Rettenetesen félek.
Tegnap már megtörtént az, amitől egyfolytában rettegek. Hívás a céges mobilomon. A kijelzőn pedig egy győri telefonszám..... a Katié, az Anyu hugáé.
Hívott, mert őt is hívták. Kérték, vigyen be az Anyukámnak szép ruhát az otthonba, bármi megtörténhet ...... gond van.
650 km-re vagyok tőle és munkaidőben. Mindenki megértő, az összes kollégám, a főnököm. Együttérzőek, meghallgatnak, hozzászólnak, bátorítanak.
De segíteni senki nem tud.
Legszívesebben üvöltenék.
A legszörnyűbb valóban a távolság, ami elválaszt bennünket. Pedig úgy mennék, futnék hozzá!
2 hét múlva megyek is. Csak Istenem, addig, addig ne történjen semmi, kérlek!!
Az Anyuval tegnap is telefonáltam, kétszer is. De nem érteni szegénykét, mivel nincs ereje formálni a szavakat.
Nem adom fel, drága Anyukám, kérlek Te se tedd!
Az okosok azt mondják, az élet mindig megy tovább.
Persze. Csak már nem úgy mint azelőtt.
Kiváncsi lennék, hogy a pár nappal ezelőtti svájci buszkatasztrófában elhunyt gyerekek szüleinek valaki ilyet mondana, mit válaszolnának .... mekkorát ütnének? :-(
A valóság szörnyű és nem emberi lélekhez mért.
1 megjegyzés :
ó, jajj!
Megjegyzés küldése