Nemzetek csatája ... máris itt a lestyán! :)

A csata nálunk is zajlik. Helyszíne a konyha és az étkező. A magyar gyomor és a frank konyha rengeteg ponton tér el egymástól, és ezt még megfejeljük mi ketten, a párom és én, két rendkivül finnyás ember. Ha valami nekem nem ízlik (és itt elég ám annyi is, hogy fura a színe, az állaga), akkor én köszönöm szépen nem kérek többet. A falatozást rögtön abba is hagyom, de tapasztalatból tudom, hogy ez rendszerint már akkor is késő. A gyomromat már elcsesztem. Elég 2 kanálnyi étel ahhoz, hogy további 1-2 napon keresztül csak arra gondoljak. :) Èrzem az illatát, az ízét, látom magam előtt és az egész így zusammen kicsit rossz. Ezek után érthető, hogy eredően óvatosan viseltetek az idegen ízekkel szemben. Vannak ételek amiket imádok, ezeket képes lennék nap, mint nap megenni, de sajnos ezek száma igencsak alacsony. A filesteak az egyetlen étel, amit akkor is meg tudnék enni, ha nem vagyok éhes. :) Különben csak akkor eszem, ha éhes vagyok. Vannak időszakok, amikor bereggelizek, aztán délutánig semmire se vágyom, egyáltalán nem vagyok éhes. Vallom én is, nem akkor kell enni, amikor delet kongatnak a templomban, hanem akkor amikor megéheztél! Viszont az én sajátságos étkezési ritmusom messze eltér a családométól. A fiúk nehezen torelálják a hosszú várakozási időket ami érthető, hiszen már gyárilag is másként vannak bekötve. Férfiből vannak. Az állandó éhségüket viszont én tolerálom nehezen, néha idegesítő is, amikor durván 10 perccel azután, hogy megérkeztünk a belváros egyik áruházában elhangzig valamelyikőjük szájából, a: "nem is tudom....azt hiszem ....éhes vagyok  (ich weiß es nicht .... ich glaube.... ich habe Hunger) mondat, amitől a hajam kiegyenesedik és a legszívesebben ordítani tudnék! :) Ordítani, mert nem akarom hallani a kontrázást, azt a választ, ami a másik hímneműtől érkezik rögvest, amelyben biztosítani szeretné az előzőleg szólót, hogy ő is! És, hogy már sokáig nem bírja! :))) Én pedig ott állok, előtte még tisztára feldobva, bugyigatyablúzkabát próbatervekkel a fejemben és élvezem, élvezem, élvezem, hogy végre ott vagyok az elemeim között, juhuuuuu .....aztán itt ez a két hapi, akik a folyamatos Hungeeeeeer-rel kicsavarják belőlem a jókedvet. Kedvem még lenne továbbshoppingolni, de az asszisztencia nélkül nem megy. Aztán bedobom dühösen a törölközőt, de ugye jön a kérdés, hova menjünk enni? Itt újabb ponton ütköznek az érdekek és a gyomrok. Olyan étterem, ahol csak helyi frank falat van, szóba se jöhet. El se tudjátok képzelni micsoda jó dolguk van azoknak, akik Magyarországon élnek és úgy döntenek, hogy bekapnak valahol valamit! Nem kell kerülgetniük az étlapot, mert valamit, bármit biztosan találnak! A legeslegrosszabb esetben is ott a fél rántottsajt rizzsel, vagy zöldkörettel. Vagy gulyásleves, vagy nem tudom, de inkább bele se gondolok, annyira hiányzik már minden. :( A frank konyhára most nem térnék ki, mert még jönni fog. 

foto: Wikipedia

Azért álljon itt legalább egy kép a nevezetes nürnbergi Bratwurstról, azaz sültkolbiról. A nürnbergi kolbászkák rövidek, a frank kolbászkák hosszúak. A méretét tekintve a nürnbergi Bratwurstból 3 db fér bele egy zsömibe, azaz ahogy itt hívják egy Weckla-ba. A kulináris remekmű a 3 in Weckla névre hallgat és nagyon kedvelt. Ez az a falat, amit én is megeszek, de különösebb lelkesedés nélkül. Információként megjegyezném, hogy a kisfiam a lakásunk elhagyásának pillanatától kezdve ismételgeti (mint egy papagáj) ama szándékát, hogy a nevezett falatot a belvárosban mindenképpppppen ennie kell, a nélkül nem jöhetünk haza! :)
A kolbászkákat mustárral szokás enni, de persze a ketchupos kíséret is megoldott, ha borzongva is (úristen, ketchupot kérnek hozzá!! ) tekintettel vannak a túristákra. :) Ahogy a lángoshoz is kínálnak nutellát ugyibár.... :)

a lestyánról jutott eszembe

Nem ragoznám tovább, a lényeg, hogy a párom és én, még véletlenül se szeretjük ugyan azt az ételt. Vannak igaz néha átfedések, de a konyháink fő vonala, a kedvenc ételeink, ízeink, merőben másak. Ezért felesleges nekem ilyeneket tanácsolni, hogy főzz például egy rakottkrumplit, vagy főzeléket, nem lehet, hogy az E. azt se eszi meg! De. Lehet. Nem kéri, nem ízlik neki. Az ételizesítő amivel a tányérkámban csillogó levest, paprikáskrumplit, gulyáslevest kicsit még ízesítem, az PistaBácsi, az erősebb fajtából. A sima húslevesembe is teszek olykor-olykor. Ezzel szemben a kisfiam apja szinte mindenbe azt a borzalmas ízű, szagú Maggit csurgatja, amit én ki nem állhatok. Egyszerűen nem értem, hogy mi a fenének kell egy fantasztikus, harmónikus ízű levest egy ilyen intenzív (ráadásul nekem büdös :) ) trutyival mint a Maggi elcseszni? A lestyán bizony az a növény, amit itt Maggipflanzennek, azaz Magginövénynek hívnak, bár azt nem tudom, milyen töménységben tartalmazza  ezt a szerencsétlen növényt az általam igencsak utált üveges Maggi. Jókat szoktam vigyorogni, amikor az éttermekben hallom, hogy a kedves vendég rendeli a Maggit. (na mivan Sepp, nem elég rossz a leves? - gondolom  és csak egy kicsit vagyok kekec ;) ) Sok helyen eleve a terített asztalok kelléke, úgymint nálunk otthon a piros-fehér kocka az abroszon. Anyóspajtitól tudom, hogy a párom apukája, vagy a nagypapája (már nem tudom) is Maggizott. Egy családi ebédnél finoman rászólt valaki, hogy vigyázz, sok lesz! Erre a bácsi berágott, és dühösen locsolta tovább az ételizesítőt a levesébe. Tajtékozott, hogy ne szóljon bele senki, márpedig ő ezt így szereti.....sajnos az üveg jelentős részét belelotyálta a falatba. Aztán megette a levest. Csakazértis! :)) Megjegyzem hasonló, de persze lényegesen lightosabb szitut már én is átéltem. :))

Az ellenfelek: