettségeknek, találkozásoknak, barátságoknak nagyon örülök. Persze sok marhának és kellemetlen embernek már nem, hiszen velük is tele van a pálya, de hála ég, előbb, vagy utóbb megszabadulok tőlük, messze sodorta és sodorja őket a világháló.

James Hunter junius 28-i, londoni fellépésén készült az alábbi felvétel. Utalva az előbb írt ömlengésemre, azt tenném még hozzá, hogy hála a netnek, azt is tudom ki készítette, mégpedig az egyik nagyon aranyos internetes virtuális "barátnőm" igazi (nem csak internetes) ismerőse! :)

Végül is tök mindegy. A lényeg, hogy nagyon szeretem ezt a számot. Is! :)

Elvarázsolva - A Faber-Castell story 2.

A kastélyt évek óta készültünk megtekinteni, de mindig elfelejtettük..... Korábban csak minden hónap 3. vasárnapján volt nyitva a nagyközönség számára, de idén a fenállásuk 250 éves jubileuma miatt már minden vasárnap nyitva.

Az előző hetek egyik vasárnapján azon ment a vita, hogy mit csináljunk még azon a napon? Mit nézzünk meg?  Ketten kastélyt akartunk a Fränkische Schweizben, a harmadik (a legkisebb) pedig földalatti járatokat Nürnbergben. (Historische Felsengänge)

Hát ment a vita.

De megoldottuk. Ráadásul én győztem! Ugyanis ismervén a két makacs bácsit (apuka és fia) tudtam, hogy se ez, se az, hanem egy harmadik, azaz a C-megoldás lesz a legjobb a nyugalmunk megőrzésének érdekében.

A C-variáns pedig, a "Há' mé' nem menük át a Stein-i kastélyba?" - egyszerű és ártatlan kérdés formájában került terítékre.

Hummogás, kummogás, de mivel határeset, elfogadták.

kép a Wikipediaból. Fotós Rolf Krahl (Rotkraut)

Hülye esős és kissé hűssss idő volt ezen a napon, alig vártuk, hogy az éppen elállt esőt kicselezve, a rohadt széllel szembeszállva bevágtázhassunk a kastély kapuján. Hála isten nem Schönbrunn, szóval a "kertajtótól' a bejárati ajtóig csak pár méter az út. Bent ért minket az első meglepetés, mivel elég sokan voltak az aulában. Erre nem számítottunk. Aztán kiderült, hogy csak tárlatvezetéssel lehet bemenni, így várnunk kellett 10 percet a következő csoport indulásáig. Persze utólag beláttuk, hogy csak így, idegenvezetővel van értelme az egésznek, különben csak ész nélkül végigkeccsűtünk volna a kastélyon, oszt szép volt, megnéztük. :)

A Führerinünk (nem rosszra gondolni, ez nem "az" a jelentés!) már az első teremben információk zuhatagát eresztette ránk a Faber család felmenőiről és itt lett az egész érdekes.

Faber Kaspar (1730 - 1784) bácsival indult a család története, aki asztalosként beállt az egyik helyi ceruzakészítő szolgálatába. (By the way: bizonyíthatóan 1660-ra datálódik az első nürnbergi cerkakészítők megjelenése. ) Kaspar a ceruzakészítéssel eltöltött boldog munkaórákat követően a szabadidejében is gyárt ceruzákat a saját költségén. A saját maga által létrehozott cerkák olyan sikeresek, hogy Kaspar egy kis műhelyt nyithat. Ebből a szerény kis műhelyből indul el a Faber-történet a világhír felé.

Kaspar halála után fia, Anton Wilhelm Faber (1758-1819) veszi át az addigra elég tisztességessé fejlődött üzem vezetését. 

Megszerzi az akkor még a Stein-i terület határán álló (ma már sokkal nagyobb a település) telket egy műhellyel, ami néhány év alatt egy remekül működő manufaktúrává növi ki magát. A terület a mai napig is az A.W. Faber-Castell cég központja. És ezzel meg is fejtettük, hogy mi az az A.W. a cég nevében: Anton Wilhelm nevének iniciáléi. (A Castell névről majd később. )

A korabeli dokumentumok alapján a céget ekkor már az "Bleistiftfabrik" azaz "Ceruzagyár" néven jegyezték.

Anton Faber még életében átadja fiának Georg Leonhard Fabernek (1788 - 1839) a cég vezetését. A fiú az akkori nehéz politikai és gazdasági időkben is próbálja becsülettel vinni az üzemet, de a gazdasági visszaesést nem tudja megakadályozni.

A Faber üzemben még mindig a hagyományos módon történik a ceruzák gyártása, pedig Franciaországban 1790-ben Nicolas Conté francia kutató már kifejlesztette az új, modern ceruzagyártást, amit le is védetett. A francia tudós megfigyelte, hogy ha a grafitot agyaggal keverik, akkor annak eredménye olyan ceruzák, amikkel sokkal jobban és szebben lehet írni. A grafitot (ami ha kémiailag nézzük egy szénszármazék), különben egy ismeretlen ember fedezte fel Angliában (a Seathwaite völ­gyben) 1564-ben. A tiszta grafitból készült cerkák egyrészt nagyon drágák voltak, másrészt a grafit kifogyóban volt.

Faberék nem tudtak az angol rendkivül tiszta és kiváló minőségű grafit ceruzákkal konkurálni, a másik probléma pedig ahogy írtam az volt, hogy még mindig a régi eljárással dolgoztak.

Egy érdekessék a névhez: a ceruza németül Bleistift, amiből a Blei= ólom, a Stift=ceruza. A Blei, azaz az ólom onnan jön, hogy az elején hibásan Bleierz-nek, azaz ólomércnek hívták a grafitot. Mára már tudjuk, hogy a grafit nem ólomérc, de a név maradt. :)

...Georg Leonhardról is van még mondanivalóm, a történetnek folytatása következik.