2011. október 19., szerda

Nesze neked éjszaka!

Tegnap este fél 8-kor beszéltem az anyukámmal, igazándiból csak azt mondta amit mindig. Arra a kérdésemre, hogy "És hogy érzed magad"? szinte mindig a "Hogy érzem magam? ... hát ... szarul ..", vagy "Nem túl jól", ill. "Nem vagyok jól Andikám" a válasza.
Tegnap se volt másképp. De ekkor még csak nem is sejtettem, hogy ma délelőttre kórházba kerül. :-( Az előbb hívott a Köri (a huga), tőle tudom a rettenetet. Az anyu reggel fulladt. Az otthonban helyettesítő doktornő szerint feltelhetett vízzel, ez okozta a fulladásos tüneteket.
Mentőt hívatott és bevitette a kórházba.

Ott van most az én kis Anyukám, egyedül a bajával, elhagyva, magára hagyva az egyetlen gyerekétől ... tőlem. Egy nylonzacskóban vannak a kis cuccai, amit ma a mentősök magukkal vittek neki.
Ő, aki eddig mindenkinek a segítsége volt, aki friss, meleg pipilevessel rohant betegekhez a kórházba, vitte, vette, mosta, cserélte a kényelmet biztosító dolgokat, törődött a másik testével, lelkével, ő most egy nylonzacsinyi kis motyó társaságában fekszik egy ágyon.
Távol a lányától, annak társától, az unokájától.
Egyedül.
Kiszolgáltatva embernek, gépnek, természetnek.

Nem tudom, hogy kapok-e érte büntetést az égtől, hiszen akárhogy is nézem,  magára hagytam az anyukámat, de nem tudok odafutni hozzá, nem tehetem. Hogy ez mennyire fáj, ezt nem tudja senki! A rossebb egye meg ezt az egészet úgy ahogy van!
Költözz külföldre, globalizáció, kitágult világ, nincsenek határok ....... ez csak annak való akinek vagy érzelmei nincsenek, vagy családja. :-((( 

Kérlek benneteket segítsetek jó akarattal, egy kis szeretettel, gondoljatok az anyura és légyszíves kívánjátok neki, hogy ne szenvedjen.
Szegénykém újra 44 kg közeli ...... 

Mondta a Körinek, hogy legyen szíves hívja fel a Juci nénit, vagy az Eta nénit (a szomszéd néniket), hogy menjenek át legyenek olyan szívesek a Fürtikéhez és mondják meg neki, mert már biztosan izgul, hogy ma már nem megy haza....... :-( 
Elfelejtette, hogy már nem otthon lakik....

Könnyekből kijutott nekem most estére is, bár nem értem, ma egyáltalán nem voltam rosszul, nem éreztem semmit se ....pedig eddig kivétel nélkül megéreztem, ha az anyuval valami történt. Ma nem.

Viszont az iccakámnak lőttek. Az anyukám fontosabb mint az alvás.

4 megjegyzés :

Erzsi írta...

Hát Kedves Andim, úgy tűnik, hogy sajnos Neked is most mutatja meg az élet, milyen kicsikék vagyunk és mennyire keveset tudunk.
Hogyan is tudnánk mindenre előre gondolni, pl. hogy fiatalon nem költözünk külföldre, mert itthon kellene lennünk később, amikor a szüleinknek szükségük lesz ránk. Még akkor sem mindig tudunk segíteni, ha jelen vagyunk, pl. egy lakásban élünk a szüleinkkel. Erre itt van az én példám: elterveztem jó előre, hogy ha majd idősek lesznek a szüleim, mindig maximálisan odafigyelek, a legapróbb egészségi problémára is egyből megyünk orvoshoz, mindent kivédünk, szinte előre gyógyíttatjuk őket. Sok kisebb betegséggel bírtunk is így.
Aztán jött Apunak a rák 2003. nyarán /70 éves lett volna ősszel/, amit ténylegesen az utolsó pillanatban fedeztünk fel, a kórházban semmit nem tudtak kezdeni már vele, hazajöttünk, utána napokon belül meghalt, és egy kicsit én is meghaltam. Nem értettem, hogy ez hogyan történhetett meg, amikor itt voltunk vele többen is, és észrevétlenül kicsempészte a sors (a Jóisten) tőlünk Aput. Ma már ezt úgy mondom, hogy eddig volt neki megírva.
Az előre eltervezett "mindent kivédünk, legyőzünk"-et én teljesen komolyan gondoltam, és így utólag visszagondolva a családi történés után, már tudom milyen buta voltam, milyen tudatlan, hogy én hogyan is tudtam volna mindent kivédeni, hiszen én nem vagyok mindenható.
Sok idő kellett, hogy tudomásul vegyem, megértsem, talán egy ici-picivel okosabb lettem, tanultam az életről-halálról. Sok idő kellett méltósággal tudomásul venni, hogy hol a helyem, mennyi a hatalmam(nulla). De ez nem csalódás, hanem tanulás.
A saját történetemmel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy más is így van ezzel, mint Te, szenved, "belehal" abba, amikor a szűk családban történik nagy baj és nem tud segíteni.
Most úgy érzem, tudomásul vettem azt, hogy ember szülatik és meg is hal. Tudatában vagyok annak, hogy Anyu is meg fog halni egyszer - most 77 éves és jól van, tevékeny -, és a nagy számok törvénye alapján előbb, mint én, de nem tudhatom konkrétan mi vár ránk akkor, de igyekszem készülni rá.
Remélem ezzel nem tovább szomorítalak, hanem segítséget, erőt szeretnék nyújtani.
Szeretettel gondolok Édesanyádra, Rád és Családodra és a Nagymamádra.
Ölellek: Erzsi

4Gyerek írta...

Istenem, kikészülsz. Teljesen kezd eltűnni a régi Andi akit én "ismerek". Azaz átalakul.
Minden jót kívánok, bízzunk a csodákban. Mert bizonyított, hogy igenis létezik.

Andrea írta...

Drága Erzsi, köszönöm a soraidat!

Kezdem lassan én is megérteni amiröl írsz. El kell tudni fogadni a helyzetet, tudomásul venni dolgokat, jelen esetben az anyukám betegségét, tudom ezt kéne tenni, ..... de nem megy. :-(((((

Egyelöre nem tudom se megérteni, se elfogadni a helyzetet. A távolság pedig "megöl". Gyakorló agykontrollosként persze tudom, hogy ilyet gondolni, föleg nem leírni nem szabadna, mert ezzel máris energiát adok ennek a negatív gondolatnak, de sajnos ez az igazság.
Látom magam elött az én kis anyukámat, aki lefogyva, megrokkanva, kiszolgáltatva fekszik egy kórházi ágyon .... én pedig, aki aztán a szeretetével, az összetartozásunkkal sokat segíthetne ........ sehol se.... :-((((

Köszönöm a szereteted, a jókívánságaidat, mind-mind szálljon vissza rád is!!

Nem tudom, ismerjük egymást személyesen is?
Örülnék neked!
Viszontszeretettel:
Andi

Andrea írta...

Kormikám, a régi Andi megvan ám, az alapokban semmi változás, legfeljebb kissé fáradtabb a hangnem.
Korábban is volt legább ennyi problémám, de azok nem egészségügyiek voltak, így nem publikáltam. :-(

A csodákban meg én is hiszek, hiszen itt vagyunk! :))